Elöljáróul csak annyit: tegnap bálban voltam.
S most kezdődjék a história, amely tulajdonképpen csütörtökön kezdődött.
Anyu hosszas unszolására elmentem az SZTK-ba a fogorvoshoz. (Az unszolásra azért volt szükség, mert eddig még minden fogorvos úgy megkínzott, hogy ez visszatartott, s akkor még nem tudtam, hogy most nem ez fog történni. ) Szerencsére hamar megnyugodtam, mert még a várakozásom elején észrevettem, hogy új fogorvosunk van, méghozzá fiatal. Már pusztán ez a tény megnyugtatott, holott akkor még nem tudtam, milyen fájdalommentesen dolgozik, csupán azt, hogy eddigi nyúzóim karmaiból sikerült kiszabadulnom. - A várakozás hamar eltelt aránylag, ott volt Bíró Zs. és Brauswetter Zs - (évfolyamtársak a gimiben, a szegedi utcai általánosban osztálytársaim voltak.) - beszélgettünk.
És most kezdődik a történet:
Leültem a fogorvosi székbe (a f. "bácsi" tessékelésére),aki mielőtt kitáthattam a szájam, megkérdezte, mi a panaszom. Mondom, van két lyukas fogam. Megnézi -s elkezd számolni: 1, 2, 3, 4, 5,. Szóval 5 lyukas foga van, és nem kettő, ami annyit jelent, hogy 5 alkalommal eljön ide - mondja kicsit szemrehányóan, de ugyanakkor kedvesen. S meg is állapítottam már ekkorra, hogy milyen helyes férfi. De nincs idő elmélkedésre, mert már hallom is hangját újra:
"Csukja csak össze a fogait!"
Megteszem, bár nem is sejtem, hogy micélból.
"Magának még nem mondta senki, hogy szabályozni kellett volna a fogát?" (előre állnak kissé fogaim.)
"De, igen. Anyukám!"
"Az anyukáján kívül senki?"
"Ő szólt a fogorvosomnak, az viszont azt mondta, hogy nincs szükség rá."
"Hát most már elkéstek vele, de mondja meg annak a fogorvosnak, hogy nem ért a fogászathoz!'"
(Hm... hát önteltek, nagyképűek vagyunk? De azért szép tőle, hogy szólt, ha már nem segíthet rajta.)
Meglepő finomsággal kezeli az egyik lyukas fogam. - Ekkorra már szinte meg is tetszett nekem a kis "doktor bácsi".
"Maga is jön a bálba?" - hallom ismét hangját, s férfiaknál ritka báj bujkál arcán.
"A bálba?" - ismétlem. "Igen" - felelem mosolyogva.
A többi már nem érdekes. Folytatás a bálban következik. De addig is egy kis (otthoni ill.) érzelmi közjátékot illesztek ide:
Itthon elragadtatással beszéltem a kis fogorvosról (ügyességéről). S néha-néha visszatértem hozzá gondolatban. S az volt a leghőbb (de megalósíthatatlannak tűnő) óhajom, hogy csak táncolnék vele a bálban! És már el is képzeltem magamnak, hogy egyszerre csak ott terem tánc közben előttem:
"Szabad? Felkérhetem a páciensemet?"
És láss csodát! Szóról szóra így történt. Azt hittem, álmodom. Ő és én - egymás karjaiban, egymás mosolyában és hangjában fürödve. Boldog voltam. S felszabadultan csevegtem - mert az ő egyéniségének gátlástalansága ezt szinte megkövetelte. - Olyan helyesnek tűnt. Csak egynéhány centivel magasabb nálam, világosbarna, rövidre nyírt haja van, barna szeme, kissé (vagy talán nem is kissé görbe az orra - de jól áll neki.) s a szája mindig bájos mosolyra áll, fogai pedig egy igazi fogorvoshoz méltón gyönyörűek (jól használhatná reklámnak.) Ruhája ultramodern, különösen ami tarka, selyem mellényét illeti. - Szóval a táncolás első perceiben boldogságom határtalan volt. Szépnek láttam külsőleg, belsőleg, egyaránt. Azután az örömbe egy kis üröm is vegyült. Lenézve nyilatkozott a bálunkról, (matrózruhában voltunk mindannyian), Makóról (hagymaszag). S ez nekem nem volt épp kedvemre. - Nem sokat táncolhattunk együtt ekkor, mert alig pár percre felkérésem után szünet következett. Megkérdezte, hogy itt vannak-e a szüleim, lemehetek-e vele (a büffébe). A terem végéhez érve B, B mellett találom magam. "Azt hiszem, őket is kezeltem." Mondom, "valóban, utánam jöttek éppen." Valamit odaszól hozzájuk. Azután tesz egy lebecsmérlő megjegyzést a matrózblúz csíkjaira! ("mi ez a bigyó?") Következő kép: büffé. 6-an alkotunk egy kört. Mi + B. B Zs és a táncosaik (B, K) A fogorvos bácsi fesztelensége egekbe csap. Nem részletezem a történteket, de ekkor már nem volt olyan nagy a boldogságom. S olyan furcsa (de bevallom jóleső, hízelgő érzés volt az hogy egy fogorvossal töltöm a szünetet, s olyan társaságban, melynek lány tagjai a legfölkapottabbak (és sajnos a legerkölcstelenebbek - de "finoman" azok.) Büszke voltam egy kicsit, mikor láttam osztálytársaim csodálkozó s irigykedő pillantásait (még inkább bámulását), s tanáraim csodálkozását, illetve meglepettségét (N, F) , amikor fenségesen elvonultunk előttük. (hisz' majdnem mindenki tudta róla, hogy ő az új fogorvos, aki pedig nem, az is láthatta, hogy jól szituált, modern ember - egyszóval nem akárki - sőt, a lányok szemében egész biztos a "legtöbbet" jelenti az egész társaságban.) - Táncolásunk 2. szakaszában hangulatom egyre csökkent. Éreztem rajta a borszagot, ("Ezerjó"-t ivott, bevallása szerint), s ez csak annyiban volt enyhítő körülmény, hogy fesztelen magatartása okát részben ebben láttam. Az is egy kicsit bántott, hogy látnom kellett,h. Zs felé orientálódik. Imponált neki, hogy mennyien kérik fel a kislányt. ("a kis ártatlant"), s kellemetlen volt nekem, hogy engem viszont nem kérnek le, finoman értésére adtam, hogy bizonyára mással is akar táncolni, - de ő hevesen tiltakozott: van annyira őszinte, hogy ha nem akar valakivel tovább táncolni, akkor megmondja (pesti szokással,): "lépjen le". (Egyébként minden egyes kifejezése a jassz nyelv legkorcsabb ágazatait képviselte. ) De erre nem került sor, mert lekértek. S ekkor láttam a különbséget közte és mostani táncosom közt. Ég és föld. Szinte visszasírtam. De hiába, "beépült" a B. családba, s Zs. nővérét: É-t táncoltatta. (Mint később megtudtam, É-t ismerhette, u.i. ő is a kórházban dolgozott.) .Csak egy-két szót váltottunk, ha véletlenül egymáshoz ütköztünk. S vége...... És én már megint rágódom magamon. Kedvesemnek kellett volna lennem hozzá, de féltem, hogy magatartása feltűnővé válik (fütyült, "rázni" akart), én mérsékelni igyekeztem. Viszont ő nagyon inkorrektül viselkedett, s így lassanként nem is voltam azon, hogy elnyerjem kegyeit. Nomeg. B. alaposan gátat vetett biztonságomnak, amivel a vele való találkozás előtt nagy mértékben rendelkeztem.
Végeredményben azt a következtetést vonom le, hogy ha nem is nagyon, de egy picit tetszem (v. tetszettem) neki. Különben nem kért volna fel, hisz' az, hogy páciense vagyok - még nem képezhet kötelezettséget arra, hogy táncoljon velem. (Erre bizonyíték, nem táncolt minden páciensével. - S megkért rá, hogy mutassak meg neki valami M.... lányt, mert ha nem kéri fel, a főorvosától nagyon kikap. M. köztudomás szerint kedves, helyes kislány... szerintem nem szép, és nem is szeretem valami nagyon, de meglepő módon, neki se tetszett, sőt, olyannyira nem, hogy mikor megmutattam neki (az épp kacéran tekintgető osztálytársamat) egy ajkbiggyesztéssel motivált fintort vágott, s annyit mondott: " Jobb lesz, ha hagyjuk a dolgot. Nem kérem fel. " "Miért?" - kérdem, (védve M-t, de ugyanakkor egy csöppet sem észlelhető rejtett kárörömmel): "M. olyan helyes kislány." de válasza még elutasítóbb az előzőnél. ("Nekem nem tetszik. " Namármost: szerintem M-t sokkal inkább kötelessége lett volna felkérni, mint engemet. Tehát valamennyire csak tetszem neki. De ha csak tetszettem, akkor a "kiábrándulás" kölcsönös. abban reménykedem, hogy hangulata volt csak oka furcsa magatartásának - s valójában nem ez az ő igazi oldala. S még abban is bízok, hogy nem tart ki az olyan könnyű... nők mellett, mint B.-k, s azok csak időlegesen tudják behálózni. Még valamit: róla alkotott utólagos véleményemen enyhít az a tény, hogy - több, mint valószínű - zsidó fiú. Nem tudom, hogy "nacionalizmus"-e ez az érzés bennem, de már több alkalommal tapasztalom, hogy rokonszenvem megnöveli, ha valakiről tudom, hogy zsidó, kivételek , persze, vannak . (M. B) S ez a tény fokozottabb mértékben áll akkor, ha az illetőt addig nem ismertem. (Például Iván esetében, s M-nél is, eleinte).
Mindenesetre kiváncsi vagyok a folytatásra. (Udvarol-e majd valamelyik B. lánynak, mit fog szólni a legközelebbi kezelése alkalmával?)
Akár bevallom, akár nem: egy kicsit beleszerettem.
(Csak nyernél már azzal is, ha sikerülne elfoglaltatnom vele X. naplóbeli szerepét , báűr jelen esetben többre vágyom, mint álmodozásra. Egyébként most már végképp merem űllítani, hogy teljes közönnyel viseltetek iránta (hisz' olyan dolgot tudtam meg róla, ami egyenesen szörnyű- fogalmam sincs mi lehetett ez a szörnyűség, alighanem megint túloztam...)
- Mindettől függetlenül is viszonylag (ahhoz képest, hogy 2 éve nem voltam táncparketten) egészen jól szórakoztam. Osztálytársaimmal szinte kivétel nélkül táncoltam - sokkal többször is. B. Dénes is felkért többször, s magyar-történelem szakos bölcsész lévén sok hasznos dolgot tudtam meg t (tőle kért le Ő ) tőle az egyetemről. Ezen kívül 2 nem makói fiúval is táncoltam - az egyikrőlj obb, ha nem beszélek, a másik egy helyes, jóképű pesti fiú, akivel egész kellemesen éreztem magam, s ahogy ő nyilatkozott, ő szintén (én nem nyilatkoztam.) Jól tudtam vele táncolni, talán épp azért, mert ő se szereti. Közben beszélgettünk erről-arról (szünetben és sajátmagunk által létrehozott szünetben s). - Jajj! Hát nem megfeledkeztem a kis Törökről (I. osztályos) Pedig ő volt a legelső táncosom (u.i osztálytársaink, a fiúk, rendeztek, és csak 10-kor szabadultak fel, akkor juthattak hozzá a táncoláshoz.)
Látod-látod?! Őróla 4 oldalt írtam - összes többi táncosomról összesen 1/2-t. Csak nem szerettem bele valóban? Mindenesetre jó érzés rá gondolni és álmodozni róla (bár ez utóbbit nem nagyon merem, hisz nem elég szilárd az alap, amelyre felépíthetném az álmot). - De jó volna, ha...
42 év múlva, lányom IV-es, "gombavató" gimibálján -
neki már nem matrózblúzban kellett mennie....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése