"korunk csodája" és egy megbotránkozás

1960. április 23. Péntek 11 óra

Tegnap délután V. Erzsinél voltam, s ott gyönyörködhettem - életemben először - "korunk csodájában" a televízióban. El vagyok ragadtatva tőle. Úgy érzem, ha volna egy nálunk, itthon is, akkor állandóan azt nézném,vagyis nem olyan nagy baj, hogy nincs, hiszen hátráltatna a munkámban (s én főleg este szoktam tanulni - adás pedig, akkoriban, még csak akkor volt!) Ennek ellenére, azt hiszem, mihelyt végzek, és berendezkedek "új életemre", megkezdem a gyűjtést rá. De ez még messze van, s egyelőre még azt sem tudom, hogy milyen lesz az az új élet. Talán nem is én nézem a T.V.-t, hanem engem néznek?... ("cselekvő" - "szenvedő") ez ismét a nevezetes "ábránd" szava volt. Felejtsd el gyorsan, mert most még nagyon hiú ábrándnak tűnik.

("bennelenni a tévében" hm,... már semmiféle ambició nem célozná ezt meg, a nézését se nagyon... de azért voltak (lettek) "szép tévés estéink" , akkor még színvonalas műsorokkal, tévéjátékokkal) ahogy anyukám még utolsó napjai egyikén is felidézte... )

Tegnap történt még valami, ami ha nem is olyan maradandó, mint a T.V.-vel való megismerkedésem élménye, de nagy hatással volt rám, mégpedig rossz, nyomasztó, megbotránkoztató hatással. Beszélgettünk Erzsivel egy osztálytársunkról, akiről mindig tudtam, hogy fiús, (fiúzós), sőt kacér, de amit hallottam róla, mégis megdöbbentett, s kiábrándított nem is (ill. nem csak) önmagából, hanem általában az emberekből, mert "az éremnek van egy másik oldala is", s a másik személy felől nézve a dolgot, talán még kiábrándítóbb. (...) Ezentúl nem tudok olyan szemmel nézni rájuk, mint eddig...

(Nem akarom leírni az esetet, egyrészt személyes jellege miatt, másrészt... ugye sejted miért nem írnám le szívesen?)

önkritikusan

1960. (március) április 22. Csütörtök 1/2 3

Hát most mondd: nem egy rettenetes alak vagyok? Még a dátumot sem tudom normálisan. Újabban rengeteg baj van velem. Elhagyom a holmijaimat vagy tönkreteszem, órákon "rendszeresen fecseg"ek . Kezdek teljesen kiábrándulni magamból. Természetesen ezen az állapoton változtatni kell, tudom jól: csakhogy nehéz,nagyon nehéz, bármennyire is egyszerűnek látszik. A Naplómban tett ígéretem többnyire nem váltom be (sajnos), ezért egy kis babonaságból is, de azért , hogy minden oldalról alátámasztott és biztos legyen a siker, most kivételesen nem ígérek meg semmit. A felsorolt rossz tulajdonságokon kívül: kényelmes és lusta is vagyok, bizonyos tennivalókat illetően. - S egy kétségbeejtő tény: egyes tantárgyak vagy leckék abszolút nem érdekelnek, s csak azért tanulom meg, hogy "kitűnő" maradjak. (de az utóbbi már jó tulajdonság? NEM! Vagy mégis? ) Ügyetlen is és nem gyakorlatias is vagyok.

Most már k. Naplóm ismersz, ugye, legalábbis a "rossz" oldalamról, a "jó"ról nem nyilatkozom, mert akkor még egy tétellel gazdagítanám rossz tulajdonságaim listáját (a szerénytelenséggel)

Átolvastam e naplót már többször is, s meg kell mondanom, nem vagyok megelégedve vele semmilyen tekintetben sem, vagyis egyaránt értéktelennek tartom tartalmi és formai vonatkozásait, ("eszmei mondanivaló" nincs is, így eszmei síkról nem is beszélhetek). Pedig a napló - írója gondolat- és érzésvilágának tükrözője, de az én esetemben ez csak részben valósult meg, mert nem mélyültem eléggé bele mondanivalóimba, s ha az alkotott kép nem is teljes mértékben torz, ill. irreális, mégsem hű tükre életemnek, ill. annak mozzanatainak, s az élettel kapcsolatos gondolataimnak. Stílusa sem megfelelő. S ez főleg azért bánt, mert igen jó stílusról tanúskodnak - tanáraim véleménye szerint - magyar irodalmi dolgozataim.

Az a pillanatnyi felfogásom e hiányosságok okait illetően, hogy nem vettem eléggé "komoly" foglalatosságnak a naplóírást. De hiba ez?

Talán, hiszen én mikor előveszem e füzetet, felüdülni akarok, s nem sötét problémákat fejtegetni, avagy stílusgyakorlatot folytatni. Másrészt a napló igen fontos helyet tölthetne be egy ember, így az én életemben is - hiszen olyan lehetőségei vannak, amelyek szinte kiaknázhatatlanok, s míly nagy jelentősége lehet is egy értékes naplónak emberformálásban, útmutatásban. - Az én naplóm bizony egy kicsit korcs. Helytelen az arány is a bennefoglalt témaköröket illetően. Sokkal többet foglalkozik a szerelemmel, ill. ábrándozással, mint amennyit ez valójában foglalkoztat a mindennapi életben. De ez is talán nem olyan nagy hiba. Viszont ennek előrebocsátásával rögtön más színben mutatkozik meg e sorok írója.

S ha már ennél az érdekes, ábrándozással foglalkozó naplótémánál tartok, elárulom azt is, hogy - mint ahogy már fent is írtam -, nem helytelenítem túlzott mértékben, viszont - talán sohasem fogom magamnak megbocsátani, hogy X-szel kapcsolatban el kezdtem írni, s aztán oly gyakran írtam. Úgy érzem, azok a sorok vittek oda, ahol most vagyok. (ill. ahova kerültem), mert tulajdonképpen akkor kezdtem el jobban foglalkozni vele kapcsolatos gondolatokkal, miután leírtam az első sort róla. Csodálom e merészségemet. Hisz' az volt. (Azért is írtam legelőször ceruzával róla.) Talán minden úgy volna, mint 2 éve (mikor még azt se tudtam, hogy létezik), ha nem foglalkoztam volna vele írásaimban. Mert legtöbbször mikor meglátom, e "papírszerelem" jut eszembe akaratlanul is, szinte alig érezhetően, s észlelhetően.

fiatalnak és "szép"nek lenni

1960. április 16. Szombat 19 óra

- Annyi mindent tudnék írni, csak nagyon nehéz a rendszerezés. Néha megmagyarázhatatlanul jó- s néha épp úgy megmagyarázhatatlanul rossz kedvem van. Mi lehet ennek az oka? Jelenleg félig-meddig "józan" perceim vannak, de ítéld meg temagad ezt, miután leírom a most következő sorokat: (...)

Ma egy kissé megnövekedett az önbizalmam. (ráfért!) - Ketten is kimondták határozottan, hogy "szép" vagyok. (Igaz, hogy nem fiúk voltak, de hát nem mindegy? - sőt: azt mondják, az azonos nembeli elismerés többet is számít) Ennek azért is örülök különösen, mert láttam, hogy őszinte véleményük ez, s mert eddig problémám volt: szép vagy csúnya vagyok. (mintha nem lenne egyéb alternatíva, ill. annyiféle árnyalat, fokozat... s mintha ez olyan lényeges kérdés lenne - s az állítólagos szépség is annyira nemmúló kategória-e , mint minden a nap alatt... nomeg szubjektív is) Persze, éreztem én, hogy az előbbi igaz, s látnom is kellett a rámszegeződött és szinte "faló" tekinteteket (ezek persze férfiak felől érkeztek, feltűnően észrevehető módon egy ideje) - de azért nem voltam benne biztos, - hisz' -amint már írtam is - a táncos összejöveteleken nem mulatok valami fényesen, és nincs udvarlóm.; s legtöbb esetben ez a fokmérője a "szépségnek". ("mulatni" - "udvarolni" - ezek az elavult igék, akkor teljesen standardak és gyakori használatúak - s egy fiatal lány számára szinte létkérdések voltak; az viszont nem olyan biztos, hogy a "legszebbek" mulattak a legjobban, s az se, hogy nekik volt a legtöbb udvarlójuk) Az az egyéni véleményem e kérdést illetően, hogy a közelmúltban "szépültem " meg. (Kicsinek gyönyörű voltam, kamasznak csúnya, s most -úgy látszik - ismét szép - s ez így is szokott lenni - ugye? Sőt: "tovább is van... mondjam még?..." Persze a szépség múlandósága akkoriban nem nagyon érdekelhetett még... Amúgy is, az igazi szépség mégse múló, csak az egész másfajta, mint a virágzó fiatalság átmeneti önszépsége - amit ugyancsak nem nagyon értettem, mikor hallottam, öregebbekről -anyukámtól is főeg-: "a fiatalság önmagában szép"... Jóval később kezdtem észrevenni , hogy vannak, akik öreg korukra szépülnek meg (vagy nem) - de mindenképp felelősek vagyunk az arcunkért -egy idő - Goethe szerint, 40 év - után), s vannak akik éppenhogy szebbek lesznek öregkorukra, mert mintegy megalkotják magukat, kifaragják, mint egy szobrot - de ez persze csakis a belső, szellemi tartalmukkal van összefüggésbe, az formálja a külsőt - vagy így vagy úgy. Harmóniába,( vagy rossz esetben diszharmóniába - romhalmazzá)

(... itt jelenetszerűen leírtam a "bókok" elhangzásának eseteit)

Csak fiatal maradnék örökre s szép! (Na tessék, az előbb lebecsültem magam! Nagyon is tudtam, hogy múló kategóriáról lehet szó azaz vágyként épp az ellenkezőjét fogalmaztam meg! )

Ez az állítólagos szépség (az "állítólagos" jelző is nagy realitásérzékre vall) - nemcsak a puszta tény s önbizalomteremtés miatt jelentős, hanem azért is örülök neki különösképp, mert -amint már korábban is írtam - színésznő szeretnék lenni - ez az én "keblemen melengetett álmom", s eddig a "külsőm" kérdése problémát jelentett, mert akárhogy is nézzük a dolgot, e pályán döntő fontosságú a megjelenés a tehetség mellett. Mind a kettő kell ahhoz, hogy híres, elismert, nagy színművész váljon valakiből. (Feltéve, ha nem komika, én viszont drámai szeretnék lenni) (Hűha! Talán az, hogy szépnek tudni lenni is egyfjta "tehetség" - meg hogy a "szépség"egyéni megítélés ill. elhitetés kérdése is lehet, és hogy a "drámai" erő több is és fontosabb is , mint a puszta "szépség"... fel se merült bennem?)

Szerdán József Attila emlékünnepély lesz az iskolánkban, melyen szólót (is) hegedülök. Nagyon szeretnék szépen játszani, remélem, hogy nem fogok izgulni. (valójában - nagyrészt emiatt - az egyre leküzdhetetlenebb és túltudatosított lámpaláz miatt hagytam abba később a "hivatásszerű" hegedülést...) (pedig már a makói, s szigorú hegedűtanárom is azt mondta egyszer, s méghozzá elérzékenyülve, anyunak, hogy " valami megmagyarázhatatlan előadói készségem van" - persze a lámpaláz is később jöhetett elő, emlékszem, legintenzívebben a konzi hangversenítermének színpadán, a rideg hangulatú vizsgák közepette: kézizzadás majd remegés brrr, vibrátóba rejteni, és megbírkózni a lenti tanáritészek, s igazgatónő kimért, s vezényszavakat osztó szigorúságával...)

Szombaton kerül sor a sokak által annyira óhajtott tavaszi gimibál megrendezésére. Úgy szeretnék én is ott lenni! De csak akkor, ha jól érzem magam. Ezt viszont előre nem lehet tudni, s az a sejtésem, hogy nem szórakoznék túlságosan jól. Bár mit lehet tudni? Azért nincs bátorságom a megkísérlésére. (Jaj, de hibásan gondolkodtam! Később is, az egyetemen egy tanárom szava cseng a fülemben még mindig: "Mélyen gondolkodik, de hibásan - mint a 20 évesek."- Itt meg még csak 17 voltam. És úgy látszik, hiába volt az "önbizalomerősítés" is.. csak nem hittem magamban, s másoknak se valójában... De azért ami késett, nem múlt!... )

(Húsvéthétfő, április 18. ..11 locsolóm volt)

Lányom , 2002-ben, 17 évesen, saját kiállításán:

tavasz

1960. április 12. kedd, d.u. 1/2 5

Legutóbb csak nem írtam többet, pedig akkor még ráértem. De most?! Hjaj! jobb erről nem is beszélni. "Tanulni, tanulni, tanulni" - ezt kell tennem még több mint 2 hónapig. Most nehezebb a kötelesség teljesítése tavasz lévén; jó az idő, süt a nap, ragyog az ég, a levegőben rezeg valami csodálatos dolog,... s a szívem is egy kicsit rendetlenkedik. Hogy kiért? Konkrét tényt nem tudok mondani, de érdekes dolgokról adhatnék számot, ha volna időm, illetve nem sajnálnám azt, vagy ha (most) még mindig nem vigyáznék a tollamra, hogy ne írjon le olyan mondatokat, melyeket bár csak magamnak szánok, de esetleg eljuthatnak más kezébe, ill. fülébe is. Bizony, többnyire megbántam, amit X-szel kapcsolatban írtam, s nem csak amit írtam, hanem az egész dolgot, vagyis hogy belemélyedtem ebbe az érzésbe, s még mindig tehetetlen vagyok, csak a elhatározásom van meg, de a megvalósítás nehéz. Azt hiszem, ez igazi, de eszményi szerelem volt, s azért tartott ilyen soká. Már nem tart, de csak akkor szűnhetne meg végképp, ha nem látnám hónapokig. Sokszor egyes mozzanatok arra engednek következtetni, hogy semmi érzelmi szál, vagy rokonszenv nem fűzi hozzám (...), viszont néha meg teljesen biztos vagyok korábbi feltevésemben (...) - Csak attól félek, hogy ő sejti -bármennyire is vigyázok - , hogy tetszik nekem, viszont arra nem gondolhat semmiképpen, hogy ennyire. Azzal vigasztalódom, hogy előfordult ilyesmi, nem is olyan ritkán, a világtörténelemben - egy diáklány szerelmes lett egy tanárba, vagy talán csak férfiideált, eszményképét találta meg benne. - Mert ez történt, semmi-semmi más. (Nincs hozzáfűzni valóm. Ennél okosabb összegzést most se tudnék írni.)

1960. április 4. Hétfő 1 óra

( szünet volt, az április 4-i ünnepséget -szokás szerint- előbb, még április 2-án, szombaton tartottuk meg az iskolában , 40 perces, rövidített órák után)

-Hát a szavalóverseny sajnos még nem volt megtartva, s az a baljóslatú érzésem, hogy el fog maradni. Kár, igazán kár! Rég vártam úgy valamit, mint ezt. S az is elkeserít, egy kicsit, hogy helytelen szervezés miatt lemaradtam egy szereplésről.

-Annyi mindenről tudnék írni. Vagy mindet leírom, vagy semmit, mert csak úgy van értelme, ha belemélyülök.

(Ezek szerint maradt a "semmi"......)

Viszont van megint aktuális fényképem: (hátlapon 1960. április) . Az udvarunkon vagyok, szürke ballonkabátban, szigorúan kötelezően hordott, naponta szigorúan ellenőrzött diáksapkámban, (brrr, de nem szerettem) - amin már 3 db. aranyszínű csík kellett, hogy legyen, csak itt, a hajamtól nem látszik.

A szürke ballonkabát sálgallérja alól kikandikál a szintén kötelező sötétkék köpenyem fehér gallérja.

És mindebből "kandikálok ki" én magam... a III.-os gimnazista...

Az összehasonlítás kedvéért: lányom ugyancsak III.-os gimnazistaként, nem diáksapkában sem köpenyben, nem az udvarunkban, (mert az már ekkor nincs, hanem) városunk főterén, 2002. áprilisában:

háttérben a 2oo2-es választási plakátok-

(és még egy kép - egy másfajta összehasonlitásul ugyancsak: itt megint én (melyik "én"?!); lányom anyja, ugyanekkor, vagyis 2002 áprilisában, azaz 42 évvel később az a (fekete-fehér, diáksapkás,ballonkabátos ) lány!

pályaválasztás előtt

1960. március 14. Hétfő d.u. 5 óra

Rengeteg dolgom van, s mégis elővettelek k. Naplóm, mert érzem, hogy hűtlen lettem hozzád, hűtlen, s talán épp akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád.

Egy hónap alatt sok minden történt, főleg felfogásomban, úgy is mondhatnám "idősebb lettem". Anyuval sokáig beszéltünk egy este életem legfontosabb kérdéseiről, s ez hozzásegített ahhoz, hogy tisztábban lássak problémáimban (pályaválasztás, szerelem)

Jelenleg hangulatomban kettősség húzódik meg.

Az egyik vonás a türelmetlen elégedetlenség hátralévő kötelességeimmel szemben (irodalmi pályázat, megyei szavalóverseny, hangverseny)

A másik jóleső elégedettség: első lettem a gimnáziumi és járási (középiskolai) szavalóversenyen, s beadtam egy szerintem jólsikerült ir-i pályázatot. (... háború és béke, egyéni érzések, életrajz - riportnak minősítették , a megyei pályázaton, 2. lettem)

Nagyon örülök a szavalóversenyen elért sikereimnek, kicsit becsvággyal nézek a megyei forduló elé. Szeretném megállni ott is a helyem, de nem vagyok biztos benne, hogy sikerülni fog. Ne vedd szerénytelenségnek, a tehetségemben bízok, csak az idegállapotomban nem. Szeretnék nyerni, vagyis nem közömbösen - mint tavaly - állok ki a színpadra, s ezért valószínűleg egy kis lámpaláz fel fog lépni. Viszont nagyobb az önbizalmam , mint valaha (most se nagy azért), s ez lehet, hogy leküzdi az izgulást. Nagyon szeretnék bejutni az országos versenyre. (Az első helyezett felvételi nélkül bekerül a Színművészeti Főiskolába!) - Egyébként újabban többen ajánlják a színészi pályát számomra, s ezért , mikor kérdezik, hogy mi leszek, gondolkodás nélkül rávágom: tanárnő, nehogy "gyanú"ba kerüljek.(ugyan miért lett volna az baj?) S ezzel nem is hazudok, hisz' sokkal ideálisabb a pedagógusi pálya. (Már egyik se az!) Viszont az is igaz, hogy a színészet halhatatlanságot (?!) biztosít, de csak annak, aki igazán nagy, s aki nem az, elrontotta az életét, pláne akkor, ha más, "komolyabb" pályán esetleg jobban érvényesülhetne. Véleményem: inkább legyen valaki egy szimpla tanárnő, mint egy szimpla színésznő. - De tárgytalan is erről írni, a szavalóverseny el fog dönteni mindent. Tehát: "Szerencse fel!"

(Nem voltam én egy kicsit "karrierista"?! a naívságommal együtt persze...)

"Őrület határán..." (?)

1960.február 19. Péntek 4 óra

"Este van, a csillagok a világmindenség követeiként hozzák szobámba a végtelenség, az örökkévalóság gondolatait, s ugyanakkor borzalmas érzés, a megsemmisülés rettenetessége lesz úrrá rajtam. Szédülök. Margarita Aliger, ill. Zója szavai jutnak eszembe: "Mi ez? Ma élek, s holnap nem leszek? " Igaz, hogy ez a "holnap" számomra később fog eljönni, de eljön egyszer. Nem lenni, nem élni soha. Borzasztó gondolat. A legborzasztóbb benne a "soha". Sohatöbbé. Meghal az ember, és utána nem lesz. Ha belemélyülök ebbe, úgy érzem, beleőrülök. Nem vigasztal semmi. És életem apróbb kellemetlenségei, csapásai kicsinnyé, ponttá törpülnek. Semmiségnek tűnik minden. Hisz' úgyis mindegy. Minden mindegy. --- Míg e sorokat írtam, nem mélyültem eléggé bele a gondolatba, ha azt tenném, képtelen lennék írni.

- S hogy mindezt miért írtam le, annak is oka van."

E sorokat írtam egy helyettesítési órán, melyen ő volt bent.

(mindenesetre érdekes adalék, hogy épp akkor... s az írásban mégis, persze, "este van"... először 10 év körüli koromban fészkelődtek belém ehhez hasonló gondolatok, egy villámlós-mennydörgős vihar után, ami nagynénémmel a Maros parti strandról hazajövet ért el bennünket, erdőben, töltésen, - igazi halálfélelmet kiváltva. De nem is a haláltól félte, hanem ami utána van. Hosszas vívódás után kérdeztem meg otthon, már a paplan alól, anyukámtól:"mi lesz velünk, ha meghalunk?"döbbent csönd volt a válasz a szoba másik végéből, majd csak annyit mondott anyu, hogy "az ami mindenkivel"...

Dehát ez nem oldotta meg a problémámat.

Végül is , mégis anyu adott választ! De már a halála után. (30 év múlva) S épp azt, hogy igazából nincs is halál... Semmiképp se úgy, ahogy én, a materialista tanításokból kikövetkeztetve is, a teljes megsemmisülés réméről gondolhattam.

S épp most akadt a kezembe egy ma megjelenő könyv szinopszisa: A Beszélgetések Istennel sorozat utolsónak szánt darabjáról, -ból egy írás, mi szerint: "Ne gyászolj, amikor valaki meghal, és a saját halálodra se szomorúsággal és balsejtelemmel tekints! Úgy üdvözöld a halált, ahogyan az életet üdvözölted, hiszen a halál nem más, mint az élet egy másik formája."

sok minden

1960. február 12. Péntek 12 óra

Amióta nem írtam, nagyon sok minden történt.

Anyu 4 hétig volt az idegklinikán (ezt megelőzően I. 13-án olyan izgalmas és szörnyű napom volt, amit nem lehet elfelejteni soha ), de "minden jó, ha a vége jó", s most a vége valóban jó, mert anyu szerdán új emberként, teljesen meggyógyulva jött haza. Jelenleg én vagyok beteg, de nem komoly a dolog. Magdi néninél voltam egy pár napig, s elkaptam tőle az influenzát.

Kikaptuk a félévi bizonyítványt. Ismét kitűnő lettem. Sőt, most a konziban is. Ott is jelesem van mindenből.

Hogy ne legyek hűtlen eddigi naplótémámhoz, csak annyit írhatok, hogy én se vagyok tisztában saját magammal, de annyit megállapíthattam, hogy álomvilágban élek, s csak néha jövök le a földre. Még mindig, ha látom, áramütésszerűen csap végig rajtam valami. Bele kell őrülni ebbe! Hisz' az egész egy őrület! Beleestem egy szakadékba, hol azt hittem, virágok nyílnak, helyette a száraz kórók összeszaggattak, s most mindenféle erőfeszítés ellenére nem tudok visszamászni, képtelen vagyok rá, pedig fönn valóban virágok várnának rám, mik eddig is ott voltak, csak nem vettem észre, mert vonzott az idegen, az ismeretlen, a távoli, ami mindig szebb, mint az elérhető. Nem tudom magamnak megmagyarázni, hogy miért vagyok ilyen, s hogy miért lettem ilyen - Néha határozottan nem szép, "belső" tulajdonságait pedig alig ismerem. de a szeme, az a gyönyörű, barna szempár! Ha ránézek, csak azt látom. - Nem fogok ránézni. Meg tudom tenni? Talán igen. S akkor minden rendben lesz. - ?!? (ezeket a kételynek hangot adó írásjeleket később írhattam ide, ceruzával - biztos okom volt rá!)

"költői és lírai lélek"

1960. január 6. Szerda d.e. 11 óra

Úgy látszik, "költői és lírai lélek" lettem, u.i. magyarból többek közt felkaptunk egy fogalmazást "Egy estém otthon" címmel. (valószínűleg az azonos című Petőfi vers kapcsán, de fogalmazási készségünket fejlesztendő) S én mondanivalóm előbb versbe öntöttem, aztán prózába. (Kb. 1-1 óra jutott mindkét műfajra.) Persze ez se remekmű, sőt. (Van itt azért önkritika!) De azért ideírom (na persze), mert őszinte érzésekről ad számot:

"A sápadt nap utolsó fénysugarát lövelli a tájra,

S lassan sötétség borul a hóval borított, kedves házra

Kinn sötét van, itt benn melengető világ:

Családi szeretet a neve , így hívják.

Ketten ülnek az asztalnál: anya és leánya,

S a falon ott szemben, az édesapa képmása....

Itt abbamarad az írás (azaz a túlteljesített házifeladat lemásolása ) , és másfél oldal kihagyott, üres rész következik a naplómban. Nem lehetett időm, de az is lehet, hogy untam magam, illetve valami mégis csak azt súgta, hogy kétszer leírni a "nemremekművet" mégse kellene... A III.-os irodalmi munkafüzetem megvan valahol, ahol az eredeti kézirat olvasható, most nem tudom, hol... de ha előkerül újra, bemásolom ide, ha csak nem , akkor is jobbnak látom a kihagyást...)

Egyébként -ami a formát illeti - nem tanítottak vajon nekünk verstant?

1960...

1960. január 4. Hétfő este 1/2 7

Ha valaki elolvasná ezt a naplót (ami persze semmiféle szempontból nem lenne hasznos se rá, sem rám nézve), azt gondolná, hogy írója egy olyan valaki, akinek más gondjai nincsenek is, minthogy buta érzéseivel foglalkozzon. Pedig aki ezt hiszi, téved. Bizony vannak nekem egyéb gondjaim is, amik viszont valójában gondok, de nem annyira naplóba való könnyebb műfajhoz tartozók. (vajon honnan szedtem én ezt a tévhitet, hogy a napló "könnyebb műfaj"?!) (ugyanis szerintem azok a "gondok", amikkel szoktam (itt) foglalkozni, könnyű "gondok", amik jólesőek. (hm..., kezdődő mazochizmus?) Talán legnagyobb gondja életemnek anyukám betegsége, amely hosszabb-rövidebb szünet után visszatér. Jelenleg is ki van merülve. Vásárhelyen voltunk, ott érte el tetőpontját betegsége, úgyhogy haza kellett jönnünk, pedig különben az egész szünetben ott maradtunk volna. Andykát ismét bámultam, főleg okosságát. - De látod k. Naplóm , hogy ez a szomorú téma nem idevaló, hisz' a napló rendeltetésébe lehet , hogy beletartozna ez is (na lám!), én viszont -btapasztalhatod is - a naplóírást felüdülésnek, kikapcsolódásnak használom (a naplóolvasással együtt).

S az életnek vannak kézzelfogható örömei is. Ma is pl. ilyen öröm ért... A szünetre 30 matematika példa van feladva, s ebből ki voltam jelölve beszámolónak (ui. az 5-ösöm meg van kérdőjelezve, 0,3 a négyzeten miatt. Nem érted? szóval 0,3 a négyzeten = 0,09 és nem 0,9, ahogy én mondtam egy alkalommal, s 1-est kaptam érte.) Tanár úr viszont ugyanakkor kijelentette (ez a múlt év - 59. - utolsó óráján volt), hogy a faliújságcikk váltságdíj; aki jó cikket ír (az általa megadott témára), annak elengedi a beszámolót. S hozzám külön odajött szünetben, hogy ugye írok (u.i. már év eleje óta kér rá, eredménytelenül). - Hát neki is ültem 28-án, és megírtam a cikket az olvasásról. Tegnap pedig felülkerekedtem, elmentem V. E.-hez, és izzadságos, hosszas munkával együttesen legépeltük. - Ma 9-re be kellett menni az iskolába megbeszélésre. Beadtam a faliújságcikket Csabáéval együtt. Egyszer csak hallom Cs. hangját. "Juli? Elengedi a beszámolót?" "Kérdezd meg Te! " - válaszolom elővigyázatosságból. Meg is kérdezte - vesztére - tanár úr azt mondta, hogy annak könnyebb lesz csupán a beszámolója. - Kicsit elkeserített ez, mert úgy gondolkodtam, pénteken lesz a beszámoló, hétfőn az első tanítási nap. Még nem lehet tudni, de valószínűleg meghosszabbítják a szünetet. Na már most, mivel erre nem lehet számítani, el kell készülnöm a tanulnivalókkal hétfőre, ez viszont csak úgy lehetséges, ha péntekig is tanulok, pedig a beszámolóra való felkészülés tetemes időt vesz el, s így agyon van lőve a szünetem, s ha meghosszabbítják a szünetet, és nem sikerül a legjobban a beszámoló, bosszankodom esetleg, hogy miért vettem el tanulással a beszámolóra való felkészülés idejét. - Node az efféle aggályaim csak 3 óráig tartottak. U.i. osztályfőnököm eljött hozzánk azzal a hírrel, hogy nagyon tetszik neki a faliújságcikkem, s ezért elengedi a beszámolót. Nagyon örültem, de talán annak még jobban, hogy ilyen rendes osztályfőnököm van. (pedig egy párszor, mikor összeszidott, félreértettem). S azt hiszem, ez a legfontosabb. (a 30 mat. példát így is úgy is megtanulom.)

(én ezt az egészet már nem is tudom felfogni, egyszerűen nem értem, lányomnak felolvastam, azt mondta, hogy "szörnyű stréber" voltam. Szerintem ez nem stréberség... valami más. "A kor hatalma" )

-A szünet egyébként elég unalmas; s rányomja a bélyeget anyu lehangoló betegsége.

itt a ... szünet...

1959. december 23. Szerda este 8 óra

Itt van a várva várt szünet. Várva-várt? igen, valóban vártam, s nagyon. S mégis, mire eljött, nem tudtam ujjongani örömömben, mert nem is volt olyan nagy az örömöm. S ami a legérdekesebb, nem is tudom megmagyarázni, hogy miért van ez. Csak találgatom: talán, mert szeretek iskolába járni, szeretem a környezetet ott. De azt határozottan (?) állítom, hogy (a) Ő nem tart vissza. S örömmel mondhatom, hogy győzött bennem az ész, a szívvel szembeni harcban. Nagy és dicséretes fejlődés, ugye? Pedig én voltam az is, aki december 7-én akaratlanul is versbe öntöttem, éjnek idején, gondolataim, érzéseim. Ömlött belőlem a szó, a rím, felkeltem titokban, és 5 perc alatt leírtam egy papírra a kis verset, úgy ahogy először megfogamzott agyamban vagy talán a szívemben. Ide írom, de a dátumot hangsúlyozva: tehát december 7. este 11 óra:

Rád nézek, ha lépésed koppan,

Szeretem, ha rámnézel hosszan,

Igézel, ha szemed feketéje szívemig ér,

S ekkor ott bent felenged a dér.

Szeretem.... itt egy petőfis rész jön, "Szeretlek kedvesem..." utánérzés, bár nem tudatos...

ma már semmiképp se tudom vállalni, a "verset" se... de hogy őszinte az biztos, akár a napló - csakhogy ez versnek "kevés"...

Mindenesetre -egyéb szempontból -bíztató a pár vesszak utáni zárás:

....elmúlik ez érzés - talán,

S majd vigasztalást ad a magány.

Hozzáfűzésül csak annyit: ilyen gondolatok csak éjjel juthatnak épeszű ember fejébe. Most borzong a hátam, ha arra gondolok, hogy ezt én írtam, és különösen akkor, ha arra, hogy ki volt az ihlető. (kész, s pláne jó versnél - mit számit(ana) az?!) Ha tudná ezt, ha egyszer véletlen kezébe kerülne ez a napló (ez a blog?! hajaj!!!), vagy akár máséba (ajaj, ez már megtörtént!- késő bánat...) Még rá gondolni is rossz. Mi lenne abból? (hm?... mi lett? nem dőlt össze a világ, ugye?!) Nem tudom, eljutok -e egyszer odáig, hogy kitépem-e a lapokat innen, és megsemmisítem, ahogy már szívemből kitéptem az ő nevét. (Pedig ez utóbbi még nehezebb feladat.) (Ekkor még nem tudtam, hogy soha semmit nem semmisítek meg, amit valaha leírtam, van is egy csomó hányódó de "kidobatlan" írásom...) Úgy gondolom, senki nem sejt semmit (Ha csak Anyu nem olvasta el soraim, rá gyanakszok, de szégyellném megkérdezni, jobb a kétely vagy az, hogy ő azt hiszi, hogy én nem tudom, hogy ő tudja. (...és ez így is maradt... )

Határozott szüneti programom nincs. A szünetre feladott tananyagot beosztottam, (szép kis szünet, nem mondom, tanáraink gondoskodnak programról!), minden napra jut 1-1 óra elfoglaltság ( na ezt még ki lehet/ett bírni) (hogy ez megvalósul-e, nem tudom, ma túl is teljesítettem a tervet (jellemző - s most lányom csinálja ugyanezt, sőt! - nem tudom, ez öröklődik?), csak "A kőszívű ember fiai"-nak jegyzetelése volt kitűzve, s én a "Lámpás"-ból is már jegyzeteltem.) Gyakorolni szeretnék rendszeresen és sokat, annál is inkább, mert hangversenyre és a Felszabadulási Kulturális Seregszemlén mint szólóhegedűs versenyzek.. (Ugyanitt szavalok, és zenekarral versenyzek.) Szeretnék szép eredményt elérni . Kívánságom az időjárásra vonatkozólag: fagy, jég, hó. Jég! ez a legfontosabb. Jégpálya, ahol lehet korcsolyázni. Ha lehetne, ezt kérném k-i ajándékul.

megfázva

1959. december 4. Péntek 12 óra-

Vannak pillanatok, amikor tele van a szívem érzésekkel, vagy a fejem gondolatokkal, s ilyenkor muszáj kiönteni, és ezért veszem elő a naplóm. Viszont van, amikor előzetes meggondolás és cél nélkül írok, s később magam is megbánom, illetve súlytalan, unalmas dolgokról számolok be. Jelenleg is az utóbbi a helyzet: beteg vagyok (nagyon megfáztam), tanulni nincs kedvem (mikor van?!) már agyonolvastam magam (tegnapelőtt este, tegnap és ma délelőtt kiolvastam a Különös házasság két kötetét) mindjárt kész az ebéd), mit is csinálhatnék? Hát itt van az én kedves Naplóm, beszélgetek vele egy kicsit.

Kezd kétségbeejteni a szívem túltelítettsége, már arra gondolok, hogy ez betegség. De nem tudok ellene tenni semmit, mikor úgy néznek rám, hogy az emberben akaratán kívül megmozdul valami. Szóval nem én vagyok a hibás, legalább is részben. Nem tudom, a többi lány hogy van ezzel, de úgy érzem, s félig-meddig tapasztalom, hogy más a felfogásuk, nem veszik annyira komolyan a dolgokat. (Egy alkalommal meghökkentett, amit egy osztálytársam mondott. Fiúkról, szórakozásról beszéltünk. - Te, Juli, én nem tudom elképzelni, hogy neked tetszett vagy tetszik egy fiú! - mondja. Miért? - kérdem csodálkozva, s kicsit érző emberi (sőt akkor szerelmes) mivoltomban megalázva. - "Mert mindent olyan komolyan veszel." (Egy pillanatra arra gondoltam, hogy ha nincs is igaza, mondott egy csöpp igazat, u.i. nem "fiú" tetszett akkor, hanem egy meglett férfi!) Valóban lehet, hogy komolyan veszem a dolgokat, de ebben bennevan a szerelem is, s itt volt Mari nagy tévedése. S bár ő ott van minden össztáncon, és bálon, merem állítani, hogy mélyebben érzek, mint ő.) S hogy a fiúk általában tetszenek-e? Elgondolkoztató. Általában igen is , nem is, de még olyan kiforratlan legtöbb! Lehet, hogy az a kerista fiú is csak addig tetszik, míg nem ismerem, így ismeretlenül sokkal tökéletesebb, s biztos valójában rengeteg hibája van, hisz' ember nincs hiba nélkül.

- Mégis csak volt egy kis alapja annak, amit mondott M.

- Mi lehet azzal az ebéddel? Leszólok már Anyunak a konyhába. -

-Már este felé jár az idő. Erzsi meglátogatott, megmutatta a leckéket. Mondta, hogy rosszul nézek ki, ne menjek még holnap iskolába. Anyu sem akar engedni, de valószínű megyek, mert utálok hiányozni, a pótlás miatt, s délután zenekar lesz, amin okvetlen jelen kell lennem, u.i. hétfőn szerepelünk, s még egy próba sem volt, még a kottáját sem láttam annak, amit játszunk. (Részlet Beethoven IX. szimfóniájából) - D. tanár úr is beteg szegény, nem tanít.

"érzelmi kérdések"

1959, december 2. Szerda este 8

Átolvastam e naplót, s azt tapasztalom, hogy tartalmában megváltozott. A fontosabb kérdések háttérbe szorultak, s az érzelmi kérdések törtek előre. (De vajon nem azért, mert tényleg ez lenne, ami fontosabb?!!) Ez nem helyes, tudom, (?) viszont sokkal könnyebb így, u.i. szórakozást jelent ebben az esetben a naplóírás. A komoly kérdések ránehezednek amúgy is az emberre, nem érdemes fejtegetni. S hogy mik a komoly kérdések? Minden, ami az élettel, a küzdelmes hétköznapokkal kapcsolatban van. S nincs olyan nap, amely ne tartalmazna olyan perceket vagy órákat, amelyek nyomasztóan rá nem ülnének az ember lelkére. Ezért választom -legalábbis egyelőre - ezt az egyszerűbb (s hálásabb) megoldást.

Leírok egy kis jelentéktelen esetet, csak azért, hogy lásd, nem én vagyok az egyetlen... (már csak "tetszik", napokig nem látom, s jobb is ez így)

Magyar órán padszomszédom megszólal:

-Nézd már, milyen stramm fiú megy az utcán!

Kinézek: ki lehet az. A túloldali járdán meglátom őt.

-Na ugye!? . hallom B. hangját.

-Te kit láttál? Ballon kabát, fekete haj, túloldal? - kérdem távirati stílusban, hisz' az óra folyik.

-Az.

Ránézek.

-Ismered? - kérdi.

-Ismerem, sőt te is! - mosolygok (azon, hogy nem ismerte föl. Félreérti, s védekezik: "távolról igazán jóképű")

-Az ideálod?

-Á, dehogy! (hm)

-Mondd már meg, hogy hívják!

- ? (Nem mondtam meg)

(Nem értem, ennyire rosszul látott, távolra: a túloldalra a padtársnőm?!)

Jelentéktelen kis epizód, de nagyon érdekes, ha leírva nem is az, de amikor megtörtént, annál inkább különös és érdekes volt. Jót nevettem rajta.

- Ma Szegeden voltam. Az a fiú továbbra is folytatja a közeledését a konziban, tán egy kicsit túlzásba viszi, de én eléggé kimért vagyok hozzá.

-Valamelyik reggel láttam iskolába menet a másik Őt. Esett az eső. Véletlen vettem észre az esőt csapkodó szélben. Ő is rám nézett. De csak egy pillanatig tartott az egész. Most nem is találtam olyan nagyon helyesnek. (Lehet, hogy azért, mert álmos volt?, én is reggel sokkal rondább vagyok, mint nap közben) Vasárnap lesz egy KERI által rendezett táncos összejövetel. Jó volna elmenni! De egyáltalán nincs kerista fiúismeretségem (1-2 kivétellel) Csupán az Ő kedvéért (ill. a magam kedvéért, de Ő miatta ) mennék el. Azt hiszem, még nem lesz bátorságom hozzá.

Érdekes (pedig nem is vagyok babonás), hogy aznap reggel és előtte való este erősen kívántam, hogy találkozzak vele iskolábamenet.) (naja, "agykontroll" - csak akkor még nem volt..., ill.nem így neveztük)

-S most , hogy ismét átolvastam a naplóm, látom, hogy egy pár kérdéshez (bár lezártnak tűnnek) 1-2 dolgot hozzá tudok fűzni:

Az a szigorló orvos, aki tul. képpen életem első ideálja, K-n orvos, de szeretne Makóra kerülni. (vajon miért?) (... már nem érdekelne)

A második nagy ő, a tavalyi tanév hőse, ki annyi megfejthetetlen rejtélyt hozott számomra, nem tűnt el környezetemből (szerdán szoktam látni), de látása semmi érzést nem ad, mintha nem is ő volna az, akiért olyan szenvedéllyel rajongtam nem is olyan régen.

A harmadik Őt -mint ahogy már írtam is - nagyon ritkán látom, s érzésem (szerencsére) egyre inkább halványul.

visszatérve a hangversenyre...(és a másik nemre)

1959. november 29.

Visszatérve a hangversenyre.
Az élmény felejthetetlen marad. (Ez az elmaradhatatlan, obligát felejthetetlen jelző elfelejtett emlékeim előtt... felettébb elgondolkodtat..., mint ahogy az is, hogy igazán felejthetetlen élményeimnek nyoma sincs a naplómban! Hogy van ez?)

Csupa gyönyörű szám, kiváló művész. Leoncavallo (Kacagj Bajazzok), Puccini (Kabátária), Donizetti, Verdi (Bordal- Traviata), Mascagni - Szabó Miklós, Berdál Valéria, Sinkó György,
Turján Vilma operaénekesek és Szalatsy István fiatal karmester, s természetesen a zenekar ( Bartók Béla Szimf. zk) remekelt.)

Tapsoltunk is úgy, (a III.b persze), hogy órákig égett a tenyerem utána. De ez volt a legkevesebb, amit adhattunk, s ez semmi ahhoz képest, amit kaptunk.

Sok, számomra kedves arcot láttam, (pedig Ő nem is volt ott, ugye javulok? sőt, már azt hiszem, lassanként más veszi át a nagy ő szerepét ), s szemükben tükröződött valami.

-Le kell írnom valamit, ami nem valami jelentős eseménynek, de mégis fontos, s nagyon örülök neki, u.i ezáltal halványodik az X iránti érzésem. Szóval tetszik egy kerista fiú, s úgy látom, én is tetszem neki (Keri a város másik középiskolája becézve - Kereskedelmi Szakközépiskola - bár akkoriban úgy rémlik, technikumnak hívták , sekkor még nem is tudtam, hogy nagyapám volt egyik alapítója annak idején, bár akkor is más volt a neve) Először 1-2 hete láttam az Ifjúsági Akadémián a kultúrházban, előttem levő padban ült, bal felé. Már akkor is megtetszett, de nem különösképpen, pedig elég gyakran hátrafordult, azért se néztem oda. Másodszor tegnapelőtt láttam. A Tanácsházán egy kultúrműsoron, melyen én mint zenekaros szerepeltem, ő mint táncos. Csak tánc közben láttam, s mégis tekintetünk elég gyakran találkozott (amennyire ez a körülményekhez képest lehetséges volt). A legügyesebben ő táncolt, szerintem, s olyan nyílt a mosolya, nagyon helyes fiú. Nem vagyok szerelmes bele, hisz' nem is lehetek egy olyan valakibe, akit még nem is ismerek. Még? Igen, remélem, hogy minél előbb megismerem.

A konziban egy fiú nagyon teszi a szépet. Ehhez mit szólsz? De nekem nem tetszik. Miért nincs olyan szerencsém, hogy tetszene nekem is? Pedig jóképű, rendes. Úgy látszik, én csak azt a szerelmet szeretem, ami álmodozás és egyoldalú. Várok türelmesen. Majd csak eljön egyszer az a mesebeli herceg, aki minden szempontból megfelel nekem, és én is neki.

Írhatnék még valami ehhez hasonlót, de félek, hogy később megbánom. - (?) - N. újabban nagyon különös irányomban, s ez a különös viselkedése azt hiteti el velem, hogy tetszem neki. (Hosszan néz rám... (...) Nézésből sokat meg lehet állapítani, de nem mindent. Viszont van még egy valami, ami bizonyítéka feltevésemnek, s ez tény. (Egy hasonlósággal kapcsolatos dolog.)

operaest(ek)

1959. november 24. Kedd d.u. 3 óra

Tegnap este gyönyörű, s talán felejthetetlen élményben volt részem. Olasz operaest volt a kultúrházban. Már napokkal előtte készültem rá, mintha előre sejtettem volna, hogy milyen csodás lesz.

Úgy tűnik, nagyon szerethettem az operákat! Az előkerült elsős füzetemben is , az egyik házi feladatban is, aminek a megadott címe: "Egy feledhetetlen élmény" volt, egy operaelőadásról számoltam be, 1958. május 20-án. Az opera a szegedi színházban volt, jól tükrözi a fogalmazás a színház iránti rajongásomat is:

"Már napokkal ezelőtt nagyon vártam ezt a kirándulást társaimmal együtt, melynek fénypontjában egy opera megtekintése állt, mégpedig Puccini Manon Lescaut-ja.

A délután aránylag rövid idő alatt telt el, s eljött a várva várt pillanat; átléptem a szegedi színház boltíves kapuján. Leadtuk a kijelölt ruhatárban kabátjainkat, s a színház belsejének szépségétől, csillogó pompájától elbűvölve foglaltuk el helyeinket a 2. emeleti erkélyen. Nem gyönyörködhettünk sokáig a cifra páholyokban, a festményekkel díszített mennyezetben, a függönyben, a zenekar hangszereit sem tanulmányozhattam soká, mert váratlanul elsötétült a szín, s felgördült a függöny. S láthattunk a színpadon egy fogadót s az azelőtti térséget, továbbá sok-sok, szebbnél-szebb, cifra, de korhű ruhába öltözött embert. Majd hamarosan kivált közülük Szabó Miklós, a főszereplő, vagyis a diák alakítója. A hangját hallani és látni is, amint énekel, már maga az élmény.

Minden felvonás művészi volt, de talán a legutolsó a leghatásosabb. Hozzájárult ehhez a díszlet, a diákot és Manon-t alakító színészek, de természetesen a halhatatlan zeneszerző: Puccini érdeme elsősorban.

Gyönyörű volt a 2. felvonás előtti nyitány is. Az opera és egyben Manon tragikus vége könnyekig meghatott.

Talán mondanom se kell, hogy a színházat egy felejthetetlen élménnyel gazdagabban hagytuk el. "

mégsincs "vége"?

1959. november 15. vasárnap

Legutóbb megfogadtam, hogy "vége", s mégsem tudom 100%-ig betartani. Minden percben másképp fogom fel a dolgot. Tegnap pl. ünnepély volt, s pár lépéssel a hátam mögött állt, s egyszer csak azon veszem észre magam, hogy az előttem lévő ablakban nézem őt, amikor pedig a színpadon állt (egy szavalókórust vezetett) az árnyékát a függönyön. Hát nem borzasztó ez? S talán az még borzasztóbb, hogy ez az érzés úgy leköt, hogy a fiúk (legalábbis a gimisták) egyáltalán nem érdekelnek. Nem mondom, van egy-két egyetemista, akik közül nem bánnám, ha egy foglalkozna velem, s azt hiszem ez jó megoldás volna: elfelejteném őt, vagyis azt, hogy valamikor szerelmes voltam bele, s biztos csak nevetnék már akkor ezen. Úgy érzem nagyrészt rajtam múlik, hogy találok-e ilyen fiút, ill. meg tudom-e "hódítani". Viszont táncolni nem járok, s különösen télen jóformán ez az egyetlen mód ismerkedésre, ill. fiú és lány közti szorosabb kapcsolat kialakítására. Mondhatnád azt k. Naplóm, hogy ha egy fiú engem nagyon meg akarna ismerni, vagy udvarolni akarna, akárhogy is, de keresztülvinné. Hát ebben van valami. De ellentmondok. Manapság annyira el vannak kényeztetve a fiúk, hogy inkább állnak és várják, hogy a lányok tegyenek lépéseket feléjük, s persze, vannak ilyen lányok, a fiúk pedig megelégedettek, ki van elégítve hiúságuk, megtalálták szórakozásukat, s fittyet hánynak a többi lányra (a kevesebb százalékra), kik otthon a négy fal között várják az ő mesebeli hercegüket. Én így látom ezt, lehet, hogy helytelenül, de valami igazság minden esetre van benne. Mert vegyük csak az én esetemet: nem vagyok egy szépség, de vagyok olyan, mint a többi lány (kiknek esetleg nagyobb sikerei vannak a fiúknál) szóval a külsőmmel nincs hiba, az viszont igaz, hogy nem vagyok mindig kedves, s nincs valami jó természetem, de azért tudok szeretni, sőt nagyon (amint korábbi soraim mutatják; sajnos) De nincs udvarlóm. Igaz, hogy még tulajdonképpen nincs is itt az ideje az udvaroltatásnak (s én aránylag későn lettem nagylány) ellenben jó volna egy kicsit szórakozni. De itt megint elérkeztem a tánchoz. Mert mit csinál a legtöbb lány. Táncol, és ez a szórakozása, mindegy neki, hogy kivel; az a lényeg, hogy fiú legyen. Hát én nem ilyen szórakozásra vágyok. Tegnap egy bál volt a koli avatása alkalmából, tulajdonképpen ezért nem mentem el, pedig lehet , hogy megoldódott volna a kérdésem. (...)

Most már mindegy; azért nem sajnálom, hogy nem mentem el. de lehetséges, hogy a gimibálba elmegyek majd, de az még soká lesz, s lehet, hogy addig egész más lesz a helyzet.

Mindenesetre sajnálom, hogy ismét nem látom olyan reálisan a dolgot, mint legutóbbi bejegyzésemkor, s hogy gyenge voltam, s újból írtam a kérdéssel kapcsolatban.-

Ez a (tegnapi ) bejegyzés az aktuális blogomon összefüggésbe hozható azzal az időszakkal pont, ami ebben a régi naplóban van épp. Az Esős vasárnap c. film világa... 3.-os gimnazisták, ugyanolyan a köpenyük is, mint az enyém azon a képen, ami a hátlapra írtak szerint e napokban : 1959. november 13-án készült, szintén 3. gimista koromban (az én kezemben szalvetták! amiket gyűjtöttem, (micsoda gyerekes időtöltés!) lett négyszázvalahány - s még mindig nem dobtam ki a győri kekszes dobozokkal, - amikbe csoportosítottam; szalvettacserepartner szomszédkislány, Klári, kezében viszont már a kiscicánk van - az udvarunkban levő autójuk mellett...)

Itt meg lányom III. gimi előtti nyáron a békéscsabai művészeti olimpián, ahol rajzolt, festett, filmjét mutatták be, verset és prózát írt, (aranyérmet is kapott)

- szalvettát viszont nem gyűjtött. :)

pár sor, de nagyon fontos

1959. október 25. vasárnap 14 óra

Most csak egy pár sort írok, de ami mégis nagyon fontos. Ma reggel szilárdan elhatároztam, hogy véget vetek annak, amiről most egy párszor írtam. Tegnap, mikor zenekarra mentem, láttam a feleségét és a kislányát, olyan helyesek voltak, s előttem minden olyan furcsa lett. Hát mit is akarok én? Az egésznek semmi értelme, semmi. De úgy gondolom, még nem késő, hisz' nem is történt semmi, csak annyi, hogy nekem megtetszett valaki, akit még észre vennem se lett volna szabad, s úgy vettem észre, hogy én is tetszem neki, de ez utóbbi korántsem bizonyosodott be teljesen, s én nem is akarom, hogy bebizonyosodjon; előintézkedéseket teszek, először is megígérem, hogy a naplómba többet erről egy szót sem írok, kerülök minden lehetőséget arra, hogy lássam (a sorakozónál majd igyekszem valahogy úgy állni.) Tudom, nehéz lesz, de ígérem, hogy így lesz. Szép volt, de elég volt. Félek, ill. már nem is félek, mert úgy érzem, elég erős leszek. Amióta először írtam erről a dologról, azóta tapasztaltam mostanáig ezt a félelmet, s csak azon csodálkozom, hogy nem hamarabb bukkant elő ez a jogos s megérthető érzés. Pedig általában úgy szokott lenni, hogy a naplóírás elszakít a valóságtól, elhomályosítja azt. Most szerencsére más történt: gondolataimba belemélyülve feloszlott a köd, (ha nem is teljesen) és rájöttem, hogy veszélyes s nem jó játék, amit én nem is annak tekintettem, hanem egy kis elröppenésnek a valóságtól, egy kis kikapcsolódásnak, az iskolábajárással együttjáró izgalmakból,

s egy kis izgalmas örömnek. Talán nem is őt magát szerettem, hanem ezt az érzést. (mert szeretni jó.)

(igen... nincs is mit hozzáfűzi; ez aranyigazság: "szeretni jó"(volt)

kukoraicatörés utáni rossz hangulatban

1959. október 22. Csütörtök d.u. 14 óra

Hát, ezen is túl vagyunk, mármint a kukoricatörésen. Nagyon kifáradtam, meg is fáztam, de mindettől eltekintve jó volt, egy kis változatosságot jelentett. Délelőtt k-t hánytam P. Marival, és

jól elbeszélgettük az időt, főleg naplóba való témákról. D.u. 3-ig törtem a k-t, a kéznek ez fárasztóbb volt, de egyébként kényelmesebb , mint a "csomózás".

(Mikor elsőben először mentünk kukoricát törni, még megkérdeztem, a teherautóról leszállván, hogy ugyan mivel fogjuk törni a kukoricát?! Különösnek tűnt a válasz: -hát a kezeddel! Én valami segédeszközre gondoltam. Egész nap rajtam, a mezőgazdasági tájékozatlanságomon röhögtek! A hegedűtanárnőm viszont a konziban meg hallani se bírt arról, hogy a becses hegedülő kezemet ilyesmire használom! azaz ilyesmivel teszem tönkre.(Sőt, most még az óráról is hiányoztam emiatt.)

Rossz idő van, s ez hat a kedélyemre is. Megmagyarázhatatlanul rossz hangulatom van, rossz előérzetem. Olyan unalmasak ezek a délutánok is. Tanulok, kicsit hegedülök, rádiózok, szombaton a mozi egyedüli szórakozásom iskolaévben. Igaz, most vasárnap klub délután lesz osztálykeretben, de ettől sem várok sok jót. Táncolni nem nagyon szeretek, különösen olyan fiúkkal nem, akik nem érdekelnek, (ez az ismétlődő kitétel "nem érdekelnek" miért is irritál engem annyira, most!? ) a társaságot viszont szeretem, beszélgetni meg? jaj annak a szerencsétlennek, aki előtt megnyílik szavaim áradata! (kis túlzás, de ha jókedvem van, akkor ez áll.) (de a beíráskor épp "megmagyarázhatatlanul rossz hangulatom" volt!)

"Szép álmokat!"

1959. október 20. Kedd d.u. 4 óra

A helyzet változatlan (pangás), de ez a helyzet már közel van ahhoz, hogy kibírhatatlan legyen. Viszont, s ez a legfurcsább, kibírhatatlansága mellett jó, mind a kettő egyszerre. - Várom a szüneteket, hogy láthassam, de csak pillanatokig tart ez is, mert úgy látom mindig, hogy ő is néz, ha meg nem, akkor attól félek, hogy esetleg más észreveszi, s ezt valóban nem bírnám ki.

Komolyan mondom, nem is értem magam, de nem tudok ez ellen tenni semmit. Olyan, mint egy filmszínész, de sajnos nem úgy tetszik, s nem csak azért, mert itt él köztünk (ugyanaz az iskola a munkahelye, ami nekem), ha ő engem egyáltalán nem venne észre, akkor tán ez sikerülne, hisz nekem semmi célom e tekintetben (s nem is lehetne jelen esetben). (...)

Az én esetemben ez bosszantóbb és tragikusabb is mint másnál, másnál ez esetleg egy fellobbanás, szalmaláng, ami legfeljebb pár hétig tart. Én, úgy látszik, más természetű vagyok. "Egyet, de azt igazán" és kitartóan. - Csak már történne valami, akárhogy, csak nyíljon már valami kivezető út.

Egyébként a naplóíráshoz azért jutottam hozzá hétköznap ellenére, mert holnapra nem kell tanulni, ugyanis kukoricát törni megyünk Maroslellére. Brrrr..., előre borsódik a hátam. Már voltunk (osztálykeretben) 1 alkalommal kukoricát törni, 2-szer hagymát szedni. Különösen a hagymaszedés nehéz és piszkos. Az egészbe ami jó, hogy együtt van az egész osztály, és jól eltelik az idő. (Holnap az egész iskola megy, de csak 4-4 osztály jön egy helyre), holnap lesz egy kis mellékes szórakozásunk is, ugyanis egyik osztálytársunk fülig szerelmes az egyik tanárba, aki szintén kint lesz. (Úgy látszik a mi osztályunk meg van átkozva. 3-an vagyunk , akik tanárért rajongunk, legalábbis én ennyiről tudok, az enyémről remélhetőleg senki sem tud.)

Mára talán elég is lesz. Már 8 óra van, a lefekvés ideje. Hogy el tudok-e aludni rögtön, nem tudom még. Általában a lefekvés és elalvás közt el szokott telni egy kis idő , ez az álmodozások ideje, nagyon szeretek álmodozni kitalálok egy kiindulópontot ami legtöbbször közel áll a valósághoz), s azután erre felépülve szabadon csapong képzeletem. Amikor pedig elnyom az alvás, az álmodozás a még képtelenebb álomban folytatódik. Nagyon érdekes mind a kettő (legalábbis számomra). Lehetséges, hogy egyszer majd le is írok egyet. - De most már végleg abba hagyom. Jó éjszakát! Szép álmokat!!!

ceruzával

1959, szeptember 28. Hétfő, d.u. fél négy

Legutóbbi bejegyzésem valamely okból félbemaradt. S hiába kérnél most, kedves Naplóm, hogy jelenleg fejezzem be, mert e feladatra képtelen lennék, u.i nem tudom pontosan, hogy mit akartam leírni, de arra emlékszem, hogy ha megtettem volna, e napló lírai résszel gyarapodott volna. Jelenleg is foglalkoztatnak hasonló kérdések, de nagyon nehéz róluk írni, hisz' még magamnak is alig merem bevallani, s félek, hogy később megbánom, hogy gondolataimnak mások számára is érthető formát adtam. Úgyhogy nem tudom, mi lenne helyes. De mivel azért vettem elő e naplót, hogy írjak, emellett maradok, s majd jobban ügyelek, mint eddig, hogy soraim avatlan kezekbe ne kerüljenek. (Vajon akkor fair-e fél század előtti énemmel szemben ez a mostani "közzététel"?!)

Egy idő óta azt tapasztalom, hogy az emberek (különösen a "erősebb nem") másképp néznek rám, s én magam is megváltoztam. Az ok és az okozat egybeolvad itt. A velem egykorú fiúk nem érdekelnek, osztálytársaimat is eszerint kezelem (talán nem kellett volna!) , annak ellenére, hogy több alkalommal előfordul, hogy egy fiú, - s itt nem akarom azt a számomra egyáltalán nem szimpatikus , de elcsépelt kifejezést használni, hogy ............ de te így is megértesz. (fogalmam sincs, hogy az üresen hagyott helyre milyen akkoriban "elcsépelt kifejezést" NEM írtam le, de én - szemben Naplómnak feltételezettel, bizony nem teljesen értem már régi énemet!) Szóval barátságos vagyok hozzájuk, de nem több. (Ez azért némileg megnyugtat, mármint a "barátságos" szó) Tulajdonképpen nem is erről akarok írni:

Továbbiakban ceruzával folytatódik a bejegyzés. Olyan halvány ettől, hogy most lámpafénynél, és 3 és 1/2 dioptriás olvasó(író)szemüveggel nem tudom elolvasni azaz idemásolni se. ..... Nappal folytatom, de csak nagyon halványan, mintha ez is ceruza lenne, hogy alig lehessen elolvasni, mert ciki... még most is:

Hanem a következőkről: (az előrelátásom miatt folytatom ceruzával)

(f(micsoda előrelátás! de vajon láthattam-e előre ezt a számítógépes blogot, ahol a legvilágosabb szín is láthatóbb és maradandóbb, mit a ceruza , egyéb előreláthatatlanságról és kockázatról nem is beszélve)még ez is elég erős, fehérre kéne fehérrel?)

Tanít a gimnáziumban egy fiatal tanár. Sötét haja van, gyönyörű sötét szeme, amivel úgy tud nézni, hogy az ember majd' beleszédül, s beszél a szeme. Egy éve jött a gimn-ba, s akkor még nem tűnt fel nekem. Egy szavalóversenyre (megyei) 4-ed magammal ő készített elő, s jött át a szv. színhelyére Vásárhelyre. Ekkor ismertem meg kicsit közelebbről, és megállapítottam, hogy jó tanár, szimpatikus ember, de csak ennyit. S hogy történt , hogy nem , s mikor, hogyan, nem tudom, de eszményképemmé, ideálommá vált. (Ha jobban belegondolok, az legalább annyira érdekes, hogy vagy 20 év múlva az egyik "szavalótárs" lett a férjem, gyermekem apja - de őt még csak meg sem említem a naplómban. Nem is igen lett volna okom rá. (Ha csak nem az, hogy egyszer pl. -nagy megdöbbenésemre- szünteben a lépcsőfeljáróban rávert a fenekemre!)Amúgy is a naplóm egyre inkább az álmodozásaimról szólt... kissé el is különülve a valóságtól, de tudtam is én ezt... bár egy-egy tekintetbe sok mindent "beleláttam " , "belemagyaráztam" (?)... S látni láttam a veszélyét is, mert az érzés teljesen valóságos volt, lett:

(...) ...én nagyon félek, félek, hogy ez az érzés megmarad bennem, bármennyire is próbálom elfojtani azt. Mindenáron el akarom fojtani, mert ez így nem mehet tovább, mert helyes megoldás nincs, s kiút csakis ez, mert amit talán legelőször kellett volna megmondanom, most teszem meg, ez az, ami "állj"-t parancsol, ő nős ember, családapa..... S olyan furcsa ez a helyzet, s egy kicsit nevetséges is , vagy tán még inkább tragikus.... (...) Természetesen "fordulaton "FINE"-t értek (jaj, micsoda romantikus filmeket is láthattam én ekkoriban!) (...) de ennek érdekében semmi okosat nem tudok kitalálni. Mi lesz ebből!? Mit tegyek?

(Előrebocsátom, még lesz egy jópár "visszaeső" bejegyzésem e tárgykörben! és már nem is ceruzás...)

Nos: utánanéztem a korabeli noteszemben, hogy milyen filmeket is láttam ekkoriban: többek közt:

Szent Péter esernyője; Robin Hood; A mi kis családunk; Őfelsége kapitánya, Tájfun Nagasaki felett; A kapitány lánya; Szerelem csütörtök; A királyasszony lovagja; Nyomorultak, Pármai kolostor....

Ezek bizony nem nagyon segit(h)ettek érzelmeim "elfojtásában"

nem az, amit szeretnék...

1959. augusztus 12. szerda d.e. 9 óra

Elővettem Naplóm, és írni kezdek bele, s érzem, hogy nem az fog idekerülni,amit szeretnék, ami a szívemen van.

Ó! a szív? Igen. Pedig nem is vagyok jelenleg olyan veszedelmesen szerelmes. A strandon persze fiúkkal is vagyok. Egy közülük szívesen udvarolna is. De én most nem erről akarok írni.

(Viszont van pár aktuális archív fotó ez időből, -mellé meg -pár száraz, de informatívabb bejegyzés a kisnaptáromban, amiket persze eme napló szempontjából nem is tarthattam fontosnak:

elkezdtem az érettségi tételek kidolgozását (II. után, nyáron! - őőőőrület!)

1959.július 21. Hétfő Reggel érettségi tétel (3.) Koksz(5 mázsa) behordása, 3 mázsa barnaszén, 1 mázsa 20 kiló fa is jött.

Íme, a bizonyság: szenet lapátolok a fotón épp:

Barackhámozás lekvárnak. Anyuval séta. Erzsi néninél.

július 22. Szerda D.e. érettségi tételek. D.u Anyuval biciklivel bevásárolni. Fogorvosnál jobb alsó 7. tömés(amalgán)

július 23. Csütörtök D. e póstán, könyvtárban. d.u strandon (halásznadrág, új fürdőruha) Este Erzsi néninél. Rádió: Aida

július 24. Péntek 1/2 9-ig alvás. D.e. Erzsi néninél. Cipóért (hiába).1/2 2- 6 strandon, nagy meleg, a víz sem hideg, de piszkos, áradt. Este cipóért, tejért.

július. 25. Szombat Anyuval bevásárlás. Reggeli után (10) strandra. .e. napsütés, d.u. borús, hűvös idő. 5-ig voltunk. Este Erzsi néninél.

július 26. Vasárnap 10-ig aludtam. Erzsi néni hívatott kérdőív ügyben. (?) A "Jereváni lány"-t kiolvastam. Ebéd után érettségi tétel. Erzsi néninél. (vendégek is)

július 27. Hétfő 1/2 12-ig aludtam, Erzsi néninek vittem káposztáskockát, d.u. krumplit szedtem (az udvarunkban lévő konyhakertben) Este rádióhallgatás: "A gyerek nem akadály"

július 28. Kedd Anyuval órásnál, boltokban (gyanta) D.u. bélyeg-mosás, szortírozás. Varrónőnél. (a bélést megvette) (de vajon mihez?)

július 29. Szerda Hajnalban utazás Szegedre. Klinikán. (biztos ellenőrzésre kellett mennie anyunak -kijövetele utáni 2 hét elteltével) Konziban (felvételí ív beadása). Köpenynézés. Ipari vásárban. Korzón. (Erzsi néni is). Ebéd a Hágiban . SZUE-ban. (uszoda):

július 30. Csütörtök

Anyuval bevásárlás. "Kegyetlenség" olvasása. (Azt hiszem jutalomkönyvnek kaptam!) D.u. érettségi tétel: Szigeti veszedelem. Erzsivel (osztálytárs, barátnő - jelenleg fül-orr-gégész, Szegeden, néha találkozunk , és felelevenítjük ezeket az emlékeinket) olvasókörön. "Fekete gyémántok" Erzsi néninél.

július 31. Péntek Patikában, Erzsi néninek hoztam gyógyszert. Gyalog a strandra Anyuval 3-kor. Ott M.K. M.E. majd K.S. H.Z. F.G.-val. (nem igen tudom már kiket takarnak a monogramok) Nem fürödtem a sérülés miatt. (erre se emlékszem)Visszafelé viharban.

augusztus 1. Szombat Órásnál. Bevásárolni. Segítettem főzni: palacsintát sütöttem, almát hámoztam, reszeltem. D.u. ebédeltünk. (Erzsi néni is) Levélírás, postán, kenyérért. Erzsi néninél. Tejért. (azt valamelyik szomszédból hoztuk, házitejet - mint ahogy tojást is)

augusztus 2. Vasárnap 9-ig aludtam. Gyakoroltam. (na végre!) 3-kor Erzsi bejött értem, lementünk a strandra. É.Zs. É Gy. F.G. H.I. römiztünk. Séta. Erzsi néninél Anyuval. Levélírás. Hegedülés.

augusztus 3. Hétfő Utazás Szegedre Erzsi nénivel. D.e. korzón, parkban, szabadtérit megnéztem. D.u. múzeumban, cukiban, díszműkiállításon. Itthon vacsora. (Erzsi néni is.)

augusztus 4. Kedd Postán Nagymama csomagjának átvételére, bevásárlás, fogorvos. Erzsi itt, vele a szőlőjükbe. Olvasás.

augusztus 5. Szerda D.e. megvettem a harmadikos füzeteket, vasaltam. Erzsi bejött értem, ebéd után strandon Erzsivel Este olvasókör. "Ahol a pénz nem isten"

stb... abbahagyom, tényleg unalmas... ez a naptár... (nemnapló)

Röviden, ami történt...

1959. augusztus 4. Kedd este

El kell ismernem (inkább: be kell(ett) látnom), hogy nem vagyok valami szorgalmas naplóírás terén. Pedig jelen esetben még azt sem hozhatom fel mentségül, hogy nem értem rá, hisz' vakáció van.

Megpróbálom röviden leírni, ami történt , mióta nem írtam:

Június 4-én volt a szolfézs vizsgánk. Jól sikerült, 5-öst kaptam az indexembe, s meg is dicsért Aracsi, azt mondta, hogy egész évben rendszeresen, szépen dolgoztam. (Nagyon jó órákat tartott, bár szigorú volt, jókat énekeltünk Kodály biciniumából, s emlékszem, nemegyszer a vonatban készültem, befogott füllel, kottával az ölemben... kiszámítva az időt)

június 9. van rányomtatva ennek az igazolványképnek a hátoldalára., ez került be az első személyi igazolványomba, annak idején rémesnek találtam, (lányom most is annak, hiába a fiatalság kritikusabb..., meg persze, könnyű neki, az ő egyértelmű szépségével) én most már nem is... annyira, mondjuk a piros pöttyes egyenruhánk most se tetszik, se a túlrövid, rosszul (szárazon!) vágott hajam, amit sürgősen meg is növesztettem ezután...

Ő a lányom, -eleve hosszú hajjal - ugyanilyen korában azaz 16 évesen (de ők már 14 évesen kaptak személyit)

10-11-12-13. pedig a gimiben voltak összefoglalók. Ezek is jól sikerültek. (Történelem és orosz összefoglalón X. volt az elnök, s ez (sajnos) nem volt közömbös számomra. Hogy miért? Talán egyszer majd leírom, de nem valószínű. (Leírtam, ajaj, többet is, mint kellett volna!)

10-én volt Ottó esküvője is. Egy holland lányt vett el, s az esküvő Hollandiában, Bergenben lett megtartva. (Amszterdamban élő) Nagymamám is ott volt az esküvőn.

14-én d.u. zsúron voltam, az egész osztály, Majoroséknál, Kiszomboron. (osztálytársnőnk szülei láttak vendégül, M. M. minden nap biciklin járt be Makóra, hóban-fagyban-szélben. Anyu nem egyszer vele példálózott, mikor nem akaródzott szokás szerint kibújni az ágyamból, hogy M. már tekeri a biciklit a házunk előtt) Este pedig itthon a IX. szimfónia a Kultúrházban, helyesebben annak udvarán. De jobb is, ha a körülményekről nem számolok be, csak annyit, hogy anyu nagyon ideges volt ettől kezdve, míg 20-án be is ment a klinikára. (épp a születésnapján?! az 51.-en.)

15-én megtörtént a hegedűvizsga. 4-est kaptam. (Várnagy szavaival: "megérdemelt" 4-est)

16-án társadalmi munka (kapálás) Igáson.

20-án volt az évzáró ünnepély: "kitűnő" vagyok, de nem tudok örülni ennek, mert anyu beteg.

25-július 15-ig Magdi néniéknél nyaraltam Vásárhelyen. Dóra is ott volt (s van is) a kisfiával. Természetesen remekül éreztem magam. Csak most is sokat veszekedtünk Dórával. Hogy Andy milyen, azt nem lehet szavakkal kifejezni. Bámulatos, hogy mennyire okos.

Magdi néni és Andriska - a kép hátlapján:" A kisunoka a nagymama fejére nőtt. Vásárhely, 1959. július 13."

" Szűk ez a koffer, de azért szívesen elutaznék benne Makóra. "(Andy) Vásárhely, 1959. július 15.

15-én anyu is hazautazott a klinikáról, teljesen egészségesen.

A szünidő veszedelmesen kopik, s jóformán semmi komolyat még nem műveltem. Strandolok, olvasok, de nagyon kevese hegedülök. Szóval szörnyű lusta vagyok.

Vége...

1959. május 22. Péntek d. e.

Vége mindennek! A tegnapi nap végleg összerombolta fellegváramat. De tán jobb is így, hiszen a valóságban kell élni, nem álmokban. Az élet nem álom, hanem a nagyon szürke, s gyakran csúnya valóság.

Nem ért váratlanul a dolog, s nem is fáj különösképpen. Ha magamnak nem is vallottam be, már rég rájöttem arra, hogy nincs értelme az egésznek, de nagyon sokáig elvakított az az érzés, amit eddig szerelemnek neveztem. Most már semmit sem érzek iránta, még rokonszenvet sem.

Nem is kívánkozom többet vele foglalkozni, - azt is eléggé sajnálom, hogy eddig sok időm vette el -. ezt a pár sort is csupán azért írtam, hogy befejezett ügy legyen itt a naplómban is amiről annyit, s oly szerelmesen írtam.
Tehát a regény befejeződött. Olvasunk más regényt, s emennek főszereplője elmerülhet a feledés homályába.

(Oly annyira odamerült, hogy még csak arra sem emlékszem, mi válthatta ki ezt a fordulatot, s ezt a bejegyzést...)

életem leírása (folyt.)

1959. március 30. Hétfő d. e. 9

Miután származásomról, rokonságomról beszámoltam, folytatom életem leírását onnan kezdve, hogy megszülettem.

Emlékezetemben nem élnek életem első évei, s mivel elég szomorú volt, jobb is így. Hamarosan aput munkaszolgálatba hívták, minket pedig

deportáltak Német országba (rosszul írtam: Strasshoffba (Ausztria), Zlabingsba, Theresienstadtba), azért, mert zsidóknak születtünk. (az indoklás, már megfelelt a valóságnak: ez épp elég "ok" volt... hm...

Mi visszatértünk, de édesapám (Borban) meghalt. (ez az adat sem elég pontos a helyet illetően, bár valóban Borban volt munkaszolgálatos apám, de már az "erőltetett menet"ben, amikor hajtották őket Németország felé, a felszabadító csapatok előtt, a tábor felszámolása után, útközben - valószínű Cservenkánál - ölték meg egy tömegkivégzés alkalmából. Csak úgy.)
(Egyébként tavaly mégis csak megírtam első éveim -deportálásom- történetét, különböző inspirációkra: lásd http://esztertaska.blogter.hu/?post_id=115788
majd megjelent a Sós kávé c. antológiában - Novella kiadó, 2007.)
Készül a folytatás is: "deportálásaIm története"... mert hogy

-metaforikusan legalábbis - nincs vége!) -Rövid ideig Pesten laktunk. Itt Makón óvodába jártam. 4-5 éves koromban. (Már Pesten is! El is vesztem... De meglettem!) Anyu hosszabb ideig betegsége miatt Pesten, klinikán tartózkodott. Én addig Erzsi néninél laktam, s napközibe a "mizrachiba" (zsidó szervezet) jártam. (és befonták a hajam:

Az udvarunkban , 5 és fél évesen,azért fordulok félre, mert szemembe sütne a Nap, és Ottó , unokabátyám, a kép készítője mondta, tegyek így - mögöttem balról: Erzsi néni, Ottó szülei: Lili néni, Sándor bácsi és Anyu . (újra itthon!)

(itt már jobbak a Nap-viszonyok)



ez műtermi kép (6 évesen kb)

Aztán jöttek az iskolás évek, a tanulás , nyári vakációk.

elsős osztálykép
1951. június 21. vakáció előtt, 8 és fél évesen

harmadikos osztálykép

Anyuval

vállallati karácsonyi azaz "télapó" ünnepségen (Anyu munkahelyén, ahol adminisztrátorként dolgozott) ugyanaz az alkalom pár évvel később:

Mindig "kitűnő" tanuló voltam. (Egy kivétellel: hatodikban rajzból négyest kaptam, de ennek külön -szomorú- története van!) Nyáron általában strandoltam, rokonoknál vagy a Balatonnál nyaraltam.

Strandon, (Maros part) Erzsi nénivel

Tomiéknál , vasárnapi ebéd után, az udvarukban: Erzsi néni, Anyu, én, Aranka néni, Rózsi néni (Tomi anyukája), Aranka néni - elől kisPéter: Tomi unokatestvérem unokatestvére

a főtér szőkőkútjánál matrózruhában

népitáncos ruhában, iskolai szereplésen


a "tömegben" Csipkerózsikáék királyi udvarában)

"az úttörő jól tanul" illetve olvas -kertben, kiscicával

szemközti szomszédlány kapujában (ő már gimnazista, nem-úttörő)

Sz. Sári barátnőmmel-osztálytárssal, már nem úttörőruhában - ereszünk alatt

még mindig általános iskolásan , az udvarunk végében, késő délután csak itt süt a Nap

S ezzel eljutottam a mához. (már én is gimnazista vagyok, másodikos ) Most itt ülök az ablak elé tolt asztalnál, s írok miközben várom a húsvéti locsolkodókat (u. i. húsvéthétfő van). (kevés a z időszerű gimista képem, itt, egy évvel késöbb, de megint húsvét hétfőn, a padláslétrán a locsolkodók elől épp vidáman menekülve: