napok

GÓLYABÁL

2008-10-22T07:31:00.013+02:00

1961. október 7.

Életem legcsodálatosabb napja.

Lehetetlenség leírnom ezt az éjszakát úgy, hogy csak tört részében is kifejezhesse azt, hogy hogyan is éreztem magam, milyen új és szép élményeket éltem át. De azt hiszem az mindent elmond, hogy ez volt életem legszebb napja.

Olyan jól mulattam, hogy gondolni sem mertem volna erre. Rengeteg fiúval táncoltam, többször kértek föl. Nem is tudom, mivel jellemezzem azt, hogy istenien éreztem magam. S bár kb. 35-40 fiúval táncoltam, és sokan közülük periodikusan visszatértek hozzám, mégis egyetlen egy fiúhoz fűződnek legszebb élményeim, akiről még (remélem nagyon sokat fogok írni a jövőben is, s a boldog szerelem hangján.)

Közvetlen a bál utáni reggel írtam Anyunak egy részletes levelet, a következőkben ezt veszem alapul. (néhol kibővítem, néhol elhagyok belőle.)

A báli készülődésünk már kora délután megkezdődött. (3-an mentünk a szobából: F. M, A. és én). A készülődésem alatt értem a cipőpucolást, zuhanyozást, fogmosást. mi a legérdekesebb: egyáltalán nem voltam izgatott, s bár arra egy percig sem gondoltam, hogy ennyire jól fog sikerülni a bálam, úgy látszik, mégis megéreztem, hogy nem kell félnem a petrezselyemárulástól. (vagy éppen hogy fordítva történt, a nem-izgulás ok lehetett s nem okozat) Nomeg láttam a tükörben, hogy "elviselhető" vagyok (hogy ne legyek szerénytelen, nem akarom azt írni, hogy szépnek és csinosnak láttam magam, és mondtak is. ) A. rengeteget hisztizett, de szegénynek meg is volt rá az oka, mert nem mutatott valami jól. F. M. nem velünk jött, hanem a lovagjával, de ő sem érezhette olyan jól magát, mert szinte állandóan csak vele táncolt, és állítólag nem nagyon tetszik neki a srác. Legalább is ezt mondja.

Mindezt csak úgy mellékesen írtam le. (Feljött még a kollégiumba 2 kislány. az egyik (S. E.) az A-hoz, a másik (SZ. ZS.) hozzám. Ő egy nagyon szőke, helyes, kecskeméti kislány, vele vagyok "legjobban" a lányok közül az egyetemen. Nem mentem el orosz beszédgyakorlatra a héten, s a Nona (az orosz nyelvtanárnőnk - maga is orosz) tőle kért számon, mint padrúgát. (értsd barátnőt) (Jaj, szegény Zs! Alig 10 év múlva, 29 éves korában meghalt...)

Szóval 4-en mentünk, de a bálépületben már leszakadtunk A-éktól Zs-val.

Meglepetésünkre műsort is adtak a tiszteletünkre. Mégpedig nagyon ötletes, és hangulatos vidám.műsort. Annyit nevettünk, hogy már a műsor is elég lett volna arra, hogy jól érezzem magam. Pedig eztán jött csak az "igazi".

Már az első pillanatban felkért egy felsős bölcsész, ekkor még alig táncoltak. (Angol órán már beszélgettünk.) Nagyon gyorsan lekért tőle egy fiú, aztán egy másik, aki szintén angolra jár. (és jeleenleg Zs-nak udvarol, s őt is kérte fel először.) De nem folytatom az efféle leírásmódot, mert annyival táncoltam, és olyan bonyolult összevisszaságban (u.is gyakran kértek fel, s azt se tudnám leírni, melyik hányszor, sőt meg se ismertem egyikőjüket valamelyik nap a menzán.) Azért valami módon égis megpróbálok írni a bálról, hogy legalább halvány elképzelésed legyen Naplócskám arról, hogy hogyan is mulatott "barátod", aki a gimiben nem szokott hozzá ahhoz, hogy minden két lépésben lekérjék, s körülvegyék a fiúk.

Megpróbálom tehát kiemelni a lényeget:

Kb. a 4. táncom után felkért egy első éves (de nálam 1 évvel idősebb) jogász . Milyen fiú? Azt nem lehet leírni. Olyan szép, mint egy filmsztár a legjavából, de ennek ellenére nagyon rendes, sőt, olyan, mint egy kisfiú, és egyáltalán nem látszik a viselkedésén, hogy tudja magáról azt, hogy szép és csinos.

Egyébként Gy-t már régebbről "ismerem". Ha van az "első pillanatnak" jelentősége, ha létezik nagy pillanat, s első pillantásra betoppanó szerelem, akkor a mi első találkozásunk(a többivel megmagyarázva) erre példa. A bál előtt 2-3 héttel Sz. sárival utaztam haza. A villamosmegállónál álltunk, s valahogy észrevettem, hogy valaki nagyon néz. Felnéztem és megláttam velem szemben, tőlem egy pár méterre egy gyönyörű, kreol bőrű, csodálatosan szép szemű fiút. ("Szép" - gondoltam magamban, de miért néz engem? Tetszenék én is neki?) Megérkezett a villamos, kofferral voltam, s "valaki" segített felemelni a lépcsőn. Hátranézek megnézni, ki az az udvarias ember? Ő volt! Később a villamosban kiderült, hogy Sárinak évfolyamtársa. Azután nem is láttam, bár állítólag ő nagyon sokszor látott, és köszönt is az utcán, de én nem fogadtam. (Biztos nem vettem észre... azaz észrevettem egyszer, de nagyon halkan köszönt, s nekem nem volt bátorságom viszonozni.)

Róla sokat fogok írni, most is, és valószínűleg ezután is. Minden gondolatom ő, és tudom, hogy ő szintén sokat gondol rám. Végre van valakim, aki nem csak nekem tetszik, hanem én is tetszem neki. (ill. fordítva.)

Hogy honnan tudom, hogy tetszem neki?

Egész este, állandóan, csak velem táncolt! Elég gyakran lekértek tőle, s hagyta, hogy táncoljak 2-3-4 fiúval, és utána rögtön visszakért... folyt.köv.

míg más fiúval táncoltam, akkor is nézett, legalábbis szem előtt tartott. S ami a legérdekesebb, én lassanként nem is örültem, amikor állandóan lekértek tőle. Jó volt vele lenni. Érezni simogató, hosszú pillantásait, amit "mindent" elmondóan rám vetett. (én zavarba jöttem ilyenkor, soha senki nem volt ilyen hatással rám, nincs senkinek sem ilyen szeme és ilyen tekintete, még X-nek sem. ) Az 5. tánc felé már nagyon megértettük egymást, éreztük, hogy egymáshoz tartozunk, még szótlanságunk is beszélt. A zene, a Ti di ro csodálatos dallama és átkaroló 2 karja, arcának forró érintése mindent elmondott. Szeünetben is gyakran megfogta a vállam, kezem, s el-elnézve mosolyogva. Én nem tudtam visszanézni rá (mint annak idején Á-ra), annál nagyobb hatással volt rám....

itt vége a bejegyzéseknek, bár még folytatódott a beszámolóm a gólyabálról, a többi fival, aztán meg visszatértem GY-hoz, és még több bejegyzés következett, főleg róla (rólunk) egy másik, kisebb, kockás, kék borítójú füzetben, amit nemk találok - ha meglesz bemásolom azt is..., mert ide tartozik

viszont találtam egy ugyancsak kék de vonalas füzetet, ami 1965-től kezdődik, még "egyetemi évek" címmel, bár nem napló, hanem "jegyzetek" felirattal... 1965-1969

aztán egy újabb, nagy méretű, olajzöld 1969-től

új blogokat ill. "köteteket" kezdek a "trilógiának"

majd idelinkelem, ha "megcsinálom" az új blogot nekik! Viszlát ott!

..............

most már tényleg folytatnom kellene!!!!!

(2009. október 30.!)

folytatásféle itt

Gólyabál előtt " akkor"... és lányom szülinapja "most"

2008-09-27T21:54:00.023+02:00

1961. október 22. Vasárnap d.e. 11 óra

nagyon sok idő telt el azóta, amióta nem írtam - átvitt értelemben is. Több mint egy hónapja Szegeden élek, egyetemre járok, kollégista vagyok. Új a környezet, más emberekkel érintkezek, megváltozott az életformám. Szóval minden más, mint eddig, és sokszor úgy érzem, hogy én magam sem ugyanaz vagyok, aki azelőtt voltam. - A más alatt szinte mindenütt jobbat, szebbet értek. Igaz, hogy van egy pici honvágyam, és nagyon jól érzem magam itthon, Makón, ha hetenként (2 hetenként) hazajövök. , de ezek ellenére kitűnően érzem magam az új környezetemben.

Nagyon sokféléről és sokat tudnék írni, de mivel naplóba inkább az érzelmi ügyek tartoznának, ezért most is erre szeretném fektetni a fősúlyt.

Az előbb elolvastam egy pár naplórészletet, s akaratlanul is elmosolyogtam magam naívságán, azon, hogy egész jelentéktelen dolgokba mennyi mindent bemagyaráztam....stb

Kis Naplóm, most egy egész más Juli ír neked, egy boldogabb s mégis gyötrődőbb Juli, aki már sejti, hogy mi is az az igazi nagy szerelem, ami boldoggá s ugyanakkor "beteggé" tesz.

Node mindent sorjában!

Az évfolyamestünk már sejtette velem, hogy érzelmi életem gazdagabb lesz, mint eddig. Nagyon jól mulattam és jól is táncoltam, s láttam, hogy "tetszem". - Egy néhány idegen fiú is betért a klubestünkre, és azok közül is táncoltam egynéhánnyal; de itt most nem is az a lényeg, hogy hánnyal és kikkel táncoltam, hanem az, hogy milyen álomszép érzések öntötték el szívem, tánc közben, amikor partnerem egy III. éves orvostanhallgató volt, aki (bizony valljuk be) egy kicsit megszédített. Olyan szépeket mondott, amiket nem lehetett ellenállni, s olyan szépen nézett rám, hogy nem lehetett nem visszanézni rá, s percekig csak néztük-néztük egymást, s ezalatt a fellegekben éreztem magam. Egész közel táncolt, úgy, hogy arcunk összeért. Néha eszembe jutott, hogy ez "nem való"., "nem szabad", de olyan jól esett, hogy ha el is húztam magam, legközelebb már nem tudtam legyőzi az érzéseimet. Lehet, hogy gyenge voltam, de nem bántam meg, hogy nem voltam hideg. Sokkal szebb volt így. És jól esett, hogy szünetben odaült mellém, és bókolt. (én leszek a tanárok szépségkirálynője, és majd készít a fejemre egy koszorút...stb.) Tánc közben nem láttam mást, csak őt, aki szintén (legalábbis úgy látszott) átadta magát... (... ) ; megkérdezte, milyen fürdőruhám van?, u.i. el akar képzelni fürdőruhában, mert "isteni az alakom", s be is hunyta a szemét a kis szélhámos, hiába könyörögtem, hogy nyissa ki, mert neki megyünk valakinek. - Még akkor elég jó idő volt, így nem volt olyan egetverően furcsa az a kérése, hogy menjünk ki együtt hétfőn a strandra, persze visszautasítottam (de miért is, s méghozzá "persze" ?!) , hívott az evező szakosztályba is, felajánlotta, hogy megtanít evezni - de ennek se dőltem be (ezt viszont kicsit sajnálom). - Úgy érzem, mindketten sajnáltuk, amikor lekértek, , s folytattuk az elkezdett diskurzust még ezután is (egy-két szó erejéig.) Azután el kellett mennie, s odajött (táncoltam persze akkor is), végigsimította a karom, és jó szórakozást kívánva elbúcsúzott és eltűnt a lovagom. Nem lettem szerelmes bele egy csöppet sem, de jó volt vele lenni, s akkor meg is mozdult bennem valami. - 2 órakor jöttem haza, egy évfolyamtársam társaságában, aki viszont teljesen közömbösen érint, annak ellenére, hogy ő állandóan lekért, s nem is nagyon táncolt mással. Olyan különös érzés volt egyedül lenni egy fiúval az éjszakában, de egy cseppet sem voltam feszélyezett.

Az évfolyamestem leírása csupán azt a szerepet tölti be, hogy tompítsa az ellentétet az eddigi naplótémám és az eztán következő mondanivalóm között, amire oly jó emlékezni-

és akkor 1961. október 7-re kissé visszadátumozva, csupa nagybetűvel következik a cím: GÓLYABÁL s 3 oldalnyi szöveg után félbe(!)marad a beszámoló leírása - és a naplófüzet is, hiszen a borítóján is ez a dátum áll: 1957-1961. Lett egy kis kockásfüzet, aminek borítójára felírtam "Egyetemi éveim", de az is abbamaradt, viszont 1965-től, amikor még egyetemre jártam, bár már a vége felé, újra kezdtem naplót írni, nagyon is... de az már más fejezet lesz...

MOST viszont, ma (2008.október 4-én folytatva az írást) van a lányom születésnapja.(Most fejezte be az egyetemet, kiváló diplomával, és kitüntetéssel (pro universitate), és most kezdte a doktori iskolát (PHD), és tanít is az orvosi (egyetemen , külföldi diákokat, magyar nyelvre), és újságír (a Szegedi Egyetembe, egyébként már 5 éve, meg egyéb helyekre, meg szépir is.) Én itt, a naplómban, még most kezdem az egyetemet, (mindenben elmaradva, valójában is tőle, de így jó, gyerekeink nőjenek csak túl rajtunk ill. minket!), de mielőtt elkezdeném örömteli 18 évem örömteli gólyabáljának örömteli lemásolását, ünnepeljük most, itt is, inkább most 24 éves lányomat! Legyen olyan boldog ne csak ez a születésnapja, hanem egész élete, és Isten éltesse nagyon sokáig, legalább bis 120! (legalább 5-ször annyi évet és képet mint az eddigiek, és várom a mai fotót; személyesen később tudunk itthon ünnepelni (ma , férjével, esküvőre hivatalosak, maguk is, egy 3. városba, Vásárhelyre - ahol én olyan sok szép nyarat töltöttem nagynénémnél, gyerekkoromban).

BOLDOG SZÜLINAPOT a pont most 24 éve születettnek... (és most felvillan emlékezetemben - s egy képnyire- az én 41 évesen, (24 éve) "megszületett" boldog anyaságom is:

Ide várom a mai fotó(ka)t!!!

BOLDOG SZÜLINAPOT!

október 5-én

megérkezett a várt fotó is:

ezzel a szöveggel:

"Ihun vagyok 24 éves!"

kezében a férji szülinapi ajándék:

falinaptár esküvői fotóikkal

"most"...esküvő előtti, utáni - szines-képek még...

2008-09-23T21:19:00.016+02:00

beléphet a vőlegény, régi osztálytárs-barátnő nyit ajtót,

én a háttérben (azaz oldaltérben -margón)

beszámoló végre

2008-09-18T23:15:00.020+02:00

1961. augusztus 23. Szerda 13 óra

Sajnos, tegnap abbamaradt a beszámoló, és félek, hogy az élmény egy kissé szürkült az Idő hatására, de azért megpróbálom az ígért módon (az előző bejegyzésem végén ígért mód: " ...leírok mindent, sorra, úgy ahogy történt, igyekszem a valóságnak megfelelő részletezettséggel, tehát csak másolom a történteket, nem alkalmazom a kiemelést, mint logikai alapműveletet - pedig lehet, hogy nem ártott volna.

Meleg délután volt tegnap. .. Egy kis napsugár sziget, mit csupa borongós nap övezett (ma ismét rossz idő van). Én ezt szimbolumként fogom fel. Nem hazulról egyenesen mentem az SZTK-ba, előbb bementem Erzsi néniékhez, Anyu ugyanakkor a fürdőbe ment (már kezdtem egy kis ajándéknak látni a tegnapi napot, hisz' anyu is tökéletesen jól volt -, amit sem ma sem azelőtt nem állíthatnék.) Szóval jó hangulatban baktattam (túl)magas tűsarkú körömcipőmben, kezemben egy könyvvel, (abban zsebkendő, igazolvány) - a rendelőintézet felé. (Sárga rövidujjú pullover. világoskék bő szoknya volt rajtam, s természetesen a jól kikeményített alsószoknyám.) Már a rendelő előtti járdán jöttem, leszegett fejjel, hirtelen felnézek, s látom, hogy a járdán "Ő" halad a rendelő felé; a kórházból jöhetett. Furcsa érzés volt; lelassítottam lépteim, - hiszen előttem 1-2 méterre haladt. ("Isten őrizzen attól, hogy utólérjem!") Már a kapun is befordultam, ekkor látom: ekkor látom, hogy a lépcsőn áll, és asszisztensnőjével beszélget valamit, aki a rendelő ablakán néz ki. Egy kis lámpalázzal haladtam tovább, fel a lépcsőn, el mellette, csak előre nézve. Mikor elhaladtam mellette, éreztem, hogy megnézett, s pár pillanat múlva ő is elindult. Végigmentem a folyosón, pedig a folyosó legelején van a fogászat, de nem akartam magam szembetalálni vele. (gyáva!) Izgultam, féltem. (ugyan, mitől?!) Azután, mikor már tudtam, hogy elmúlt a"veszély", vagyis már nincs a folyosón, leültem egy padra, s elkezdtem a várakozást, melynek minden pillanatát az Ő személye töltötte ki., ez annál is magátólértetődőbb volt, mivel mindenki róla beszélt, mégpedig a dicséret hangján. (!) A "betegeket" ez alkalommal ő hívta be, s én nem mertem az ajtó felé nézni, a kövezetre bámultam, vagy ki az ablakon, a kórház (unalmas) udvarára. De mikor egy kis időre elment -valószínűleg telefonálni, vártam vissza , és látni akartam végre (hiszen eddig csupán éreztem a jelenlétét.) S midőn (!?) visszafelé jött, összetalálkozott a két tekintetah, oh, hm... mért ( nem"tekintetünk"? - ezt az óvatoskodást! meg pátoszt?) Szépnek, helyesnek láttam, és egy kicsit felnőttnek. (Az arca nagyon piros volt. Lesült a strandon, vagy -amit róla nehezen tudok elhinni - zavarban volt?)... De eddig még semmi érdekes nem történt... (észrevettük! ) Az érdekesség és az öröm (?) színhelye a rendelő volt. (nahiszen, egy fogorvosi rendelő..., ahova minden normális, józan ember retteg belépni,. s ha el is megy, maga elé küldene mindenkit.)

Nem megy az írás. Érzem, rém unalmasan írok. (Valóban!) Miért van ez? Máskor olyan részletesen, választékosan írok a legsemmitmondóbb témáról, most pedig, mikor igazán érdekes és számomra jelentős témáról van szó, sárba süppedek. vagy tán az álmodozás stílusa mindig szebb, a valóság lemásolása pedig szürke. Dehát akkor az írók miért tudják olyan élményszerűen leírni a legegyszerűbb történést?! Az is valóság! S úgy látszik, mégsem vagyok írói tehetség.)

Mikor beléptem, örömmel vettem észre, elszállt minden lámpalázam.

Az asszisztensnő,aki következetesen "Juditkámnak" szólít (U.i. a régi "fogorvos" gazdája, Bogdán így hívott) leültet a székbe, míg a fo. egy nénivel van elfoglalva.

Majd nemsoká hallom is nagyon kedves hangját. (Akkor a legszebb és leghelyesebb, amikor beszél. Nagyon szép tónusú a hangja és nagyo kedvesen beszél.

"Mi a panasza?" - kérdezi azzal az utólérhetetlen mosolyával.

"Nincs semmi panaszom... Csak van egy pár lyukas fogam. " (jaj)

Igazít valamit a széken, a fejemnél, s ismét megszólal:

_ "Nos, mi van az angol orosz szakkal? " - (nem biztos, hogy pontosan így hangzott a kérdés, ez vonatkozik a továbbiakra is.)

-"Nem is angol..." helyesbítem. "Egyébként honnan tudja?" (ha hibásan is.)

Kicsit habozik, majd: "Háát... anyuja mondta." (a kis hazug, anyu csak azt kérdezte tőle, hogy szeptember 18-ig meglesz-e a fogam, mert akkor kezdődik az egyetem, de arról egy szót se szólt, hogy milyen szakra megyek.) , "meg mondta is." - (mármint én, de hogy is állt a dolog? Az az állítólagos "mondás" egy bólintás volt tulajdonképpen, miután ő megkérdezte, hogy "magyar-orosz szakra megy? s Szegedre?"

-"És szereti az orosz nyelvet?" - (kérdi, olyan hangsúllyal, ami azt fejezi ki, hogy ezt nem nagyon tudja elhinni rólam.

-"Hát... (habozok) inkább az irodalmat. S félek is egy kicsit az orosz nyelvtől. "

-"De hát akkor miért ezt a szakot választotta?"

-"Ha jól megnézzük a dolgot, még magát a tanári pályát is rosszallotta a család, nemhogy a szakot."

Közben megnézi a fogaim. (4 lyukas)

Majd kérdez valamit, ami egy kicsit zavarba hoz. (annyira, hogy nem is emlékszem arra, hogy mit is kérdezett, s hogy én mit válaszoltam; de tudom, hogy utána azt mondtam, hogy tulajdonképpen más akartam lenni, de annak nem akartak engedni. "És mi az a más?" - kérdi. Nem válaszolok, bár kétszer is felteszi a kérdést, másodszor kicsit türelmetlenül - de azután rájöhetett, hogy mire gondoltam, s kicsit dühösen, de tanító jelleggel (s így beleélve magát a helyzetembe vagyis a problémámba) mondja: "akkor viszont nem akart az lenni, igenis nem akart.

" De hát sikerült meggyőzniük az igazukról" -hebegek - de érzem, hogy nem az én oldalamon van az igazság. Ö pedig még jobban nekihevül: - "Ah, hát kiéli le az én életemet? Én vagy az anyám?" - kiáltja nekihevülve, de nagyon rokonszenvesen. (S én szégyen ide, szégyen oda, igazat adtam neki.) (Egyébként Te, Naplóm, tudod ugye, hogy mi az a más: a megálmodott színészi pálya.)

-"No, nézzük csak a fogát!' Melyiket tömjem be?"-

-"Hát ami nem fáj.' - mondom huncutul (?) mosolyogva.

Nevet.

-"Hú, de rossz ez a fog. Azt hiszem, meg is halt... De azért megpróbálom....Hideg-melegre érzékeny?

-"Nem. Csak akkor fáj, ha piszkálják."

-"Megpróbálom betömni.

-"Nem lehetne máskor?"

-"Majd el fog gennyesedni, és így meg fog dagadni!" (mutatja is, hogy mennyire.)

Megborzadok, látva kezében a fúrót:

-"És ha ordítani fogok? ! - kérdem (Úgy éreztem, kedvesen és bájosan, mimelve a megijedt kis báránykát.)

-"Azt a strandon kell!" - mondja nevetve.

-"Ott se lehet." - mondom, kicsit durcásan

-"Nem?" - kérdi, és már fúr is. ... "Jaj!" - Bal kezemet az arcomhoz emelem, jelezve, hogy fáj... S erre abban a pillanatban abbahagyja a fúrást. (Megsajnált.)

-"Adok egy injekciót. Jó? "

-"Ne, inkább hagyjuk."

-"Dehát miért?"

-"Meg fog dagadni az arcom, elferdül a szám - egész estig ferde lesz."

-"Dehogyis, csak 2 órahosszat....... stb..."

Már egy másik fogamat kezeli. (jobb alsó 7-est) Közben visszatér a régi témánkra (kihasználva a kis huncut, hogy nem tudnék válaszolni.

-"...Különben az a fontos, hogy felvették. Így van még 4 éve (helyesbítek: 5), amit el lehet lógni. Egy kis tanulás, s egy csomó lógás.

"Tegye fel a lábát, úgy kényelmesebb! Nagyra tátsa a száját!... stb.) (csupa figyelem)

-"Ki lehet öblíteni!"

Szóval készen vagyok. Felállok, illedelmesen megköszönöm a kezelést, elveszem az asztalnál az igazolványom, érzem, hogy ott áll mellettem, s mondja: "Szóval sok rossz foga van." - "Hát nem olyan sok, de van." (Én utólag ezt így fordítottam le: "Szóval még sokat fog eljönni ide, sokat látom." - "Hát nem olyan sokat - sajnos - de azért még fog látni. ")

Máskor (még tavaly is), mikor befejezte a kezelésem, már nem is törődött velem, nem szólt hozzám. Most pedig? Bár már bent volt a következő,- ő ott állt az asztalnál, az ajtó felé fordulva, s ahogy becsuktam az ajtót, és benéztem az egyre szűkülő ajtónyíláson át, láttam, hogy rám néz, a szemembe, míg csak be nem csuktam teljesen az ajtót. (...)

(Kint valaki megkérdezte, melyik fogorvos van bent, s milyen. A legjobb... mondtam, s dicsértem, ahogy csak tudtam.)

_Amit itt fent leírtam, nem olyan szép, mint amilyen a valóságban volt. Viselkedése nagyobb jelentőséget kap, (a velem való kapcs-a szempontjából), ha azt is elmondom, róla, hogy flegmatikus és büszke tipus. És különösen a fiatal lányokat nagyon hidegen, sőt - ahogy mondják - durván kezeli. (nem akar "megalázkodni" előttük? valószínű "rászálltak", s így védekezett))

Mindent tekintetbe véve - érzem, hogy ezúttal (nem kis) hatással voltam rá. Csak elnyerhessem szerelmét! Csak sikerülne! de boldog lennék. Akár férjhez is mennék hozzá (ha kérne!) De ez már nagyon romatikus álom, hiszen lényegében még semmi bizonyosat nem tudok. (és úgy tudom, hogy B. ZS. -nek udvarol - még.) Csodás lenne az is, ha udvarolna, ha randevúra hívna, ha szerelemet valalana, ha megölelne, megcsókolna... ha szeretne

Mielőtt megfulladnánk a nevetéstől, hogy mennyire elrugaszkodtam a valóságtól, elárulok valamit; röpke 3 év múlva,'64-ben, valóban randevúra hívott. Én épp akkor jöttem meg Nyugat-Európai nyaralásomból, egész évben Szegeden voltam az egyetemen, hétvégeken csak otthon, egész nyáron külföldön, semmit nem tudtam szülővárosom friss eseményeiről .) De szerencsére, még a randevú ideje előtt, pár órával, délután megtudtam, hogy... másnap lesz az esküvője az én randevúra hivó fogorvosomnak!!! (Azt az iskolatársamat vette feleségül, aki egyszer a rendelő várótermében izgatottan közölte, hogy B. Zs.-ékkel látták tegnap a moziban a fogorvosunkat, és aki épp az unokahúgát cipelte magával a rendelőbe a fogorvoshoz(lehet, hogy neki már nem volt kezelendő foga?)... mindegy , szerencsére időben megtudtam, hogy nősül, máris, és nem mentem el a randevúra, és nem is árultam el senkinek, hogy randevúra hívott.. de azóta is el vagyok képedve... és mi lett volna, ha elmegyek... ?!

(Addigra már, előtte való évben, 20 évesen, nekem is volt már egy lánykérésem, nem álltam magam sem messze a férjhezmenéstől sem - de ez egy másik történet...)

Itt viszont álljon egy másik fotósorozat lányom kb. egy hónapja lezajló esküvőjéről. BArnás, archiv árnyalatúak a képek, a fotóművésznek, különös, olykor groteszkba hajló és torz az optikája, mintha már is mindennek valami fura távlata lenne, de valójában e képek dátuma 2008 augusztus:

Itt már én is megjelenek, lányom mellett, mint "örömanya":

és itt, ezen a kissé szélén elrajzol fotón azért látszik, hogy mennyire gyönyörködöm menyasszony-lyányomban:

(baloldalt az előtérben pedig volt tanítványom késziti mobilján a csoportképet.)

a beszámoló...

2008-09-13T05:16:00.007+02:00

1961. augusztus 22. Kedd 1/2 5

S még mindig nem felejtkeztem el az ígért beszámolóról,sőt, most törlesztem az ígéretem. Tudatosan halasztottam el a beszámolást, vártam jobb alkalomra, illetve "korrigálásra". Nem érted? No majd jobban megmagyarázom. 2-szer volt ma már a fo-nál, mióta nem írtam. Első alkalommal több volt a keserű élményem, s ezért nem volt kedvem írni - nem szeretem a csalódott hangú írásokat. Ma viszont: boldog vagyok kimondhatatlanul, hisz' minden várakozást fölülmúlt a mai kezelésem illetve közjátékai. Tetszem neki! (...) Nem is tudom, hogy írjam le a történteket. Ha leírom azokat a szavakat, amelyeket váltottunk egymással, ez még nem mond el mindent, azt viszont nem tudom leírni, hogy milyen kedvesen, elragadóan beszélt, s milyen volt édes és utólérhetetlen mosolya, nem tudom leírni azt a bársonyos hangulatot, amely teret adott (...) Csak annyit tudok mondani, minden túlzás nélkül (?), hogy "csodás volt". S aminek különösen örülök, úgy érzem, ogy én is helyesen viselkedtem, magam is csodálkozom, milyen könnyedén és okosan beszélgettem, úgy gondolom, megtaláltam azt a hangot, ami megfelel az ízlésének. Szép is, csinos is voltam, a frizurám is remek volt (Szegeden készült). Szóval minden ok meglehetett arra, hogy tetsszem neki, vagy hogy legalább "helyes kislánynak" tartson. (az idézőjel nem véletlen ezt gyakran mondogatták rám.) De az biztos, hogy nekem így még soha sem tetszett: bájos volt és kedves,s aranyos, és kint, a váróteremben úgy dicsérték, hogy annyi bók egy "földreszállt angyal" számára is túl sok lenne.

Node rátérek a konkretizálásra. Kezdődjék a krónika.

(mégse másolom be,... nem is fejeztem be eredetleg se, magam se, annyira mikroleírással rögzítettem mindent...)

osztálytalálkozó

2008-09-11T22:45:00.010+02:00

1961. augusztus 20. Vasárnap 13 óra

A levélmásolás "befejezetlen elbeszélés" maradt, node annyi baj legyen. Egyébként tegnap Szegeden voltam Anyuval , s így ott adtam fel a levelet - ez is egy nap előnyt jelent.

Ma délután lesz a IV. b "2 hónapos találkozója". Jó, mi? Igaz, hogy a strandon bármikor szinte minden osztálytársammal beszéltünk. Dehát miért ne találkozzunk a cukiban. Igy izgalmasabb... Majd legközelebb beszámolok arról is, hogy mint folyt le az összejövetelünk.

(Azóta jónéhányszor találkoztunk, s nem csak a szokásos 5 évenként, és nem csak a gimiben -

...

ez a fotó a 20 éves találkozón készült 81-ben (38 évesek vagyunk)

ez meg a kb. 40 évesen , kb 20 évvel később (majd 60 évesen már)

(Nem felejtettem el, hogy egy másik beszámolóval adós vagyok.)

szerelem és zene és egy levél

2008-09-10T17:42:00.007+02:00

1961. augusztus 18. Péntek este 1/2 9

Liszt: Szerelmi álmok... E csodálatosan szép zenemű árasztja el a szobát s a szívemet. Most, amikor hallom e zongoradarabot, melynek ihletője a szerelem, megerősödik bennem az az érzés, hogy a leggyönyörűbb dolog a világon a szerelem és a zene, a zene, amely a legnagyszerűbben tudja kifejezni az érzelmet, s így a szerelmet is. (A szerelemről már nemigen tudok nyilatkozni... de a zenéről, és épp Liszt Szerelmi álmokjáról, igen! - az új mobilomon ezt állítottam be csengőhangra, és amikor ki kellett cserélnem a készüléket, csak azt sajnáltam, hogy Liszt Szerelmi álmokja is velement... :)

De most nem azért vettem elő a naplóm, hogy áradozzak a szerelem és zene szépségéről, sokkal reálisabb cél hajtott, s ami most idekerül, nem is naplóba való. Laci bácsinak írt levelem - az az érzésem -, nem érkezik meg 25-ig. Svédországba, az új címét, még nem tudom. Ideírom a levelem másolatát (tapasztalatból), hátha szükségem lesz rám s itt biztos nem fog elkallódni. (Ez a levelem közelse olyan "remekmű", mint a már említett 6 íves.)

"Drága Laci bácsi!

Először is elnézést kérek, amiért ilyen csúnya, piros tintával írok, de nincs itthon kék, a töltőtollamat pedig nem találom., elkallódott valahogy a lakásban.

Nem is tetszik tudni elképzelni, mennyire megörültem Laci bácsi levelének, s hogy mennyire vártam azt. Minden nap elémentem a postásnak, nem tudtam várni türelmesen. Az újságcikknek külön is nagyon örültünk, csak sajnos nem tudjuk lefordíttatni, senki sem tud svédül Makón (de tán az egész országban lámpással kellene keresni azt, aki ismeri e nyelvet) - pedig nagyon érdekelne, mit tartalmaz az interjú. A fénykép viszont - szerencsére - nem szorul lefordításra. (Erről jut eszembe, meg tetszett-e kapni utolsóelőtti levelemhez mellékelt 3 db kis fényképet?)

Laci bácsi levelének tartalma több okból kifolyólag is - bizony egy kicsit elszomorított. Nagyon bánt (utólag), hogy megírtam a foghúzásomat, ami most már egész jelentéktelen dolognak tűnik. Szeretnék a fogammal kapcsolatban egy-két dolgot megírni (válaszként) Laci bácsi soraira.

(u.i. emlékszem, nagybátyám felháborodott hangú levelet irt arról, hogy egy 18 éves lánynak nem húzza ki a fogát rendes, normális fogorvos - hanem mindent elkövet a fog megmentéséért. Meg hogy nekünk, nem jók a fogaink, készüljek föl rá...)

Valóban, nem épp a legjobbaknak mondhatók a fogaim, s úgy látszik, ez öröklés, mert egészen kicsi korom óta ápolom és gondozom a fogaimat (rendszeresen mosom és rendszeresen járok a fogorvoshoz). Hogy nem épp a legjobbak a fogaim, ezen azt értem, hogy tömve vannak, de nincsenek elhanyagolva. Amit írtam elsősorban a zápfogakra vonatkoznak, azok a fogaim, amik beszéd vagy akár nevetés közben látszanak, szinte teljesen tökéletesek, sőt talán szépeknek is lehetne mondani, ha nem állnának egy picit előre.

Biztos únja Laci bácsi, de azért elmondom a kihúzott fogam történetét, s akkor talán nem is tetszik haragudni a foghúzás miatt.

A kérdéses fog a jobb felső 4-es (húzás szempontjából a legproblematikusabb, 2 hosszú gyökere miatt).Ezen a fogamon még a múlt év őszén keletkezett egy parányi lyuk. A fogorvos kezelni kezdte, de enem tudta betömni, mert rendületlenül fájt, ha hozzáért valami. Ez a fogorvos a télen elment katonai szolgálatra, (mellesleg megjegyzem: 23 éves, de nagyon jó szakember, és a gimibálon táncoltam is vele) A fogamat egy másik orvos vette kezelés alá. 4 injekciót adott be(!), u.i. gyökértömést akart csinálni. Fúrta a fogam, legalább 5 percig, aztán végülis megállapította, hogy nem tudja betömni, mert el vannak csavarodva a gyökerek (!), s hozzátette, hogy ki kell húzni a fogat. Már nyúlt is a fogó után, nekem azonban már épp elegem volt, felkeltem szépen a székből, (amilyen gyorsan csak tudtam) mondván, hogy majd eljövök máskor. (Persze az orvos rém dühös lett, és írt anyunak egy levelet!). Anyu viszont nekem adott igazat, mert egész estig teljesen el volt ferdülve a szám a (mint kitűnt: tévedésből) túladagolt injekció miatt. Hónapokig minden baj nélkül megvoltam a belül teljesen üres fogammal, míg egy szép napon letört az elülső része (mivel nagyon vékony volt). Ekkor viszont már nem volt más kiút, mint hogy kihúzassam. Elmentünk egy (privát) fogorvoshoz, aki szegény, nagyon sokat kínlódott, míg kihúzta.

Laci bácsira bízom, ki volt a "hibás"; az első, a második, harmadik fogorvos, vagy egyik sem, hanem én magam? Kíváncsi vagyok Laci bácsi véleményére.

Egyébként, hogy pontot tegyek a témára: Épp ma voltam a fogászaton; mintát vettek a fogpótláshoz (az elsőszámú fogorvos - visszajött) Nagyon sok lánynak van úgy pótolva a foga, ahogy nekem lesz, észre sem lehet venni a különbséget az igazi és a műfog között.

Az értesítőlapot a gyógyszer Vámhivatalba érkezéséről megkaptuk. Orvosi igazolást kell küldeni, s csak ezután kaphatjuk meg az orvosságot. Épp holnap kell Anyunak Szegedre menni felülvizsgálás céljából, s ez így épp kapóra jött. (Makón nincs idegorvos). Sajnos Anyu ismét nincs jól (kb. 1 hete) Az orvosságot nagyon szépen köszönjük, reméljük , hogy használni fog.

Nagyon kérem Laci bácsit, hogy tessék nekem elhinni, semmire nincs szükségem. Azt hiszem, már egyszer megírtam, hogy az ajándékokból áradó szeretet esik jól, de ezt a szeretetet egy-egy levélből is megkapom. Nem akarom fárasztani Laci bácsit ruhatáram leírásával, de rengeteg ruhám van, talán több is, mint kellene, és szépek, elegánsak, divatosak, csinosak a ruháim. Úgyhogy, ne tessék haragudni rám, de a kért ruhaméretet nem is küldöm. Talán (de hangsúlyozva a talán-t) egy körömcipőre lenne szükségem, u.i a gólyabálra van egy álomszép világossárga organdiruhám...)

(nem értem... ezt az egészet....!)

az "álomszép organdiruhámban" (az udvarunkon) (egyébként ezt is rokonoktól kaptam, csak az anyaiaktól s Kanadából, s anyu szabta át, a valószínűtlenül karcsú derekamra)

még mindig az a régi...?

2008-09-09T10:21:00.004+02:00

1961, augusztus 16. Szerda 16 óra

Azt hiszem, holnap, végre elmegyek a fogorvoshoz. Eddig olyan dolgok játszottak közre, amik megakadályoztak; és pedig főleg zaklatottságom. ami Anyu betegségével függ össze. De úgy érzem, holnapra már egész jól lesz Anyu, és el tudok menni. Szép akarok lenni, és kedves. Az elsőben biztosabb vagyok, mint a másodikban, pedig általában sajátmagunktól függ jobban függ az utóbbi, kint az első. .. No mindegy... majd meglátjuk, mi lesz. Attól félek, hogy "semmi", és ha itt írni fogok - már múlt időben - a történtekről, csalódott hangon fogom megtenni. Viszont ígérem, hogy ebben az esetben egy szót se írok többé róla. Minek pazaroljam rá a tintát és az időt?! Igaz? (ezt már ismerjük! a könnyelmű ígéreteket, cáfolatát lásd alább!Bár úgy látszik, az más... , valami nehezen múló, nagy érzés...)

Úgy érzem, X-t még mindíg szeretem. Igazán nem értem magam. Az eszem tiltakozik, és mégis... Ma délelőtt az utcán - a postánál várakoztam - megláttam a túloldalon, olyan heves szívdobogást kaptam, hogy azt hittem, kiugrik a szívem a helyéről. .. Pedig nem is olyan szép, mint amilyen volt, mikor "beleszerettem", és nem is olyan jó, mint amilyennek (naívságomban) gondoltam. "Bűnömet" mármint az iránta érzett szenvedélyt némileg enyhíti az a körülmény, hogy K. M. állítása szerint, amikor a gimibe jött tanítani az X., minden lány beleszeretett, mást se lehetett hallani állandóan, mint hogy: "jaj, de szép, jaj, de gyönyörű ez az X...". Ezt hallva egy pici kő legördült a szívemről, természetesen egy jókora darab azért még ott maradt. De majd csak elcipeli valaki azt is onnan. Csak tudnám, hogy ki és mikor? .. (...)

bajok és öröm és ...

2008-09-07T18:36:00.021+02:00

1961. augusztus 13. Vasárnap este

Nagyon rég írtam már neked egy kimerítő, részletes levelet k. Naplóm, s emiatt bizony volt is egy kis lelkiismeretfurdalásom. Most azután törhetem a fejem, hogy hogyan hozzam be a hátralékot, hisz' annyi minden írnivalóm van, hogy valósággal lehetetlenség rendszerezni azt. s ha teleírnám a füzetet még akkor se tudnék mindent belevenni, ami a szívemen, akarom mondani a tollamon van. De úgy kell nekem ! Miért is nem írtam hamarabb?!

Sok tehát az írnivalóm, nagy a hátralék. De én mégsem az elején, hanem a végén kezdem, azzal, hogy hogyan jutottam mégis az íráshoz. - Úgy látszik, borongós idő és borongós hangulat szükséges hozzá, ma u.i. mindkettőben fürdök. Az elborult ég megakadályozta a strandolást, s mivel ennek következtében itthon maradtam, létrejött objektív feltétele a naplóírásnak. A borongós hangulatom viszont szomorúbb dologból gyökerezik. anyu a mai napig szinte kifogástalan idegállapotban volt - (de nem huzamosabb ideig, kb. 1 hónapig, azelőtt nem volt jól hosszú hónapokon át, de a felvételi vizsgám sikere meggyógyította - sajnos, úgy látszik, nem olyan tartósan , mint esetleg a klinikai kezelés tette volna.) Rettenetesen érzem magam ma újra - egy kis fellélegzés után. Csak azon csodálkozok, hogy a sok sírás ellenére még mindig nem apadtak ki a könnyeim. - De reménykedek: hátha a mai nap csak egy hullámvölgy volt Anyu idegállapotának grafikonjában. Bízok, ... mint mindig. - Amikor egészséges Anyu, akkor ő a legjobb, legdrágább édesanya a világon., ilyenkor..., mintha nem is ő lenne, mintha egy másvalaki irányítaná. Nagyon-nagyon különös betegség ez, és rettenetes. Mivel "érdemeltük" ki a Sorstól, mit vétettünk ellen, hogy ránkzúdította a bajt?... Erzsi néni sincs jól, már 75 éves... Anyu visszaesését talán épp ez, s az ezzel kapcsolatos dolgok váltották ki.... Magdi néni betegsége még elkeserítőbb, nincs róla csak néha-néha hír. Leveleinkre nem válaszol... Feri bácsiéknál is baj lehet; több levelünkre, s egy csomagra, nem jött válasz. A kintiek úgy hiszem jól vannak, de ilyen nagy távolság fennállása mellett még ebben sem lehetünk biztosak. .. Szóval épp elég a baj, a gond; az egyedüli örömünk, hogy bejutottam az egyetemre, s valószínűleg a kollégiumba is. ( Makóról csak 20-at vettek fel továbbtanulásra 130-ból).

Node mit is panaszkodok állandóan, hiszen életemnek derűs napjai is vannak, bár hiányzik belőle egy létfontosságú tényező: a tényleges SZERELEM. Tudom jól, hogy tetszem, sőt nagyon tetszem a férfiaknak. Akárhol vagyok, mindig megbámulnak, sőt meg is kísérlik, hogy leszólítsanak, nemegyszer. Én persze rájuk se nézek, csak mosolygok magamban... (...) De mégsincs udvarlóm. A rejtély megfejtéséhez közeljárok. Egyik fiúosztálytársam édesanyja mondta Anyunak, hogy nagyon sok fiúnak tetszem az osztályban, de nem mernek közeledni, mert úgy érzik, hogy nem érnek föl az én "szellemi magasságomig", és én nem is lennék szívesen velük. Szóval, ha nem lennék "jótanuló", nem lennének sikereim a szellemi élet terén, volna udvarlóm, nem is egy(?!)... Ó, én szerencsétlen flótás!... Pedig úgy vágyom egy kis szórakozás, flört, de leginkább egy igazi, nagy szerelem után. - Ha már idáig jutottam, végre írok arról, ami miatt tulajdonképpen elővettelek, Naplócskám. Szóval a nagy újság: visszajött a katonaságból a kis fogorvos. Nem, igazán nem vagyok szerelmes bele. Csupán érdekel; s nem is a személye, inkább az, hogy vajon meg tudom-e hódítani. U.i. ezt célul tűztem ki önmagam elé. Úgyhogy jelen esetben szinte kedvező is, hogy a "nagy szerelem" egyelőre elmúlt (?) , hiszen így szabadabban tudok majd vele szemben viselkedni.

Kedd este láttam először eltávozása óta. A korzón, egymással szembe jöttünk. - Mint mindig, most is nagyon csinos voltam. - Egymásra néztünk... (...) Legközelebb a fogorvosi rendelőben találkoztunk. (Többek között az ő hibájából ki kellett húzatnom a jobb felső 4-es fogamat, s most pótoltatni fogom. nagyon haragszok rá. ) Úgy mosolygott, ahogy kissé cinkosan és kedvesen egy régi jó ismerősre mosolyognak., belesűrítve egy arckifejezésbe a közös, sép emlékeket. .. De a valóban bájos mosoly viszonzatlan maradt. Nem akartam "megalázkodni" még egy mosoly erejéig sem. (meg hát úgyebár, haragudtam a részben miatta is elvesztett fogam miatt!) Egyetlen dolog volt különös: az, hogy tudta, hogy magyar-orosz szakra megyek, és Szegedre. (u.i ezt kérdés formájában értésemre hozta.) - Már rég el kellett volna újra mennem, de sok dolog visszatart, nomeg állandóan strandon voltam az utóbbi napokban. (lásd előző bejegyzés fotója) Ő is ott található, hol délelőtt, hol délután, de mindennap, méghozzá B -ék társaságában. (!) De egyáltalán nem vagyok féltékeny rájuk, mert látom, hogy nem komolyan udvarol. (egyáltalán vajon tudna-e...?) , sőt úgy néz ki a dolog, hogy B-ék féltékenyek rám! Szóval, valami van, amiről nem tudok, de viselkedésükből sejtek sokmindent. Nem írom le, hogy mit, mert nem vagyok biztos benne. De tetszem Neki - ez tény. (S ezt már rég tudom.) ... (...)

...azért is el fogom hódítani. A módot ugyan még nem tudom. Ha nem lenne flegmatikus típus, akkor sokkal könnyebb dolgom lenne. De így? (...) Csak egy kicsit lenne mulyább! S ne olyan nagyképű... de hisz' lehetséges, hogy akkor nem is volna érdekes az egész... Mindenestre jóval kedvesebb leszek hozzá. mint eddig; ez nem is lesz nehéz, mert eddig kimondottan utálatos voltam vele szemben... (...)

U.i. X-ékat is látom a strandon gyakran. Már nem hasít szívemben semmi sem, ha látom, és nem remegek és nem sápadok el... de egy icipicit még mindig szeretem, mert érzem... (...)

Azért az igazi szerelemre úgy érzem, nem kell sokat várnom. Az új környezet előbb-utóbb (s inkább előbb!) elhozza azt is. (Pontosan így is lett, s"inkább előbb"!)

csak dátum

2008-09-06T08:32:00.004+02:00

(1961. július 30. Vasárnap este)

Sajnos itt csak ez a zárójelbe tett dátum áll...

viszont találtam egy Makó, 1961. nyár feliratot egy fényképem hátlapján:

ezek szerint a Marosparti strandolás ezen a nyáron sem maradhatott el!

sikerült!

2008-09-05T13:17:00.004+02:00

1961. július 16. Vasárnap este 19 óra

Sikerült! Sikerült! Sikerült! Felvettek az egyetemre.

Mielőtt belefognék részletesebb beszámolómba, idemásolom Laci bácsinak írt levelemet, annál is inkább, mert témájánál fogva "naplóba vágó".

"Drága Laci bácsi!

Végre hozzájutottam ahhoz, hogy leülhessek Laci bácsinak levelet írni, hogy megköszönhessem nagyon szépen azt a hosszú, csodálatosan szép és nagyszerű levelet, amit legutóbb tetszett írni nekem. Olyan felejthetetlen élményt és örömöt jelentett elolvasása, hogy azt nem lehet soha elfelejteni. Szeretnék szépen és részletesen válaszolni rá. Megpróbálom, hátha sikerül... "

Sajnos nem tudtam befejezni a levél lemásolását. Azért "sajnos", mert valóságos "MŰREMEK" volt, és ha elkallódott, "jól nézek ki". U. i. Laci bácsitól jött egy lap, melyen írta, hogy nem kapott választ. A lap keltezése az a nap amikor meg kellett volna érkeznie az én válaszomnak. Abban reménykedek, hogy megkapta, csak egy is késéssel legfeljebb.

felvételi vizsga előtt

2008-09-04T17:29:00.004+02:00

Makó, 1961. június 22. Csütörtök d.e. 10 óra

Ne haragudj kedves Naplóm, hogy ennyire elhanyagoltalak, hidd el, egy csöpp időt sem tudok szorítani a számodra. VII. 6-án felvételi vizsga! ugye nem is kell többet írnom?

Ezek a fotók Szegeden készültek, a Múzeum előtt, a felvételi vizsga után, eredmény megkapása előtt - július 10-én (anyuval és Erzsi nénivel bementünk Szegedre) ,de azért már sejthettem, hogy felvettek?... mnagyon izgultam, de mikor kijöttem, mondtam is, hogy másodszor már nem izgulnék, ha bemehetnék, s azt mondta az épp kint levő egyetemista, aki a vizsgabizottság diáktagja volt, hogy " felesleges lenne"...) Azért az arckifejezésem elég bizonytalan (bár azt hiszem, elég sokáig az maradt, sőt, el is bizonytalanodott? ... bár lenne most is az! :)

gimi után

2008-08-31T06:53:00.006+02:00

1961. június 13. Kedd

Nem bírom tovább! Nem bírom... (dehogyisnem!)

Anyu kb. 1 féléve nem "egészséges" - hogy ez mit jelent, azt csak én tudhatom. S nem is akarom ezt leírni vagy közölni is bárkivel. De érzem , hogy tönkremegyek bele.

Valóságos csoda, hogy mindezek ellenére:

1. a megyéből csak az én irodalmi pályázatom ment tovább az országos döntőre.

2. az érettségim "kitűnő"-re sikerült. (évvégi bizonyítványom is az.) érettségi tablóképem...

lányom tablóképe, 2003-ban

(ugyanabban a gimáziumban, és ő is kitűnőre érettségizett-

(csak már nem kötelezőmatrózblúzban)

3. A megyei szavalóversenyen III. díjat nyertem (az I-t nem adták ki)

lásd még: http://lineas.freeblog.hu/ blogomban ezt a bejegyzést

Képek a ballagásainkról (a különbség magáért beszél, tessék figyelni lányom fülig érő száját!!!)

osztályfotók

2008-08-29T07:51:00.010+02:00

Most még nagyobb kihagyás következik a naplómban. Vagy 3 hónapnyi.

Viszont találtam ebből az időszakból hiteles fotót.

Kirándultunk az osztállyal a Maros partra, osztályfőnökünkkel - de valami tanulásféle is volt közben. Emlékszem a cipő (valami örökölt, fehér , félig zárt) nyomta a lábam. Talán látszik is az arcomon, olykor. Az öv nem szorított. Annyira karcsú voltam!

egy ritka alkalom naplóírásra

2008-08-28T21:12:00.010+02:00

1961. március 14. Kedd

Egyre ritkábban jutok hozzá a naplóíráshoz. Igy a látszat azt mutatja, hogy minden percet a tanulásra használok fel, de ez sajnos közel sincs így. - Annyira túl vagyok terhelve (főleg a szó szerinti, mindennapos szereplésekkel), hogy szinte hihetetlen. Már odáig fajult a dolog, hogy bravúros beugrásokkal állok a közönség elé. (Az előadás kezdete előtt 1 perccel jelentik be, hogy szavaljak valamit, mert megbetegedett a kijelölt szavaló. Hozzáteszem, hogy ezt a napot megelőzően, és az azelőtti napon is szerepeltem más-más versekkel, s zenekarban. Ezeknek a gyakori és váratlan szerepléseknek egyedüli hasznuk, hogy kezdek "leszokni " a lámpalázról. De minek is örüljek ennek? Hisz' úgyis mindegy. S, ha nincs lámpaláz, elvész az indok (magam megnyugtatására) arra nézve, hogy nem jelentkeztem a színművészetire. Pedig most már a külsőm se lenne akadály, sőt. Furcsa , ha én írom azt, hogy csinos vagyok. Csak legalább az egyetemre sikerüljön bejutnom. Magyar-orosz szakra jelentkeztem, nagy kedvvel.

Sajnos anyu egészségi állapota roppant ingadozó, s ez rettenetesen nyugtalanít, néha pattanásig feszülnek az idegeim, - de úgy veszem észre (lekopogom gyorsan), hogy aránylag elég erős az idegrendszerem (persze, ez relatíve megállapítás.) - Végtelenül jólesik viszont rokonaim féltő gondoskodása, szeretete, amik elsősorban a levelek útján jutnak (csak) el hozzánk. (Bár Dóra a múltkor meglepetésszerűen itt töltött néhány órát.) - Erzsi néni elköltözik, mert felemelték a lakbérét 100 Ft-tal. (Szegény! A másik nagyapai házban lakott, amit szintén államosítottak később... Két szoba, konyhás lakásban. - Néha albérlőknek is kiadta régebben az egyik szobát, épp a Makó-i bíróságra helyezett amúgy budapesti apám is nála vett ki szobát, valójában ennek révén ismerkedtek meg anyuval. Erzsi néni mutatta be őket egymásnak... Az a 100 Ft nagy pénz volt. Nem sokkal később mi is nehéz helyzetbe kerültünk az államositott lakrészünkkel, vagy eladták volna a fejünk fölött, vagy meg kellett vásárolni. Anyu ezt választotta, s kis nyugdíjából havi 150 Ft-okat fizetgetett részletre, egy nagyobb összeg befizetése után. Borzasztó... Erzsi néni elköltözött egy egy szoba-konyhás udvari lakásba, szerényen összehúzóckodva, nem panaszkodott, pedig lett volna oka rá, legtöbbször olvasni láttam egy karosszékben, nyugodtan, de egyre gyakrabban fájt a gyomra... Már sejtem, mi ülte meg...)

bajok

2008-08-27T17:13:00.006+02:00

1961. február 21. Kedd este 21 óra

Annyi a "baj", hogy azt sem tudom, hol kezdjem, Hiába lettem ismét "kitűnő" - rettenetesen el vagyok keseredve.

Magdi néni, az én drága jó nagynénim nagyon beteg.- a bajt még súlyosbítja, hogy anyu emiatt annyira búsul, hogy tegnap estére már komollyá fordult idegállapota, úgyhogy ma nem is mehettem iskolába, és előreláthatólag holnap se. - nagyon szomorú vagyok, és sokszor úgy érzem, "nem bírom tovább", majd' megszakad a szívem.

Szerencsére Magdi néni hamarosan meggyógyult. Ezek a képek következő év-ben készültek.

az udvarunkban, útrakészen a standra (Magdi néni és én)

Makó, 1962. szeptember 16.

Búcsú a Marostól (Magdi nénivel)

Makó, 1962. szeptember

aranyköpések az osztályban

2008-08-26T16:22:00.005+02:00

Makó, 1961. február 2. Csütörtök d.e. 11 óra

Annyira vidám az iskolai élet, hogy kívülálló el sem hinné. Természetesen ezt a vidámságot csupán egy pár óra alatti "beköpés" v. nyelvbotlás okozza, egyébként az iskola nagyon komoly dolog. - Most leírok egy pár esetet, amely kis időre fel-feloldta a komor, sötét levegőt az osztályban.

1. Művészettörténet óra: Igen értékes alkotás a "Gyermekkel játszó liba" ( O. aranymondása - "Libával játszó gyermek" h.)

2. Magyar óra (Sz. Csöpi: "Móricz vádiratot intéz az árva székek ellen" - Árvaszék h.)

3. Műv. órán vetíteni akarunk, de V. kicsapta a biztosítékot. Be van sötétítve függönyökkel a tanterem. J. megszólal a sötétben: "Legalább a villanyt gyújtsátok fel (ha már nem vetíthetünk.)

4. Biológia J. egy lógós alak. egész évben vagy jelentett vagy hiányzott. Biológiából pl. egész félév alatt nincs egy jegye sem, csak akkor tudja E. néni leosztályozni, ha beszámol. E. néni természetesen a szemére vetette, hogy milyen hanyag volt idő alatt - nem tudta feletetni mert vagy hiányzott vagy jelentett. J. szót kér: " Tanár néni kérem, volt úgy is, hogy itt voltam, nem is jelentettem, mégsem feleltem." (M: egyszer-kétszer előfordult vele az, ami más normális diákkal minden órán. )

5. Latin órán: K. Laci bejött az osztályba összeírni az I.K.P. -kat (Ifjú Kommunista Próba? -résztvevőit? rémlik) Mikor távozott, az osztály 91 %-a felállt. (M: tornaórán kilazultak az izmaink. - szerintem arról lehetett szó, hogy K. Laci , párhuzamos osztályba járt, szavalóverenyeken állandó riválisom, tekintélyt parancsoló jelenség volt - annak ellenére, hogy velünk azonos korú - felnőtteknek kijáróan álltunk fel nek is - csak azt nem értem, miért pont akkor, amikor kiment? csak nem bejövetele okának köszönhette?! és kiszámoltam ezt a 91%-ot? vajon hányan maradtak ülve . Hány volt a maradék, normális 9%? Ha 44 a z osztálylétszám, ki kellene számolni,... )

6. Szemvizsgálat: Klein dr (öreg iskolaorvosunk) : "Mi okozza a trachomát?" Egy hang a hátsó sorokból: "A báktériumok" (M: K. dr baktérium helyett következetesen báktériumokat szokott mondani)

7. Művészettörténet: V. az "Utolsó vacsoráról" felel: "A tanítványok hármas csoportokban beszélgetnek, és Krisztushoz nem szól senki." (Elgondolkodtató... figyelembevéve a legújabb képvizsgálatokat)

8. Torna órán játszottunk, s nem épp a legpéldamutatóbban, ezért óra végén N-tól a szokásos "Egészségetekre!" helyett hosszú és tartalmas szidást kaptunk. Ám A. tudja, mi a szófogadó diák kötelessége: "köszönjük"-kel nyugtázza a hallottakat. (A. nem sokkal később felesége lett N-nek!)

A fiúk szünetben azon vitatkoztak, van-e isten. T-t kiszólítják felelni magyarból, de felállás közben hátra szól, eldöntve a vitát:"Nincs isten." (hű, de rossz volt ezt most leírni, még idézőjelben is!)

.....stb. ...stb... folyt. köv. (remélem) (azt hiszem nem lett folytatása, legalább is itt, a naplómban. )

egy mondat akkor- s még sok (esküvői) kép most

2008-08-25T08:10:00.012+02:00

1961. január 24. Kedd d.u. 5

Oyan sok írnivalóm van, hogy azt se tudom, hol kezdjem.

Hát, el se kezdtem, így itt is marad helyem a mostani esküvői képekhez, amiből még van, jócskán. U. i. két esküvő volt, a polgári után átvonultunk a Széchenyi téren és Kárász utcán és (képeit lásd fent) a szakrális esküvő színhelyére, előtte készültek a csoportképek és játszótéri hintás képek... A helyszín a református templom volt, ami otthont ad időnként az unitáriusoknak, akik "elvállalták" két másvallású (zsidó-katolikus) fiatal házasságkötésének megáldását... (A rabbi is elvállalta, de ő sajnos mégsem tette meg végül is - eddig) De volt sok-sok áldás az esküvőn. Remélhetően a képeken is látszik. És így is marad, a jövőben is. Kívánom nekik! -

A mi esküvőnk jóval egyszerűbb volt, csak mi és a 2 tanú volt jelen. (És én már 36. éves. És még a varrónőm se tudta, hogy esküvőre varrja a ruhát.) És csak polgári volt. (már a miénk is u.n. vegyes házasság volt, amúgy)

Ez az egy (közös) kép maradt. Most iderakom ezt is, legyen egy kép az "akkor"-ból is, anno: 1979.:

a lényeg, hogy megszületett e házasságból a lányom, akinek most feltehettem a boldogságos esküvői képeit, és... így tovább ...

variációk a boldogságra

2008-08-23T17:51:00.022+02:00

1961. január 11.

Ma van a 18. születésnapom. De most az egyszer nem leszek érzelgős, csupán a Bölcsek mosolyá-ból, amit Anyutól kaptam ajándékba - akarok egy-két osztályfőnöki órán is felhasználható idézetet kiírni. (Azt hiszem agilis osztályfőnökünk a "boldogság"-ot tűzte ki témául, a "szerelem" után.

1.Sokrates: "A jók boldogok, a rosszak pedig boldogtalanok."

2.Demokritosz ...üresen maradt pár sornyi hely, valami miatt elmaradt az idézet bemásolása...

Fényképem nincs erről a napról (se)... Viszont lányom 18. szülinapjáról annál inkább. (mint minden szülinapjáról)

Ha már "Akkor és most" a blogmottóm - iderakom - mint időbeli szinkronicizmust, erre a régi

naplóbeli üresen maradt helyre

Itt voltak a barátok is, a régi osztálytársak:

( bár, igazság szerint az igazi, aktuális most-ban az esküvői képeit kellene feltennem - ahogy az aktuális blogban épp meg is tettem, teszem...)

3. Arisztotelesz: A komoly és szorgalmas élet jutalma a boldogság. A legkülönb képességünkkel érjük el: az értelemmel

4. Menedémosz görög filozófusnak mondta valaki:

- Nagy boldogság azzal bírni, amit az ember kíván.

A bölcs így felelt:

Sokkal nagyobb boldogság egyebet nem kívánni annál, amivel rendelkezünk.

5. Vergilius : Akik szeretnek maguk alkotnak maguk számára álmokat.

Boldog aki meg tudta ismerni a dolgok okait.

6. Flaubert: A boldogság a vérmérséklet és a körülmények harmóniája

Három dolog szükséges ahhoz, hogy boldogok legyünk: az ember legyen ostoba, önző és egészséges, de ha az első hiányzik, mindennek vége. (?)

Még szerencse, hogy odabiggyesztettem a végére zárójelbe azt a kérdőjelet. Ezek szerint azért nem hittem el mindent, amit összeolvastam... -

És úgy döntöttem lányom aktuális esküvői képeit is ideteszem (ez a blog formailag s tán tartalmilag is megfelelőbb rá, mint ahol el is kedtem már (csak beletört a bicskám... akarom mondani blogom)

(folyt. köv a következő bejegyzésben: itt)

1961...

2008-08-22T01:08:00.008+02:00

1961. január 2. Hétfő 13 óra

Ma délelőtt programszerűen elmentem a fogászatra, de hiába, mert nem "ő" rendelt. S az a rettenetes sejtésem, hogy bevonult. Még pár hete beszélt erről egész lehangolódva, és a legutóbbi kezelésem alkalmával gyanúsan túl-rövid volt a haja. Viszont egész jókedvű volt, és egyáltalán nem tett említést az állítólagos bevonulásáról.ó, sőt, megvizsgálta minden fogam, és mondta, hogy legközelebb melyiket tömi be (s az a "legközelebb", amire gondolt, ma van.) Szóval, nem tudom, mire gondoljak. Egészen elkeserít ez a dolog, jobban, mint mikor megtudtam, hogy B-ékkel volt moziban. Csak ne lett volna olyan kedves és túlságosan közvetlen (hozzám) legutóbb. U.i. így marad meg emlékezetemben, s ennélfogva bizonyára tartósabban. - De én nem akarok belenyugodni abba, hogy ez is, mint sok, eddigi szerelmem emlék és olyan színtelen semmiség legyen. Bár ha visszatekintek eddigi "ideáljaimra", azok még sokkal ködszerűbbek, mint ő és ez az élmény. M.K.-t (a teniszező szigorló orvost) nem is ismertem személyesen, egy-egy pillantása volt az egyedüli "érzelmeket" tápláló élményem. G.I.-hez is (a konzista fiúhoz) hasonlóan gyér szálak fűztek. X.- ezt jobb is, ha hagyjuk, hiszen életem legnagyobb esztelensége, sőt butasága ez a "szerelem" volt. (H.I.-nek vége, s azt hiszem, ezt egy kicsit Neki köszönhetem, hisz' Ő szorította ki eddigi helyéről.) De Ő egész más , mint az eddigiek - s Ő felkért táncolni, kedves és közvetlen volt hozzám, és mindenesetre jóval többet és mást beszélt (a rendelőben), mint amennyit és amit egy fogorvosnak kell mondani a páciensének. Szóval az alap itt konkrétabb, de természetesen ez sem az igazi. Eddig még reméltem, hogy kialakulhat közöttünk az a várva várt nagy szenvedély, amit szerelemnek nevezünk, de úgy látszik, ennek is vége kell, hogy legyen... S talán jobb is így.

kívánságok új évre

2008-08-21T07:47:00.007+02:00

1960. december 31. Szombat d.u. 3

Ismét eljött a Szilveszter napja. Ilyenkor mindig feltesszük másoknak és főleg magunknak azt a kérdést, hogy mit várunk a jövő évtől. S előfordulhat az is, hogy visszapillantunk a búcsúzó évre egy kis számadást csinálva. Én most ez utóbbitól visszalépek - tökéletesen jó hangulatban akarok átlépni az új évbe. De arra, hogy mit várok az újtól, szívesebben válaszolok, annál is inkább, mert ez az év életemnek talán legsorsdöntőbb éve lesz. Most dől el, mi lesz belőlem.

Tehát: 1. kitűnő félévi-, évvégi-, érettségi bizonyítványok

2. sikeres egyetemi felvételi vizsga (felvétel az egyetemre)

3. kollégiumba való felvétel

4. ideális diák-élet Szegeden (jeles kollokviumok, baráti társaság, szerelem - s ez utóbbi kettővel összefüggő kis (aláhúzva) szórakozás: főleg színházra, hangversenyre gondolok)

Csak ennyit kérek. Ugye nem is olyan lehetetlen kívánságok? De az, hogy beteljesedjen - rajtam múlik. Ezért le is teszem a tollat, becsukom a naplót, s nekilátok a tanulásnak.

(S tulajdonképpen -meg is lett az eredménye - valamennyi kivánságom teljesült, 1.2.3. maradéktalanul, a 4. is "nagyjából"...)

akad(t) téma

2008-08-20T07:22:00.014+02:00

1960. december 30. Péntek este 1/2 7

Olyan régen írtam ide (az utóbbi időben megnyilvánuló "szorgalmamhoz" viszonyítva), hogy azt se tudom, hogy kezdjek hozzá. Nincs semmi túl-jelentős mondanivalóm, de azért akad téma.

Szünet van, s mindent csinálok, csak éppen ami a legfontosabb lenne, azt nem (a tanulást). - Sokat olvasok (Háború és béke a főolvasmányom), könyvtárba járok, minden filmet megnézek, néha hegedülök, bevásárlok - s anyu unszolására - járok fogorvoshoz. - Ma is voltam. Nagyon kedves volt hozzám, sokat beszélt, újra megnézte a fogaimat, s még egy lyukas fogat fedezett fel. Nem vagyok beképzelt (úgy gondolom), ha azt írom, hogy egy ici-picit tetszem neki. (Egyébként G.K. mesélte, hogy látta tegnap moziban a B. családdal, vagyis udvarol B.Zs.-nak!) Nem hiszem, hogy szerelmes vagyok bele, de a már ismert és újabb tüneteket tapasztalom, amikor beszélek vele, és szomorúan gondolok arra, hogy mi lesz, ha minden fogam rendbejön. Akkor sose láthatom?!! S talán ezzel lehet megmagyarázni, hogy mindig húzom-halasztom az elmenést - hisz' így kitolom azt az időt, amíg láthatom. De tökéletesen boldog lennék, ha meghódíthatnám! Dehát ez nem valószínű. S különben is, úgy látszik, az u.n. könnyebb fajsúlyú nők iránt mutat nagyobb érdeklődést, igaz, hogy ő sem valami komoly fiatalember. (inkább olyan, mint Bodrogi Gyula - Törőcsik Mari férje ) Persze ennek ellenére kiváló fogorvos.

ez a kép: Bodrogi és Törőcsik - 1964-es ugyan, - de ebből is sejthető kicsit a hasonlóság- Keleti Éva készítette (MTI fotó) - persze én Törőcsikre sose hasonlítottam...

Itt viszont (csak az érdekesség kedvéért) lányom látható Töröcsik Marival idén, azaz 2008-ban, miközben interjút készít vele (s később egy dijat vesz át, tőle,az egyetemen):

változnak az idők...

faliújságcikkpiszkozat a szerelemről

2008-08-19T00:31:00.012+02:00

1960. december 4. Vasárnap 4 óra

Mennyi minden iskolai munkám van! Azt se tudom, melyikhez fogjak. Kezdem ott, hogy holnap elég nehéz napunk lesz, de ez még semmi. Szerdára házi dolgozatot kell elkészíteni Móriczról, s még eddig azt se tudom, hogy a megadott címek közül melyiket válasszam. Kedden 20 nehéz matematika példából röpdolgozatot írunk. S holnapra el kell készítenem egy kristály-modellt, amibe már bele is fáradtam, hosszas számolás (adatok kiszámolása) és barkácsolás után sikerült elrontani művemet. No meg az a faliújságcikk, ami lassanként a sírba kerget. (Év eleje óta "könyörög" D., hogy írjak már - mindezideig eredménytelenül. De -sajnos - rá kellett jönnöm arra, hogy nem csak jót teszek magamnak, ha " a közösségért dolgozom a cikkírás révén" , hanem egyenesen ártok azzal magamnak, ha nem írok. Szóval "csak" ennyi a tennivalóm. S a naplóm is csak azért vettem elő, hogy ideírjam a faliújságcikkem piszkozatát:

Mit is lehetne írni a szerelemről egy faliújságcikkben? Hm... Nem a nyilvánosság előtt szokott az ember ilyesmiről beszélni, hanem féltve őrzött és dugdosott naplójába. Igaz-e? dehát megpróbálom a lehetetlent.

"A szerelem... (Mit lehet írni erről a legszebb, legcsodálatosabb érzelmi megnyilvánulásról, amit eddig még) Nem könnyű feladat írni a szerelemről, mégpedig olyan gondolatokat, amelyekre nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy (minden) újak, de amellett természetesen helytállóak is. Hiszen a szerelem az egyik legfőbb témája az irodalmi alkotásoknak, filmeknek, daloknak, de pszichológusoknak, filozófusoknak sőt biológusoknak is kedvelt tárgyköre. Tehát sok újat nem lehet mondani róla. De nem is az a célom, hogy mintegy ismertetést írjak a szerelemről, hiszen úgy gondolom, ez szükségtelen is, - "ismerjük" valamennyien (nem is szólva arról, hogy ennek a témának nem is volna megfelelő ez a száraz műfaj.) Csupán néhány gondolatot szeretnék iderögzíteni (s megpróbálnám) olyan gondolatokat, amelyeket a "szerelem" szó akaratlanul is kivált az emberből.

(Nem tudom, vajon más is)

Az én fogalomvilágomban, és szótárkészletemben a "szerelem" szó egy konkrétan nehezen meghatározható, bonyolult és mégis egyszerű érzést jelöl. (Szavakkal nehéz körülírni,) (Egy nagyon érdekes jelenség, hogy) (s o) Az életünk legcsodálatosabb, (legszebb) jelensége a szerelem. S épp ezért hajlamosak vagyunk rá, hogy egy kicsit elszakadva a realitástól, líraian és romantikus szárnyalással (ítélkezzünk róla, s ) beszéljünk róla, sőt sokszor előfordul, hogy a szerelemben elfordulunk a valóságtól. ) A "szerelem" (nyelvészeti szem ) közeli rokonságban áll a "szeretet"-tel (ez nyelvészeti úton, nem csupán lélektanilag - igazolható ), de több annál, és még sok-sok más összetevője van - ezért bonyolult. S miért egyszerű? Mert olyan természetes, magától értetődő... már megjelenésében is. Kopogtatás nélkül érkezik... észre sem veszed, s máris beköltözött szívedbe, s úgy tűnik, mintha kezdettől fogva ott lett volna.

*A szerelem csodálatos és nagyszerű érzés, gyönyörű és magávalragadó, s épp ezért hajlamosak vagyunk arra, hogy a szerelemben kicsit elröppenjünk a valóságtól, a líra és romantika szárnyain. A boldog szerelem mindent megszépít, rózsaszínűvé tesz. Ettől óvja szerelmét a költő is:

"Ábrándozás az élet megrontója, mely kancsalul, festett egekbe néz.

Az álmodozás egyaránt kísérője a boldog és a reménytelen, egyoldalú szerelemnek - s egyaránt helytelen akár itt, akár ott ("esünk bele" ) ejt hatalmába. Ilyenkor "a szerelem sötét verem" De egykönnyen nem lehet, talán nem is akarunk leszokni róla. Pedig mennyire hátráltat a munkában! - (Jajjj!!!)

(Mi a szerelemmel) Én a szerelemmel először a versekben találkoztam, ekkor még nem tudtam határozottan, hogy mi is a szerelem, de (éreztem, hogy nagyszerű) a versek nagyon tetszettek , és (éreztem) sejtettem, hogy nagyszerű (dolog) érzés lehet, ami ily csodálatos gondolatokat sugall. Megrendítettek Petőfi szavai, ki a sírban is, "akkor is, ott is, örökre szeret". És a "Szabadság, szerelem" c. epigrammája bebizonyította számomra, hogy nem is értékeltem túl a szerelem jelentőségét, hisz (helyet foglalhat) ott állhat a legmagasztosabb, a legdicsőbb (a szab) szó mellett, illetve helyet foglalhat a szívben a szabadságszeretet mellett.....

Talán a költemények hatásának tudható be, hogy most is egy kissé "költői színben" látom a szerelmet. De ez nem csak ebből következik. (Hisz egyébként is a költő az "igazat" mondja, csak ) *

-A szerelem: boldogság, legalábbis egyik alapköve a boldogságnak. De véleményem szerint a b. kiegyensúlyozottság, s ezzel merő ellentétben állnak az ábrándozással járó érzelmi hullámzások. (Nem szabad engednünk, hogy megvakítson bennünket a) Tehát csak a reális alapokon nyugvó szerelem eredményezhet boldogságot. A szerelem reálisságával összefügg, hogy őszinte barátként észrevegyük az esetleges hibáit is annak, akit szeretünk, s igyekezzünk kijavítani azokat. (Szegény tudatlanságom! Semmit se hallottam még arról, hogy senkit nem lehet megváltoztatni? s amúgy is, nincs is arra szükség a szerelemben, hiszen akit szeretünk, azt épphogy a hibái ellenére , sőt azzal együtt szeretjük, amíg...) Fel kell tenni magunknak a kérdés"le tudnál-e élni egy egész életet vele békés harmóniában?" - hiszen a szerelem kiteljesedése a házasság.(lányom épp a napokban "házasodott"!) S az, hogy ki lesz élettársunk, gyermekeink apja-nevelője, egyáltalán nem lehet közömbös számunkra. (mi még azonban kissé távol állunk) (A diákszerelmekből nem mindig lesz házasság.)

A szerelem... Mit is írhatnék még róla?.. (Talán mégis az lesz a (legszebb) legjobb, ha a költő szavait tolmácsolom befejezésképp: ) Lehet, hogy banálisan hangzik, de igaz: " szép a szerelem".

A szerelem... Mit is írhatnék róla méh?... Kezdettől fogva akarta a tollam leírni ezt az egyszerű tőmondatot, amely lehet, hogy banálisan hangzik, de igaz - álljon ház soraim végigkísérője - azok végén - befejezésként:

Szép a szerelem.

Vázlat: Bev: a téma megjelölése

T: a "szerelem"szó (egyszerű, bonyolult érzés)

a költő szerelme - álmodozó szerelem

a reális szerelem: boldogság

házasság

Bef: ???

Hm... Eddig még Anyunak se mertem odaadni ezt a cikknek szűnt firkálást, kíváncsi vagyok, hogy egyáltalán a nyilvánosság elé merem-e tárni....

Nos, jogos volt a félelmem! Meghallottam, amikor két elsős lány vihogott a cikkemen, (mint lányom bármelyik régi írásomon, bármikor - már ha hagyom, hogy olvasson...)

s még azt is hozzátették: ennek a szerencsétlen negyedikesnek fogalma sincs a szerelemről.

Igazuk volt, s még elég sokáig...

fogfájás/ok

2008-08-18T06:19:00.003+02:00

1960. december 1. Csütörtök 16 óra

Ma rendel - és fáj egy kicsit a fogam. De most értünk haza a munkából - teljesen kifáradva, piszkosan. Úgyhogy semmi kedvem nincs elmenni, és különben is állítólag néhány "fogfájós" osztálytársam ott lesz - várnom kell, míg a kedélyek lecsillapodnak. (Ha tönkremennek a fogaim, ők lesznek az okai.)

rettenetes cukorrépa-szedés...

2008-08-17T13:13:00.004+02:00

1960. november 30. Szerda

Rettenetes körülmények között történik "termelési gyakorlatunk" vagyis a cukorrépa-szedés és fejelés. Mellékes szórakozásról pedig gondoskodnak figyelmes osztálytársaim B. Tomi irányításával és vezetésével. Én lettem a főszereplő - témájukat illetően, s az a bizonyos "húzás", amelyet eddig sikerült elkerülnöm, most engem boldogít, méghozzá olyan mértékben, amely már bosszantó. Vesztemre mentem el a bálba?!?

(Ugyan már, csak mosolyogni kellett volna zödfiú osztálytársaimon...)

utóhatások

2008-08-15T02:31:00.007+02:00

1960. november 28. d.u. 14 óra Hétfő

(Vasárnap) Hétfőn volt megtartva e havi irodalmi estünk, melyről csak egy idézetet írok ide a tegnapi (Csongrád megyei) hírlapból:

"Különösen kitűnt Gonda Júlia a "Levél a hitveshez" című Radnóti-vers tolmácsolásával." (Tehát én voltam a legjobb az újságíró- (V. Ákos) szerint (de akikkel beszéltem, s akik véleményét ismerem, mindenki ezen a véleményen volt. )

"Márton Józsefné Liszt "Szerelmi álmok" c. művének előadásával, illetve Gonda Júlia és Siket István hegedűszólóival lényegesen emelkedett a műsor színvonala."

(Jaj, de nem kellett volna eltúlozni ezeknek az u.n. "sikereknek" a jelentőségét!)

- Különös tüneteket tapasztalok magamon: nem tudok figyelni, összpontosítani - a bál óta. (Kínszenvedéssel készültem fel mára , s iskolában is, órákon állandóan elkalandoztak gondolataim - (azt ugye nem nehéz kitalálni, hogy milyen irányban? ) Egyébként biológiából 5-ösre feleltem, s még azt is hozzátette Eta néni, hogy szép volt. (Úgy látszik, nem is érdemes rendesen, szorgalmasan tanulni - annélkül is lehet jól felelni. )

Iskolában természetesen nagyon oda voltak a lányok, amiért táncoltam a doktorkával (szóval sejtésem nem tévedett). Különösen azok érdeklődtek, akiket már szintén kezelt. - S el is kezdték azt a bizonyos "húzást" vele, de egyáltalán nem bánom, hisz' eddig fantáziájuk hozzáadásával olyan személyek iránt érzett érzelmi szálakkal gyanúsítottak meg, akiket enyhén szólva utálok (legfeljebb én tetszem nekik, de nem fordítva. (pl...) Sajnos csak szombaton (legfeljebb csütörtökön láthatom ismét, mert néhány napos munkára megyünk a cukorrépa földekre. S ezzel el is ment a kedvem a további írástól..., abba is hagyom.

tegnap bálban voltam...

2008-08-12T01:28:00.014+02:00

1960. november 27. Vasárnap

Elöljáróul csak annyit: tegnap bálban voltam.

S most kezdődjék a história, amely tulajdonképpen csütörtökön kezdődött.

Anyu hosszas unszolására elmentem az SZTK-ba a fogorvoshoz. (Az unszolásra azért volt szükség, mert eddig még minden fogorvos úgy megkínzott, hogy ez visszatartott, s akkor még nem tudtam, hogy most nem ez fog történni. ) Szerencsére hamar megnyugodtam, mert még a várakozásom elején észrevettem, hogy új fogorvosunk van, méghozzá fiatal. Már pusztán ez a tény megnyugtatott, holott akkor még nem tudtam, milyen fájdalommentesen dolgozik, csupán azt, hogy eddigi nyúzóim karmaiból sikerült kiszabadulnom. - A várakozás hamar eltelt aránylag, ott volt Bíró Zs. és Brauswetter Zs - (évfolyamtársak a gimiben, a szegedi utcai általánosban osztálytársaim voltak.) - beszélgettünk.

És most kezdődik a történet:

Leültem a fogorvosi székbe (a f. "bácsi" tessékelésére),aki mielőtt kitáthattam a szájam, megkérdezte, mi a panaszom. Mondom, van két lyukas fogam. Megnézi -s elkezd számolni: 1, 2, 3, 4, 5,. Szóval 5 lyukas foga van, és nem kettő, ami annyit jelent, hogy 5 alkalommal eljön ide - mondja kicsit szemrehányóan, de ugyanakkor kedvesen. S meg is állapítottam már ekkorra, hogy milyen helyes férfi. De nincs idő elmélkedésre, mert már hallom is hangját újra:

"Csukja csak össze a fogait!"

Megteszem, bár nem is sejtem, hogy micélból.

"Magának még nem mondta senki, hogy szabályozni kellett volna a fogát?" (előre állnak kissé fogaim.)

"De, igen. Anyukám!"

"Az anyukáján kívül senki?"

"Ő szólt a fogorvosomnak, az viszont azt mondta, hogy nincs szükség rá."

"Hát most már elkéstek vele, de mondja meg annak a fogorvosnak, hogy nem ért a fogászathoz!'"

(Hm... hát önteltek, nagyképűek vagyunk? De azért szép tőle, hogy szólt, ha már nem segíthet rajta.)

Meglepő finomsággal kezeli az egyik lyukas fogam. - Ekkorra már szinte meg is tetszett nekem a kis "doktor bácsi".

"Maga is jön a bálba?" - hallom ismét hangját, s férfiaknál ritka báj bujkál arcán.

"A bálba?" - ismétlem. "Igen" - felelem mosolyogva.

A többi már nem érdekes. Folytatás a bálban következik. De addig is egy kis (otthoni ill.) érzelmi közjátékot illesztek ide:

Itthon elragadtatással beszéltem a kis fogorvosról (ügyességéről). S néha-néha visszatértem hozzá gondolatban. S az volt a leghőbb (de megalósíthatatlannak tűnő) óhajom, hogy csak táncolnék vele a bálban! És már el is képzeltem magamnak, hogy egyszerre csak ott terem tánc közben előttem:

"Szabad? Felkérhetem a páciensemet?"

És láss csodát! Szóról szóra így történt. Azt hittem, álmodom. Ő és én - egymás karjaiban, egymás mosolyában és hangjában fürödve. Boldog voltam. S felszabadultan csevegtem - mert az ő egyéniségének gátlástalansága ezt szinte megkövetelte. - Olyan helyesnek tűnt. Csak egynéhány centivel magasabb nálam, világosbarna, rövidre nyírt haja van, barna szeme, kissé (vagy talán nem is kissé görbe az orra - de jól áll neki.) s a szája mindig bájos mosolyra áll, fogai pedig egy igazi fogorvoshoz méltón gyönyörűek (jól használhatná reklámnak.) Ruhája ultramodern, különösen ami tarka, selyem mellényét illeti. - Szóval a táncolás első perceiben boldogságom határtalan volt. Szépnek láttam külsőleg, belsőleg, egyaránt. Azután az örömbe egy kis üröm is vegyült. Lenézve nyilatkozott a bálunkról, (matrózruhában voltunk mindannyian), Makóról (hagymaszag). S ez nekem nem volt épp kedvemre. - Nem sokat táncolhattunk együtt ekkor, mert alig pár percre felkérésem után szünet következett. Megkérdezte, hogy itt vannak-e a szüleim, lemehetek-e vele (a büffébe). A terem végéhez érve B, B mellett találom magam. "Azt hiszem, őket is kezeltem." Mondom, "valóban, utánam jöttek éppen." Valamit odaszól hozzájuk. Azután tesz egy lebecsmérlő megjegyzést a matrózblúz csíkjaira! ("mi ez a bigyó?") Következő kép: büffé. 6-an alkotunk egy kört. Mi + B. B Zs és a táncosaik (B, K) A fogorvos bácsi fesztelensége egekbe csap. Nem részletezem a történteket, de ekkor már nem volt olyan nagy a boldogságom. S olyan furcsa (de bevallom jóleső, hízelgő érzés volt az hogy egy fogorvossal töltöm a szünetet, s olyan társaságban, melynek lány tagjai a legfölkapottabbak (és sajnos a legerkölcstelenebbek - de "finoman" azok.) Büszke voltam egy kicsit, mikor láttam osztálytársaim csodálkozó s irigykedő pillantásait (még inkább bámulását), s tanáraim csodálkozását, illetve meglepettségét (N, F) , amikor fenségesen elvonultunk előttük. (hisz' majdnem mindenki tudta róla, hogy ő az új fogorvos, aki pedig nem, az is láthatta, hogy jól szituált, modern ember - egyszóval nem akárki - sőt, a lányok szemében egész biztos a "legtöbbet" jelenti az egész társaságban.) - Táncolásunk 2. szakaszában hangulatom egyre csökkent. Éreztem rajta a borszagot, ("Ezerjó"-t ivott, bevallása szerint), s ez csak annyiban volt enyhítő körülmény, hogy fesztelen magatartása okát részben ebben láttam. Az is egy kicsit bántott, hogy látnom kellett,h. Zs felé orientálódik. Imponált neki, hogy mennyien kérik fel a kislányt. ("a kis ártatlant"), s kellemetlen volt nekem, hogy engem viszont nem kérnek le, finoman értésére adtam, hogy bizonyára mással is akar táncolni, - de ő hevesen tiltakozott: van annyira őszinte, hogy ha nem akar valakivel tovább táncolni, akkor megmondja (pesti szokással,): "lépjen le". (Egyébként minden egyes kifejezése a jassz nyelv legkorcsabb ágazatait képviselte. ) De erre nem került sor, mert lekértek. S ekkor láttam a különbséget közte és mostani táncosom közt. Ég és föld. Szinte visszasírtam. De hiába, "beépült" a B. családba, s Zs. nővérét: É-t táncoltatta. (Mint később megtudtam, É-t ismerhette, u.i. ő is a kórházban dolgozott.) .Csak egy-két szót váltottunk, ha véletlenül egymáshoz ütköztünk. S vége...... És én már megint rágódom magamon. Kedvesemnek kellett volna lennem hozzá, de féltem, hogy magatartása feltűnővé válik (fütyült, "rázni" akart), én mérsékelni igyekeztem. Viszont ő nagyon inkorrektül viselkedett, s így lassanként nem is voltam azon, hogy elnyerjem kegyeit. Nomeg. B. alaposan gátat vetett biztonságomnak, amivel a vele való találkozás előtt nagy mértékben rendelkeztem.

Végeredményben azt a következtetést vonom le, hogy ha nem is nagyon, de egy picit tetszem (v. tetszettem) neki. Különben nem kért volna fel, hisz' az, hogy páciense vagyok - még nem képezhet kötelezettséget arra, hogy táncoljon velem. (Erre bizonyíték, nem táncolt minden páciensével. - S megkért rá, hogy mutassak meg neki valami M.... lányt, mert ha nem kéri fel, a főorvosától nagyon kikap. M. köztudomás szerint kedves, helyes kislány... szerintem nem szép, és nem is szeretem valami nagyon, de meglepő módon, neki se tetszett, sőt, olyannyira nem, hogy mikor megmutattam neki (az épp kacéran tekintgető osztálytársamat) egy ajkbiggyesztéssel motivált fintort vágott, s annyit mondott: " Jobb lesz, ha hagyjuk a dolgot. Nem kérem fel. " "Miért?" - kérdem, (védve M-t, de ugyanakkor egy csöppet sem észlelhető rejtett kárörömmel): "M. olyan helyes kislány." de válasza még elutasítóbb az előzőnél. ("Nekem nem tetszik. " Namármost: szerintem M-t sokkal inkább kötelessége lett volna felkérni, mint engemet. Tehát valamennyire csak tetszem neki. De ha csak tetszettem, akkor a "kiábrándulás" kölcsönös. abban reménykedem, hogy hangulata volt csak oka furcsa magatartásának - s valójában nem ez az ő igazi oldala. S még abban is bízok, hogy nem tart ki az olyan könnyű... nők mellett, mint B.-k, s azok csak időlegesen tudják behálózni. Még valamit: róla alkotott utólagos véleményemen enyhít az a tény, hogy - több, mint valószínű - zsidó fiú. Nem tudom, hogy "nacionalizmus"-e ez az érzés bennem, de már több alkalommal tapasztalom, hogy rokonszenvem megnöveli, ha valakiről tudom, hogy zsidó, kivételek , persze, vannak . (M. B) S ez a tény fokozottabb mértékben áll akkor, ha az illetőt addig nem ismertem. (Például Iván esetében, s M-nél is, eleinte).

Mindenesetre kiváncsi vagyok a folytatásra. (Udvarol-e majd valamelyik B. lánynak, mit fog szólni a legközelebbi kezelése alkalmával?)

Akár bevallom, akár nem: egy kicsit beleszerettem.

(Csak nyernél már azzal is, ha sikerülne elfoglaltatnom vele X. naplóbeli szerepét , báűr jelen esetben többre vágyom, mint álmodozásra. Egyébként most már végképp merem űllítani, hogy teljes közönnyel viseltetek iránta (hisz' olyan dolgot tudtam meg róla, ami egyenesen szörnyű- fogalmam sincs mi lehetett ez a szörnyűség, alighanem megint túloztam...)

- Mindettől függetlenül is viszonylag (ahhoz képest, hogy 2 éve nem voltam táncparketten) egészen jól szórakoztam. Osztálytársaimmal szinte kivétel nélkül táncoltam - sokkal többször is. B. Dénes is felkért többször, s magyar-történelem szakos bölcsész lévén sok hasznos dolgot tudtam meg t (tőle kért le Ő ) tőle az egyetemről. Ezen kívül 2 nem makói fiúval is táncoltam - az egyikrőlj obb, ha nem beszélek, a másik egy helyes, jóképű pesti fiú, akivel egész kellemesen éreztem magam, s ahogy ő nyilatkozott, ő szintén (én nem nyilatkoztam.) Jól tudtam vele táncolni, talán épp azért, mert ő se szereti. Közben beszélgettünk erről-arról (szünetben és sajátmagunk által létrehozott szünetben s). - Jajj! Hát nem megfeledkeztem a kis Törökről (I. osztályos) Pedig ő volt a legelső táncosom (u.i osztálytársaink, a fiúk, rendeztek, és csak 10-kor szabadultak fel, akkor juthattak hozzá a táncoláshoz.)

Látod-látod?! Őróla 4 oldalt írtam - összes többi táncosomról összesen 1/2-t. Csak nem szerettem bele valóban? Mindenesetre jó érzés rá gondolni és álmodozni róla (bár ez utóbbit nem nagyon merem, hisz nem elég szilárd az alap, amelyre felépíthetném az álmot). - De jó volna, ha...

42 év múlva, lányom IV-es, "gombavató" gimibálján -

neki már nem matrózblúzban kellett mennie....

csalódás

2008-08-11T21:02:00.005+02:00

1960. november 23. Szerda este 6 óra

Ismét az elkeseredettség adta kezembe a tollat.

-Ma ismételten rájöttem, amire Nyilas Misi réges rég; "a felnőttek rosszak, én rettenetesen csalódtam a felnőttekben."

Nem akarom felkorbácsolni még jobban amúgy is feldúlt érzelmeimet, álljon ezért itt csupán a puszta tény:

"4-es a magatartásom, és annak ellenére, hogy én állok a legjobban az egész osztályban a tanulmáyi előmenetelt illetően - nem kaptam általános dícséretet (csupán magyar, orosz, történelem, latin, lélektan tanáraim tüntettek ki dicséretükkel.) - ("no comment"!)

rettenetek

2008-08-10T00:27:00.009+02:00

1960. november 16. Szerda 22 óra

Legutóbbi bejegyzésemkor egy emlékezetes történelem órai látogatásra céloztam. Amennyi izgalmat akkor átéltem, az már több, mint amennyit egy ember átvészelhet. - Félelemre adott okot pusztán az a tény is, hogy egész órán bent lesz, az osztályban, egy levegőt szív velem, s 5 méterre ül tőlem a katedrán - s nincs közöttünk senki és semmi (csupán az a nagy-nagy távolság - elméleti vonalon). De ezt a félelmet elnyomta egy másik izgalom, legalábbis az óra első felében, amikor az a rettenetes sejtés ejtett hatalmába, hogy felelek (holott a múlt órán feleltem épp, természetesen 5-ösre - s ilyenkor nem épp a leglelkiismeretesebben szoktam felkészülni - sajnos) Szóval pechem volt. Olvasgattam a könyvet, úgyhogy ha netán felszólított volna Böbi néni, 5-öst kapok. de az a rettegés, izgalom olyan rossz közérzetet teremtett, hogy Buci a következőket mondta csodálkozva: "Te Juli, mi van veled? Rettenetesen fehér vagy! Mi van veled?!" - Az óra második felében egy érettségi tételt dolgoztunk ki - közösen - minek alkalmával feleltem - (egész jól!) S ettől kezdve vörös voltam, mint a rák!(?) - De egész idő alatt rettenetesen zavarban éreztem magam, s kimondhatatlan szomorúság töltötte be egész lényemet. - Mikor magamon éreztem tekintetét - azt se tudtam, mit csináljak, valósággal el- kezdtem remegni, s zavaromban egy arcot rajzoltam le a kezem ügyébe került itatósra, s le nem vettem volna a szemem róla, míg meg nem éreztem, hogy elmúlt a "veszély"

Azután a moziban láttam újra. A "Légy jó mindhalálig" c. filmet nézte meg az egész iskola. Mi , IV-esek lévén a páholyban ültünk, egy ugrásra a tanároktól, Őtőle. Már pusztán az a tény is "boldogított", hogy most ő is 2 órahosszat ugyanazt a filmet nézi, amit én. - Feltűnően szomorú volt. Úgy megsajnáltam, hisz' valóságos világfájdalom tükröződött az arcán. Csak nincs valami nagy bánata. Úgy szeretném, ha tökéletesen boldog lenne mindig! Legalább Ő legyen az, ha én nem lehetek. De azért - ki tudja? - talán nem is szabadna azt mondanom, hogy nem vagyok boldog. Hiszen mindenem megvan, s élvezem az életem. S lassanként Ő már nem is boldogtalanságot okozó tényezőként szerepel sorsomban, hanem egy különös, nehezen meghatározható szerepet tölt be. És úgy látszik, ez a szerep elég tartós.

Meszelik az osztályunkat, s ezért ideiglenesen óráink a kollégium egyik helyiségében (ahol a televízió) vannak megtartva. Már nekem az is jó érzés, hogy ugyanabban a teremben vagyok, ahol ő szokott tartózkodni, azokat a képeket láthatom, amelyeket ő is ismer, azt az ajtót nyithatom ki, amelyiknek a kilincsén nem rég az ő keze pihent! De sajnos a környezet efféle megváltozása azt a következményt vonja maga után, hogy gondolataimban többet időzök nála mint eddig. (bár ez sem veszélye s a mennyiséget tekintve).

-Egyébként remekül állok tanulmányi előmenetelem tekintve. Év eleje óta egyetlenegy 4-esem van, (latinból, de mellette van még 7 db 5-ösöm).Összesen 3.. (harmincvalahány) -t tesz ki az 5-ösök száma. Kíváncsi vagyok, vajon kapok-e általános dicséretet?

rövid tudósítás

2008-08-09T01:55:00.009+02:00

1960. november 6. Vasárnap d.u. 2 óra

Elmentem... S láttam, (de nem "győztem")

De egész más alkalommal ismét láthattam, de ekkor közelse örvendeztetett meg a jelenlétével. Sőt.

Véletlenül "nyitva" hagytam az internetet ezen az oldalon, míg kimentem a konyhába, visszajövet már lányom ül a monitor előtt, leírhatatlan, hogy milyen elképedt arcot vágva...

Azt hiszem, ki kellene írni a blogra, hogy "csak idegenek" olvashatják...

vagy újra "dugdosni", mint annak idején... (?)

Lányom, ezen a képen (2002 nyarán) annyi "idős", mint én, amikor a bejegyzést írtam:

(mögötte meg anyukám fiatallánykori portréja)

már megint...

2008-08-08T23:28:00.006+02:00

1960. október 28. Péntek d.u. 3 óra

Elmenjek? Ne menjek? - Nem tudom, hogy mit csináljak. Tegnap a tornaedzés elmaradt, az osztályozó kézilabda meccs miatt, így azt néztük végig, (Bucival). S ott volt ő is! Hát csak nem tud vége lenni......? (Viszont kis ő betűt használtam!) Igazán erősen uralkodtam érzéseimen, nagyon ritkán, s akkor is csak a legminimálisabb ideig néztem rá. Szebb volt, mint valaha! És az a tekintet! Csöpp híján újra megbabonázott. - Ma bajnoki meccs lesz (1/4 4-kor kezdődik. ) Úgy érdekel, s olyan jó idő van, hogy képtelen leszek itthon maradni. Pedig ha ismét ott lesz, nehéz helyzet fog kialakulni rám nézve. Vagy tekintsem csupán egy akaraterő-próbának ezt a délutánt? -

elfoglaltságok

2008-08-07T10:51:00.017+02:00

1960. október 23. Vasárnap

Befejeztük a termelési gyakorlatot, bekoronázva egy teljes elázással (amely egy kis megfázást vont maga után). Már tegnap is tanítás volt - s szinte élveztem a nehéz fizikai munka után. No meg elég sikeres nap volt: dupla torna órát izzadtunk végig, csoportvezető voltam, és olyan jól mentek a gyakorlatok! Igaz, hogy a szer- és talajtornát mindig nagyon szerettem, s tehetségem is van hozzá (különösen a hajlékonyság terén). (Hajaj - darázsderék! - hol van az már! - kézállásból híd, felállás, cigánykerék, spárga stb. meg se kottyant!) Matematika órán röpdolit írtunk (2 nehéz példa, s csak a jól sikerült d-t veszi figyelembe t. úr a kukorica földön, - jó munkánk fejében - adott engedmény értelmében). -

(Osztályfőnökünk egyben matermatika tanárunk - mindig értett az ilyen nevelési fogásokhoz, átcsoportosításokhoz.) Meglepő nyugodtsággal és alapossággal dolgoztam - aminek meg is lett az eredménye. Én lettem kész leghamarabb - s kaptam egy nagy 5-öst, ami pont a 20. ebben a tanévben. És ami a legnagyobb szó, még nincs más jegyem, csaj 5-ös. Jaj! Csak nehogy elkiabáljam! - legalább 1/4 évig szeretném ezt az állapotot fenntartani. Holnap nehéz napunk lesz - s még egy szót se tanultam. Hogy mit csináltam? Kidolgoztam egy magyar irodalom tételt. (Vajdát) (Hát mi ez -is-, ha nem tanulás?!) Piskolthyéknál voltunk, próbálni a készülő matrózblúzt.

(Ez lett a gimiben az ünneplő ruhánk, ebbe jártunk minden iskolai ünnepélyre, ebben ballagtunk, sőt még a gimibálban is ezt volt kötelező viselni. P-né volt a városban a legjobb varrónő, vele csináltattunk néha ruhát - bár általában anyu varrt meg mindent - jól lehet szakmája szerint "csak" fehérnemű- és füzőkészítő mester volt... de mindenhez értett, talán csak az önbizalma meg a Singer varrógépe állapota nem volt mindig mindenre alkalmas. -- Jóval később - vagy 20 év múlva - az esküvői ruhámat is - egy kétrészes fehér kosztüm - nála csináltattam, de úgy, hogy nem is árultam el, mire csinálja - fura módon, az én angolos kosztüm-mintám ellenére mégiscsak nagyon franciás és menyasszonyos lett a ruha... még vagy 20 évvel később meg lányom ballagási (egyen)kosztümét a lányával-tanítványával csináltattuk...)

Este a Rózsák az államügyésznek c. filmet néztük meg. Ez történt tegnap. Ma? Piacon voltam, Erzsónál, ott újságot olvastam. (Erzsi néniről mostanában kevesebbet írtam, szemben a korábbi, pár év előtti bejegyzésekkel, úgy látszik - sajnos - tényleg elhanyagoltam kicsit. Emlékszem is, hogy egyszer szemrehányást is tett, hogy csak beszaladok hozzá, s már rohanok is tovább - ezt azért mindig megtettem - útbaesett! -, mintha csak azt nézném meg, él-e meg. Ez nagyon bántott. Most is bánt... Hiszen pár év múlva tényleg - már nem élt szegény...) S állandóan ettem, közben pedig bömbölt a rádió természetesen.

Annak ellenére, hogy az idén nem járok be Szegedre, elég elfoglalt vagyok. Activ KISz tag (na, azért nem olyan nagyon..., amúgy mindenki az volt - s semmi külön megbízatásom nem volt, soha), magyar-, orosz szakkörös, a zenekar elsőhegedűse, szavalóköri tag. Iskolán kívül pedig a Kísérleti (irodalmi) Színpad tagja. Ez mind-mind én vagyok - egyszemélyben + a nem állandó elfoglaltságok, melyek tovább szélesítik egyéniségem. (Huh - nem voltam kicsit nagyképű? Vagy nem inkább "személyiséget" illett volna írnom inkább - bár szó, ami szó, következő évben az mondta valaki, már az egyetemen, hogy az egyetlen egyéniség én vagyok ott - milyenek lehettek - szerinte - a többiek akkor?) Talán legtöbb időt a kultúrházi szereplésekkel kapcsolatos próbák rabolnak el. Minden hónap 2. hétfőjén lépünk fel egy-egy irodalmi műsorral. Az e havi időpont az őszi munkák miatt egy kicsit eltolódott, épp holnap kerül rá sor. Címe: "Vidám magyar klasszikusok", én Tompa: Három a darú c. költeményét fogom elmondani (a gyönyörű, új ruhámban - fekete kiskosztüm - ezt anyu csinálta!)Ime, a kiskosztűmben, a képet - a hátlap irása szerint Erzsi néninek dedikáltam; "Erzsi néninek sok szeretettel: Juli -1960. X.) tőle került vissza hozzánk):

"termelési gyakorlaton".. másról

2008-08-06T08:22:00.016+02:00

1960. október 16. Vasárnap d.u. 1/2 1

Péntek óta termelési gyakorlaton vesz részt az egész iskola (csak tudnám, hogy egy gimnáziumnak miért volt szüksége "termelési gyakorlatra" - ) - osztályonként más és más T.SZ.-ben (ja persze, nem a gimnáziumnak , hanem a T.Sz. -termelő szövetkezetet- eknek volt szüksége rá(nk)! (Mi Rákos (tanya) környékén kukoricát törtünk.) Bizony, eléggé nehezemre esik a fizikai munka, de akarom és csinálom is, nomeg sokan segítenek. Munkám ill. ügyetlenségem emlékét már 3 helyen őrzöm. Az ujjamon van két sérülés, az arcomon egy karcolás. Node én nem panaszkodni akarok, hisz' nem is olyan rossz dolog ez a - kicsit kiránduláshoz hasonló - közös fizikai munka. Sőt! Hasznos is. S nem csak annyiban, hogy belekóstolva a fárasztó földmunkába, ezentúl jobban megbecsüljük azt. Hanem azért is, mert ilyenkor közelebb kerülünk egymáshoz -akik együtt dolgozunk -, megtudjuk, hogy vélekednek felőlünk, s jobban megismerjük egymást.

Az első munkanapot kissé kesernyés szájízzel fejeztem be, s ennek oka legfőkképp Buci volt. Nem akarom hosszan fejtegetni a dolgot. Látszólag jelentéktelen dolog, de nekem mégis fáj. Hisz olyan dologgal gyanúsított, ami nem igaz - és különben is képtelenség. (megmutatkozik rajta eredeti "kitalálójának" és elterjesztőjének enyhén szólva "hülye" volta. - (T.P.) - No és még egy mondat vésődött agyamba a jelzett napon elhangzottakból: "Juli! Nem hiszem el, hogy neked még nem akart udvarolni egyí fiú sem!"

A tegnapi munkához már jobb, sőt egész kellemes hangulat fűződik. D. tanárúr nem jött ki velünk, így N. volt az egyedüli felügyelő tanárunk. S meg kell állapítanom, hogy nagyon rendesen viselkedett. Sokat dolgozott ő is, vagyis segített. (Nekem 3-szor is.) Szóval, lehet, hogy valamikor már egész jó véleménnyel leszek róla. Nem is értem, hogy is állok vele. Szimpatikus s ugyanakkor unszimpatikus (antipatikus!) a szememben, rokonszenves és ellenszenves, szerény és szerénytelen, s még sorolhatnám az ellentétes vonásokat. (Úgy látszik, ekkoriban még nem tartottam természetesnek, hogy az embernek, de legalábbis némely embernek - így maganak is! - lehetnek ellentmondásos sajátosságai - és az mégcsak nem is feltétlenül baj!) Csak azt nem értem, hogy miért álmodtam ma éjjel róla, mégpedig olyan álmot, amely azt hitethetén el velem, ha nem tudnám az ellenkezőjét, - hogy tetszik nekem, vagy talán szerelmes vagyok bele. - (És Freud? - pedig már olvastam a könyvét az Álomról, a "vágyteljesülés" -ítés, furfangos módjairól, a tudatalatti előbukkanásairól - meg íme egy ellentmondás, ami bennem is lehetett...) - Egyébként álmom tartalmában felismertem a másik élményanyag, a Mozart c. film egyes mozzanatait is. - Az említett film nagyon megható volt, s én azt az eszmei-, és főként érzelmi mondanivalót olvastam ki belőle, hogy "A legszebb dolog a szerelem". S az eszményi, örökké tartó szerelem minden akadályt legyőzve diadalmaskodik. (Amor omnia vincit) Gyönyörű film volt. Úgy érzem, minden eljövendő szerelmemben egy kicsit éreztetni fogja hatását. (Mozart: Oscar Werner)

végre vége!

2008-08-05T01:15:00.011+02:00

1960. október 11. Kedd d.u. 1/2 6

Egészen ötletszerű, sőt még inkább ösztönszerű mozdulattal vettelek elő k. Naplóm, méghozzá a szokásos tanulásom kellős közepén, illetve elején (u.i. még csak a matematikám van kész és a latin preparáció( Úgyhogy pillanatnyilag nem is tudom, mit és miről írjak. "Ő"róla? Á, annak már igazán semmi értelme! (Eddig sem volt sok.) Kezd teljesen eltűnni életemből, érzéseimből, s ha néha-néha látom, már egész idegennek tűnik, s nem is olyan "szép", mint amilyennek eddig láttam, s valószínűleg a jelleme sem méltó a "rajongásra". Szóval: azt hiszem, ez már valóban a dolog vége. (lassú, de biztos halál.) Amilyen bután-sután kezdődött, úgy is fejeződik be. De mi fejeződik be?, hisz' alig történt valami. Hát igen, látszólag semmi sem történt, csupán én éltem át annyi belső élményt, mely egészen felkavart. S mégis azt kell mondanom, hogy szép volt: csodálatos és gyönyörű - a belevegyülő kétely, izgalom, bizonytalanság, szorongás ellenére, Igen,... Szép volt...... De azért ne tarts teljesen hülyének, ha azt mondom mindez után, hogy jó, hogy vége. S azzal köszöntöm őkelmét (akarom írni a "Véget") hogy végre! -

Nem a szerelemtől akarok végképp elbúcsúzni. Á, dehogyis. Hisz' azzal (valódi értelemben) még nem is találkoztam! Csak tőle, végképp. (S itt megjegyzem, hogy az eddigi ál-búcsúk alkalmával óriási ellentét húzódott írásom és tulajdonképpeni gondolataim, ill. érzéseim között, s így a búcsút mintegy belső parancsra kierőltettem magamból. Most viszont teljes az egyensúly - fennáll a "dinamikus állandóság") Búcsúzom Tőle. S várom a másikat. Az igazit. - Sürgetőn, türelmetlenül, kiváncsian... szívemet kitárva.

Az "Ideál"

2008-08-04T08:45:00.009+02:00

1960. október 2.

Osztályfőnökünk ismételt felszólításának, és a magam kiváncsiságának, érdeklődésének engedve elolvastam tegnap (hosszúnap volt, engesztelőnap -egész napos bőjt - valamivel agyon kellett csapni az időt) a "Lányok könyvét". Nem akarok kritikát mondani a könyv felett, anélkül is már épp elég unalmas e napló tartalma. Egyetlen rész ragadott meg leginkább, amelyet elég közvetlen kapcsolatba lehet hozni velem, az érzéseimmel. Ez a rész az "Ideál" alcímet viselte, s arról szól, hogy egy egész osztály rajong tanárjáért, s ez a rajongás közel áll a szerelemhez. A dologból majdnem baj lesz, de az írónő, s a szereplők közül az emberségesek - megértik a lányokat, s nem hogy elítélnék, értékelik rajongásukat. (csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy a Tanár úr 40 éves, nős ember, s jellemvonásai szinte azonosak - (nem Ővele) - T. tulajdonságaival - orosz tanár, férfias hang, zöldes-szürke "drágakő" szem, őszülő haj, gúnyos, flegmával írja be a jegyeket - olyan jót nevettünk ezen, amikor Irmával rájöttünk. Végeredményben egy kicsit tisztábban látom az én "kérdésemet", s mintegy bizonygatni akarom (a könyv hatására) magamnak, hogy az én "szerelmem" is "csak" rajongás volt, s Ő nem "szerelmem tárgya" volt, hanem csak "Ideál" . Nem is tudom, miért beszélek múlt időben, de talán így a helyesebb. - Nagyon ritkán látom, s olyankor olyan ösztönösen (de azért ésszerűen) viselkedem, hogy úgy figyelhetem meg magam, mint valami idegen személyt. Valamelyik nap 1 óra felé (magyar szakkör) előtt, a könyvtárba akartam felmenni, de a lépcső előtt meg kellett állnom, mert rengetegen jöttek le, és képtelenség lett volna velük ellentétes irányban közlekednem, illetve törtetnem. Hát egyszer csak Őt ismerem fel a diákseregben. (az igazgatóhelyettessel). Alighogy felismertem, "balra át, lépés indulj!" (Tereprajz a megértés érdekében)

(Itt a papírnaplóban következik egy ceruzás rajz, iránymegjelölésekkel)

Nagyon jelentéktelen, de rám jellemző ez a kis - epizódnak sem nevezhető - semmiség. - Úgy gondolom, az egész dolog csak idő kérdése, vagyis az fogja eldönteni helyzetemet, ha valaki az ő helyébe lép. De ki lesz az? (Tulajdonképpen, ha úgy vesszük állandóan szerelmes lelkiállapotban kellett lennem! ?)

pályaválasztás, hajh!

2008-08-02T19:24:00.009+02:00

1960. szeptember 24. Szombat 5 óra

Izgat ez a pályaválasztás, illetve az azzal kapcsolatos dolgok.(Jelenleg ez talán azért jutott eszembe, mert épp ma délután beszélgettem M. E.-vel, ki elsőéves a bölcsészkaron).- Valószínű (90%) magyar-orosz szakra fogok jelentkezni. De olyan nagy vágyat érzek még mindig a színészet iránt! Viszont két dolog visszatart: az esetleges nemérvényesülés eshetősége és a lámpalázam. (bár ez utóbbi közelse olyan nagyon veszélyes) Havonként szerepelek, mint a Kísérleti Színpad tagja - egy-egy irodalmi szavaló-esten. Legutóbbi előadásunk címe: "Szeptemberi emlék" (Az iskola az irodalom tükrében). Most pedig egy vidám estet tartunk. (Versem: Tompa: Három a darú, a múltkor előadáson pedig Radnóti: Ismétlő vers, és Ady: Vén diák üdvözlete) Akár én szerepelek, akár nézem a szereplőket, vagyis akár a színpadon, akár a nézőtéren, nem mindennapi élményeket élek át. Imádom a mozit, színházat, rádiót! (nem, a tévét, határozottan, nem!) (Korai jó ízlésre vall! és jószimatra, mert akkoriban még "művészibb" volt a tévé is.)

megkönnyebbülés(?)

2008-08-01T01:32:00.004+02:00

1960. szeptember 21. Szerda d.u. 2 óra

Rengeteg a tanulnivaló, úgyhogy valószínűleg nem nagyon fogok a jövőben sem hozzájutni a naplóíráshoz. Most is csak azért írok, mert egy kicsit fáj a fejem, vagyis nem vagyok 100%-ig alkalmas a tanulásra, nomeg van egy kis mondanivalóm: ma az orosz szakkör megbeszélésekor megtudtam, hogy a (.....) osztályfőnöke nem ő már, szóval megvan fejtve a rejtély. Ő nem tanít már a gimiben, s hozzáteszem: hál' I-nek. Valószínű, hogy a K-ban van állása, mert az évnyitón ott volt, és a k-ban is láttam az idén is. Nagyon jól van ez így. Fortuna! Nem hagytál el mégsem!

Egyébként a tanulás nagyon jól megy. Eddig csak 5-ösöm van (méghozzá 8db)

operában - megfázva

2008-07-31T00:50:00.007+02:00

1960. szeptember 16. Péntek d.e. 1/2 9

Fantasztikus, hogy mennyire meg vagyok fázva. Már második napja vagyok benne ebben az átkozott influenzában (amely osztályunkban járványszerűen jelentkezett). De azért betegségem ellenére is elmentem tegnap a Kultúrházba megnézni és meghallgatni (a szegedi művészek eladásában) Rossini: A sevillai borbély című vígoperáját. Most azután nyomhatom az ágyat!

De mégis megérte (és különben is, valószínűleg, ha nem megyek el az előadásra, akkor is itthon kell maradnom). Nekem olyan nagy élményt jelent egy-egy ilyen este! Nem tudom, hogy más hogy van ezzel, de én még így, megfázósan, köhögési rohamokat, tüsszentést, orrfúvást visszafojtva is, minden kis apró mozzanatot a legmesszebbmenőkig élveztem. - Arival voltam, a 2. 3. felvonást a 3. sorban néztük végig (az 1-ről elkéstünk.) u.i. nekem "jutalmul" a hétfői szereplésért (Kísérleti Színpad: Szeptemberi emlék) tiszteletjegyet kaptam, a többi szereplővel együtt. (Egyébként ezekről a szereplésekről majd bővebben is fogok írni.) Tehát nagyon közel voltunk a színpadhoz (zenekarhoz), és így a kontaktus közvetlenebb volt számunkra - a színészek felé - és ez sokkal növelte a színpad varázsát. A grófot Szabó Miklós alakította, kinek hangját egyenesen imádom,de ebben a szerepben nem tudott eléggé kidomborodni az a csodálatos, lenyűgöző hang. (Egyetlen magánáriája sem volt.) S a színpadi játéka, illetve viselkedése nem nyerte el a tetszésemet. Olyan furcsa volt, hogy állandóan a nézőtérre pislogott, pedig az ő művészetének igazán nincs szüksége hatásvadászatra. - Figarot alakító Sebestyén(?) kitűnő volt. Kedves, bájos, huncut, fürge, "jópofa" - egyszóval "remek" volt. Nagyon helyes volt színpadon, nem tudom, vajon civilben is olyan-e. Rozina alakítója Horváth Anna volt. AZ ő játéka is tetszett. No és Don Basilio?! Nevetnem kell, ha rá gondolok. Nagyszerű volt ő is. A "Rágalom áriát" kifogástalanul énekelte el, és játékával jól alátámasztotta. (A hangját, a mozdulatait egyaránt szabadra engedte..) A doktor is remek volt. Remek? Az nem is kifejezés! Csakhogy már teljesen kifogytam a dicsérő jelzőkből. A zenekar viszont szerintem nem remekelt.

Ezt a nagy operarajongást! De igaz, ami igaz... máig tart. Egyáltalán a zene - állandó örömforrás!

eltörött a hegedűm...

2008-07-30T19:10:00.007+02:00

1960. szeptember 1o. Szombat d.u. 1/2 3

3-kor kezdődik e tanév első zenekari próbája. Az indulásig még van egy kis időm, s azt jobb híján naplóírásra használom fel.

Már tobb mint egy hete járunk iskolába, úgy hogy már egészen megszoktam, s idáig szinte szeretem is - u.i. csak 5-ösöm van (4 db). A tavalyi és azelőtti évhez viszonyítva valami mégis hiányzik az iskolai élményekből - az X. motívum. De azt hiszem, ennek örülnöm kell, mert azóta, hogy nem látom, (egyébként fogalmam sincs, miért nem lehet látni soha az iskolában - azt hiszem, mégis áthelyezték egy másikba...) , nem gondolok rá olyan gyakran. S most is csak azért jutott eszembe, mert ma délben, iskolából hazajövet láttam, (biciklin jött a városháza előtt), s teljesen kétségbeejtett, amit tapasztaltam magamon. Fizikailag rosszul éreztem magam, elgyöngülés lett úrrá rajtam, - úgyhogy M., akivel jöttem, észre is vette. Nem tudom, hogy mivel magyarázzam ezt a "reagálást" (szervezeti reagálás), melyet elég gyakran tapasztalok. Tanultam biológiát, s mégsem tudok feleletet adni. S olyan furcsaságra kell gondolnom, hogy már minden tagom tudja és érzi ezt a "szerelmet" - nem csak agyam és szívem, ez viszont nagyon megnehezíti helyzetemet, hiszen agyamnak minden nehézség nélkül parancsolhatok, esetleg még a szívemnek is (v. érzelmi életemnek), de már az egész szervezetemmel ezt tenni képtelen lennék.

-Este folytatom, jóval izgatottabb állapotban, mert rettenetes dolog történt: eltört a hegedűm. (valahogy kicsúszott a kezemből a nyakánál fogva) Azt hittem, hogy beleőrülök a fájdalomba.Rögtön elvittem Mártonhoz (ő, Márton Jóska bácsi, az énektanárnőm férje, remek hangszerész, ő készítette a hegedűm), s ott egy szót sem tudtam először szólni, csak zokogtam, rettenetesen.

De feloldódtam egy kicsit, mert M. megnyugtatott, hogy nem komoly a dolog, csak repedés történt, s egy fillérbe se fog kerülni, s ami a legfontosabb, nem lesz nyoma a sérülésnek sem külsőleg, sem a hangszer hangját illetően. - Azért természetesen még mindig nagyon bánt a dolog,. Hisz' évek hosszú sora alatt úgy hozzám nőtt a hegedűm, hogy majdnem úgy szerettem, mint egy élő személyt, - sőt, néha még jobban is. De a legutóbbi időben (értem ezalatt az elmúlt hónapokat) bizony egy kicsit hűtlen lettem hozzá, de ennek ellenére a zenekaron, játszás közben meg voltam elégedve magammal - nem tapasztaltam különösebb visszaesést, s Corelli és Mazas akkordjai vissza is térítettek a helyes útra v. a szorgalmas gyakorlás útjára. - De ez nem következhetett be, s én már arra is gondoltam, hogy büntetés volt ez, s megérdemelt büntetés. Hiszen már majdnem bűn volt az, hogy - a rengeteg szabadidőm ellenére - szinte kézbe sem vettem a hegedűm, legfeljebb csak szórakozást - s nem komoly munkát - keresve és "űzve". - Meg azért is bánt nagyon a dolog, hogy ilyen "haszontalan" vagyok; szelességem miatt már annyi kisebb bajt okoztam, s már annyi minden értékesebb holmit is elhagytam - szóval ahelyett, hogy

könnyítenék anyagi helyzetünkön, még súlyosbítom is azt - haszon helyet kárt hozok. S ez már valódi jellembevágó dolog. -Egyszóval sajnos sok a hibám.

évnyitó után

2008-07-29T08:53:00.016+02:00

1960. szeptember 1. Csütörtök 1/2 12

Legszívesebben egy sort se írnék ide többé, mert kimondhatatlanul megutáltam magamat. Ha megtehetném, "szóba se állnék" "velem". - Most is csak azért írok, illetve foglalkozom magammal, mert valami módon le kell vezetni a dühöm.

Hát mi is történt? Az évnyitón szavaltam és eltévesztettem a verset, 2 helyen is. Nem tudom, hogy történhetett. De már éreztem előre, s úgy mentem ki a színpadra, mint aki el van készülve a felsülésre. (NaHÁT! eZ AZ! nEGATÍV PROGRAMOZÁS, ÖNMAGÁT BETELJESÍTŐ JÓSLAT!)

Rettenetesen szégyellem azok előtt a dolgot, akik észrevették (feltételezem, hogy a magyar tanárok - most sóhajtottam egyet), de talán legjobban magam előtt. A szabadtérin volt az ünnepély, s akárhova néztem, mindig arcokat láttam, sőt, ismerős arcokat, s nem tudtam koncentrálni - egy helyen átköltöttem egy kifejezést, azután kihagytam 3 sort - rettenetes, s ezt mind észrevettem, közben, és így kutyául éreztem magam a színpadon. De egy kis idő múlva felengedtem - az osztályban, társaim körében. Viszont most itthon ismét rettenetesen érzem magam. (emlékszem! mindenre! arra a nagyon rossz érzésre is! fel idézhető! de érthetetlen is... szerintem, rajtam kívül senki nem vett észre semmit!!! )

A másik: már nem ennyire konkrét. Utálom magam, amiért ennyire belesüllyedtem (a szó szoros értelmében az X. féle ügybe) Úgy szeretném összeszidni magamat, de úgy! S mivel más nem szidhat össze (h. I.-nek, hiszen még előttem is szégyellem ezt a "gyöngeség"-et), én teszem meg -így gondolatban, de most már, remélem, utoljára. Ma nem történt semmi ezzel a dologgal kapcsolatban, nem kerestem, nem vártam, hogy lássam, s így csak egyetlen egyszer láttam (ja, csak ne nézett volna rám akkor is, miért hátráltat "megjavulásomban"?), s rögtön elnéztem másfelé. Amikor elvonultunk, s ő feltehetően ott állt pár lépésre tőlünk (én nem néztem arra, direkt) K. M. megszólalt: "Khxuj zsnrjxu, gkszám át u Hujpkn" (ez titkos írás, nem kell megijedni) Szóval még akkor se néztem oda, s egy szót sem szóltam. - Egyébként most már kb. biztos vagyok benne, hogy K-nak is tetszik (v. esetleg csak tetszett X.) S az is lehet, hogy ő is szabadulni akar attól a gondolatattól, és ezért mondja mostanában rá, hogy "csúnya". Én bizony, nem is tudom már, hogy milyen, mert egyszerűen nem merek ránézni. Félek, határozottan félek. Sokszor úgy érzem, hogy nem bírom tovább, ez több, mint kibírható, és azután rájövök, hogy nevetséges és hülye vagyok. Nem érdemes égni, lobogni. "Nem éri meg a világ". Ez legújabb tapasztalatom, u.i nem csak magamban, az emberekben is (általában) csalódtam. S én nem akarok olyan lenni, mint ők. Véget vetek ennek a " "szerelemnek" " (igen, dupla idézőjelben!!!) most már valóban. Sikerülni fog, érzem.

Csak úgy, mellékesen megjegyzem, hogy amikor már elég sok idő eltelt, s még nem tűnt elő tisztelt tanáraim körében, arra gondoltam, hogy talán elhelyezték. S őszintén örültem ennek a gondoltatnak. Valóban, milyen jó megoldás lett volna. (bár csak fél-, a másik része még rám hárult volna - így viszont mind a két rész az "enyém".)

-Képzeld! D. túr adott fel holnapra leckét, a fél fizika könyvet. De olyan rettenetesen fáj a fejem, hogy képtelen lennék tanulni, inkább firkálok egy kicsit.

Egészen érdekesnek találom a IV-es tananyagot. Kémia, földrajz helyett lélektan, művészettörténet. 2 utálatos tárgy helyett 2 angyali, mely fokozott mértékben érdekel. - A napokban megvettem a könyveket, s gyönyörűen be is csomagoltam a füzetekkel, nagy szótárakkal együtt (s hogy tovább dicsekedjek: a"tálalóban" vagyis az én polcaimon ragyogó rendet raktam) no és belelapozgattam a könyvekbe, de a lélektant szinte alfátol omegáig kiolvastam, annyira lekötött, s még továbbmenően is foglalkoztam a pszichológiával. Az egyik feladatot végrehajtottam, vagyis leírtam 10 percig az "élményeimet", amik az írás időtartam alatt értek (A pszichológia élményt ért a mindennapos "átélések" alatt is, nem csak a szokatlan, jelentős események átélését.)

(Érdekes dolog történt, az előbb jöttem a könyvtárból,És a 2000c. lap júniusi számában egy Feldmárral készitett interjút olvastam, amiből kiderült, hogy ez egyfajta buddhista meditáció, amit ő is napont csinál, sőt terápiában használja: figyelni.... csukott szemmel... persze írni úgy nehéz lenne, de érdekes a rögzités, már amennyire egyáltalán lehetséges:

I. 1960.VIII.29.

"Ez az óraketyegés már kezd idegesíteni. Ez tölti be az egész szobát. De tévedtem, épp most egy légy zúg a fejem körül, s most kintről szekérzörgés hallatszik be, majd ajtónyikorgás, és anyu léptei. Érdekes, ha az ember nem gondol semmire, csak a környezetére figyel, mennyi zajt észrevesz, amire máskülönben fel sem figyel. Le sem tudom írni ezeket a hatásokat, illetve zajokat, olyan gyorsan követik egymást - Kissé fáraszt ez a gyors írás, kezd fájni a hátam a bal lapocka táján. Nem jut eszembe semmi. Érdekes, mert nagyon ritkán vannak ilyen perceim. Általában az ember - én legalább is - mindig gondol(ok) valamire. S tulajdonképpen az előbb is gondoltam valamire, arra, hogy "nem gondolok semmire"; no de ne filozofáljunk! Egyébként szeretem a filozófiát is, de közel se annyira, mint a lélektant, jelenleg a tudományágak közül ez érdekel a legjobban. Ma vettem meg a IV-es tankönyveket, elsősorban a lélektankönyvet lapozgatom... - Olyan belső feszültséget érzek, nem tudom, mitől van ez. Szeretnék... - nem is tudom, mit szeretnék - talán kirohanni a szabadba, s beleharapni a levegőbe? Most sóhajtottam egyet, s ez is jól esett. Még egyet, s most azon gondolkodtam, hogy ez is jólesett-e, mert akaratlanul is arra gondoltam, hogy mit írjak ide következő mondatnak. Szokatlan ez az "élményleírás", de érdekes, nagyon. - Az órára néztem: 1 perc és abba kell hagynom az írást a feladat szerint. Már a karom is kezd fájni a 9 percnyi írástól; hiába, meglátszik, hogy szünidő van. De sajnos ez sem tart már soká...

II. 1960. IX.1.

"Fáj a fejem rettenetesen. Sötét gondolatok cikáznának benne, ha nem fájna, így viszont csak cammognak. Nem valami jó érzés fog el, ha évnyitóra gondolok. De hagyjuk. Szól a rádió, kakas kukorékol - maradjunk a realitásnál, a "má"-nál, illetve a jelennél, hagyjuk a délelőttöt azaz a múltat. Fáj a fejem, a fejem! Jajj! S egy kicsit álmos is vagyok, de nem tudnék aludni. Sajnos nem lesz valami valószerű ez az írás, mert állandóan ara gondolok, hogy mit írjak a következő mondatban, dehát most, hogy ezt leírtam, ez is "élmény"-nek számít. Nem? Node nem filozofálok, már megint. Mert ezt csak az tegye, aki valóban ért hozzá, én szeretem, de nem nagyon értek hozzá. Szóval hagyjuk! - Szeretnék valami másra is gondolni mint a fejfájásomra és a lelkiállapotomra. Általában nem szeretnék annyit foglalkozni magammal, mint eddig, és jelenleg is, de hisz ez az egész "élményleírás" , s az természetes, hogy azzal az emberrel foglalkozik főleg, aki írja. - Fáj a fejem, fáj rendületlenül, s így nem tudok szabadulni ettől a gondolattól, mivel sajnos az érzéstől sem. Jelenleg legnagyobb "élményem" (hogy szakszerű legyek) ez. - Az órát figyelem, hogy meddig tart még az a bizonyos 10 perc, amíg írnom kell, s pont ebben a pillanatban mondta be a rádió, hogy 15 óra. Tehát még 4 perc, és kész, u.i. már unom ezt a firkálást. - Most Anyuval beszéltem egy pár szót, ez néhány pillanat kiesés. Sebaj. - Sok a légy, pedig nálunk soha nincs. de tegnap nagytakarítás volt, és bejöttek. Utálom a legyeket, de nem volna lelkierőm agyoncsapni egyet sem. No éppen letelt az idő, amit látom."

Ki kellene próbálni ezt az "élményleírást" most is.

De meditálni, pláne!

a szünidő vége felé

2008-07-28T01:49:00.003+02:00

1960. augusztus 22. Hétfő, d.e. 9 óra

Igen, már 22-e van, ami a diákoknak azt a szomorú tényt jelenti, hogy fogytán a szünidő, kb. 11/2 hét múlva "bevonulás".

udvarunkban, a nagykapunál...

a "hétköznap" leírásának folytatása

2008-07-27T00:53:00.006+02:00

1960. augusztus 19. Péntek d.e. 1/2 1

-A beszámolóm legutóbb abbamaradt, úgyhogy most pótolom, de természetesen most már nem lehet olyan részletes, mert azóta a nevezetes "szürke" nap óta eltelt egy kis idő, ami elég volt arra, hogy emlékezetemből kiessen egy-két amúgy is jelentéktelen mozzanat.

No akkor most valóban folytatom:

...Nem kell megijedni! Azért a beágyazás sem maradt el, csak egy kicsit eltolódott. Sőt, még le is törölgettem, amikor betoppant V.Erzsi, s megbeszéltük, hogy lemegyünk a strandra. Inkább nem mentünk volna, u.i. Fodor Karesz belefulladt a Marosba. (Még előtte beszéltünk vele, kérdezte, milyen a víz, mondtam, hideg.) Szörnyű tragédia. (Hányszor eszembe jutott, hogy talán jobban kellett volna mondanom, hogy mennyire hideg a víz, akkor talán elmegy a kedve tőle. De nem... azt mondják, játszottak, ő lebukott a víz alá, és többé nem jött föl... Borzasztó, rágondolni is... épp abban az évben érettségizett... nagyon kedves fiú volt, tenisztársunk is... bement a vízbe és... akár Kosztolányi Fürdés c. novellájában a kisfiú... csak a sima víztükör... mintha semmi sem történt volna... csak épp egy élet tűnt el benne)

Este szakkörön voltam (magyar (pontosabban: irodalom): - Hemingway), majd a kultúrházban próbán. Anyu feljött értem, illetve elibem, mert nem volt velem kardigán, s már későre járt az idő. (Jiddise máme! akár én... lányom már kiskorában -joggal- megvádolt azzal, hogy én akkor adok rá kabátot, amikor én fázom. ) Sétáltunk egyet. (minek alkalmával láttam Őt)

Hát nem így képzeltem el VIII. 17-e leírását akkor este, de nincs türelmem beleszőni (különösen 2 napos távlatból) a leírásba az eseményekkel kapcsolatos érzéseimet, pedig a jelölt nap érzelemdús volt.

egy hétköznap reggel

2008-07-26T01:57:00.005+02:00

1960. augusztus 17. Szerda este 9 óra

Nagyon elszoktam a napló eseményleírásszerű formájától, de most e formai hiányosságokat pótolom; s leírom a mai napomat, azért is, hogy képet adja életem szürke hétköznapjairól.

9 óra körül arra ébredtem, hogy zörejt hallok az ablak felől. Oda nézek álmos szemeimmel,s látom, hogy Anyu áll az ablaknál, és a spalettát nyitja. Kicsit bosszankodom a szándékomon kívüli felébredés miatt, de az csak addig tart, míg kimegy szememből az álom. Anyu mindig korábban kel, mint én, de rendszerint nem sokkal előbb előz meg, mert a készülődésére felébredek, s azután általában együtt megyünk a piacra, bevásárolni, de ma ez nem így történt. Lustaságom tovább tartott, mint kellett volna, s mire feleszméltem, Anyu árkon-bokron - akarom mondani: ajtón-kapun túl volt, de még fülemben csengtek búcsúzó szavai: mire hazajövök, be legyen ágyazva. Gondolkodni kezdtem: ha be kell ágyaznom, akkor előbb fel kell kelnem az ágyból. Hát eddig el is jutottam, de a beágyazás elmaradt, helyette magyar érettségi tétel kidolgozásával foglalkoztam. (Ember tragédiája: eszkimójelenet, befejezés, Vörösmarty: Zalán futása)

újra: Ő

2008-07-25T01:19:00.004+02:00

Makó, 1960. augusztus 12. Péntek 12 óra

Ma végre -oly hosszú szünet után - ismét láttam Őt! Igaz, hogy csak futólag, mert biciklin volt, s hamar elfordult (a gimi sarkánál). (Apropos: szinte kivétel nélkül mindig a gimi környékén találkozok vele.) A piacról jöttem Anyuval, s véletlenül vettem észre. Anyu is meglátta, s így szólt: "Nézd csak, hogy hasonlít X-re!" , de aztán csak rájött, hogy nem hasonmását, hanem őt magát látta. Aztán elkezdett beszélni kis, jelentéktelen dolgokat, de vele kapcsolatban. Természetesen nekem ez nagyon kellemetlen téma volt, s félbe is szakítottam. De azért elgondolkodtató, az a rettenetes sejtésem, hogy Anyu, ha nem is mindent, de tudja, hogy Ő mit jelent nekem, s én szégyellem előtte ezt - nem tudom, miért. Úgy szeretnék véget vetni ennek a dolognak, de gyönge vagyok hozzá.

("Törjön százegyszer százszor tört varázs"! végre már!)

kis honvágy?

2008-07-23T00:40:00.005+02:00

Hódmezővásárhely, 1960. július 29. Péntek este 9 óra

Nem folytatom a legutóbbi témát, (majd máskor) Most u.i. sokkal közelebb álló s fontosabb dolgot kell közölnöm. Hál' I-nek Anyu egészen jól van, s hétfőn jön haza. Nagyon jól éreztem itt magam, de örülök annak is, hogy megyek haza, különösen azért, mert ennek oka Anyu egészsége, s különben is már kezd egy picit hiányozni az otthoni, megszokott környezet (egy része), azok az emberek, akik kedvesek számomra, s a stand, az utcák, az otthonunk, ... minden és mindenki, akit és amit szeretek. Nem is sejtettem soha, hogy ennyire szeretem Makót, de így is szokott lenni: a távolban más szemmel látunk mindent, olyankor hiányzik, amit elhagytunk.

Szegedi Szabadtérin, Hunyadi László

2008-07-22T15:27:00.007+02:00

1960. július 27. Szerda d.e. 10 óra

Valóban szép élményt nyújtott az "Ilyen nagy szerelem" c. film megtekintése, de most sokkal monumentálisabb, gyönyörűbb és maradandóbb élményről szeretnék beszámolni a "Szegedi Szabadtéri Ünnepi Játékok" Hunyadi László előadásáról. Nem is beszámolót vagy bírálatot akarok írni, hiszen azt elvégzik helyettem a kritikusok, (sokkal hozzáértőbben, jobban), inkább saját érzéseimről, észrevételeimről írnék, amelyek természetesen az előadással kapcsolatosak.

Minden egyes dolog, amire emlékezünk, sajátos "érzelemszínt" mutat; egyetlen érzést, amibe bele van sűrítve az egész élmény. Hát a tegnapi napra gondolva egy csodálatos, zsongásszerű, gyönyörűségekben túltelített érzés lesz úrrá rajtam, s ez nagyon is indokolt.

Az 5 órás vonattal mentünk be Szegedre (Magdi néni, Dóra és én) úgy hogy az előadás megkezdéséig még volt 2 óránk, szabadidőként, amit arra használtam fel, hogy meglátogassam anyukámat (Dórával). (Már előzőleg, múlt csütörtökön is voltam benn nála, akkor Magdi nénivel, s nagy örömmel láttam, hogy sokkal jobban van. Azóta kaptam 2 lev. lapot - s a 3. útban van. )

Pont 8-ra értünk a Sz.SZ.J. színhelyére, a Dóm térre. A zenekar is és a közönség túlnyomó része már a helyén ült. Megszólaltak a harsonák, s néhány pillanat múlva már fel is hangzott Erkel Hunyadi László c. operájának örökké szép nyitánya. Nagy meglepetéssel vettem észre, hogy a (Vaszy Viktor által vezényelt ) szegedi zenekar tagjainak kb. a felét ismerem látásból, és sokakat személyesen is. a konziból. (...) Nem akarok beszámolni a darabról, a művészek teljesítményéről. (Talán csak annyit, hogy Szabó Miklós hangja most is, mint mindig, elbűvölt,

s ugyanakkor a jómegjelenésű Simándy József előadásával csalódást okozott. A női szereplők (Takács, Orosz) külön-külön nem okoztak különleges élményt, de mindent összevetve felejthetetlen volt ez az est. (...)

(Olyan érdekes -megint-, hogy arról, ami olyan maradandóan megmarad bennem egy-egy esemény kapcsán - nem írok... Most is, határozottan emlékszem, mert többször is eszembe jutott életem folyamán, s eredetileg is nagyon mélyen érintett, s így mély nyomot is hagyhatott bennem, hogy mennyire meglepődtem, megdöbbentem, megijedtem? azon, hogy az előadás közben észrevettem, Magdi néni elaludt mellettem, nem mertem se felkölteni, se mozogni, nem tudtam mire vélni, elképzelni se , hogy lehetséges ez... biztos nagyon fáradt lehetett - azt sejtettem és sajnáltam is. De valami elképzelhetetlen nagy dolognak tartottam. - Azóta már velem is előfordult! Velem, a nagy színházrajongóval. S lányomból legalább annyira döbbenetet váltott ki, pl. amikor a Zsótér féle Gallilei előadás közben Szegeden, Király Levente nagymonológja közepette elszundítottam... Ő persze rám szólt. Sőt, annyira résen van, hogy már akkor is bököd, amikor csak nem eléggé élénken figyelek a mindenkori világot jelentő deszkákra... Azt hiszem, sértésnek veszi... )

"Ilyen nagy szerelem"

2008-07-21T00:35:00.004+02:00

Hódmezővásárhely, 1960. július 24. Vasárnap 3 óra

Ma is moziba fogunk menni, az "Ilyen nagy szerelem"-t nézzük meg. Magdi néni és Dóra is már látták színpadon, s most arról beszélgetnek, nagyon dicsérik,, úgy hiszem, ma is szép élményben lesz részem a moziban.

"Vörös tinta"

2008-07-20T08:58:00.008+02:00

Hódmezővásárhely, 1960. július 23.

Úgy gondolom, hogy most már végre megtaláltam igazi énemet. Nem tökéletességre gondolok, hanem arra, hogy a nyugodtabb környezet és életmód hatására kezdek ismét a régi lenni, olyan amilyen voltam: "jó" és "rossz" tulajdonságokból alkotva.

Remekül érzem magam, kellemesen telnek napjaim. Strandra járunk (Dóra, Andris, néha Magdi néni is), és gyakran megyek moziba Dórával ("Fehér vér", "Vörös tinta", "Rövid nadrágos ember") A legutóbbit tegnap láttuk, végig bőgtem a 2 órát, de a "Vörös tinta" hagyta a legmélyebb nyomot bennem, már hozzám közelálló témájánál fogva is. A váégső kicsengés, a megoldás nagyon lehangolt, bár más lehetséges megoldást - amely elkerüli a főhős Kádár Mária tanárnő erkölcsi bukását - magam sem találtam. A történet egy látszólag egyszerű "szerelmi háromszög" története, melynek középpontjában egy kislány áll, kinek apja (a rajztanár) az ő osztályfőnöknőjébe (Kádár Mária) szerelmes. A kislány lelki vívódásai adják a film lényegét, s a néző általában az ő szemével nézi az érdekfeszítő de finom történetet, én viszont teljesen Kádár Mária helyzetébe éltem bele magam (s épp ebből származott vitánk Dórával, mely arról folyt hogy szimpatikus vagy unszimpatikus (jav: antipatikus) ember-e K.M.), és a rajztanár alakjában mindig Ót láttam. A szép szerelem, amely viszont egy családi élet és egy 15 éves kislány lelkének feldúlásával járna, ha érzelmileg el is éri a tetőpontot, nem torkolhat a végső beteljesülésbe: a házasságba, mert a főhős eszsmei magaslatán állva, a következményekkel számolva, hősiesen lemond, és eltávozik búcsú nélkül> egy gyermekvárosba, új életet kezdeni. - Úgyíjöttem ki a moziból, mint akit fejbe vertek, idegesen sírtam, és rettenetesen el voltam keseredve, hisz' az én sorosm borzasztóbb K. M. -énál.

(ajaj, mit lehetne ehhez hozzáfűzni... már alig értem-érzem ezt a régi-magamat... a filmet nemrégiben levetítették a tévében, néha odanéztem, de már egyáltalán nem tudott lekötni se...)

Hódmezővásárhely, 1960. július 20. Szerda d.e.

2008-07-19T07:21:00.003+02:00

Amint a keltezésből is kitűnik, Vásárhelyen vagyok: Magdi néniéknél. Anyu szombat délután óta van benn az idegklinikán, én kísértem be, viszonylag nyugodt állapotban érkezett meg.

...klinika?

2008-07-18T06:46:00.004+02:00

1960. július 14. Csütörtök 1/2 12

Rettenetesen izgatott vagyok. Félek ettől a mai naptól, mert anyut több mint valószínűleg be kell vinni a klinikára, mert ez az egyetlen megoldás. Hol jobban van, hol rosszabbul, de mikor jobban van, akkor is csak azért, mert a körülmények úgy kívánják, hogy visszafojtsa. (ez történt tegnapelőtt is, mikor Magdi néni kérésére -ki itt volt szombaton - bementünk Szegedre, idegorvoshoz. M.n. és én is szerettük volna, ha a klinikára elmegy, de ez nem sikerült, s így az SZTK-ban voltunk. Anyu egyedül volt bent a rendelőben, kb. 20 percig, semmi írást nem kapott, csak valami orvosságnevet mondott (novopan?), amit ajánlott neki az orvos (Szebeni) Gábor néninál is voltunk (hegedűtanárnőm) - és szinte teljesen úgy viselkedett anyu ott is, mint máskor. ) Tegnap viszont ismét visszaesett a régi stádiumba. Erzsi néni egész délután itt volt, s együtt próbáltuk Anyuval megértetni, hogy jót tenne neki egy kis klinikai pihenés, de természetesen anyu hallani se akart róla, nem tartja magát betegnek. Viszont éppen anyu érdekében muszáj bevinni a klinikára, hisz' ott mindig 3 hét alatt teljesen rendbejön, így meg már 4 hét óta tart ez a tarthatatlan állapot, s inkább súlyosabb, mint enyhébb. - E.n. reggel elment vagy a kórházba (Tnéhoz) vagy a körzeti orvoshoz (Somló) s itt is volt 9 felé, csak anyu nem engedte be, de annyit tudott mondani, hogy "jön a Somló". Már 12 óra felé jár az idő, s még nem volt itt. Türelmetlen is, izgatott is vagyok. De jó volna a következő néhány napot a maival együtt átaludni! S mire felébrednék, anyutól jönne egy nyugodtan megírt levlap a klinikáról, s én bemennék meglátogatni, s látnám, hogy egészséges, - és még 1-2 hét; s jönne haza, és akkor minden úgy lesz , mint "régen". Talán az "alvás" nélkül is megoldódik a kérdés, csak arra kell gondolnom, hogy anyu egészsége akkor jöhet vissza, ha klinikai kezelést kap. De ugyanakkor természetesen sajnálom is, nagyon.

kis javulás

2008-07-17T00:35:00.012+02:00

1960. július 5. Kedd 19 óra

Ismét írok, de ez nem jelenti azt, hogy a "naplómbeli régi énem"nek megfelelően, vagyis, hogy Anyu ismét a régi. Viszont kétségtelen, hogy valamivel jobban van, de ez nála (sajnos) olyan változó. most már azért megvan a reményem, hogy klinikai kezelés nélkül is meggyógyul. Csak mielőbb megtörténne! mert most rettenetes a helyzet. Anyunak is, de nekem is. Anyu rengeteg korlátot szab, egyedül itthon tehetem azt, amit akarok (ill. -ném), sehova nem mehetek, még bevásárolni sem egyedül stb. De ezt nem vehetem tőle rossznéven, és nem is veszem, hisz' mégis ő beteg, és neki a legrosszabb.

Ma rájöttem, hogy létszükségletem a tanulás. - Nagyon szeretném kidolgozni a magyar érettségi tételeket, de még nem tudtam az eredeti tételfogalmazasákat megszerezni, s anyu nem veszi jónéven a "tanulás iránti vonzalmamat nyáron", úgyhogy egy kicsit el kell odáznom. De lehet, hogy e vágy nem a tanulásnak szól, hisz' nem a "magolást" szeretem, hanem a tételkidolgozást vagyis az áttekintő rendszerezést, másrészt a magyar irodalomé a rajongás. Viszont az is lehet, hogy csupán menekülni akarok az írók és alkotásaik közé a jelenlegi kissé nyomasztó helyzetemben. Hogy mivel telnek napjaim? Hát mindenesetre izgalmakban gazdagon, s mégis egyhangúan. Sokat tevékenykedem a háztartásban, de azért néha hegedülök is, olvasok (jelenleg a Rómeo és Júliát - s közben tanulom Julia monológját is ("Isten veled! Ég tudja, látsz-e többet...") és a Hollót is. (Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva-fájón...), nomeg rádiózom. Szóval azért nem panaszkodhatom, annál is inkább, mert anyu állapota javulóban van; s ez a legfontosabb.

kétségbeesve, egyedül

2008-07-14T07:11:00.013+02:00

1960. július 1. Péntek 1 óra

Anyu betegsége egyre súlyosabb stádiumba fajul. Teljesen kétségbe vagyok esve. Nem akar feküdni sem, s orvosságot sem szed rendszeresen. S a legrettenetesebbek a hajnali és reggeli órák. Estére pedig általában kissé rendbe szokott jönni. Nagyon sajnálom anyut, de egy kicsit önző is vagyok, s őszintén bevallom, sokszor gondolok arra, hogy másnak mennyivel vidámabb a vakációja, s mennyivel szebbek voltak az enyémek is, (kivéve az idei téli szünetet és a tavalyi nyári szünet kezdetét is) s szomorúan kapkodok a szünet elmúló napjai után, de mindhiába. Szóval nem így képzeltem el ezt a nyarat sem. Azt hittem, sokat fogok strandolni (fiatalok közt lenni) olvasni, moziba járni, kirándulni, s minthogy tanáraink erőteljesen felszólítottak bennünket a tanulásra, az érettségire való felkészülésre, ezt is tettem volna. (V.E. máris egész nap tanul - ezt nem irigykedve, hanem furcsálva, csodálkozva konstatálom.) Most minden összedőlt. De mégis nem ez fáj a legjobban, hanem anyu egészségi állapotának szomorú ténye; a jelenlegi állapota is elkeserítő, de ha az egészet nézem, vagyis azt, hogy minduntalan visszaesik, még nagyobb fájdalmat érzek. Lehet, hogy valóban önző vagyok, de arra is kell gondolnom, hogy az én idegeim is nagyon sokat rongálódnak ilyen alkalmakkor. Jobban kimerülök, mintha egész nap készülnék az érettségire.- S az is súlyosbítja a helyzetemet, hogy szinte teljesen egyedül maradok ilyenkor. A rokonság persze a távolból "sajnál" - elégedjek meg ennyivel. E.néni is (mondja), ez ürügy a távolmaradására (persze hamis), de nem is hiányzik, mert anyura rendkívül rossz hatással van még akkor is, ha egészséges. M. néni is nagylelkűen megüzente, hogy egész nyáron szívesen lát. Persze úgy gondolta, hogy miután anyut beviszik a klinikára, én átmegyek hozzájuk. Tovább valószínűleg nem is gondolkodott, hisz' ha anyu egészségesen hazajön, nekem otthon a helyem. És különben is... (...) Miért nem jön át, s intézkedik ő? Tán el sem tudja képzelni, hogy milyen lelki vívódások játszódnak le bennem, s mennyi izgalom ér, s mégis utolsó percig reménykedek, hogy a klinikai kezelés nélkül is helyreáll anyu egészsége - míg megáll előttünk a mentő - s akkor a legnagyobb izgalom..., hisz anyu természetesen nem akar bemenni a klinikára..., s aztán már csak pár nap nyugtalanság, s végre a postás levelet hoz, amit már egy egész más anyu írt, majd egy-két látogatás, s 3-4 hét elteltével teljesen egészségesen, szinte újjáéledve jön haza az én drága anyukám. De sajnos, úgy látszik, sosem teljesen meggyógyulva, mert a fent leírtak , vagyis anyu betegségének lefolyása -az ésnszemszögemből nézve -, már sajnos elég gyakran megismétlődtek. - Lehet, hogy kicsit túl szigorú ítéletet mondtam M. néniről, s talán jogtalanul, hisz' végeredményben nagyon rendes nagynéni, törődik is velem, s én szeretem is, de most az érzelmek úgy fel vannak korbácsolva bennem, hogy a legsúlyosabb ítéletekre vagyok kész. Talán írnom kellene neki, megkérnem , hogy jöjjön, segítsen, - ezt meg is teszem ma, jó az ötlet. - Lehet, hogy jön, lehet hogy nem, én mindenestre megtettem akkor, amit tehettem e téren, ha írok. (De hát valóban "néma gyereknek anyja se, de nagynénje se... értheti a szavát! valóban. Én itt panaszkodok, csak a még némább naplómnak...)

Nem tudom, mikor jelentkezik ismét a régi, az álmodozó, kissé csapongó J. itt e Naplóban. Szeretném, ha mielőbb.

"kilátástalanság"ban

2008-07-13T21:05:00.004+02:00

1960. június 29. Szerda 1 óra

Teljes kilátástalanságban vagyok anyu betegségét illetően. Nem, nem a betegsége "kilátástalan", hanem - az én szemszögemből nézve - nem tudom, hogy mit csináljak. Nappalra már nincs orvossága, mert elfogyott a hypnoval calcium, s nem engedi, hogy újat írassak, nem bízik mindig Tnéban (a házban lakó doktornő), viszont nem akar bejönni Szegedre, az idegorvoshoz, csak majd ha megerősödik. - de hisz' akkor már nem is lesz rá szükség. Félek, nagyon félek attól, hogy egyetlen megoldás az idegklinika lesz. Ott mindig, aránylag rövid idő alatt meggyógyítják, úgyhogy makkegészségesen tér haza. De mégiscsak jobb lenne ezt kiküszöbölni, mert lehetséges, hogy a gyógymód, amit ott alkalmaznak, árt a szervezetének, viszont az is lehet, hogy ez az állapot sem tesz jót neki, amiben már több mint egy hete van. Ha tudnám, mi volna a legokosabb, amit tenni lehet! Annyira ki vagyok már merülve testileg-lelkileg, hogy lassanként én is beteg leszek. S olyan rossz érzés ez a tehetetlenség anyu betegségével szemben, csak nézem, hogy vergődik, s próbálok de nem tudok rajta segíteni, s végülis én is vergődök.

Nagyon össze-vissza írok, mert épp ilyen nyugtalan vagyok én is, s épp ilyen rendszertelenek a gondolataim.

amiről legszívesebben nem írnék

2008-07-12T07:53:00.008+02:00

1960. június 28. Kedd, késő délután

Az elmúlt napokról legszívesebben egy sort sem írnék, sőt azt szeretném legjobban, ha meg lehetne semmisíteni azokat, és minden úgy volna, mint mikor anyu még egészséges volt. Nem akarok panaszkodni, de kicsit túl sok volt a vállamon; a háztartás teljes mértékben és anyu ápolása. Most már jobban van, sokkal, mint kezdetben, de még mindig nem teljesen egészséges. S az ő "betegsége" sokkal kimerítőbb, mint bármely testi betegség, bár lehetséges, hogy ez még mindig jobb, mert nem veszi annyira igénybe a szervezetet, viszont ápolása kétségtelenül nehezebb. De nem is szeretek erről írni, mert nagyon izgat még az emlékezés is. Úgy sajnálom szegény anyut és nem tudom mit kéne tenni, hogy ne essen mindig vissza ebbe a betegségbe, illetve ne merüljön ki idegileg; nem tudom, hogy kéne megakadályozni. Jelenleg az bántotta, hogy a család ill. a rokonság szét van szórva, és hogy mennyire hiányoznak neki stb., stb., és talán hozzájárult a "kirobbanáshoz" június 20., amikor egybeesik anyu születésnapja és az évzáró

(Tavaly is ekkor lett beteg). Talán nem is lehet sokat tennem, de azt mindenesetre megígérem és meg is teszem, hogy soha többé nem fogom felizgatni semmivel (mert bizony eddig előfordult néha), nehéz lesz, lehetséges, mert könnyen felidegesíti olyan dolog is, amire egy erősebb idegzet nem is reagál, másrészt én is elég "ideges" vagyok, vagyis türelmetlen és nyugtalan. De nagyon fogok vigyázni ezentúl, (csak egészséges legyen anyukám).

-Ha anyu teljesen rendbejön (kb. 1 hét) , hozzáfogok a "vakációzás"hoz végre. Magdi néni egész nyárra meghívott, de természetesen e "bőkezű" meghívást nem veszem teljes mértékben igénybe, csak 2 hétig szeretnék ott lenni, hiszen anyut nem akarom itt hagyni "egyedül", mert általában búsul utánam, ha távol vagyok. (De sajnos még egyelőre ez csak álom.)

évzáró ünnepély...

2008-07-11T07:32:00.007+02:00

1960. június 22. Szerda este 1/2 6

Az évzáró után közvetlenül elővettelek k. Naplóm, de képtelen voltam írni. Nem mintha a bizonyítvány körül lett volna valami komplikáció. Hanem anyu újra "beteg", illetve szokásos betegségének egyes tünetei jelentkeztek (többek közt) az évzáró alkalmával, s ez nagyon elkeserített, bár talán az egész iskolában én örülhettem volna legjobban azon a napon, hiszen a legtöbb jutalmat én kaptam. - Az udvaron tartott ünnepélyen igazgató bácsi beszéde után a fölöttes hatóságok jutalmait osztotta ki. (orsz. mat v. , sport) mikoris én megkaptam a 200Ft értékű könyvjutalmat (11 db. könyv) (ez egy megyei irodalompályázat díja volt) Az osztályban tanár úr osztotta ki a könyv- és pénzjutalmakat: 50 Ft-ot kaptam, s még 2 könyvet, egyiket "kitűnő tanulmányi eredményemért, szép szavalóköri teljesítményemért és zenekari munkámért", másikat "az orosz versenyen elért kiváló eredményemért" - az isk. versenyen első lettem. - Szóval gyönyörűen zárult le a tanév sikereimet tekintve, de anyu betegsége nagyon lehangol, bár most már valamivel jobban van.

mi van velem?

2008-07-10T01:52:00.004+02:00

1960. június 18. Szombat déli 12 óra

Nem tudom, mi van velem. Ideges vagyok a legmesszemenőbb fokig és türelmetlen és nyugtalan a végtelenségig. Mindenre találok okot, de az nem épp kielégítő. Az igazi, a valódi indíték, úgy látszik, nem kézzel fogható, egy határozatlan valami. Meg kell találnom, és pozitívvá alakítanom, mert ez így nem mehet tovább. Nem és nem!

(Érdekes, mostanában is ideges vagyok. Csak nem e régi naplóm másolásának hatására?!...

És milyen figyelemreméltó, hogy mennyire akartam pozitívvá tenni az okokat. Holott akkor még nem volt "divat" az un. "pozitív gondolkodás" se... Persze ezzel együtt nem igen sikerült. Maradt bennem egy csomó negativitás is jócskán, huszas éveim legelejére is pl; amikor nagybátyám -kit akkor ismertem meg személyesen -a nizzai tengerparton ki is fejtette, hogy egy negatív légkör vesz körül, s ezt az emberek nem szeretik - én sem!..)

nyári tervek

2008-07-09T07:10:00.007+02:00

1960. június 17. Péntek 1/4 5

Remélem, kikecmeregtem a tegnap rajtam uralkodó szentimentális hangulatból, s mai soraim már közelebb állnak a valósághoz a tegnap írtaknál. Bár, ki tudja? E napló bűverővel bír; ha előveszem, mindig Rá gondolok, s általában őmiatta veszem elő, hogy vele legyek, legalább gondolatban. De most már, a tegnap vett búcsú után, ezt sem "szabad". Csakhogy tulajdonképpen hétfőig engedélyezhetnék egy kis feloldozást, hiszen az évzáró ünnepély még hozzátartozik az iskolaévhez, de lásd szilárdságomat, állom a szavam.

Itt a szünet, de még nincs határozott programom. Egyelőre pihenek - olvasok, bevásárlok, játszom, moziba megyek. Eddig ugyanis ezt csináltam. Szeretnék strandra járni rendszeresen és beosztani komolyan, napirendszerűen napjaimat. Valószínűleg egy néhány hétig Vásárhelyen is leszek - Magdi néniéknél, Dórával.

Furcsa, hogy a nyári tervekről, azaz az akkori jövőről, én itt és most, mikor ezt írom (2008. júlisában)- múltként tudok....

vakációóó!

2008-07-08T01:04:00.006+02:00

1960. június 16. délután 1/2 2

Háromszoros hurrát a vakációnak, amely végre eljött, reményteljesen beköszöntve minden diák ajtaján! Hurrá! Hurrá! Hurrá! - De minek ez az önfeledt, visszafojthatatlan lelkesedése az örömmámornak? Hiszen ez a diákélet rendje: 10 hónap tanulás, 2 hónap szünet. S csupán a 10 hónapnyi megfeszített munka időszakának vége felé kívánjuk oly áhítattal, az egyre tobzódó kötelességek, tennivalók s követelmények sodró hullámában a fuldokló szavaival: "Segítség! Vakáció! Ments meg!" S a jó vakáció el is jön, de nem feloldoz, nem megment, csupán jutalmazza hősiességed, amellyel önmagad mentetted meg. - Talán a leírottak rám nem is teljes mértékben vonatkoznak, de annyi bizonyos, hogy ha nem is oly elkeseredetten, s nem csupán megoldást keresve, vártam, nagyon vártam a szünidőt, mint mindig. - Viszont most, mikor itt van, nem is tudom, mit mondjak. A "hurrák" létjogosultak. Csak valami fájó szó hiányzik mellé, ami az iskolának szól, amit ha nem is örökre de elhagytam, és ez az utolsó szünidő, mely után visszatérek hozzá, hiányzik megy fájó szó, amely elbúcsúzik az osztálytól, a csínyektől, a diákélettől, s hiányzik egy fájó szó, amely elbúcsúzik Tőle, s ez utóbbi szomorít el legjobban, mert itt a búcsú végleges, és már talán meg is történt még a "köszöntés", az "üdvözlés" alkalmával, és mégis szívfájdító, s talán épp e kettősség, e benemteljesülés miatt.

Szóval - már megint - erre ment ki a dolog. S aztán következett egy Werther-i, de nyavalygós levélforma, irodalmias(nak vélt) allűrökkel:

(már nem tudom, hanyadszori - s még mindig nem végleges- búcsú... "Törjön százegyszer százszor tört varázs"?) :

"Hát akkor Isten veled. Szerettelek, nagyon szerettelek - bocsáss meg érte. Vigyáztam arra, hogy ne tudja senki, csak én és e napló, s a te naplóbeli alakod, akivel az én szememben azonosultál. Azt hiszem, törekvésem sikerült.: talán még Te sem sejtesz semmit. De jobb is ez így. E szerelem értelmetlen és együgyű volt, de szépsége tagadhatatlan, hisz' a leggyönyörűbb, a legmagávalragadóbb érzéseket hozta bennem felszínre. Nem merem azt mondani,. hogy minden elmúlt. Valószínű, hogy ez a búcsú csak formális, és fel-feltör belőlem még az Etna, melynek tüzes lávája érted izzik és ég. (jaj!) De e búcsú így is értékes, és remélem, nem csak a szünidő tartamára szól, hanem örökre a kézzel alig fogható emlékeket megtartva és megőrizve, s talán egyszer azt is elfelejtve. (így is lett...) (stb... stb... megelégeltem továbbírni most...)

1960. május 28. este 1/4 8

2008-07-07T07:07:00.005+02:00

Már csak az órákat kell számolnom az indulásig.

A kirándulás 29-től június 4-ig tartott. (Akkor jöttünk haza. De semmi bejegyzés nincs a naplómban róla. (a következő bejegyzés junius 16-i)

Viszont van róla kép:

Szilvásváradról, ill, az egri strandról (és rólam)

a mondat késleltetett kifejtése...

2008-07-06T18:39:00.005+02:00

1960. május 26. Csütörtök d.e. 11óra

Hát akkor , ha ígéretemhez hű akarok lenni, akkor a 21-i előrejegyzést a szentimentális-ságra vonatkozóan most alakítom valósággá. (Tegnap erős fejfájásom volt egész nap, úgyhogy ma itthon maradtam, ágyban vagyok. )

Szegedi kirándulásunk elég jól sikerült, minek alkalmával I-tól X-szel kapcsolatban megtudtam valamit, ami jellemét erősen csorbítja, s kiábrándítja azt, aki szereti (tisztelettel), de nem azt, teszi azzal, aki másképp teszi (szerelemmel). Ugye kíváncsi vagy kis Naplóm, mit is hallottam Őróla, de most az egyszer nem esik meg szívem rajtad.) Így is, (enélkül is ) már túlságosan szókimondó vagyok. (Nem tudom már, mit hallhattam, de nem nagyon értem ezt a szétválasztást , tisztelet-szerelem, ill. ha valami jellemcsorbító, hogy nem érintheti meg ez negatívan a szerelmi érzést is...(?) - Szinte minden nap látom őt, de tekintetünk csak néha-néha találkozik, ilyenkor is csak pillanatokig, hisz' énrám az ő tekintete áramütésszerűen hat, ami viszont tudvalevőleg fájdalmas (sőt halálos) (!) Jelenleg már nem is vagyok annyira biztos abban, hogy tetszem neki én is - mint e különös szerelem kezdetén - , de mégsem tudom abbahagyni, nem találok senkit rajta kívül, aki álmodozásaim középpontja , szerelmem tárgya, "bálványom" lehet. (Micsoda szinonímák! mégha idézőjelesen is...) Néhányszor azt hiszem, hogy hol ez, hol az pótolhatja Őt, de minduntalan visszatérek hozzá. - Bár rengeteget szoktam írni róla (itt!), semmit se lehet észrevenni rajtam, ha látom Őt (külsőleg), ami bensőmben játszódik le, annak csak én vagyok a tanúja. Az rettenetes volna, ha valaki is sejtené. Mostanában még szebb. mint volt. S amikor I-val Szegeden zsánereinkről beszéltünk, én az ő alakját festettem le: fekete haj; tüzes, fekete szempár; egyenes orr, vékony, egyenes, férfiasan összezárt ajkak; ragyogó, fehér, szabályos fogsor; kreol bőr; férfias, erőteljes termet. Hát igen, ilyen ő. (Még szerencse, hogy I. nem jött rá, hogy ki személyesíti meg e nemes (kül)tulajdonságokat. Igaz, hogy én azt mondtam neki, hogy sajnos még nem találtam rá arra, aki e vonásokat, mind, magán viseli.) (...)

Sokszor arra gondolok, hogy csak jönne már valaki más (de mindenkiben Őt keresem, s Ő csak egy van, s az az egy nagyon messze áll tőlem, bár útjaink -térbeli értelemben - szinte ugyanazok, és sokszor egy lépés választ el bennünket egymástól. ) Talán a kirándulás hoz Valakit, bár nem valószínű, még az sem, hogy táncolni fogunk, legfeljebb házi-murin becses és tiszteletreméltó, de "kisfiú" osztálytársainkkal. De akárhogy is alakul ,a kirándulásnak mindenképp kimondhatatlanul örülök, és sok szép élményt várok tőle. Talán nem hiúsítja meg elképzeléseimet. Már alig várom azt a nevezetes napot (május 29. vasárnap), amikor útrakelünk autóbuszunkkal. Úgy számolom, mint a kicsik az addig levő napokat - szóval még hármat alszok, s akkor hajnalban: indulás!

egy mondat

2008-07-05T04:32:00.004+02:00

1960. május 21. Szombat délután

Most újra szentimentális leszek.

(Nem tudom, hogy valaminek -adott esetben a "szentimentalizmus"-nak tudása enyhítő vagy súlyosbító körülmény-e annak eltökélt és rendületlen gyakorlásában... (?)

(tervezett) kirándulások

2008-07-04T07:14:00.007+02:00

1960. május 18. este 9 óra Szerda

Szegedről most nem rég jöttem meg - (órám volt bent) és képzeld, holnap is ott leszek, u.i. az énekkar és zenekar tagjai kirándulást tesznek, s hova is mehetnének máshova, mint Szegedre, hisz' nem akarják szétrombolni az "évtizedes" hagyományokat. 9,10-sel fogunk menni (persze vonatot tessék érteni, a rendszeres buszjáratok , amik fél óránként indulnak, sokszor egy gyorsított változattal is - ami egyenesen Szegedre megy, s nem is áll meg csak ott - később lettek elindítva) s csupán az esti programot tudom, amely színházlátogatás: a "Gül babá"-t nézzük meg. Én nagyon várom e kiruccanást, mint mindig, s ha már a kirándulásnál tartunk, megírom azt is, hogy a május 29. -i dátum várva várt nap a magam és osztálytársaim számára, u.i. ekkor kezdődik közös "nyaralásunk", mely egy hétig fog tartani (Síkfőpuszta - Budapest ) De erről talán helyesebb lesz majd utólag írni, hisz' akkor már többet tudok, s a biztosat.

elszomorító dolgok

2008-07-03T00:36:00.010+02:00

1960. május 16. Hétfő d.u. 1/2 8

Most sajnos csak keserű fájdalmat okozó tényeket írhatok. Tegnap volt a megyei szavalóverseny Vásárhelyen, s az eredmény : 0. *, (vagyis 4. hely) pedig nem volt erős mezőny , s az első K. Laci, vagyis akit a gimnáziumi és járási szavalóversenyen is magasan megelőztem., és akinél köztudomásúlag is jobban tudok szavalni. Kimondhatatlanul bosszant e kudarc, és elkeserít. Délután lementem Magdi néniékhez (ki délelőtt ott volt a kultúrházban, meg is hallgatott, s az eredménytelenség ellenére is azt mondta, hogy a tehetségemtől egész nyugodtan mehetnék a színművészetire). Ott egy nagyon jelentős 2 órahosszat töltöttem el, igen fontos 2 témakör forgott szájon, ami szintén fájdalmas, elszomorító kicsengésű.

1. Nagymama nyárra tervezett látogatása - amit okvetlen el kell vetni Anyu egészségi állapota miatt

2. Pályaválasztásom

amit internacionális irányba kell terelni (mérnök, orvos, - és semmi szín alatt sem tanár...)

(Mégis az lettem...)

szereplések

2008-07-02T08:45:00.013+02:00

1960. május 8. Vasárnap d. e. 10 óra

Jelenleg valóban sok mondanivalóm van, de attól félek, hogy nem fogom a legmegfelelőbben kifejezésre juttatni azokat, mely valamennyi örömhír, s két újságcikkel kapcsolatos. Az első április 29-én jelent meg "Szerdán rendezte meg a makói gimnázium a hagyományos József Attila emlékünnepélyt", s rám vonatkozó része: "G.J. nagy átéléssel és kitűnő technikával szavalta el a költő "Hazám" című versét. Előadása azt bizonyította, hogy a makói szavalók fejlődése jó irányban halad és jó kezekben van." (mellesleg megjegyezve: azok a bizonyos "kezek" nem léteznek illetve az enyéim) s továbbá: "A zeneszámok közül S.I. és G. J. hegedűszáma aratott megérdemelt sikert.)

Ennyit mond az újságcikk, s most jövök én:

E nevezetes nap örökké emlékezetes marad, s ehhez hozzájárul túlzsúfoltsága is. Kellő aláfestésül előrebocsájtom, hogy e tanévben egyáltalán nem szerepeltetett az iskola (talán egy sajnálatos félreértés miatt) s ezek után lásd , mi történt: - Az ünnepélyre készülnöm kellett zenekari- szólószámokkal és a Hazám c. verssel. De úgy látszik ez korántsem volt elég. A nevezetes napon 12 órás szünetben hívat Margit néni (a szomszéd osztály magyar tanárnője, aki a műsorokat szokta szervezni) : Tudod-e a Fiatal életek indulóját? -Nem. - válaszolok. - "U.i. be kellene ugorni ezzel a verssel délutánra. mert a szavaló megbetegedett. Ha nem, találunk mást, akkor beküldöm Nelli nénivel a könyvet, s majd magyarórán megtanulod." Símán is ment volna minden, ha N. néni nem "akar segíteni" rajtam, s így odaadta P. Marinak a könyvet, s a mikor óra végén felolvastatta vele a verset, majd velem, hogy mutassak rá a hibákra, úgy döntött, hogy mégis csak nálam kell maradni. (De legalább órán nálam lett volna az a vers!) 1-2-ig zenekar. A versből még egy szót se tudok, s 3-kor már a szobornál kell állnom, a város főterén, (akkor még ott állt költőnk szobra, amit mostanában helyeztek a gimnázium elé, ahova megjósolta...) "a nagy nyilvánosság előtt", s szavalni a legnagyobb lelkinyugalommal. Mielőtt hazamentem, 5 percet igénybevéve "megtanultam" a verset. Ez mutatkozott a legnagyszerűbb megoldásnak, mert így ki tudtam használni "a verssel a fejemben" azt az időt, ami a hazamenésemmel eltelt. Otthon kis idegeskedés, kapkodás, enni nem akarás. (Ez nagyon éles emlékként megmaradt bennem, szegény anyu hozza a kezében a z aranylón sárga húslevest, metélttésztával, jön utánam, én menekülök, ő könyörög, hogy legalább egy falatot egyek belőle, de én hajthatatlan vagyok, -bánt is utólag -csak a verssel törődök, képtelen lennék amúgy is enni, össze van szorulva a gyomrom. _ Lányomnak most elmesélve ezt a történetet, egyből ezt a kérdést teszi fel, de miért nem olvastad fel azt a verset, miért kellett mindenáron megtanulni, ilyen körülmények közt. - Hát... ez akkoriban elképzelhetetlen lett volna! Ma általános. Látom, országos, nemzeti ünnepeken is.) De ami fő, délután minden nagyszerűen ment, (amint azt a cikk is bizonyítja, amire visszatérve még annyit szeretnék mondani, hogy (nem tulajdonítok én túlzott jelentőséget az újságcikkeknek - mondjuk akkoriban nem bulvárlap volt a megyei lap, - másrészt egy nyitott dobozba összegyűjtögetett cikkekre valahogy ráömlött a tinta - úgyhogy talmiságuk ílymódon szimbolikusan az idők folyamán megmutatkozott e múló dicsőséget eltakaró kék foltokkal) N. néni ült az előadáson az újságíró mellett, s tőle tudom, hogy az mennyire el volt ragadtatva a szavalásomtól, s tüzetesen érdeklődött irántam, úgy hogy N. n. véleménye szerint "biztosan fel fognak karolni" (jaj! kik, hova? mi ez már megint? - Amúgy az újságíróval még összehozott a sors, már fiatal tanárként, amikor bejött az egyik magyar órámra, írni róla és -az igazgatónak javasolt legjobb magyar irodalom taníványomról, aki a méltán ült az osztályban József Attila egykori padjában - s aki jóval később a felesége is lett az újságírónak, s maga is újságíró, jelenleg is - így lettem én akaratlanul is "házasságközvetítő" , de némileg pályán elindító is...(?) Sajnos az újságíró már nem él...)

A szavalással kapcsolatban: végre sokat szerepelek: (Ennek nem örülhetett mindenki! Anyu a József Attila ünnepségen meghallotta a háta mögött ülő egyik tanár foga közt elmorzsolt rosszalló, gunyoros megjegyzését, mikor a Hazám-mal a színpadra álltam: "Már megint a G. !!" - rosszul is eshetett neki - hiszen rámtukmálták, s emiatt nem is ettem meg az ebédjét... mint tudjuk... )

A József Attila ünnepség előtt a Hazafias Népfront gyűlésén. (azóta levélben köszönték meg közreműködésem.) (gondolom merő formalitásból, hivatalosan)

Szombaton a Tavaszi Hangversenyen szintén kivettem részem a szereplésből. Zenekarban játszottam, szólót, és szavaltam. S a sikerem nagy volt. B. G. tanárnő szerint aznap "az egész város rólam beszélt" (azt hiszem, B. G. tanárnő szeretett túlozni, de tény, hogy mindig mindenről (pletykáról is) ő volt legjobban informálódva a városban). Vasárnap, május 1-jén szintén szavaltam. S ma délután fél ötkor a városi Anyák napja ünnepségen szintén fogok.

S végre! 15-én (egy hét múlva) meg lesz tartva a megyei szavalóverseny Vásárhelyen. Csak sikerülne! Olyan hatalmas vágyat érzek arra, hogy feltűnjek. (jaj, de rossz ez a szóhasználat!)

Vágyom a sikerre, az érvényesülésre. Nem tudom eldobni azt a gondolatot hogy színésznő legyek. Nem és nem. Hiába próbálkozik ellenvetéssel a rokonság minden egyes tagja. (Egyébként Laci bácsitól a napokban kaptam egy gyönyörű, hosszú levelet, amire okvetlenül vissza fogok még térni)

A másik újságcikk arról tudósít, hogy a Felszabadulási Seregszemle irodalmi pályázatán 2. díjat nyertem. (s 200 Ft könyvutalványt - akkor ebből rengeteg könyvet lehetett vásárolni!)

Lehet, hogy a fenti sorok száraz felsorolásnak tűnnek, de nekem többet jelentenek: a felemelkedés, a siker útjának parányi állomásait.

(Azt hiszem mégis csak eltúloztam a jelentőségüket! Minden (külső) siker átmeneti és talmi! és csak részleges. Az élet, a lét értelme valahol egészen máshol van. Azt hiszem elég hamar rá is jöttem. És elég hamar le is mondtam a -külső- sikerekről, önként! Talán még jobban is , mint kellett volna(?) De találtam helyette mást...)

E héttől kezdve menzás vagyok. vagyis a kollégiumban ebédelek, s így minden nap látom Őt. Illetve láthatnám, ha valami bámulatos erő nem venné le tekintetem minduntalan róla. Szeretem, de egyre jobban kezdem azt hinni, hogy nem Őt, hanem ezt az érzést. Olyan jó volna tudni, hogy Ő vajon mit gondol felőlem? A J. A. ünnepélyen a színpadon szavalva észrevettem Őt. Úgy nézett rám, olyan gyönyörűen, s olyan csodálatosan szép volt, hogy erőt kellett venni magamon, hogy folytassam a szavalást, beeéléssel, s elfelejteni azt a káprázatos, mély, szívbehatoló tekintetet. (Szerencsére sikerült.) ... S ha elgondolkodom ezen a különös szerelmen nevetnem vagy talán még inkább sírnom kellene. Ó, de szerencsétlen is vagyok én! Hát ez már örökké így lesz, hát valóban igaz az a mondás, hogy

"Aki elérhetetlen, azt örökké szeretjük." (?)

bál helyett...

2008-07-01T06:41:00.014+02:00

1960. április 25. Vasárnap 3/4 11

Tegnap volt a "nagy tavaszi" gimibál. Erre sem mentem el. Sok mindent tudnék felhozni ennek alátámasztásául s megokolásául. De talán elsősorban azért döntöttem így, mert féltem, hogy nem mulatok elég jól. (akkor viszont, ilyen negatív előprogramozással, biztos így is történt volna!) Ha a tavalyi bálat veszem mérvadónak, akkor azt mondhatom, hogy olyan "közepesen" mulattam. Mindig táncoltam, s aránylag rövid ideig eggyel. Ezt viszont semmi kedvem sem volna megismételni, és főleg azért, mert azok a fiúk egyáltalán nem érdekelnek. (de sajnos így vagyok a legtöbbel, hogy addig tetszik, míg nem ismerem, aztán legyintek egyet, és azt mondom "áh, ez is épp olyan, mint a többi.") S épp azért állok már-már azon a fokon, hogy a felnőttek közt keresek ideált, ami igen sajnálatos tényként jelentkezik az én életemben. - Lehet, hogy ezen a bálon más lett volna a helyzet, mint gondoltam, de jobb ez a "lehet", mint az esetleges "nem". (Ebben ma már egyáltalán nem vagyok biztos! ) Úgy érzem, hogy tavaly, s főleg tavaly előtt még nagyon "kislány" voltam, épp naplóolvasás közben jöttem rá erre. Most viszont már egész más vagyok. (?!!) Talán.(így már más!) S a fiúk is mások irányomban. (Húsvétkor 11-en voltak locsolkodni. Olyan helyes volt mind!) De nem vagyok megelégedett. Vágyom arra a csodálatos, meseszép dologra, amit "igazi szerelem"nek neveznek. Tegnap is V. E.-nél voltam (talán ilyen "naplós" témák megvitatását illetően ő a legjobb barátnőm), ő sem ment el a bálba. De én nem bírtam elfojtani azt a vágyam előtte (se - mint ahogy magam előtt se!), hogy "jó volna a bálban lenni, s jól szórakozni!" , ő valószínűleg nem őszintén nyilatkozott, mert nem tudom elképzelni, hogy egy 16 éves lány ne kívánjon táncolni, szórakozni. Hát igen, hiányzik egy fontos szál az életemből, de már megtaláltam, (elvileg) s talán nem is olyan sokat kell várni, hogy találkozzon egy "másnak" a szálával, s nem válik el attól nagyon sokáig! Szeretném, ha volna egy olyan fiú, aki szeretne, s én is szeretném, de ha elképzelem magam előtt azt a valakit, akkor az illető inkább férfi, mint fiú vagy szegény Gerard Philippe-re vagy Jean Marais-ra hasonlít, kik a filmvilágból vett (ellentétes pólusokon álló) eszményképeim. G. P.-t különösen nagyon szeretem, s kimondhatatlanul fájt halála; a napokban kezembe került egy "Film Szinház Muzsika", mely egy képriportot tartalmazott utolsó filmjéről, s ahogy néztem a szomorkás, sovány de gyönyörű arcot, amely már nincs többé, éreztem, hogy könnyel telik meg szemem, és szívembe szorongás költözött. Nem voltam szerelmes bele (s nem is tudom megérteni azokat a lányokat, akik ilyen elérhetetlen álmokat kergetnek), de nagyon közel állt hozzám, viszont ebben nem kis része volt egyedülálló művészetének. - Most vettem észre, hogy még nem is írtam soha arról, hogy rajongok a filmszínészekért. De hát ez nem is olyan lényeges dolog, ugye? Nehogy azt hidd, hogy elsősorban külsőjüket nézem, művészetük dönti el, hogy a mérleg merre libben. (Azért a szépség is számít, hiszen a kettő elválaszthatatlan náluk.)

"korunk csodája" és egy megbotránkozás

2008-06-30T06:53:00.006+02:00

1960. április 23. Péntek 11 óra

Tegnap délután V. Erzsinél voltam, s ott gyönyörködhettem - életemben először - "korunk csodájában" a televízióban. El vagyok ragadtatva tőle. Úgy érzem, ha volna egy nálunk, itthon is, akkor állandóan azt nézném,vagyis nem olyan nagy baj, hogy nincs, hiszen hátráltatna a munkámban (s én főleg este szoktam tanulni - adás pedig, akkoriban, még csak akkor volt!) Ennek ellenére, azt hiszem, mihelyt végzek, és berendezkedek "új életemre", megkezdem a gyűjtést rá. De ez még messze van, s egyelőre még azt sem tudom, hogy milyen lesz az az új élet. Talán nem is én nézem a T.V.-t, hanem engem néznek?... ("cselekvő" - "szenvedő") ez ismét a nevezetes "ábránd" szava volt. Felejtsd el gyorsan, mert most még nagyon hiú ábrándnak tűnik.

("bennelenni a tévében" hm,... már semmiféle ambició nem célozná ezt meg, a nézését se nagyon... de azért voltak (lettek) "szép tévés estéink" , akkor még színvonalas műsorokkal, tévéjátékokkal) ahogy anyukám még utolsó napjai egyikén is felidézte... )

Tegnap történt még valami, ami ha nem is olyan maradandó, mint a T.V.-vel való megismerkedésem élménye, de nagy hatással volt rám, mégpedig rossz, nyomasztó, megbotránkoztató hatással. Beszélgettünk Erzsivel egy osztálytársunkról, akiről mindig tudtam, hogy fiús, (fiúzós), sőt kacér, de amit hallottam róla, mégis megdöbbentett, s kiábrándított nem is (ill. nem csak) önmagából, hanem általában az emberekből, mert "az éremnek van egy másik oldala is", s a másik személy felől nézve a dolgot, talán még kiábrándítóbb. (...) Ezentúl nem tudok olyan szemmel nézni rájuk, mint eddig...

(Nem akarom leírni az esetet, egyrészt személyes jellege miatt, másrészt... ugye sejted miért nem írnám le szívesen?)

önkritikusan

2008-06-29T01:08:00.008+02:00

1960. (március) április 22. Csütörtök 1/2 3

Hát most mondd: nem egy rettenetes alak vagyok? Még a dátumot sem tudom normálisan. Újabban rengeteg baj van velem. Elhagyom a holmijaimat vagy tönkreteszem, órákon "rendszeresen fecseg"ek . Kezdek teljesen kiábrándulni magamból. Természetesen ezen az állapoton változtatni kell, tudom jól: csakhogy nehéz,nagyon nehéz, bármennyire is egyszerűnek látszik. A Naplómban tett ígéretem többnyire nem váltom be (sajnos), ezért egy kis babonaságból is, de azért , hogy minden oldalról alátámasztott és biztos legyen a siker, most kivételesen nem ígérek meg semmit. A felsorolt rossz tulajdonságokon kívül: kényelmes és lusta is vagyok, bizonyos tennivalókat illetően. - S egy kétségbeejtő tény: egyes tantárgyak vagy leckék abszolút nem érdekelnek, s csak azért tanulom meg, hogy "kitűnő" maradjak. (de az utóbbi már jó tulajdonság? NEM! Vagy mégis? ) Ügyetlen is és nem gyakorlatias is vagyok.

Most már k. Naplóm ismersz, ugye, legalábbis a "rossz" oldalamról, a "jó"ról nem nyilatkozom, mert akkor még egy tétellel gazdagítanám rossz tulajdonságaim listáját (a szerénytelenséggel)

Átolvastam e naplót már többször is, s meg kell mondanom, nem vagyok megelégedve vele semmilyen tekintetben sem, vagyis egyaránt értéktelennek tartom tartalmi és formai vonatkozásait, ("eszmei mondanivaló" nincs is, így eszmei síkról nem is beszélhetek). Pedig a napló - írója gondolat- és érzésvilágának tükrözője, de az én esetemben ez csak részben valósult meg, mert nem mélyültem eléggé bele mondanivalóimba, s ha az alkotott kép nem is teljes mértékben torz, ill. irreális, mégsem hű tükre életemnek, ill. annak mozzanatainak, s az élettel kapcsolatos gondolataimnak. Stílusa sem megfelelő. S ez főleg azért bánt, mert igen jó stílusról tanúskodnak - tanáraim véleménye szerint - magyar irodalmi dolgozataim.

Az a pillanatnyi felfogásom e hiányosságok okait illetően, hogy nem vettem eléggé "komoly" foglalatosságnak a naplóírást. De hiba ez?

Talán, hiszen én mikor előveszem e füzetet, felüdülni akarok, s nem sötét problémákat fejtegetni, avagy stílusgyakorlatot folytatni. Másrészt a napló igen fontos helyet tölthetne be egy ember, így az én életemben is - hiszen olyan lehetőségei vannak, amelyek szinte kiaknázhatatlanok, s míly nagy jelentősége lehet is egy értékes naplónak emberformálásban, útmutatásban. - Az én naplóm bizony egy kicsit korcs. Helytelen az arány is a bennefoglalt témaköröket illetően. Sokkal többet foglalkozik a szerelemmel, ill. ábrándozással, mint amennyit ez valójában foglalkoztat a mindennapi életben. De ez is talán nem olyan nagy hiba. Viszont ennek előrebocsátásával rögtön más színben mutatkozik meg e sorok írója.

S ha már ennél az érdekes, ábrándozással foglalkozó naplótémánál tartok, elárulom azt is, hogy - mint ahogy már fent is írtam -, nem helytelenítem túlzott mértékben, viszont - talán sohasem fogom magamnak megbocsátani, hogy X-szel kapcsolatban el kezdtem írni, s aztán oly gyakran írtam. Úgy érzem, azok a sorok vittek oda, ahol most vagyok. (ill. ahova kerültem), mert tulajdonképpen akkor kezdtem el jobban foglalkozni vele kapcsolatos gondolatokkal, miután leírtam az első sort róla. Csodálom e merészségemet. Hisz' az volt. (Azért is írtam legelőször ceruzával róla.) Talán minden úgy volna, mint 2 éve (mikor még azt se tudtam, hogy létezik), ha nem foglalkoztam volna vele írásaimban. Mert legtöbbször mikor meglátom, e "papírszerelem" jut eszembe akaratlanul is, szinte alig érezhetően, s észlelhetően.

fiatalnak és "szép"nek lenni

2008-06-28T01:11:00.015+02:00

1960. április 16. Szombat 19 óra

- Annyi mindent tudnék írni, csak nagyon nehéz a rendszerezés. Néha megmagyarázhatatlanul jó- s néha épp úgy megmagyarázhatatlanul rossz kedvem van. Mi lehet ennek az oka? Jelenleg félig-meddig "józan" perceim vannak, de ítéld meg temagad ezt, miután leírom a most következő sorokat: (...)

Ma egy kissé megnövekedett az önbizalmam. (ráfért!) - Ketten is kimondták határozottan, hogy "szép" vagyok. (Igaz, hogy nem fiúk voltak, de hát nem mindegy? - sőt: azt mondják, az azonos nembeli elismerés többet is számít) Ennek azért is örülök különösen, mert láttam, hogy őszinte véleményük ez, s mert eddig problémám volt: szép vagy csúnya vagyok. (mintha nem lenne egyéb alternatíva, ill. annyiféle árnyalat, fokozat... s mintha ez olyan lényeges kérdés lenne - s az állítólagos szépség is annyira nemmúló kategória-e , mint minden a nap alatt... nomeg szubjektív is) Persze, éreztem én, hogy az előbbi igaz, s látnom is kellett a rámszegeződött és szinte "faló" tekinteteket (ezek persze férfiak felől érkeztek, feltűnően észrevehető módon egy ideje) - de azért nem voltam benne biztos, - hisz' -amint már írtam is - a táncos összejöveteleken nem mulatok valami fényesen, és nincs udvarlóm.; s legtöbb esetben ez a fokmérője a "szépségnek". ("mulatni" - "udvarolni" - ezek az elavult igék, akkor teljesen standardak és gyakori használatúak - s egy fiatal lány számára szinte létkérdések voltak; az viszont nem olyan biztos, hogy a "legszebbek" mulattak a legjobban, s az se, hogy nekik volt a legtöbb udvarlójuk) Az az egyéni véleményem e kérdést illetően, hogy a közelmúltban "szépültem " meg. (Kicsinek gyönyörű voltam, kamasznak csúnya, s most -úgy látszik - ismét szép - s ez így is szokott lenni - ugye? Sőt: "tovább is van... mondjam még?..." Persze a szépség múlandósága akkoriban nem nagyon érdekelhetett még... Amúgy is, az igazi szépség mégse múló, csak az egész másfajta, mint a virágzó fiatalság átmeneti önszépsége - amit ugyancsak nem nagyon értettem, mikor hallottam, öregebbekről -anyukámtól is főeg-: "a fiatalság önmagában szép"... Jóval később kezdtem észrevenni , hogy vannak, akik öreg korukra szépülnek meg (vagy nem) - de mindenképp felelősek vagyunk az arcunkért -egy idő - Goethe szerint, 40 év - után), s vannak akik éppenhogy szebbek lesznek öregkorukra, mert mintegy megalkotják magukat, kifaragják, mint egy szobrot - de ez persze csakis a belső, szellemi tartalmukkal van összefüggésbe, az formálja a külsőt - vagy így vagy úgy. Harmóniába,( vagy rossz esetben diszharmóniába - romhalmazzá)

(... itt jelenetszerűen leírtam a "bókok" elhangzásának eseteit)

Csak fiatal maradnék örökre s szép! (Na tessék, az előbb lebecsültem magam! Nagyon is tudtam, hogy múló kategóriáról lehet szó azaz vágyként épp az ellenkezőjét fogalmaztam meg! )

Ez az állítólagos szépség (az "állítólagos" jelző is nagy realitásérzékre vall) - nemcsak a puszta tény s önbizalomteremtés miatt jelentős, hanem azért is örülök neki különösképp, mert -amint már korábban is írtam - színésznő szeretnék lenni - ez az én "keblemen melengetett álmom", s eddig a "külsőm" kérdése problémát jelentett, mert akárhogy is nézzük a dolgot, e pályán döntő fontosságú a megjelenés a tehetség mellett. Mind a kettő kell ahhoz, hogy híres, elismert, nagy színművész váljon valakiből. (Feltéve, ha nem komika, én viszont drámai szeretnék lenni) (Hűha! Talán az, hogy szépnek tudni lenni is egyfjta "tehetség" - meg hogy a "szépség"egyéni megítélés ill. elhitetés kérdése is lehet, és hogy a "drámai" erő több is és fontosabb is , mint a puszta "szépség"... fel se merült bennem?)

Szerdán József Attila emlékünnepély lesz az iskolánkban, melyen szólót (is) hegedülök. Nagyon szeretnék szépen játszani, remélem, hogy nem fogok izgulni. (valójában - nagyrészt emiatt - az egyre leküzdhetetlenebb és túltudatosított lámpaláz miatt hagytam abba később a "hivatásszerű" hegedülést...) (pedig már a makói, s szigorú hegedűtanárom is azt mondta egyszer, s méghozzá elérzékenyülve, anyunak, hogy " valami megmagyarázhatatlan előadói készségem van" - persze a lámpaláz is később jöhetett elő, emlékszem, legintenzívebben a konzi hangversenítermének színpadán, a rideg hangulatú vizsgák közepette: kézizzadás majd remegés brrr, vibrátóba rejteni, és megbírkózni a lenti tanáritészek, s igazgatónő kimért, s vezényszavakat osztó szigorúságával...)

Szombaton kerül sor a sokak által annyira óhajtott tavaszi gimibál megrendezésére. Úgy szeretnék én is ott lenni! De csak akkor, ha jól érzem magam. Ezt viszont előre nem lehet tudni, s az a sejtésem, hogy nem szórakoznék túlságosan jól. Bár mit lehet tudni? Azért nincs bátorságom a megkísérlésére. (Jaj, de hibásan gondolkodtam! Később is, az egyetemen egy tanárom szava cseng a fülemben még mindig: "Mélyen gondolkodik, de hibásan - mint a 20 évesek."- Itt meg még csak 17 voltam. És úgy látszik, hiába volt az "önbizalomerősítés" is.. csak nem hittem magamban, s másoknak se valójában... De azért ami késett, nem múlt!... )

(Húsvéthétfő, április 18. ..11 locsolóm volt)

Lányom , 2002-ben, 17 évesen, saját kiállításán:

tavasz

2008-06-27T00:17:00.008+02:00

1960. április 12. kedd, d.u. 1/2 5

Legutóbb csak nem írtam többet, pedig akkor még ráértem. De most?! Hjaj! jobb erről nem is beszélni. "Tanulni, tanulni, tanulni" - ezt kell tennem még több mint 2 hónapig. Most nehezebb a kötelesség teljesítése tavasz lévén; jó az idő, süt a nap, ragyog az ég, a levegőben rezeg valami csodálatos dolog,... s a szívem is egy kicsit rendetlenkedik. Hogy kiért? Konkrét tényt nem tudok mondani, de érdekes dolgokról adhatnék számot, ha volna időm, illetve nem sajnálnám azt, vagy ha (most) még mindig nem vigyáznék a tollamra, hogy ne írjon le olyan mondatokat, melyeket bár csak magamnak szánok, de esetleg eljuthatnak más kezébe, ill. fülébe is. Bizony, többnyire megbántam, amit X-szel kapcsolatban írtam, s nem csak amit írtam, hanem az egész dolgot, vagyis hogy belemélyedtem ebbe az érzésbe, s még mindig tehetetlen vagyok, csak a elhatározásom van meg, de a megvalósítás nehéz. Azt hiszem, ez igazi, de eszményi szerelem volt, s azért tartott ilyen soká. Már nem tart, de csak akkor szűnhetne meg végképp, ha nem látnám hónapokig. Sokszor egyes mozzanatok arra engednek következtetni, hogy semmi érzelmi szál, vagy rokonszenv nem fűzi hozzám (...), viszont néha meg teljesen biztos vagyok korábbi feltevésemben (...) - Csak attól félek, hogy ő sejti -bármennyire is vigyázok - , hogy tetszik nekem, viszont arra nem gondolhat semmiképpen, hogy ennyire. Azzal vigasztalódom, hogy előfordult ilyesmi, nem is olyan ritkán, a világtörténelemben - egy diáklány szerelmes lett egy tanárba, vagy talán csak férfiideált, eszményképét találta meg benne. - Mert ez történt, semmi-semmi más. (Nincs hozzáfűzni valóm. Ennél okosabb összegzést most se tudnék írni.)

1960. április 4. Hétfő 1 óra

2008-06-26T10:00:00.019+02:00

( szünet volt, az április 4-i ünnepséget -szokás szerint- előbb, még április 2-án, szombaton tartottuk meg az iskolában , 40 perces, rövidített órák után)

-Hát a szavalóverseny sajnos még nem volt megtartva, s az a baljóslatú érzésem, hogy el fog maradni. Kár, igazán kár! Rég vártam úgy valamit, mint ezt. S az is elkeserít, egy kicsit, hogy helytelen szervezés miatt lemaradtam egy szereplésről.

-Annyi mindenről tudnék írni. Vagy mindet leírom, vagy semmit, mert csak úgy van értelme, ha belemélyülök.

(Ezek szerint maradt a "semmi"......)

Viszont van megint aktuális fényképem: (hátlapon 1960. április) . Az udvarunkon vagyok, szürke ballonkabátban, szigorúan kötelezően hordott, naponta szigorúan ellenőrzött diáksapkámban, (brrr, de nem szerettem) - amin már 3 db. aranyszínű csík kellett, hogy legyen, csak itt, a hajamtól nem látszik.

A szürke ballonkabát sálgallérja alól kikandikál a szintén kötelező sötétkék köpenyem fehér gallérja.

És mindebből "kandikálok ki" én magam... a III.-os gimnazista...

Az összehasonlítás kedvéért: lányom ugyancsak III.-os gimnazistaként, nem diáksapkában sem köpenyben, nem az udvarunkban, (mert az már ekkor nincs, hanem) városunk főterén, 2002. áprilisában:

háttérben a 2oo2-es választási plakátok-

(és még egy kép - egy másfajta összehasonlitásul ugyancsak: itt megint én (melyik "én"?!); lányom anyja, ugyanekkor, vagyis 2002 áprilisában, azaz 42 évvel később az a (fekete-fehér, diáksapkás,ballonkabátos ) lány!

pályaválasztás előtt

2008-06-25T01:02:00.010+02:00

1960. március 14. Hétfő d.u. 5 óra

Rengeteg dolgom van, s mégis elővettelek k. Naplóm, mert érzem, hogy hűtlen lettem hozzád, hűtlen, s talán épp akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád.

Egy hónap alatt sok minden történt, főleg felfogásomban, úgy is mondhatnám "idősebb lettem". Anyuval sokáig beszéltünk egy este életem legfontosabb kérdéseiről, s ez hozzásegített ahhoz, hogy tisztábban lássak problémáimban (pályaválasztás, szerelem)

Jelenleg hangulatomban kettősség húzódik meg.

Az egyik vonás a türelmetlen elégedetlenség hátralévő kötelességeimmel szemben (irodalmi pályázat, megyei szavalóverseny, hangverseny)

A másik jóleső elégedettség: első lettem a gimnáziumi és járási (középiskolai) szavalóversenyen, s beadtam egy szerintem jólsikerült ir-i pályázatot. (... háború és béke, egyéni érzések, életrajz - riportnak minősítették , a megyei pályázaton, 2. lettem)

Nagyon örülök a szavalóversenyen elért sikereimnek, kicsit becsvággyal nézek a megyei forduló elé. Szeretném megállni ott is a helyem, de nem vagyok biztos benne, hogy sikerülni fog. Ne vedd szerénytelenségnek, a tehetségemben bízok, csak az idegállapotomban nem. Szeretnék nyerni, vagyis nem közömbösen - mint tavaly - állok ki a színpadra, s ezért valószínűleg egy kis lámpaláz fel fog lépni. Viszont nagyobb az önbizalmam , mint valaha (most se nagy azért), s ez lehet, hogy leküzdi az izgulást. Nagyon szeretnék bejutni az országos versenyre. (Az első helyezett felvételi nélkül bekerül a Színművészeti Főiskolába!) - Egyébként újabban többen ajánlják a színészi pályát számomra, s ezért , mikor kérdezik, hogy mi leszek, gondolkodás nélkül rávágom: tanárnő, nehogy "gyanú"ba kerüljek.(ugyan miért lett volna az baj?) S ezzel nem is hazudok, hisz' sokkal ideálisabb a pedagógusi pálya. (Már egyik se az!) Viszont az is igaz, hogy a színészet halhatatlanságot (?!) biztosít, de csak annak, aki igazán nagy, s aki nem az, elrontotta az életét, pláne akkor, ha más, "komolyabb" pályán esetleg jobban érvényesülhetne. Véleményem: inkább legyen valaki egy szimpla tanárnő, mint egy szimpla színésznő. - De tárgytalan is erről írni, a szavalóverseny el fog dönteni mindent. Tehát: "Szerencse fel!"

(Nem voltam én egy kicsit "karrierista"?! a naívságommal együtt persze...)

"Őrület határán..." (?)

2008-06-24T00:13:00.005+02:00

1960.február 19. Péntek 4 óra

"Este van, a csillagok a világmindenség követeiként hozzák szobámba a végtelenség, az örökkévalóság gondolatait, s ugyanakkor borzalmas érzés, a megsemmisülés rettenetessége lesz úrrá rajtam. Szédülök. Margarita Aliger, ill. Zója szavai jutnak eszembe: "Mi ez? Ma élek, s holnap nem leszek? " Igaz, hogy ez a "holnap" számomra később fog eljönni, de eljön egyszer. Nem lenni, nem élni soha. Borzasztó gondolat. A legborzasztóbb benne a "soha". Sohatöbbé. Meghal az ember, és utána nem lesz. Ha belemélyülök ebbe, úgy érzem, beleőrülök. Nem vigasztal semmi. És életem apróbb kellemetlenségei, csapásai kicsinnyé, ponttá törpülnek. Semmiségnek tűnik minden. Hisz' úgyis mindegy. Minden mindegy. --- Míg e sorokat írtam, nem mélyültem eléggé bele a gondolatba, ha azt tenném, képtelen lennék írni.

- S hogy mindezt miért írtam le, annak is oka van."

E sorokat írtam egy helyettesítési órán, melyen ő volt bent.

(mindenesetre érdekes adalék, hogy épp akkor... s az írásban mégis, persze, "este van"... először 10 év körüli koromban fészkelődtek belém ehhez hasonló gondolatok, egy villámlós-mennydörgős vihar után, ami nagynénémmel a Maros parti strandról hazajövet ért el bennünket, erdőben, töltésen, - igazi halálfélelmet kiváltva. De nem is a haláltól félte, hanem ami utána van. Hosszas vívódás után kérdeztem meg otthon, már a paplan alól, anyukámtól:"mi lesz velünk, ha meghalunk?"döbbent csönd volt a válasz a szoba másik végéből, majd csak annyit mondott anyu, hogy "az ami mindenkivel"...

Dehát ez nem oldotta meg a problémámat.

Végül is , mégis anyu adott választ! De már a halála után. (30 év múlva) S épp azt, hogy igazából nincs is halál... Semmiképp se úgy, ahogy én, a materialista tanításokból kikövetkeztetve is, a teljes megsemmisülés réméről gondolhattam.

S épp most akadt a kezembe egy ma megjelenő könyv szinopszisa: A Beszélgetések Istennel sorozat utolsónak szánt darabjáról, -ból egy írás, mi szerint: "Ne gyászolj, amikor valaki meghal, és a saját halálodra se szomorúsággal és balsejtelemmel tekints! Úgy üdvözöld a halált, ahogyan az életet üdvözölted, hiszen a halál nem más, mint az élet egy másik formája."

sok minden

2008-06-23T01:26:00.010+02:00

1960. február 12. Péntek 12 óra

Amióta nem írtam, nagyon sok minden történt.

Anyu 4 hétig volt az idegklinikán (ezt megelőzően I. 13-án olyan izgalmas és szörnyű napom volt, amit nem lehet elfelejteni soha ), de "minden jó, ha a vége jó", s most a vége valóban jó, mert anyu szerdán új emberként, teljesen meggyógyulva jött haza. Jelenleg én vagyok beteg, de nem komoly a dolog. Magdi néninél voltam egy pár napig, s elkaptam tőle az influenzát.

Kikaptuk a félévi bizonyítványt. Ismét kitűnő lettem. Sőt, most a konziban is. Ott is jelesem van mindenből.

Hogy ne legyek hűtlen eddigi naplótémámhoz, csak annyit írhatok, hogy én se vagyok tisztában saját magammal, de annyit megállapíthattam, hogy álomvilágban élek, s csak néha jövök le a földre. Még mindig, ha látom, áramütésszerűen csap végig rajtam valami. Bele kell őrülni ebbe! Hisz' az egész egy őrület! Beleestem egy szakadékba, hol azt hittem, virágok nyílnak, helyette a száraz kórók összeszaggattak, s most mindenféle erőfeszítés ellenére nem tudok visszamászni, képtelen vagyok rá, pedig fönn valóban virágok várnának rám, mik eddig is ott voltak, csak nem vettem észre, mert vonzott az idegen, az ismeretlen, a távoli, ami mindig szebb, mint az elérhető. Nem tudom magamnak megmagyarázni, hogy miért vagyok ilyen, s hogy miért lettem ilyen - Néha határozottan nem szép, "belső" tulajdonságait pedig alig ismerem. de a szeme, az a gyönyörű, barna szempár! Ha ránézek, csak azt látom. - Nem fogok ránézni. Meg tudom tenni? Talán igen. S akkor minden rendben lesz. - ?!? (ezeket a kételynek hangot adó írásjeleket később írhattam ide, ceruzával - biztos okom volt rá!)

"költői és lírai lélek"

2008-06-22T11:38:00.003+02:00

1960. január 6. Szerda d.e. 11 óra

Úgy látszik, "költői és lírai lélek" lettem, u.i. magyarból többek közt felkaptunk egy fogalmazást "Egy estém otthon" címmel. (valószínűleg az azonos című Petőfi vers kapcsán, de fogalmazási készségünket fejlesztendő) S én mondanivalóm előbb versbe öntöttem, aztán prózába. (Kb. 1-1 óra jutott mindkét műfajra.) Persze ez se remekmű, sőt. (Van itt azért önkritika!) De azért ideírom (na persze), mert őszinte érzésekről ad számot:

"A sápadt nap utolsó fénysugarát lövelli a tájra,

S lassan sötétség borul a hóval borított, kedves házra

Kinn sötét van, itt benn melengető világ:

Családi szeretet a neve , így hívják.

Ketten ülnek az asztalnál: anya és leánya,

S a falon ott szemben, az édesapa képmása....

Itt abbamarad az írás (azaz a túlteljesített házifeladat lemásolása ) , és másfél oldal kihagyott, üres rész következik a naplómban. Nem lehetett időm, de az is lehet, hogy untam magam, illetve valami mégis csak azt súgta, hogy kétszer leírni a "nemremekművet" mégse kellene... A III.-os irodalmi munkafüzetem megvan valahol, ahol az eredeti kézirat olvasható, most nem tudom, hol... de ha előkerül újra, bemásolom ide, ha csak nem , akkor is jobbnak látom a kihagyást...)

Egyébként -ami a formát illeti - nem tanítottak vajon nekünk verstant?

1960...

2008-06-21T01:49:00.015+02:00

1960. január 4. Hétfő este 1/2 7

Ha valaki elolvasná ezt a naplót (ami persze semmiféle szempontból nem lenne hasznos se rá, sem rám nézve), azt gondolná, hogy írója egy olyan valaki, akinek más gondjai nincsenek is, minthogy buta érzéseivel foglalkozzon. Pedig aki ezt hiszi, téved. Bizony vannak nekem egyéb gondjaim is, amik viszont valójában gondok, de nem annyira naplóba való könnyebb műfajhoz tartozók. (vajon honnan szedtem én ezt a tévhitet, hogy a napló "könnyebb műfaj"?!) (ugyanis szerintem azok a "gondok", amikkel szoktam (itt) foglalkozni, könnyű "gondok", amik jólesőek. (hm..., kezdődő mazochizmus?) Talán legnagyobb gondja életemnek anyukám betegsége, amely hosszabb-rövidebb szünet után visszatér. Jelenleg is ki van merülve. Vásárhelyen voltunk, ott érte el tetőpontját betegsége, úgyhogy haza kellett jönnünk, pedig különben az egész szünetben ott maradtunk volna. Andykát ismét bámultam, főleg okosságát. - De látod k. Naplóm , hogy ez a szomorú téma nem idevaló, hisz' a napló rendeltetésébe lehet , hogy beletartozna ez is (na lám!), én viszont -btapasztalhatod is - a naplóírást felüdülésnek, kikapcsolódásnak használom (a naplóolvasással együtt).

S az életnek vannak kézzelfogható örömei is. Ma is pl. ilyen öröm ért... A szünetre 30 matematika példa van feladva, s ebből ki voltam jelölve beszámolónak (ui. az 5-ösöm meg van kérdőjelezve, 0,3 a négyzeten miatt. Nem érted? szóval 0,3 a négyzeten = 0,09 és nem 0,9, ahogy én mondtam egy alkalommal, s 1-est kaptam érte.) Tanár úr viszont ugyanakkor kijelentette (ez a múlt év - 59. - utolsó óráján volt), hogy a faliújságcikk váltságdíj; aki jó cikket ír (az általa megadott témára), annak elengedi a beszámolót. S hozzám külön odajött szünetben, hogy ugye írok (u.i. már év eleje óta kér rá, eredménytelenül). - Hát neki is ültem 28-án, és megírtam a cikket az olvasásról. Tegnap pedig felülkerekedtem, elmentem V. E.-hez, és izzadságos, hosszas munkával együttesen legépeltük. - Ma 9-re be kellett menni az iskolába megbeszélésre. Beadtam a faliújságcikket Csabáéval együtt. Egyszer csak hallom Cs. hangját. "Juli? Elengedi a beszámolót?" "Kérdezd meg Te! " - válaszolom elővigyázatosságból. Meg is kérdezte - vesztére - tanár úr azt mondta, hogy annak könnyebb lesz csupán a beszámolója. - Kicsit elkeserített ez, mert úgy gondolkodtam, pénteken lesz a beszámoló, hétfőn az első tanítási nap. Még nem lehet tudni, de valószínűleg meghosszabbítják a szünetet. Na már most, mivel erre nem lehet számítani, el kell készülnöm a tanulnivalókkal hétfőre, ez viszont csak úgy lehetséges, ha péntekig is tanulok, pedig a beszámolóra való felkészülés tetemes időt vesz el, s így agyon van lőve a szünetem, s ha meghosszabbítják a szünetet, és nem sikerül a legjobban a beszámoló, bosszankodom esetleg, hogy miért vettem el tanulással a beszámolóra való felkészülés idejét. - Node az efféle aggályaim csak 3 óráig tartottak. U.i. osztályfőnököm eljött hozzánk azzal a hírrel, hogy nagyon tetszik neki a faliújságcikkem, s ezért elengedi a beszámolót. Nagyon örültem, de talán annak még jobban, hogy ilyen rendes osztályfőnököm van. (pedig egy párszor, mikor összeszidott, félreértettem). S azt hiszem, ez a legfontosabb. (a 30 mat. példát így is úgy is megtanulom.)

(én ezt az egészet már nem is tudom felfogni, egyszerűen nem értem, lányomnak felolvastam, azt mondta, hogy "szörnyű stréber" voltam. Szerintem ez nem stréberség... valami más. "A kor hatalma" )

-A szünet egyébként elég unalmas; s rányomja a bélyeget anyu lehangoló betegsége.

itt a ... szünet...

2008-06-20T20:07:00.013+02:00

1959. december 23. Szerda este 8 óra

Itt van a várva várt szünet. Várva-várt? igen, valóban vártam, s nagyon. S mégis, mire eljött, nem tudtam ujjongani örömömben, mert nem is volt olyan nagy az örömöm. S ami a legérdekesebb, nem is tudom megmagyarázni, hogy miért van ez. Csak találgatom: talán, mert szeretek iskolába járni, szeretem a környezetet ott. De azt határozottan (?) állítom, hogy (a) Ő nem tart vissza. S örömmel mondhatom, hogy győzött bennem az ész, a szívvel szembeni harcban. Nagy és dicséretes fejlődés, ugye? Pedig én voltam az is, aki december 7-én akaratlanul is versbe öntöttem, éjnek idején, gondolataim, érzéseim. Ömlött belőlem a szó, a rím, felkeltem titokban, és 5 perc alatt leírtam egy papírra a kis verset, úgy ahogy először megfogamzott agyamban vagy talán a szívemben. Ide írom, de a dátumot hangsúlyozva: tehát december 7. este 11 óra:

Rád nézek, ha lépésed koppan,

Szeretem, ha rámnézel hosszan,

Igézel, ha szemed feketéje szívemig ér,

S ekkor ott bent felenged a dér.

Szeretem.... itt egy petőfis rész jön, "Szeretlek kedvesem..." utánérzés, bár nem tudatos...

ma már semmiképp se tudom vállalni, a "verset" se... de hogy őszinte az biztos, akár a napló - csakhogy ez versnek "kevés"...

Mindenesetre -egyéb szempontból -bíztató a pár vesszak utáni zárás:

....elmúlik ez érzés - talán,

S majd vigasztalást ad a magány.

Hozzáfűzésül csak annyit: ilyen gondolatok csak éjjel juthatnak épeszű ember fejébe. Most borzong a hátam, ha arra gondolok, hogy ezt én írtam, és különösen akkor, ha arra, hogy ki volt az ihlető. (kész, s pláne jó versnél - mit számit(ana) az?!) Ha tudná ezt, ha egyszer véletlen kezébe kerülne ez a napló (ez a blog?! hajaj!!!), vagy akár máséba (ajaj, ez már megtörtént!- késő bánat...) Még rá gondolni is rossz. Mi lenne abból? (hm?... mi lett? nem dőlt össze a világ, ugye?!) Nem tudom, eljutok -e egyszer odáig, hogy kitépem-e a lapokat innen, és megsemmisítem, ahogy már szívemből kitéptem az ő nevét. (Pedig ez utóbbi még nehezebb feladat.) (Ekkor még nem tudtam, hogy soha semmit nem semmisítek meg, amit valaha leírtam, van is egy csomó hányódó de "kidobatlan" írásom...) Úgy gondolom, senki nem sejt semmit (Ha csak Anyu nem olvasta el soraim, rá gyanakszok, de szégyellném megkérdezni, jobb a kétely vagy az, hogy ő azt hiszi, hogy én nem tudom, hogy ő tudja. (...és ez így is maradt... )

Határozott szüneti programom nincs. A szünetre feladott tananyagot beosztottam, (szép kis szünet, nem mondom, tanáraink gondoskodnak programról!), minden napra jut 1-1 óra elfoglaltság ( na ezt még ki lehet/ett bírni) (hogy ez megvalósul-e, nem tudom, ma túl is teljesítettem a tervet (jellemző - s most lányom csinálja ugyanezt, sőt! - nem tudom, ez öröklődik?), csak "A kőszívű ember fiai"-nak jegyzetelése volt kitűzve, s én a "Lámpás"-ból is már jegyzeteltem.) Gyakorolni szeretnék rendszeresen és sokat, annál is inkább, mert hangversenyre és a Felszabadulási Kulturális Seregszemlén mint szólóhegedűs versenyzek.. (Ugyanitt szavalok, és zenekarral versenyzek.) Szeretnék szép eredményt elérni . Kívánságom az időjárásra vonatkozólag: fagy, jég, hó. Jég! ez a legfontosabb. Jégpálya, ahol lehet korcsolyázni. Ha lehetne, ezt kérném k-i ajándékul.

megfázva

2008-06-19T08:33:00.018+02:00

1959. december 4. Péntek 12 óra-

Vannak pillanatok, amikor tele van a szívem érzésekkel, vagy a fejem gondolatokkal, s ilyenkor muszáj kiönteni, és ezért veszem elő a naplóm. Viszont van, amikor előzetes meggondolás és cél nélkül írok, s később magam is megbánom, illetve súlytalan, unalmas dolgokról számolok be. Jelenleg is az utóbbi a helyzet: beteg vagyok (nagyon megfáztam), tanulni nincs kedvem (mikor van?!) már agyonolvastam magam (tegnapelőtt este, tegnap és ma délelőtt kiolvastam a Különös házasság két kötetét) mindjárt kész az ebéd), mit is csinálhatnék? Hát itt van az én kedves Naplóm, beszélgetek vele egy kicsit.

Kezd kétségbeejteni a szívem túltelítettsége, már arra gondolok, hogy ez betegség. De nem tudok ellene tenni semmit, mikor úgy néznek rám, hogy az emberben akaratán kívül megmozdul valami. Szóval nem én vagyok a hibás, legalább is részben. Nem tudom, a többi lány hogy van ezzel, de úgy érzem, s félig-meddig tapasztalom, hogy más a felfogásuk, nem veszik annyira komolyan a dolgokat. (Egy alkalommal meghökkentett, amit egy osztálytársam mondott. Fiúkról, szórakozásról beszéltünk. - Te, Juli, én nem tudom elképzelni, hogy neked tetszett vagy tetszik egy fiú! - mondja. Miért? - kérdem csodálkozva, s kicsit érző emberi (sőt akkor szerelmes) mivoltomban megalázva. - "Mert mindent olyan komolyan veszel." (Egy pillanatra arra gondoltam, hogy ha nincs is igaza, mondott egy csöpp igazat, u.i. nem "fiú" tetszett akkor, hanem egy meglett férfi!) Valóban lehet, hogy komolyan veszem a dolgokat, de ebben bennevan a szerelem is, s itt volt Mari nagy tévedése. S bár ő ott van minden össztáncon, és bálon, merem állítani, hogy mélyebben érzek, mint ő.) S hogy a fiúk általában tetszenek-e? Elgondolkoztató. Általában igen is , nem is, de még olyan kiforratlan legtöbb! Lehet, hogy az a kerista fiú is csak addig tetszik, míg nem ismerem, így ismeretlenül sokkal tökéletesebb, s biztos valójában rengeteg hibája van, hisz' ember nincs hiba nélkül.

- Mégis csak volt egy kis alapja annak, amit mondott M.

- Mi lehet azzal az ebéddel? Leszólok már Anyunak a konyhába. -

-Már este felé jár az idő. Erzsi meglátogatott, megmutatta a leckéket. Mondta, hogy rosszul nézek ki, ne menjek még holnap iskolába. Anyu sem akar engedni, de valószínű megyek, mert utálok hiányozni, a pótlás miatt, s délután zenekar lesz, amin okvetlen jelen kell lennem, u.i. hétfőn szerepelünk, s még egy próba sem volt, még a kottáját sem láttam annak, amit játszunk. (Részlet Beethoven IX. szimfóniájából) - D. tanár úr is beteg szegény, nem tanít.

"érzelmi kérdések"

2008-06-18T02:07:00.009+02:00

1959, december 2. Szerda este 8

Átolvastam e naplót, s azt tapasztalom, hogy tartalmában megváltozott. A fontosabb kérdések háttérbe szorultak, s az érzelmi kérdések törtek előre. (De vajon nem azért, mert tényleg ez lenne, ami fontosabb?!!) Ez nem helyes, tudom, (?) viszont sokkal könnyebb így, u.i. szórakozást jelent ebben az esetben a naplóírás. A komoly kérdések ránehezednek amúgy is az emberre, nem érdemes fejtegetni. S hogy mik a komoly kérdések? Minden, ami az élettel, a küzdelmes hétköznapokkal kapcsolatban van. S nincs olyan nap, amely ne tartalmazna olyan perceket vagy órákat, amelyek nyomasztóan rá nem ülnének az ember lelkére. Ezért választom -legalábbis egyelőre - ezt az egyszerűbb (s hálásabb) megoldást.

Leírok egy kis jelentéktelen esetet, csak azért, hogy lásd, nem én vagyok az egyetlen... (már csak "tetszik", napokig nem látom, s jobb is ez így)

Magyar órán padszomszédom megszólal:

-Nézd már, milyen stramm fiú megy az utcán!

Kinézek: ki lehet az. A túloldali járdán meglátom őt.

-Na ugye!? . hallom B. hangját.

-Te kit láttál? Ballon kabát, fekete haj, túloldal? - kérdem távirati stílusban, hisz' az óra folyik.

-Az.

Ránézek.

-Ismered? - kérdi.

-Ismerem, sőt te is! - mosolygok (azon, hogy nem ismerte föl. Félreérti, s védekezik: "távolról igazán jóképű")

-Az ideálod?

-Á, dehogy! (hm)

-Mondd már meg, hogy hívják!

- ? (Nem mondtam meg)

(Nem értem, ennyire rosszul látott, távolra: a túloldalra a padtársnőm?!)

Jelentéktelen kis epizód, de nagyon érdekes, ha leírva nem is az, de amikor megtörtént, annál inkább különös és érdekes volt. Jót nevettem rajta.

- Ma Szegeden voltam. Az a fiú továbbra is folytatja a közeledését a konziban, tán egy kicsit túlzásba viszi, de én eléggé kimért vagyok hozzá.

-Valamelyik reggel láttam iskolába menet a másik Őt. Esett az eső. Véletlen vettem észre az esőt csapkodó szélben. Ő is rám nézett. De csak egy pillanatig tartott az egész. Most nem is találtam olyan nagyon helyesnek. (Lehet, hogy azért, mert álmos volt?, én is reggel sokkal rondább vagyok, mint nap közben) Vasárnap lesz egy KERI által rendezett táncos összejövetel. Jó volna elmenni! De egyáltalán nincs kerista fiúismeretségem (1-2 kivétellel) Csupán az Ő kedvéért (ill. a magam kedvéért, de Ő miatta ) mennék el. Azt hiszem, még nem lesz bátorságom hozzá.

Érdekes (pedig nem is vagyok babonás), hogy aznap reggel és előtte való este erősen kívántam, hogy találkozzak vele iskolábamenet.) (naja, "agykontroll" - csak akkor még nem volt..., ill.nem így neveztük)

-S most , hogy ismét átolvastam a naplóm, látom, hogy egy pár kérdéshez (bár lezártnak tűnnek) 1-2 dolgot hozzá tudok fűzni:

Az a szigorló orvos, aki tul. képpen életem első ideálja, K-n orvos, de szeretne Makóra kerülni. (vajon miért?) (... már nem érdekelne)

A második nagy ő, a tavalyi tanév hőse, ki annyi megfejthetetlen rejtélyt hozott számomra, nem tűnt el környezetemből (szerdán szoktam látni), de látása semmi érzést nem ad, mintha nem is ő volna az, akiért olyan szenvedéllyel rajongtam nem is olyan régen.

A harmadik Őt -mint ahogy már írtam is - nagyon ritkán látom, s érzésem (szerencsére) egyre inkább halványul.