GÓLYABÁL

1961. október 7.

Életem legcsodálatosabb napja.

Lehetetlenség leírnom ezt az éjszakát úgy, hogy csak tört részében is kifejezhesse azt, hogy hogyan is éreztem magam, milyen új és szép élményeket éltem át. De azt hiszem az mindent elmond, hogy ez volt életem legszebb napja.

Olyan jól mulattam, hogy gondolni sem mertem volna erre. Rengeteg fiúval táncoltam, többször kértek föl. Nem is tudom, mivel jellemezzem azt, hogy istenien éreztem magam. S bár kb. 35-40 fiúval táncoltam, és sokan közülük periodikusan visszatértek hozzám, mégis egyetlen egy fiúhoz fűződnek legszebb élményeim, akiről még (remélem nagyon sokat fogok írni a jövőben is, s a boldog szerelem hangján.)

Közvetlen a bál utáni reggel írtam Anyunak egy részletes levelet, a következőkben ezt veszem alapul. (néhol kibővítem, néhol elhagyok belőle.)

A báli készülődésünk már kora délután megkezdődött. (3-an mentünk a szobából: F. M, A. és én). A készülődésem alatt értem a cipőpucolást, zuhanyozást, fogmosást. mi a legérdekesebb: egyáltalán nem voltam izgatott, s bár arra egy percig sem gondoltam, hogy ennyire jól fog sikerülni a bálam, úgy látszik, mégis megéreztem, hogy nem kell félnem a petrezselyemárulástól. (vagy éppen hogy fordítva történt, a nem-izgulás ok lehetett s nem okozat) Nomeg láttam a tükörben, hogy "elviselhető" vagyok (hogy ne legyek szerénytelen, nem akarom azt írni, hogy szépnek és csinosnak láttam magam, és mondtak is. ) A. rengeteget hisztizett, de szegénynek meg is volt rá az oka, mert nem mutatott valami jól. F. M. nem velünk jött, hanem a lovagjával, de ő sem érezhette olyan jól magát, mert szinte állandóan csak vele táncolt, és állítólag nem nagyon tetszik neki a srác. Legalább is ezt mondja.

Mindezt csak úgy mellékesen írtam le. (Feljött még a kollégiumba 2 kislány. az egyik (S. E.) az A-hoz, a másik (SZ. ZS.) hozzám. Ő egy nagyon szőke, helyes, kecskeméti kislány, vele vagyok "legjobban" a lányok közül az egyetemen. Nem mentem el orosz beszédgyakorlatra a héten, s a Nona (az orosz nyelvtanárnőnk - maga is orosz) tőle kért számon, mint padrúgát. (értsd barátnőt) (Jaj, szegény Zs! Alig 10 év múlva, 29 éves korában meghalt...)

Szóval 4-en mentünk, de a bálépületben már leszakadtunk A-éktól Zs-val.

Meglepetésünkre műsort is adtak a tiszteletünkre. Mégpedig nagyon ötletes, és hangulatos vidám.műsort. Annyit nevettünk, hogy már a műsor is elég lett volna arra, hogy jól érezzem magam. Pedig eztán jött csak az "igazi".

Már az első pillanatban felkért egy felsős bölcsész, ekkor még alig táncoltak. (Angol órán már beszélgettünk.) Nagyon gyorsan lekért tőle egy fiú, aztán egy másik, aki szintén angolra jár. (és jeleenleg Zs-nak udvarol, s őt is kérte fel először.) De nem folytatom az efféle leírásmódot, mert annyival táncoltam, és olyan bonyolult összevisszaságban (u.is gyakran kértek fel, s azt se tudnám leírni, melyik hányszor, sőt meg se ismertem egyikőjüket valamelyik nap a menzán.) Azért valami módon égis megpróbálok írni a bálról, hogy legalább halvány elképzelésed legyen Naplócskám arról, hogy hogyan is mulatott "barátod", aki a gimiben nem szokott hozzá ahhoz, hogy minden két lépésben lekérjék, s körülvegyék a fiúk.

Megpróbálom tehát kiemelni a lényeget:

Kb. a 4. táncom után felkért egy első éves (de nálam 1 évvel idősebb) jogász . Milyen fiú? Azt nem lehet leírni. Olyan szép, mint egy filmsztár a legjavából, de ennek ellenére nagyon rendes, sőt, olyan, mint egy kisfiú, és egyáltalán nem látszik a viselkedésén, hogy tudja magáról azt, hogy szép és csinos.

Egyébként Gy-t már régebbről "ismerem". Ha van az "első pillanatnak" jelentősége, ha létezik nagy pillanat, s első pillantásra betoppanó szerelem, akkor a mi első találkozásunk(a többivel megmagyarázva) erre példa. A bál előtt 2-3 héttel Sz. sárival utaztam haza. A villamosmegállónál álltunk, s valahogy észrevettem, hogy valaki nagyon néz. Felnéztem és megláttam velem szemben, tőlem egy pár méterre egy gyönyörű, kreol bőrű, csodálatosan szép szemű fiút. ("Szép" - gondoltam magamban, de miért néz engem? Tetszenék én is neki?) Megérkezett a villamos, kofferral voltam, s "valaki" segített felemelni a lépcsőn. Hátranézek megnézni, ki az az udvarias ember? Ő volt! Később a villamosban kiderült, hogy Sárinak évfolyamtársa. Azután nem is láttam, bár állítólag ő nagyon sokszor látott, és köszönt is az utcán, de én nem fogadtam. (Biztos nem vettem észre... azaz észrevettem egyszer, de nagyon halkan köszönt, s nekem nem volt bátorságom viszonozni.)

Róla sokat fogok írni, most is, és valószínűleg ezután is. Minden gondolatom ő, és tudom, hogy ő szintén sokat gondol rám. Végre van valakim, aki nem csak nekem tetszik, hanem én is tetszem neki. (ill. fordítva.)

Hogy honnan tudom, hogy tetszem neki?

Egész este, állandóan, csak velem táncolt! Elég gyakran lekértek tőle, s hagyta, hogy táncoljak 2-3-4 fiúval, és utána rögtön visszakért... folyt.köv.

míg más fiúval táncoltam, akkor is nézett, legalábbis szem előtt tartott. S ami a legérdekesebb, én lassanként nem is örültem, amikor állandóan lekértek tőle. Jó volt vele lenni. Érezni simogató, hosszú pillantásait, amit "mindent" elmondóan rám vetett. (én zavarba jöttem ilyenkor, soha senki nem volt ilyen hatással rám, nincs senkinek sem ilyen szeme és ilyen tekintete, még X-nek sem. ) Az 5. tánc felé már nagyon megértettük egymást, éreztük, hogy egymáshoz tartozunk, még szótlanságunk is beszélt. A zene, a Ti di ro csodálatos dallama és átkaroló 2 karja, arcának forró érintése mindent elmondott. Szeünetben is gyakran megfogta a vállam, kezem, s el-elnézve mosolyogva. Én nem tudtam visszanézni rá (mint annak idején Á-ra), annál nagyobb hatással volt rám....

itt vége a bejegyzéseknek, bár még folytatódott a beszámolóm a gólyabálról, a többi fival, aztán meg visszatértem GY-hoz, és még több bejegyzés következett, főleg róla (rólunk) egy másik, kisebb, kockás, kék borítójú füzetben, amit nemk találok - ha meglesz bemásolom azt is..., mert ide tartozik

viszont találtam egy ugyancsak kék de vonalas füzetet, ami 1965-től kezdődik, még "egyetemi évek" címmel, bár nem napló, hanem "jegyzetek" felirattal... 1965-1969

aztán egy újabb, nagy méretű, olajzöld 1969-től

új blogokat ill. "köteteket" kezdek a "trilógiának"

majd idelinkelem, ha "megcsinálom" az új blogot nekik! Viszlát ott!

..............

most már tényleg folytatnom kellene!!!!!

(2009. október 30.!)

Gólyabál előtt " akkor"... és lányom szülinapja "most"

1961. október 22. Vasárnap d.e. 11 óra

nagyon sok idő telt el azóta, amióta nem írtam - átvitt értelemben is. Több mint egy hónapja Szegeden élek, egyetemre járok, kollégista vagyok. Új a környezet, más emberekkel érintkezek, megváltozott az életformám. Szóval minden más, mint eddig, és sokszor úgy érzem, hogy én magam sem ugyanaz vagyok, aki azelőtt voltam. - A más alatt szinte mindenütt jobbat, szebbet értek. Igaz, hogy van egy pici honvágyam, és nagyon jól érzem magam itthon, Makón, ha hetenként (2 hetenként) hazajövök. , de ezek ellenére kitűnően érzem magam az új környezetemben.

Nagyon sokféléről és sokat tudnék írni, de mivel naplóba inkább az érzelmi ügyek tartoznának, ezért most is erre szeretném fektetni a fősúlyt.

Az előbb elolvastam egy pár naplórészletet, s akaratlanul is elmosolyogtam magam naívságán, azon, hogy egész jelentéktelen dolgokba mennyi mindent bemagyaráztam....stb

Kis Naplóm, most egy egész más Juli ír neked, egy boldogabb s mégis gyötrődőbb Juli, aki már sejti, hogy mi is az az igazi nagy szerelem, ami boldoggá s ugyanakkor "beteggé" tesz.

Node mindent sorjában!

Az évfolyamestünk már sejtette velem, hogy érzelmi életem gazdagabb lesz, mint eddig. Nagyon jól mulattam és jól is táncoltam, s láttam, hogy "tetszem". - Egy néhány idegen fiú is betért a klubestünkre, és azok közül is táncoltam egynéhánnyal; de itt most nem is az a lényeg, hogy hánnyal és kikkel táncoltam, hanem az, hogy milyen álomszép érzések öntötték el szívem, tánc közben, amikor partnerem egy III. éves orvostanhallgató volt, aki (bizony valljuk be) egy kicsit megszédített. Olyan szépeket mondott, amiket nem lehetett ellenállni, s olyan szépen nézett rám, hogy nem lehetett nem visszanézni rá, s percekig csak néztük-néztük egymást, s ezalatt a fellegekben éreztem magam. Egész közel táncolt, úgy, hogy arcunk összeért. Néha eszembe jutott, hogy ez "nem való"., "nem szabad", de olyan jól esett, hogy ha el is húztam magam, legközelebb már nem tudtam legyőzi az érzéseimet. Lehet, hogy gyenge voltam, de nem bántam meg, hogy nem voltam hideg. Sokkal szebb volt így. És jól esett, hogy szünetben odaült mellém, és bókolt. (én leszek a tanárok szépségkirálynője, és majd készít a fejemre egy koszorút...stb.) Tánc közben nem láttam mást, csak őt, aki szintén (legalábbis úgy látszott) átadta magát... (... ) ; megkérdezte, milyen fürdőruhám van?, u.i. el akar képzelni fürdőruhában, mert "isteni az alakom", s be is hunyta a szemét a kis szélhámos, hiába könyörögtem, hogy nyissa ki, mert neki megyünk valakinek. - Még akkor elég jó idő volt, így nem volt olyan egetverően furcsa az a kérése, hogy menjünk ki együtt hétfőn a strandra, persze visszautasítottam (de miért is, s méghozzá "persze" ?!) , hívott az evező szakosztályba is, felajánlotta, hogy megtanít evezni - de ennek se dőltem be (ezt viszont kicsit sajnálom). - Úgy érzem, mindketten sajnáltuk, amikor lekértek, , s folytattuk az elkezdett diskurzust még ezután is (egy-két szó erejéig.) Azután el kellett mennie, s odajött (táncoltam persze akkor is), végigsimította a karom, és jó szórakozást kívánva elbúcsúzott és eltűnt a lovagom. Nem lettem szerelmes bele egy csöppet sem, de jó volt vele lenni, s akkor meg is mozdult bennem valami. - 2 órakor jöttem haza, egy évfolyamtársam társaságában, aki viszont teljesen közömbösen érint, annak ellenére, hogy ő állandóan lekért, s nem is nagyon táncolt mással. Olyan különös érzés volt egyedül lenni egy fiúval az éjszakában, de egy cseppet sem voltam feszélyezett.

Az évfolyamestem leírása csupán azt a szerepet tölti be, hogy tompítsa az ellentétet az eddigi naplótémám és az eztán következő mondanivalóm között, amire oly jó emlékezni-

és akkor 1961. október 7-re kissé visszadátumozva, csupa nagybetűvel következik a cím: GÓLYABÁL s 3 oldalnyi szöveg után félbe(!)marad a beszámoló leírása - és a naplófüzet is, hiszen a borítóján is ez a dátum áll: 1957-1961. Lett egy kis kockásfüzet, aminek borítójára felírtam "Egyetemi éveim", de az is abbamaradt, viszont 1965-től, amikor még egyetemre jártam, bár már a vége felé, újra kezdtem naplót írni, nagyon is... de az már más fejezet lesz...

MOST viszont, ma (2008.október 4-én folytatva az írást) van a lányom születésnapja.(Most fejezte be az egyetemet, kiváló diplomával, és kitüntetéssel (pro universitate), és most kezdte a doktori iskolát (PHD), és tanít is az orvosi (egyetemen , külföldi diákokat, magyar nyelvre), és újságír (a Szegedi Egyetembe, egyébként már 5 éve, meg egyéb helyekre, meg szépir is.) Én itt, a naplómban, még most kezdem az egyetemet, (mindenben elmaradva, valójában is tőle, de így jó, gyerekeink nőjenek csak túl rajtunk ill. minket!), de mielőtt elkezdeném örömteli 18 évem örömteli gólyabáljának örömteli lemásolását, ünnepeljük most, itt is, inkább most 24 éves lányomat! Legyen olyan boldog ne csak ez a születésnapja, hanem egész élete, és Isten éltesse nagyon sokáig, legalább bis 120! (legalább 5-ször annyi évet és képet mint az eddigiek, és várom a mai fotót; személyesen később tudunk itthon ünnepelni (ma , férjével, esküvőre hivatalosak, maguk is, egy 3. városba, Vásárhelyre - ahol én olyan sok szép nyarat töltöttem nagynénémnél, gyerekkoromban).

BOLDOG SZÜLINAPOT a pont most 24 éve születettnek... (és most felvillan emlékezetemben - s egy képnyire- az én 41 évesen, (24 éve) "megszületett" boldog anyaságom is:

Ide várom a mai fotó(ka)t!!!


BOLDOG SZÜLINAPOT!


október 5-én

megérkezett a várt fotó is:


ezzel a szöveggel:

"Ihun vagyok 24 éves!"

kezében a férji szülinapi ajándék:

falinaptár esküvői fotóikkal

"most"...esküvő előtti, utáni - szines-képek még...

beléphet a vőlegény, régi osztálytárs-barátnő nyit ajtót,



én a háttérben (azaz oldaltérben -margón)

beszámoló végre

1961. augusztus 23. Szerda 13 óra

Sajnos, tegnap abbamaradt a beszámoló, és félek, hogy az élmény egy kissé szürkült az Idő hatására, de azért megpróbálom az ígért módon (az előző bejegyzésem végén ígért mód: " ...leírok mindent, sorra, úgy ahogy történt, igyekszem a valóságnak megfelelő részletezettséggel, tehát csak másolom a történteket, nem alkalmazom a kiemelést, mint logikai alapműveletet - pedig lehet, hogy nem ártott volna.

Meleg délután volt tegnap. .. Egy kis napsugár sziget, mit csupa borongós nap övezett (ma ismét rossz idő van). Én ezt szimbolumként fogom fel. Nem hazulról egyenesen mentem az SZTK-ba, előbb bementem Erzsi néniékhez, Anyu ugyanakkor a fürdőbe ment (már kezdtem egy kis ajándéknak látni a tegnapi napot, hisz' anyu is tökéletesen jól volt -, amit sem ma sem azelőtt nem állíthatnék.) Szóval jó hangulatban baktattam (túl)magas tűsarkú körömcipőmben, kezemben egy könyvvel, (abban zsebkendő, igazolvány) - a rendelőintézet felé. (Sárga rövidujjú pullover. világoskék bő szoknya volt rajtam, s természetesen a jól kikeményített alsószoknyám.) Már a rendelő előtti járdán jöttem, leszegett fejjel, hirtelen felnézek, s látom, hogy a járdán "Ő" halad a rendelő felé; a kórházból jöhetett. Furcsa érzés volt; lelassítottam lépteim, - hiszen előttem 1-2 méterre haladt. ("Isten őrizzen attól, hogy utólérjem!") Már a kapun is befordultam, ekkor látom: ekkor látom, hogy a lépcsőn áll, és asszisztensnőjével beszélget valamit, aki a rendelő ablakán néz ki. Egy kis lámpalázzal haladtam tovább, fel a lépcsőn, el mellette, csak előre nézve. Mikor elhaladtam mellette, éreztem, hogy megnézett, s pár pillanat múlva ő is elindult. Végigmentem a folyosón, pedig a folyosó legelején van a fogászat, de nem akartam magam szembetalálni vele. (gyáva!) Izgultam, féltem. (ugyan, mitől?!) Azután, mikor már tudtam, hogy elmúlt a"veszély", vagyis már nincs a folyosón, leültem egy padra, s elkezdtem a várakozást, melynek minden pillanatát az Ő személye töltötte ki., ez annál is magátólértetődőbb volt, mivel mindenki róla beszélt, mégpedig a dicséret hangján. (!) A "betegeket" ez alkalommal ő hívta be, s én nem mertem az ajtó felé nézni, a kövezetre bámultam, vagy ki az ablakon, a kórház (unalmas) udvarára. De mikor egy kis időre elment -valószínűleg telefonálni, vártam vissza , és látni akartam végre (hiszen eddig csupán éreztem a jelenlétét.) S midőn (!?) visszafelé jött, összetalálkozott a két tekintetah, oh, hm... mért ( nem"tekintetünk"? - ezt az óvatoskodást! meg pátoszt?) Szépnek, helyesnek láttam, és egy kicsit felnőttnek. (Az arca nagyon piros volt. Lesült a strandon, vagy -amit róla nehezen tudok elhinni - zavarban volt?)... De eddig még semmi érdekes nem történt... (észrevettük! ) Az érdekesség és az öröm (?) színhelye a rendelő volt. (nahiszen, egy fogorvosi rendelő..., ahova minden normális, józan ember retteg belépni,. s ha el is megy, maga elé küldene mindenkit.)

Nem megy az írás. Érzem, rém unalmasan írok. (Valóban!) Miért van ez? Máskor olyan részletesen, választékosan írok a legsemmitmondóbb témáról, most pedig, mikor igazán érdekes és számomra jelentős témáról van szó, sárba süppedek. vagy tán az álmodozás stílusa mindig szebb, a valóság lemásolása pedig szürke. Dehát akkor az írók miért tudják olyan élményszerűen leírni a legegyszerűbb történést?! Az is valóság! S úgy látszik, mégsem vagyok írói tehetség.)

Mikor beléptem, örömmel vettem észre, elszállt minden lámpalázam.

Az asszisztensnő,aki következetesen "Juditkámnak" szólít (U.i. a régi "fogorvos" gazdája, Bogdán így hívott) leültet a székbe, míg a fo. egy nénivel van elfoglalva.

Majd nemsoká hallom is nagyon kedves hangját. (Akkor a legszebb és leghelyesebb, amikor beszél. Nagyon szép tónusú a hangja és nagyo kedvesen beszél.

"Mi a panasza?" - kérdezi azzal az utólérhetetlen mosolyával.

"Nincs semmi panaszom... Csak van egy pár lyukas fogam. " (jaj)

Igazít valamit a széken, a fejemnél, s ismét megszólal:

_ "Nos, mi van az angol orosz szakkal? " - (nem biztos, hogy pontosan így hangzott a kérdés, ez vonatkozik a továbbiakra is.)

-"Nem is angol..." helyesbítem. "Egyébként honnan tudja?" (ha hibásan is.)

Kicsit habozik, majd: "Háát... anyuja mondta." (a kis hazug, anyu csak azt kérdezte tőle, hogy szeptember 18-ig meglesz-e a fogam, mert akkor kezdődik az egyetem, de arról egy szót se szólt, hogy milyen szakra megyek.) , "meg mondta is." - (mármint én, de hogy is állt a dolog? Az az állítólagos "mondás" egy bólintás volt tulajdonképpen, miután ő megkérdezte, hogy "magyar-orosz szakra megy? s Szegedre?"

-"És szereti az orosz nyelvet?" - (kérdi, olyan hangsúllyal, ami azt fejezi ki, hogy ezt nem nagyon tudja elhinni rólam.

-"Hát... (habozok) inkább az irodalmat. S félek is egy kicsit az orosz nyelvtől. "

-"De hát akkor miért ezt a szakot választotta?"

-"Ha jól megnézzük a dolgot, még magát a tanári pályát is rosszallotta a család, nemhogy a szakot."

Közben megnézi a fogaim. (4 lyukas)

Majd kérdez valamit, ami egy kicsit zavarba hoz. (annyira, hogy nem is emlékszem arra, hogy mit is kérdezett, s hogy én mit válaszoltam; de tudom, hogy utána azt mondtam, hogy tulajdonképpen más akartam lenni, de annak nem akartak engedni. "És mi az a más?" - kérdi. Nem válaszolok, bár kétszer is felteszi a kérdést, másodszor kicsit türelmetlenül - de azután rájöhetett, hogy mire gondoltam, s kicsit dühösen, de tanító jelleggel (s így beleélve magát a helyzetembe vagyis a problémámba) mondja: "akkor viszont nem akart az lenni, igenis nem akart.

" De hát sikerült meggyőzniük az igazukról" -hebegek - de érzem, hogy nem az én oldalamon van az igazság. Ö pedig még jobban nekihevül: - "Ah, hát kiéli le az én életemet? Én vagy az anyám?" - kiáltja nekihevülve, de nagyon rokonszenvesen. (S én szégyen ide, szégyen oda, igazat adtam neki.) (Egyébként Te, Naplóm, tudod ugye, hogy mi az a más: a megálmodott színészi pálya.)

-"No, nézzük csak a fogát!' Melyiket tömjem be?"-

-"Hát ami nem fáj.' - mondom huncutul (?) mosolyogva.

Nevet.

-"Hú, de rossz ez a fog. Azt hiszem, meg is halt... De azért megpróbálom....Hideg-melegre érzékeny?

-"Nem. Csak akkor fáj, ha piszkálják."

-"Megpróbálom betömni.

-"Nem lehetne máskor?"

-"Majd el fog gennyesedni, és így meg fog dagadni!" (mutatja is, hogy mennyire.)

Megborzadok, látva kezében a fúrót:

-"És ha ordítani fogok? ! - kérdem (Úgy éreztem, kedvesen és bájosan, mimelve a megijedt kis báránykát.)

-"Azt a strandon kell!" - mondja nevetve.

-"Ott se lehet." - mondom, kicsit durcásan

-"Nem?" - kérdi, és már fúr is. ... "Jaj!" - Bal kezemet az arcomhoz emelem, jelezve, hogy fáj... S erre abban a pillanatban abbahagyja a fúrást. (Megsajnált.)

-"Adok egy injekciót. Jó? "

-"Ne, inkább hagyjuk."

-"Dehát miért?"

-"Meg fog dagadni az arcom, elferdül a szám - egész estig ferde lesz."

-"Dehogyis, csak 2 órahosszat....... stb..."

Már egy másik fogamat kezeli. (jobb alsó 7-est) Közben visszatér a régi témánkra (kihasználva a kis huncut, hogy nem tudnék válaszolni.

-"...Különben az a fontos, hogy felvették. Így van még 4 éve (helyesbítek: 5), amit el lehet lógni. Egy kis tanulás, s egy csomó lógás.

"Tegye fel a lábát, úgy kényelmesebb! Nagyra tátsa a száját!... stb.) (csupa figyelem)

-"Ki lehet öblíteni!"

Szóval készen vagyok. Felállok, illedelmesen megköszönöm a kezelést, elveszem az asztalnál az igazolványom, érzem, hogy ott áll mellettem, s mondja: "Szóval sok rossz foga van." - "Hát nem olyan sok, de van." (Én utólag ezt így fordítottam le: "Szóval még sokat fog eljönni ide, sokat látom." - "Hát nem olyan sokat - sajnos - de azért még fog látni. ")

Máskor (még tavaly is), mikor befejezte a kezelésem, már nem is törődött velem, nem szólt hozzám. Most pedig? Bár már bent volt a következő,- ő ott állt az asztalnál, az ajtó felé fordulva, s ahogy becsuktam az ajtót, és benéztem az egyre szűkülő ajtónyíláson át, láttam, hogy rám néz, a szemembe, míg csak be nem csuktam teljesen az ajtót. (...)

(Kint valaki megkérdezte, melyik fogorvos van bent, s milyen. A legjobb... mondtam, s dicsértem, ahogy csak tudtam.)

_Amit itt fent leírtam, nem olyan szép, mint amilyen a valóságban volt. Viselkedése nagyobb jelentőséget kap, (a velem való kapcs-a szempontjából), ha azt is elmondom, róla, hogy flegmatikus és büszke tipus. És különösen a fiatal lányokat nagyon hidegen, sőt - ahogy mondják - durván kezeli. (nem akar "megalázkodni" előttük? valószínű "rászálltak", s így védekezett))

Mindent tekintetbe véve - érzem, hogy ezúttal (nem kis) hatással voltam rá. Csak elnyerhessem szerelmét! Csak sikerülne! de boldog lennék. Akár férjhez is mennék hozzá (ha kérne!) De ez már nagyon romatikus álom, hiszen lényegében még semmi bizonyosat nem tudok. (és úgy tudom, hogy B. ZS. -nek udvarol - még.) Csodás lenne az is, ha udvarolna, ha randevúra hívna, ha szerelemet valalana, ha megölelne, megcsókolna... ha szeretne

Mielőtt megfulladnánk a nevetéstől, hogy mennyire elrugaszkodtam a valóságtól, elárulok valamit; röpke 3 év múlva,'64-ben, valóban randevúra hívott. Én épp akkor jöttem meg Nyugat-Európai nyaralásomból, egész évben Szegeden voltam az egyetemen, hétvégeken csak otthon, egész nyáron külföldön, semmit nem tudtam szülővárosom friss eseményeiről .) De szerencsére, még a randevú ideje előtt, pár órával, délután megtudtam, hogy... másnap lesz az esküvője az én randevúra hivó fogorvosomnak!!! (Azt az iskolatársamat vette feleségül, aki egyszer a rendelő várótermében izgatottan közölte, hogy B. Zs.-ékkel látták tegnap a moziban a fogorvosunkat, és aki épp az unokahúgát cipelte magával a rendelőbe a fogorvoshoz(lehet, hogy neki már nem volt kezelendő foga?)... mindegy , szerencsére időben megtudtam, hogy nősül, máris, és nem mentem el a randevúra, és nem is árultam el senkinek, hogy randevúra hívott.. de azóta is el vagyok képedve... és mi lett volna, ha elmegyek... ?!

(Addigra már, előtte való évben, 20 évesen, nekem is volt már egy lánykérésem, nem álltam magam sem messze a férjhezmenéstől sem - de ez egy másik történet...)

Itt viszont álljon egy másik fotósorozat lányom kb. egy hónapja lezajló esküvőjéről. BArnás, archiv árnyalatúak a képek, a fotóművésznek, különös, olykor groteszkba hajló és torz az optikája, mintha már is mindennek valami fura távlata lenne, de valójában e képek dátuma 2008 augusztus:

Itt már én is megjelenek, lányom mellett, mint "örömanya":

és itt, ezen a kissé szélén elrajzol fotón azért látszik, hogy mennyire gyönyörködöm menyasszony-lyányomban:

(baloldalt az előtérben pedig volt tanítványom késziti mobilján a csoportképet.)

a beszámoló...

1961. augusztus 22. Kedd 1/2 5

S még mindig nem felejtkeztem el az ígért beszámolóról,sőt, most törlesztem az ígéretem. Tudatosan halasztottam el a beszámolást, vártam jobb alkalomra, illetve "korrigálásra". Nem érted? No majd jobban megmagyarázom. 2-szer volt ma már a fo-nál, mióta nem írtam. Első alkalommal több volt a keserű élményem, s ezért nem volt kedvem írni - nem szeretem a csalódott hangú írásokat. Ma viszont: boldog vagyok kimondhatatlanul, hisz' minden várakozást fölülmúlt a mai kezelésem illetve közjátékai. Tetszem neki! (...) Nem is tudom, hogy írjam le a történteket. Ha leírom azokat a szavakat, amelyeket váltottunk egymással, ez még nem mond el mindent, azt viszont nem tudom leírni, hogy milyen kedvesen, elragadóan beszélt, s milyen volt édes és utólérhetetlen mosolya, nem tudom leírni azt a bársonyos hangulatot, amely teret adott (...) Csak annyit tudok mondani, minden túlzás nélkül (?), hogy "csodás volt". S aminek különösen örülök, úgy érzem, ogy én is helyesen viselkedtem, magam is csodálkozom, milyen könnyedén és okosan beszélgettem, úgy gondolom, megtaláltam azt a hangot, ami megfelel az ízlésének. Szép is, csinos is voltam, a frizurám is remek volt (Szegeden készült). Szóval minden ok meglehetett arra, hogy tetsszem neki, vagy hogy legalább "helyes kislánynak" tartson. (az idézőjel nem véletlen ezt gyakran mondogatták rám.) De az biztos, hogy nekem így még soha sem tetszett: bájos volt és kedves,s aranyos, és kint, a váróteremben úgy dicsérték, hogy annyi bók egy "földreszállt angyal" számára is túl sok lenne.

Node rátérek a konkretizálásra. Kezdődjék a krónika.

(mégse másolom be,... nem is fejeztem be eredetleg se, magam se, annyira mikroleírással rögzítettem mindent...)

osztálytalálkozó

1961. augusztus 20. Vasárnap 13 óra

A levélmásolás "befejezetlen elbeszélés" maradt, node annyi baj legyen. Egyébként tegnap Szegeden voltam Anyuval , s így ott adtam fel a levelet - ez is egy nap előnyt jelent.

Ma délután lesz a IV. b "2 hónapos találkozója". Jó, mi? Igaz, hogy a strandon bármikor szinte minden osztálytársammal beszéltünk. Dehát miért ne találkozzunk a cukiban. Igy izgalmasabb... Majd legközelebb beszámolok arról is, hogy mint folyt le az összejövetelünk.

(Azóta jónéhányszor találkoztunk, s nem csak a szokásos 5 évenként, és nem csak a gimiben -

...

ez a fotó a 20 éves találkozón készült 81-ben (38 évesek vagyunk)

ez meg a kb. 40 évesen , kb 20 évvel később (majd 60 évesen már)

(Nem felejtettem el, hogy egy másik beszámolóval adós vagyok.)

szerelem és zene és egy levél

1961. augusztus 18. Péntek este 1/2 9

Liszt: Szerelmi álmok... E csodálatosan szép zenemű árasztja el a szobát s a szívemet. Most, amikor hallom e zongoradarabot, melynek ihletője a szerelem, megerősödik bennem az az érzés, hogy a leggyönyörűbb dolog a világon a szerelem és a zene, a zene, amely a legnagyszerűbben tudja kifejezni az érzelmet, s így a szerelmet is. (A szerelemről már nemigen tudok nyilatkozni... de a zenéről, és épp Liszt Szerelmi álmokjáról, igen! - az új mobilomon ezt állítottam be csengőhangra, és amikor ki kellett cserélnem a készüléket, csak azt sajnáltam, hogy Liszt Szerelmi álmokja is velement... :)

De most nem azért vettem elő a naplóm, hogy áradozzak a szerelem és zene szépségéről, sokkal reálisabb cél hajtott, s ami most idekerül, nem is naplóba való. Laci bácsinak írt levelem - az az érzésem -, nem érkezik meg 25-ig. Svédországba, az új címét, még nem tudom. Ideírom a levelem másolatát (tapasztalatból), hátha szükségem lesz rám s itt biztos nem fog elkallódni. (Ez a levelem közelse olyan "remekmű", mint a már említett 6 íves.)

"Drága Laci bácsi!

Először is elnézést kérek, amiért ilyen csúnya, piros tintával írok, de nincs itthon kék, a töltőtollamat pedig nem találom., elkallódott valahogy a lakásban.

Nem is tetszik tudni elképzelni, mennyire megörültem Laci bácsi levelének, s hogy mennyire vártam azt. Minden nap elémentem a postásnak, nem tudtam várni türelmesen. Az újságcikknek külön is nagyon örültünk, csak sajnos nem tudjuk lefordíttatni, senki sem tud svédül Makón (de tán az egész országban lámpással kellene keresni azt, aki ismeri e nyelvet) - pedig nagyon érdekelne, mit tartalmaz az interjú. A fénykép viszont - szerencsére - nem szorul lefordításra. (Erről jut eszembe, meg tetszett-e kapni utolsóelőtti levelemhez mellékelt 3 db kis fényképet?)

Laci bácsi levelének tartalma több okból kifolyólag is - bizony egy kicsit elszomorított. Nagyon bánt (utólag), hogy megírtam a foghúzásomat, ami most már egész jelentéktelen dolognak tűnik. Szeretnék a fogammal kapcsolatban egy-két dolgot megírni (válaszként) Laci bácsi soraira.

(u.i. emlékszem, nagybátyám felháborodott hangú levelet irt arról, hogy egy 18 éves lánynak nem húzza ki a fogát rendes, normális fogorvos - hanem mindent elkövet a fog megmentéséért. Meg hogy nekünk, nem jók a fogaink, készüljek föl rá...)

Valóban, nem épp a legjobbaknak mondhatók a fogaim, s úgy látszik, ez öröklés, mert egészen kicsi korom óta ápolom és gondozom a fogaimat (rendszeresen mosom és rendszeresen járok a fogorvoshoz). Hogy nem épp a legjobbak a fogaim, ezen azt értem, hogy tömve vannak, de nincsenek elhanyagolva. Amit írtam elsősorban a zápfogakra vonatkoznak, azok a fogaim, amik beszéd vagy akár nevetés közben látszanak, szinte teljesen tökéletesek, sőt talán szépeknek is lehetne mondani, ha nem állnának egy picit előre.

Biztos únja Laci bácsi, de azért elmondom a kihúzott fogam történetét, s akkor talán nem is tetszik haragudni a foghúzás miatt.

A kérdéses fog a jobb felső 4-es (húzás szempontjából a legproblematikusabb, 2 hosszú gyökere miatt).Ezen a fogamon még a múlt év őszén keletkezett egy parányi lyuk. A fogorvos kezelni kezdte, de enem tudta betömni, mert rendületlenül fájt, ha hozzáért valami. Ez a fogorvos a télen elment katonai szolgálatra, (mellesleg megjegyzem: 23 éves, de nagyon jó szakember, és a gimibálon táncoltam is vele) A fogamat egy másik orvos vette kezelés alá. 4 injekciót adott be(!), u.i. gyökértömést akart csinálni. Fúrta a fogam, legalább 5 percig, aztán végülis megállapította, hogy nem tudja betömni, mert el vannak csavarodva a gyökerek (!), s hozzátette, hogy ki kell húzni a fogat. Már nyúlt is a fogó után, nekem azonban már épp elegem volt, felkeltem szépen a székből, (amilyen gyorsan csak tudtam) mondván, hogy majd eljövök máskor. (Persze az orvos rém dühös lett, és írt anyunak egy levelet!). Anyu viszont nekem adott igazat, mert egész estig teljesen el volt ferdülve a szám a (mint kitűnt: tévedésből) túladagolt injekció miatt. Hónapokig minden baj nélkül megvoltam a belül teljesen üres fogammal, míg egy szép napon letört az elülső része (mivel nagyon vékony volt). Ekkor viszont már nem volt más kiút, mint hogy kihúzassam. Elmentünk egy (privát) fogorvoshoz, aki szegény, nagyon sokat kínlódott, míg kihúzta.

Laci bácsira bízom, ki volt a "hibás"; az első, a második, harmadik fogorvos, vagy egyik sem, hanem én magam? Kíváncsi vagyok Laci bácsi véleményére.

Egyébként, hogy pontot tegyek a témára: Épp ma voltam a fogászaton; mintát vettek a fogpótláshoz (az elsőszámú fogorvos - visszajött) Nagyon sok lánynak van úgy pótolva a foga, ahogy nekem lesz, észre sem lehet venni a különbséget az igazi és a műfog között.

Az értesítőlapot a gyógyszer Vámhivatalba érkezéséről megkaptuk. Orvosi igazolást kell küldeni, s csak ezután kaphatjuk meg az orvosságot. Épp holnap kell Anyunak Szegedre menni felülvizsgálás céljából, s ez így épp kapóra jött. (Makón nincs idegorvos). Sajnos Anyu ismét nincs jól (kb. 1 hete) Az orvosságot nagyon szépen köszönjük, reméljük , hogy használni fog.

Nagyon kérem Laci bácsit, hogy tessék nekem elhinni, semmire nincs szükségem. Azt hiszem, már egyszer megírtam, hogy az ajándékokból áradó szeretet esik jól, de ezt a szeretetet egy-egy levélből is megkapom. Nem akarom fárasztani Laci bácsit ruhatáram leírásával, de rengeteg ruhám van, talán több is, mint kellene, és szépek, elegánsak, divatosak, csinosak a ruháim. Úgyhogy, ne tessék haragudni rám, de a kért ruhaméretet nem is küldöm. Talán (de hangsúlyozva a talán-t) egy körömcipőre lenne szükségem, u.i a gólyabálra van egy álomszép világossárga organdiruhám...)

(nem értem... ezt az egészet....!)

az "álomszép organdiruhámban" (az udvarunkon) (egyébként ezt is rokonoktól kaptam, csak az anyaiaktól s Kanadából, s anyu szabta át, a valószínűtlenül karcsú derekamra)