operában - megfázva

1960. szeptember 16. Péntek d.e. 1/2 9

Fantasztikus, hogy mennyire meg vagyok fázva. Már második napja vagyok benne ebben az átkozott influenzában (amely osztályunkban járványszerűen jelentkezett). De azért betegségem ellenére is elmentem tegnap a Kultúrházba megnézni és meghallgatni (a szegedi művészek eladásában) Rossini: A sevillai borbély című vígoperáját. Most azután nyomhatom az ágyat!

De mégis megérte (és különben is, valószínűleg, ha nem megyek el az előadásra, akkor is itthon kell maradnom). Nekem olyan nagy élményt jelent egy-egy ilyen este! Nem tudom, hogy más hogy van ezzel, de én még így, megfázósan, köhögési rohamokat, tüsszentést, orrfúvást visszafojtva is, minden kis apró mozzanatot a legmesszebbmenőkig élveztem. - Arival voltam, a 2. 3. felvonást a 3. sorban néztük végig (az 1-ről elkéstünk.) u.i. nekem "jutalmul" a hétfői szereplésért (Kísérleti Színpad: Szeptemberi emlék) tiszteletjegyet kaptam, a többi szereplővel együtt. (Egyébként ezekről a szereplésekről majd bővebben is fogok írni.) Tehát nagyon közel voltunk a színpadhoz (zenekarhoz), és így a kontaktus közvetlenebb volt számunkra - a színészek felé - és ez sokkal növelte a színpad varázsát. A grófot Szabó Miklós alakította, kinek hangját egyenesen imádom,de ebben a szerepben nem tudott eléggé kidomborodni az a csodálatos, lenyűgöző hang. (Egyetlen magánáriája sem volt.) S a színpadi játéka, illetve viselkedése nem nyerte el a tetszésemet. Olyan furcsa volt, hogy állandóan a nézőtérre pislogott, pedig az ő művészetének igazán nincs szüksége hatásvadászatra. - Figarot alakító Sebestyén(?) kitűnő volt. Kedves, bájos, huncut, fürge, "jópofa" - egyszóval "remek" volt. Nagyon helyes volt színpadon, nem tudom, vajon civilben is olyan-e. Rozina alakítója Horváth Anna volt. AZ ő játéka is tetszett. No és Don Basilio?! Nevetnem kell, ha rá gondolok. Nagyszerű volt ő is. A "Rágalom áriát" kifogástalanul énekelte el, és játékával jól alátámasztotta. (A hangját, a mozdulatait egyaránt szabadra engedte..) A doktor is remek volt. Remek? Az nem is kifejezés! Csakhogy már teljesen kifogytam a dicsérő jelzőkből. A zenekar viszont szerintem nem remekelt.

Ezt a nagy operarajongást! De igaz, ami igaz... máig tart. Egyáltalán a zene - állandó örömforrás!

eltörött a hegedűm...

1960. szeptember 1o. Szombat d.u. 1/2 3

3-kor kezdődik e tanév első zenekari próbája. Az indulásig még van egy kis időm, s azt jobb híján naplóírásra használom fel.

Már tobb mint egy hete járunk iskolába, úgy hogy már egészen megszoktam, s idáig szinte szeretem is - u.i. csak 5-ösöm van (4 db). A tavalyi és azelőtti évhez viszonyítva valami mégis hiányzik az iskolai élményekből - az X. motívum. De azt hiszem, ennek örülnöm kell, mert azóta, hogy nem látom, (egyébként fogalmam sincs, miért nem lehet látni soha az iskolában - azt hiszem, mégis áthelyezték egy másikba...) , nem gondolok rá olyan gyakran. S most is csak azért jutott eszembe, mert ma délben, iskolából hazajövet láttam, (biciklin jött a városháza előtt), s teljesen kétségbeejtett, amit tapasztaltam magamon. Fizikailag rosszul éreztem magam, elgyöngülés lett úrrá rajtam, - úgyhogy M., akivel jöttem, észre is vette. Nem tudom, hogy mivel magyarázzam ezt a "reagálást" (szervezeti reagálás), melyet elég gyakran tapasztalok. Tanultam biológiát, s mégsem tudok feleletet adni. S olyan furcsaságra kell gondolnom, hogy már minden tagom tudja és érzi ezt a "szerelmet" - nem csak agyam és szívem, ez viszont nagyon megnehezíti helyzetemet, hiszen agyamnak minden nehézség nélkül parancsolhatok, esetleg még a szívemnek is (v. érzelmi életemnek), de már az egész szervezetemmel ezt tenni képtelen lennék.

-Este folytatom, jóval izgatottabb állapotban, mert rettenetes dolog történt: eltört a hegedűm. (valahogy kicsúszott a kezemből a nyakánál fogva) Azt hittem, hogy beleőrülök a fájdalomba.Rögtön elvittem Mártonhoz (ő, Márton Jóska bácsi, az énektanárnőm férje, remek hangszerész, ő készítette a hegedűm), s ott egy szót sem tudtam először szólni, csak zokogtam, rettenetesen.

De feloldódtam egy kicsit, mert M. megnyugtatott, hogy nem komoly a dolog, csak repedés történt, s egy fillérbe se fog kerülni, s ami a legfontosabb, nem lesz nyoma a sérülésnek sem külsőleg, sem a hangszer hangját illetően. - Azért természetesen még mindig nagyon bánt a dolog,. Hisz' évek hosszú sora alatt úgy hozzám nőtt a hegedűm, hogy majdnem úgy szerettem, mint egy élő személyt, - sőt, néha még jobban is. De a legutóbbi időben (értem ezalatt az elmúlt hónapokat) bizony egy kicsit hűtlen lettem hozzá, de ennek ellenére a zenekaron, játszás közben meg voltam elégedve magammal - nem tapasztaltam különösebb visszaesést, s Corelli és Mazas akkordjai vissza is térítettek a helyes útra v. a szorgalmas gyakorlás útjára. - De ez nem következhetett be, s én már arra is gondoltam, hogy büntetés volt ez, s megérdemelt büntetés. Hiszen már majdnem bűn volt az, hogy - a rengeteg szabadidőm ellenére - szinte kézbe sem vettem a hegedűm, legfeljebb csak szórakozást - s nem komoly munkát - keresve és "űzve". - Meg azért is bánt nagyon a dolog, hogy ilyen "haszontalan" vagyok; szelességem miatt már annyi kisebb bajt okoztam, s már annyi minden értékesebb holmit is elhagytam - szóval ahelyett, hogy

könnyítenék anyagi helyzetünkön, még súlyosbítom is azt - haszon helyet kárt hozok. S ez már valódi jellembevágó dolog. -Egyszóval sajnos sok a hibám.

évnyitó után

1960. szeptember 1. Csütörtök 1/2 12

Legszívesebben egy sort se írnék ide többé, mert kimondhatatlanul megutáltam magamat. Ha megtehetném, "szóba se állnék" "velem". - Most is csak azért írok, illetve foglalkozom magammal, mert valami módon le kell vezetni a dühöm.

Hát mi is történt? Az évnyitón szavaltam és eltévesztettem a verset, 2 helyen is. Nem tudom, hogy történhetett. De már éreztem előre, s úgy mentem ki a színpadra, mint aki el van készülve a felsülésre. (NaHÁT! eZ AZ! nEGATÍV PROGRAMOZÁS, ÖNMAGÁT BETELJESÍTŐ JÓSLAT!)

Rettenetesen szégyellem azok előtt a dolgot, akik észrevették (feltételezem, hogy a magyar tanárok - most sóhajtottam egyet), de talán legjobban magam előtt. A szabadtérin volt az ünnepély, s akárhova néztem, mindig arcokat láttam, sőt, ismerős arcokat, s nem tudtam koncentrálni - egy helyen átköltöttem egy kifejezést, azután kihagytam 3 sort - rettenetes, s ezt mind észrevettem, közben, és így kutyául éreztem magam a színpadon. De egy kis idő múlva felengedtem - az osztályban, társaim körében. Viszont most itthon ismét rettenetesen érzem magam. (emlékszem! mindenre! arra a nagyon rossz érzésre is! fel idézhető! de érthetetlen is... szerintem, rajtam kívül senki nem vett észre semmit!!! )

A másik: már nem ennyire konkrét. Utálom magam, amiért ennyire belesüllyedtem (a szó szoros értelmében az X. féle ügybe) Úgy szeretném összeszidni magamat, de úgy! S mivel más nem szidhat össze (h. I.-nek, hiszen még előttem is szégyellem ezt a "gyöngeség"-et), én teszem meg -így gondolatban, de most már, remélem, utoljára. Ma nem történt semmi ezzel a dologgal kapcsolatban, nem kerestem, nem vártam, hogy lássam, s így csak egyetlen egyszer láttam (ja, csak ne nézett volna rám akkor is, miért hátráltat "megjavulásomban"?), s rögtön elnéztem másfelé. Amikor elvonultunk, s ő feltehetően ott állt pár lépésre tőlünk (én nem néztem arra, direkt) K. M. megszólalt: "Khxuj zsnrjxu, gkszám át u Hujpkn" (ez titkos írás, nem kell megijedni) Szóval még akkor se néztem oda, s egy szót sem szóltam. - Egyébként most már kb. biztos vagyok benne, hogy K-nak is tetszik (v. esetleg csak tetszett X.) S az is lehet, hogy ő is szabadulni akar attól a gondolatattól, és ezért mondja mostanában rá, hogy "csúnya". Én bizony, nem is tudom már, hogy milyen, mert egyszerűen nem merek ránézni. Félek, határozottan félek. Sokszor úgy érzem, hogy nem bírom tovább, ez több, mint kibírható, és azután rájövök, hogy nevetséges és hülye vagyok. Nem érdemes égni, lobogni. "Nem éri meg a világ". Ez legújabb tapasztalatom, u.i nem csak magamban, az emberekben is (általában) csalódtam. S én nem akarok olyan lenni, mint ők. Véget vetek ennek a " "szerelemnek" " (igen, dupla idézőjelben!!!) most már valóban. Sikerülni fog, érzem.

Csak úgy, mellékesen megjegyzem, hogy amikor már elég sok idő eltelt, s még nem tűnt elő tisztelt tanáraim körében, arra gondoltam, hogy talán elhelyezték. S őszintén örültem ennek a gondoltatnak. Valóban, milyen jó megoldás lett volna. (bár csak fél-, a másik része még rám hárult volna - így viszont mind a két rész az "enyém".)

-Képzeld! D. túr adott fel holnapra leckét, a fél fizika könyvet. De olyan rettenetesen fáj a fejem, hogy képtelen lennék tanulni, inkább firkálok egy kicsit.

Egészen érdekesnek találom a IV-es tananyagot. Kémia, földrajz helyett lélektan, művészettörténet. 2 utálatos tárgy helyett 2 angyali, mely fokozott mértékben érdekel. - A napokban megvettem a könyveket, s gyönyörűen be is csomagoltam a füzetekkel, nagy szótárakkal együtt (s hogy tovább dicsekedjek: a"tálalóban" vagyis az én polcaimon ragyogó rendet raktam) no és belelapozgattam a könyvekbe, de a lélektant szinte alfátol omegáig kiolvastam, annyira lekötött, s még továbbmenően is foglalkoztam a pszichológiával. Az egyik feladatot végrehajtottam, vagyis leírtam 10 percig az "élményeimet", amik az írás időtartam alatt értek (A pszichológia élményt ért a mindennapos "átélések" alatt is, nem csak a szokatlan, jelentős események átélését.)

(Érdekes dolog történt, az előbb jöttem a könyvtárból,És a 2000c. lap júniusi számában egy Feldmárral készitett interjút olvastam, amiből kiderült, hogy ez egyfajta buddhista meditáció, amit ő is napont csinál, sőt terápiában használja: figyelni.... csukott szemmel... persze írni úgy nehéz lenne, de érdekes a rögzités, már amennyire egyáltalán lehetséges:

I. 1960.VIII.29.

"Ez az óraketyegés már kezd idegesíteni. Ez tölti be az egész szobát. De tévedtem, épp most egy légy zúg a fejem körül, s most kintről szekérzörgés hallatszik be, majd ajtónyikorgás, és anyu léptei. Érdekes, ha az ember nem gondol semmire, csak a környezetére figyel, mennyi zajt észrevesz, amire máskülönben fel sem figyel. Le sem tudom írni ezeket a hatásokat, illetve zajokat, olyan gyorsan követik egymást - Kissé fáraszt ez a gyors írás, kezd fájni a hátam a bal lapocka táján. Nem jut eszembe semmi. Érdekes, mert nagyon ritkán vannak ilyen perceim. Általában az ember - én legalább is - mindig gondol(ok) valamire. S tulajdonképpen az előbb is gondoltam valamire, arra, hogy "nem gondolok semmire"; no de ne filozofáljunk! Egyébként szeretem a filozófiát is, de közel se annyira, mint a lélektant, jelenleg a tudományágak közül ez érdekel a legjobban. Ma vettem meg a IV-es tankönyveket, elsősorban a lélektankönyvet lapozgatom... - Olyan belső feszültséget érzek, nem tudom, mitől van ez. Szeretnék... - nem is tudom, mit szeretnék - talán kirohanni a szabadba, s beleharapni a levegőbe? Most sóhajtottam egyet, s ez is jól esett. Még egyet, s most azon gondolkodtam, hogy ez is jólesett-e, mert akaratlanul is arra gondoltam, hogy mit írjak ide következő mondatnak. Szokatlan ez az "élményleírás", de érdekes, nagyon. - Az órára néztem: 1 perc és abba kell hagynom az írást a feladat szerint. Már a karom is kezd fájni a 9 percnyi írástól; hiába, meglátszik, hogy szünidő van. De sajnos ez sem tart már soká...

II. 1960. IX.1.

"Fáj a fejem rettenetesen. Sötét gondolatok cikáznának benne, ha nem fájna, így viszont csak cammognak. Nem valami jó érzés fog el, ha évnyitóra gondolok. De hagyjuk. Szól a rádió, kakas kukorékol - maradjunk a realitásnál, a "má"-nál, illetve a jelennél, hagyjuk a délelőttöt azaz a múltat. Fáj a fejem, a fejem! Jajj! S egy kicsit álmos is vagyok, de nem tudnék aludni. Sajnos nem lesz valami valószerű ez az írás, mert állandóan ara gondolok, hogy mit írjak a következő mondatban, dehát most, hogy ezt leírtam, ez is "élmény"-nek számít. Nem? Node nem filozofálok, már megint. Mert ezt csak az tegye, aki valóban ért hozzá, én szeretem, de nem nagyon értek hozzá. Szóval hagyjuk! - Szeretnék valami másra is gondolni mint a fejfájásomra és a lelkiállapotomra. Általában nem szeretnék annyit foglalkozni magammal, mint eddig, és jelenleg is, de hisz ez az egész "élményleírás" , s az természetes, hogy azzal az emberrel foglalkozik főleg, aki írja. - Fáj a fejem, fáj rendületlenül, s így nem tudok szabadulni ettől a gondolattól, mivel sajnos az érzéstől sem. Jelenleg legnagyobb "élményem" (hogy szakszerű legyek) ez. - Az órát figyelem, hogy meddig tart még az a bizonyos 10 perc, amíg írnom kell, s pont ebben a pillanatban mondta be a rádió, hogy 15 óra. Tehát még 4 perc, és kész, u.i. már unom ezt a firkálást. - Most Anyuval beszéltem egy pár szót, ez néhány pillanat kiesés. Sebaj. - Sok a légy, pedig nálunk soha nincs. de tegnap nagytakarítás volt, és bejöttek. Utálom a legyeket, de nem volna lelkierőm agyoncsapni egyet sem. No éppen letelt az idő, amit látom."

Ki kellene próbálni ezt az "élményleírást" most is.

De meditálni, pláne!

a szünidő vége felé

1960. augusztus 22. Hétfő, d.e. 9 óra

Igen, már 22-e van, ami a diákoknak azt a szomorú tényt jelenti, hogy fogytán a szünidő, kb. 11/2 hét múlva "bevonulás".

udvarunkban, a nagykapunál...

a "hétköznap" leírásának folytatása

1960. augusztus 19. Péntek d.e. 1/2 1

-A beszámolóm legutóbb abbamaradt, úgyhogy most pótolom, de természetesen most már nem lehet olyan részletes, mert azóta a nevezetes "szürke" nap óta eltelt egy kis idő, ami elég volt arra, hogy emlékezetemből kiessen egy-két amúgy is jelentéktelen mozzanat.

No akkor most valóban folytatom:

...Nem kell megijedni! Azért a beágyazás sem maradt el, csak egy kicsit eltolódott. Sőt, még le is törölgettem, amikor betoppant V.Erzsi, s megbeszéltük, hogy lemegyünk a strandra. Inkább nem mentünk volna, u.i. Fodor Karesz belefulladt a Marosba. (Még előtte beszéltünk vele, kérdezte, milyen a víz, mondtam, hideg.) Szörnyű tragédia. (Hányszor eszembe jutott, hogy talán jobban kellett volna mondanom, hogy mennyire hideg a víz, akkor talán elmegy a kedve tőle. De nem... azt mondják, játszottak, ő lebukott a víz alá, és többé nem jött föl... Borzasztó, rágondolni is... épp abban az évben érettségizett... nagyon kedves fiú volt, tenisztársunk is... bement a vízbe és... akár Kosztolányi Fürdés c. novellájában a kisfiú... csak a sima víztükör... mintha semmi sem történt volna... csak épp egy élet tűnt el benne)

Este szakkörön voltam (magyar (pontosabban: irodalom): - Hemingway), majd a kultúrházban próbán. Anyu feljött értem, illetve elibem, mert nem volt velem kardigán, s már későre járt az idő. (Jiddise máme! akár én... lányom már kiskorában -joggal- megvádolt azzal, hogy én akkor adok rá kabátot, amikor én fázom. ) Sétáltunk egyet. (minek alkalmával láttam Őt)

Hát nem így képzeltem el VIII. 17-e leírását akkor este, de nincs türelmem beleszőni (különösen 2 napos távlatból) a leírásba az eseményekkel kapcsolatos érzéseimet, pedig a jelölt nap érzelemdús volt.

egy hétköznap reggel

1960. augusztus 17. Szerda este 9 óra

Nagyon elszoktam a napló eseményleírásszerű formájától, de most e formai hiányosságokat pótolom; s leírom a mai napomat, azért is, hogy képet adja életem szürke hétköznapjairól.

9 óra körül arra ébredtem, hogy zörejt hallok az ablak felől. Oda nézek álmos szemeimmel,s látom, hogy Anyu áll az ablaknál, és a spalettát nyitja. Kicsit bosszankodom a szándékomon kívüli felébredés miatt, de az csak addig tart, míg kimegy szememből az álom. Anyu mindig korábban kel, mint én, de rendszerint nem sokkal előbb előz meg, mert a készülődésére felébredek, s azután általában együtt megyünk a piacra, bevásárolni, de ma ez nem így történt. Lustaságom tovább tartott, mint kellett volna, s mire feleszméltem, Anyu árkon-bokron - akarom mondani: ajtón-kapun túl volt, de még fülemben csengtek búcsúzó szavai: mire hazajövök, be legyen ágyazva. Gondolkodni kezdtem: ha be kell ágyaznom, akkor előbb fel kell kelnem az ágyból. Hát eddig el is jutottam, de a beágyazás elmaradt, helyette magyar érettségi tétel kidolgozásával foglalkoztam. (Ember tragédiája: eszkimójelenet, befejezés, Vörösmarty: Zalán futása)

újra: Ő

Makó, 1960. augusztus 12. Péntek 12 óra

Ma végre -oly hosszú szünet után - ismét láttam Őt! Igaz, hogy csak futólag, mert biciklin volt, s hamar elfordult (a gimi sarkánál). (Apropos: szinte kivétel nélkül mindig a gimi környékén találkozok vele.) A piacról jöttem Anyuval, s véletlenül vettem észre. Anyu is meglátta, s így szólt: "Nézd csak, hogy hasonlít X-re!" , de aztán csak rájött, hogy nem hasonmását, hanem őt magát látta. Aztán elkezdett beszélni kis, jelentéktelen dolgokat, de vele kapcsolatban. Természetesen nekem ez nagyon kellemetlen téma volt, s félbe is szakítottam. De azért elgondolkodtató, az a rettenetes sejtésem, hogy Anyu, ha nem is mindent, de tudja, hogy Ő mit jelent nekem, s én szégyellem előtte ezt - nem tudom, miért. Úgy szeretnék véget vetni ennek a dolognak, de gyönge vagyok hozzá.

("Törjön százegyszer százszor tört varázs"! végre már!)

kis honvágy?

Hódmezővásárhely, 1960. július 29. Péntek este 9 óra

Nem folytatom a legutóbbi témát, (majd máskor) Most u.i. sokkal közelebb álló s fontosabb dolgot kell közölnöm. Hál' I-nek Anyu egészen jól van, s hétfőn jön haza. Nagyon jól éreztem itt magam, de örülök annak is, hogy megyek haza, különösen azért, mert ennek oka Anyu egészsége, s különben is már kezd egy picit hiányozni az otthoni, megszokott környezet (egy része), azok az emberek, akik kedvesek számomra, s a stand, az utcák, az otthonunk, ... minden és mindenki, akit és amit szeretek. Nem is sejtettem soha, hogy ennyire szeretem Makót, de így is szokott lenni: a távolban más szemmel látunk mindent, olyankor hiányzik, amit elhagytunk.

Szegedi Szabadtérin, Hunyadi László

1960. július 27. Szerda d.e. 10 óra

Valóban szép élményt nyújtott az "Ilyen nagy szerelem" c. film megtekintése, de most sokkal monumentálisabb, gyönyörűbb és maradandóbb élményről szeretnék beszámolni a "Szegedi Szabadtéri Ünnepi Játékok" Hunyadi László előadásáról. Nem is beszámolót vagy bírálatot akarok írni, hiszen azt elvégzik helyettem a kritikusok, (sokkal hozzáértőbben, jobban), inkább saját érzéseimről, észrevételeimről írnék, amelyek természetesen az előadással kapcsolatosak.

Minden egyes dolog, amire emlékezünk, sajátos "érzelemszínt" mutat; egyetlen érzést, amibe bele van sűrítve az egész élmény. Hát a tegnapi napra gondolva egy csodálatos, zsongásszerű, gyönyörűségekben túltelített érzés lesz úrrá rajtam, s ez nagyon is indokolt.

Az 5 órás vonattal mentünk be Szegedre (Magdi néni, Dóra és én) úgy hogy az előadás megkezdéséig még volt 2 óránk, szabadidőként, amit arra használtam fel, hogy meglátogassam anyukámat (Dórával). (Már előzőleg, múlt csütörtökön is voltam benn nála, akkor Magdi nénivel, s nagy örömmel láttam, hogy sokkal jobban van. Azóta kaptam 2 lev. lapot - s a 3. útban van. )

Pont 8-ra értünk a Sz.SZ.J. színhelyére, a Dóm térre. A zenekar is és a közönség túlnyomó része már a helyén ült. Megszólaltak a harsonák, s néhány pillanat múlva már fel is hangzott Erkel Hunyadi László c. operájának örökké szép nyitánya. Nagy meglepetéssel vettem észre, hogy a (Vaszy Viktor által vezényelt ) szegedi zenekar tagjainak kb. a felét ismerem látásból, és sokakat személyesen is. a konziból. (...) Nem akarok beszámolni a darabról, a művészek teljesítményéről. (Talán csak annyit, hogy Szabó Miklós hangja most is, mint mindig, elbűvölt,

s ugyanakkor a jómegjelenésű Simándy József előadásával csalódást okozott. A női szereplők (Takács, Orosz) külön-külön nem okoztak különleges élményt, de mindent összevetve felejthetetlen volt ez az est. (...)

(Olyan érdekes -megint-, hogy arról, ami olyan maradandóan megmarad bennem egy-egy esemény kapcsán - nem írok... Most is, határozottan emlékszem, mert többször is eszembe jutott életem folyamán, s eredetileg is nagyon mélyen érintett, s így mély nyomot is hagyhatott bennem, hogy mennyire meglepődtem, megdöbbentem, megijedtem? azon, hogy az előadás közben észrevettem, Magdi néni elaludt mellettem, nem mertem se felkölteni, se mozogni, nem tudtam mire vélni, elképzelni se , hogy lehetséges ez... biztos nagyon fáradt lehetett - azt sejtettem és sajnáltam is. De valami elképzelhetetlen nagy dolognak tartottam. - Azóta már velem is előfordult! Velem, a nagy színházrajongóval. S lányomból legalább annyira döbbenetet váltott ki, pl. amikor a Zsótér féle Gallilei előadás közben Szegeden, Király Levente nagymonológja közepette elszundítottam... Ő persze rám szólt. Sőt, annyira résen van, hogy már akkor is bököd, amikor csak nem eléggé élénken figyelek a mindenkori világot jelentő deszkákra... Azt hiszem, sértésnek veszi... )

"Ilyen nagy szerelem"

Hódmezővásárhely, 1960. július 24. Vasárnap 3 óra

Ma is moziba fogunk menni, az "Ilyen nagy szerelem"-t nézzük meg. Magdi néni és Dóra is már látták színpadon, s most arról beszélgetnek, nagyon dicsérik,, úgy hiszem, ma is szép élményben lesz részem a moziban.

"Vörös tinta"

Hódmezővásárhely, 1960. július 23.

Úgy gondolom, hogy most már végre megtaláltam igazi énemet. Nem tökéletességre gondolok, hanem arra, hogy a nyugodtabb környezet és életmód hatására kezdek ismét a régi lenni, olyan amilyen voltam: "jó" és "rossz" tulajdonságokból alkotva.

Remekül érzem magam, kellemesen telnek napjaim. Strandra járunk (Dóra, Andris, néha Magdi néni is), és gyakran megyek moziba Dórával ("Fehér vér", "Vörös tinta", "Rövid nadrágos ember") A legutóbbit tegnap láttuk, végig bőgtem a 2 órát, de a "Vörös tinta" hagyta a legmélyebb nyomot bennem, már hozzám közelálló témájánál fogva is. A váégső kicsengés, a megoldás nagyon lehangolt, bár más lehetséges megoldást - amely elkerüli a főhős Kádár Mária tanárnő erkölcsi bukását - magam sem találtam. A történet egy látszólag egyszerű "szerelmi háromszög" története, melynek középpontjában egy kislány áll, kinek apja (a rajztanár) az ő osztályfőnöknőjébe (Kádár Mária) szerelmes. A kislány lelki vívódásai adják a film lényegét, s a néző általában az ő szemével nézi az érdekfeszítő de finom történetet, én viszont teljesen Kádár Mária helyzetébe éltem bele magam (s épp ebből származott vitánk Dórával, mely arról folyt hogy szimpatikus vagy unszimpatikus (jav: antipatikus) ember-e K.M.), és a rajztanár alakjában mindig Ót láttam. A szép szerelem, amely viszont egy családi élet és egy 15 éves kislány lelkének feldúlásával járna, ha érzelmileg el is éri a tetőpontot, nem torkolhat a végső beteljesülésbe: a házasságba, mert a főhős eszsmei magaslatán állva, a következményekkel számolva, hősiesen lemond, és eltávozik búcsú nélkül> egy gyermekvárosba, új életet kezdeni. - Úgyíjöttem ki a moziból, mint akit fejbe vertek, idegesen sírtam, és rettenetesen el voltam keseredve, hisz' az én sorosm borzasztóbb K. M. -énál.

(ajaj, mit lehetne ehhez hozzáfűzni... már alig értem-érzem ezt a régi-magamat... a filmet nemrégiben levetítették a tévében, néha odanéztem, de már egyáltalán nem tudott lekötni se...)

Hódmezővásárhely, 1960. július 20. Szerda d.e.

Amint a keltezésből is kitűnik, Vásárhelyen vagyok: Magdi néniéknél. Anyu szombat délután óta van benn az idegklinikán, én kísértem be, viszonylag nyugodt állapotban érkezett meg.

...klinika?

1960. július 14. Csütörtök 1/2 12

Rettenetesen izgatott vagyok. Félek ettől a mai naptól, mert anyut több mint valószínűleg be kell vinni a klinikára, mert ez az egyetlen megoldás. Hol jobban van, hol rosszabbul, de mikor jobban van, akkor is csak azért, mert a körülmények úgy kívánják, hogy visszafojtsa. (ez történt tegnapelőtt is, mikor Magdi néni kérésére -ki itt volt szombaton - bementünk Szegedre, idegorvoshoz. M.n. és én is szerettük volna, ha a klinikára elmegy, de ez nem sikerült, s így az SZTK-ban voltunk. Anyu egyedül volt bent a rendelőben, kb. 20 percig, semmi írást nem kapott, csak valami orvosságnevet mondott (novopan?), amit ajánlott neki az orvos (Szebeni) Gábor néninál is voltunk (hegedűtanárnőm) - és szinte teljesen úgy viselkedett anyu ott is, mint máskor. ) Tegnap viszont ismét visszaesett a régi stádiumba. Erzsi néni egész délután itt volt, s együtt próbáltuk Anyuval megértetni, hogy jót tenne neki egy kis klinikai pihenés, de természetesen anyu hallani se akart róla, nem tartja magát betegnek. Viszont éppen anyu érdekében muszáj bevinni a klinikára, hisz' ott mindig 3 hét alatt teljesen rendbejön, így meg már 4 hét óta tart ez a tarthatatlan állapot, s inkább súlyosabb, mint enyhébb. - E.n. reggel elment vagy a kórházba (Tnéhoz) vagy a körzeti orvoshoz (Somló) s itt is volt 9 felé, csak anyu nem engedte be, de annyit tudott mondani, hogy "jön a Somló". Már 12 óra felé jár az idő, s még nem volt itt. Türelmetlen is, izgatott is vagyok. De jó volna a következő néhány napot a maival együtt átaludni! S mire felébrednék, anyutól jönne egy nyugodtan megírt levlap a klinikáról, s én bemennék meglátogatni, s látnám, hogy egészséges, - és még 1-2 hét; s jönne haza, és akkor minden úgy lesz , mint "régen". Talán az "alvás" nélkül is megoldódik a kérdés, csak arra kell gondolnom, hogy anyu egészsége akkor jöhet vissza, ha klinikai kezelést kap. De ugyanakkor természetesen sajnálom is, nagyon.

kis javulás

1960. július 5. Kedd 19 óra

Ismét írok, de ez nem jelenti azt, hogy a "naplómbeli régi énem"nek megfelelően, vagyis, hogy Anyu ismét a régi. Viszont kétségtelen, hogy valamivel jobban van, de ez nála (sajnos) olyan változó. most már azért megvan a reményem, hogy klinikai kezelés nélkül is meggyógyul. Csak mielőbb megtörténne! mert most rettenetes a helyzet. Anyunak is, de nekem is. Anyu rengeteg korlátot szab, egyedül itthon tehetem azt, amit akarok (ill. -ném), sehova nem mehetek, még bevásárolni sem egyedül stb. De ezt nem vehetem tőle rossznéven, és nem is veszem, hisz' mégis ő beteg, és neki a legrosszabb.

Ma rájöttem, hogy létszükségletem a tanulás. - Nagyon szeretném kidolgozni a magyar érettségi tételeket, de még nem tudtam az eredeti tételfogalmazasákat megszerezni, s anyu nem veszi jónéven a "tanulás iránti vonzalmamat nyáron", úgyhogy egy kicsit el kell odáznom. De lehet, hogy e vágy nem a tanulásnak szól, hisz' nem a "magolást" szeretem, hanem a tételkidolgozást vagyis az áttekintő rendszerezést, másrészt a magyar irodalomé a rajongás. Viszont az is lehet, hogy csupán menekülni akarok az írók és alkotásaik közé a jelenlegi kissé nyomasztó helyzetemben. Hogy mivel telnek napjaim? Hát mindenesetre izgalmakban gazdagon, s mégis egyhangúan. Sokat tevékenykedem a háztartásban, de azért néha hegedülök is, olvasok (jelenleg a Rómeo és Júliát - s közben tanulom Julia monológját is ("Isten veled! Ég tudja, látsz-e többet...") és a Hollót is. (Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva-fájón...), nomeg rádiózom. Szóval azért nem panaszkodhatom, annál is inkább, mert anyu állapota javulóban van; s ez a legfontosabb.

kétségbeesve, egyedül

1960. július 1. Péntek 1 óra

Anyu betegsége egyre súlyosabb stádiumba fajul. Teljesen kétségbe vagyok esve. Nem akar feküdni sem, s orvosságot sem szed rendszeresen. S a legrettenetesebbek a hajnali és reggeli órák. Estére pedig általában kissé rendbe szokott jönni. Nagyon sajnálom anyut, de egy kicsit önző is vagyok, s őszintén bevallom, sokszor gondolok arra, hogy másnak mennyivel vidámabb a vakációja, s mennyivel szebbek voltak az enyémek is, (kivéve az idei téli szünetet és a tavalyi nyári szünet kezdetét is) s szomorúan kapkodok a szünet elmúló napjai után, de mindhiába. Szóval nem így képzeltem el ezt a nyarat sem. Azt hittem, sokat fogok strandolni (fiatalok közt lenni) olvasni, moziba járni, kirándulni, s minthogy tanáraink erőteljesen felszólítottak bennünket a tanulásra, az érettségire való felkészülésre, ezt is tettem volna. (V.E. máris egész nap tanul - ezt nem irigykedve, hanem furcsálva, csodálkozva konstatálom.) Most minden összedőlt. De mégis nem ez fáj a legjobban, hanem anyu egészségi állapotának szomorú ténye; a jelenlegi állapota is elkeserítő, de ha az egészet nézem, vagyis azt, hogy minduntalan visszaesik, még nagyobb fájdalmat érzek. Lehet, hogy valóban önző vagyok, de arra is kell gondolnom, hogy az én idegeim is nagyon sokat rongálódnak ilyen alkalmakkor. Jobban kimerülök, mintha egész nap készülnék az érettségire.- S az is súlyosbítja a helyzetemet, hogy szinte teljesen egyedül maradok ilyenkor. A rokonság persze a távolból "sajnál" - elégedjek meg ennyivel. E.néni is (mondja), ez ürügy a távolmaradására (persze hamis), de nem is hiányzik, mert anyura rendkívül rossz hatással van még akkor is, ha egészséges. M. néni is nagylelkűen megüzente, hogy egész nyáron szívesen lát. Persze úgy gondolta, hogy miután anyut beviszik a klinikára, én átmegyek hozzájuk. Tovább valószínűleg nem is gondolkodott, hisz' ha anyu egészségesen hazajön, nekem otthon a helyem. És különben is... (...) Miért nem jön át, s intézkedik ő? Tán el sem tudja képzelni, hogy milyen lelki vívódások játszódnak le bennem, s mennyi izgalom ér, s mégis utolsó percig reménykedek, hogy a klinikai kezelés nélkül is helyreáll anyu egészsége - míg megáll előttünk a mentő - s akkor a legnagyobb izgalom..., hisz anyu természetesen nem akar bemenni a klinikára..., s aztán már csak pár nap nyugtalanság, s végre a postás levelet hoz, amit már egy egész más anyu írt, majd egy-két látogatás, s 3-4 hét elteltével teljesen egészségesen, szinte újjáéledve jön haza az én drága anyukám. De sajnos, úgy látszik, sosem teljesen meggyógyulva, mert a fent leírtak , vagyis anyu betegségének lefolyása -az ésnszemszögemből nézve -, már sajnos elég gyakran megismétlődtek. - Lehet, hogy kicsit túl szigorú ítéletet mondtam M. néniről, s talán jogtalanul, hisz' végeredményben nagyon rendes nagynéni, törődik is velem, s én szeretem is, de most az érzelmek úgy fel vannak korbácsolva bennem, hogy a legsúlyosabb ítéletekre vagyok kész. Talán írnom kellene neki, megkérnem , hogy jöjjön, segítsen, - ezt meg is teszem ma, jó az ötlet. - Lehet, hogy jön, lehet hogy nem, én mindenestre megtettem akkor, amit tehettem e téren, ha írok. (De hát valóban "néma gyereknek anyja se, de nagynénje se... értheti a szavát! valóban. Én itt panaszkodok, csak a még némább naplómnak...)

Nem tudom, mikor jelentkezik ismét a régi, az álmodozó, kissé csapongó J. itt e Naplóban. Szeretném, ha mielőbb.

"kilátástalanság"ban

1960. június 29. Szerda 1 óra

Teljes kilátástalanságban vagyok anyu betegségét illetően. Nem, nem a betegsége "kilátástalan", hanem - az én szemszögemből nézve - nem tudom, hogy mit csináljak. Nappalra már nincs orvossága, mert elfogyott a hypnoval calcium, s nem engedi, hogy újat írassak, nem bízik mindig Tnéban (a házban lakó doktornő), viszont nem akar bejönni Szegedre, az idegorvoshoz, csak majd ha megerősödik. - de hisz' akkor már nem is lesz rá szükség. Félek, nagyon félek attól, hogy egyetlen megoldás az idegklinika lesz. Ott mindig, aránylag rövid idő alatt meggyógyítják, úgyhogy makkegészségesen tér haza. De mégiscsak jobb lenne ezt kiküszöbölni, mert lehetséges, hogy a gyógymód, amit ott alkalmaznak, árt a szervezetének, viszont az is lehet, hogy ez az állapot sem tesz jót neki, amiben már több mint egy hete van. Ha tudnám, mi volna a legokosabb, amit tenni lehet! Annyira ki vagyok már merülve testileg-lelkileg, hogy lassanként én is beteg leszek. S olyan rossz érzés ez a tehetetlenség anyu betegségével szemben, csak nézem, hogy vergődik, s próbálok de nem tudok rajta segíteni, s végülis én is vergődök.

Nagyon össze-vissza írok, mert épp ilyen nyugtalan vagyok én is, s épp ilyen rendszertelenek a gondolataim.

amiről legszívesebben nem írnék

1960. június 28. Kedd, késő délután

Az elmúlt napokról legszívesebben egy sort sem írnék, sőt azt szeretném legjobban, ha meg lehetne semmisíteni azokat, és minden úgy volna, mint mikor anyu még egészséges volt. Nem akarok panaszkodni, de kicsit túl sok volt a vállamon; a háztartás teljes mértékben és anyu ápolása. Most már jobban van, sokkal, mint kezdetben, de még mindig nem teljesen egészséges. S az ő "betegsége" sokkal kimerítőbb, mint bármely testi betegség, bár lehetséges, hogy ez még mindig jobb, mert nem veszi annyira igénybe a szervezetet, viszont ápolása kétségtelenül nehezebb. De nem is szeretek erről írni, mert nagyon izgat még az emlékezés is. Úgy sajnálom szegény anyut és nem tudom mit kéne tenni, hogy ne essen mindig vissza ebbe a betegségbe, illetve ne merüljön ki idegileg; nem tudom, hogy kéne megakadályozni. Jelenleg az bántotta, hogy a család ill. a rokonság szét van szórva, és hogy mennyire hiányoznak neki stb., stb., és talán hozzájárult a "kirobbanáshoz" június 20., amikor egybeesik anyu születésnapja és az évzáró

(Tavaly is ekkor lett beteg). Talán nem is lehet sokat tennem, de azt mindenesetre megígérem és meg is teszem, hogy soha többé nem fogom felizgatni semmivel (mert bizony eddig előfordult néha), nehéz lesz, lehetséges, mert könnyen felidegesíti olyan dolog is, amire egy erősebb idegzet nem is reagál, másrészt én is elég "ideges" vagyok, vagyis türelmetlen és nyugtalan. De nagyon fogok vigyázni ezentúl, (csak egészséges legyen anyukám).

-Ha anyu teljesen rendbejön (kb. 1 hét) , hozzáfogok a "vakációzás"hoz végre. Magdi néni egész nyárra meghívott, de természetesen e "bőkezű" meghívást nem veszem teljes mértékben igénybe, csak 2 hétig szeretnék ott lenni, hiszen anyut nem akarom itt hagyni "egyedül", mert általában búsul utánam, ha távol vagyok. (De sajnos még egyelőre ez csak álom.)

évzáró ünnepély...

1960. június 22. Szerda este 1/2 6

Az évzáró után közvetlenül elővettelek k. Naplóm, de képtelen voltam írni. Nem mintha a bizonyítvány körül lett volna valami komplikáció. Hanem anyu újra "beteg", illetve szokásos betegségének egyes tünetei jelentkeztek (többek közt) az évzáró alkalmával, s ez nagyon elkeserített, bár talán az egész iskolában én örülhettem volna legjobban azon a napon, hiszen a legtöbb jutalmat én kaptam. - Az udvaron tartott ünnepélyen igazgató bácsi beszéde után a fölöttes hatóságok jutalmait osztotta ki. (orsz. mat v. , sport) mikoris én megkaptam a 200Ft értékű könyvjutalmat (11 db. könyv) (ez egy megyei irodalompályázat díja volt) Az osztályban tanár úr osztotta ki a könyv- és pénzjutalmakat: 50 Ft-ot kaptam, s még 2 könyvet, egyiket "kitűnő tanulmányi eredményemért, szép szavalóköri teljesítményemért és zenekari munkámért", másikat "az orosz versenyen elért kiváló eredményemért" - az isk. versenyen első lettem. - Szóval gyönyörűen zárult le a tanév sikereimet tekintve, de anyu betegsége nagyon lehangol, bár most már valamivel jobban van.

mi van velem?

1960. június 18. Szombat déli 12 óra

Nem tudom, mi van velem. Ideges vagyok a legmesszemenőbb fokig és türelmetlen és nyugtalan a végtelenségig. Mindenre találok okot, de az nem épp kielégítő. Az igazi, a valódi indíték, úgy látszik, nem kézzel fogható, egy határozatlan valami. Meg kell találnom, és pozitívvá alakítanom, mert ez így nem mehet tovább. Nem és nem!

(Érdekes, mostanában is ideges vagyok. Csak nem e régi naplóm másolásának hatására?!...

És milyen figyelemreméltó, hogy mennyire akartam pozitívvá tenni az okokat. Holott akkor még nem volt "divat" az un. "pozitív gondolkodás" se... Persze ezzel együtt nem igen sikerült. Maradt bennem egy csomó negativitás is jócskán, huszas éveim legelejére is pl; amikor nagybátyám -kit akkor ismertem meg személyesen -a nizzai tengerparton ki is fejtette, hogy egy negatív légkör vesz körül, s ezt az emberek nem szeretik - én sem!..)

nyári tervek

1960. június 17. Péntek 1/4 5

Remélem, kikecmeregtem a tegnap rajtam uralkodó szentimentális hangulatból, s mai soraim már közelebb állnak a valósághoz a tegnap írtaknál. Bár, ki tudja? E napló bűverővel bír; ha előveszem, mindig Rá gondolok, s általában őmiatta veszem elő, hogy vele legyek, legalább gondolatban. De most már, a tegnap vett búcsú után, ezt sem "szabad". Csakhogy tulajdonképpen hétfőig engedélyezhetnék egy kis feloldozást, hiszen az évzáró ünnepély még hozzátartozik az iskolaévhez, de lásd szilárdságomat, állom a szavam.

Itt a szünet, de még nincs határozott programom. Egyelőre pihenek - olvasok, bevásárlok, játszom, moziba megyek. Eddig ugyanis ezt csináltam. Szeretnék strandra járni rendszeresen és beosztani komolyan, napirendszerűen napjaimat. Valószínűleg egy néhány hétig Vásárhelyen is leszek - Magdi néniéknél, Dórával.

Furcsa, hogy a nyári tervekről, azaz az akkori jövőről, én itt és most, mikor ezt írom (2008. júlisában)- múltként tudok....

vakációóó!

1960. június 16. délután 1/2 2

Háromszoros hurrát a vakációnak, amely végre eljött, reményteljesen beköszöntve minden diák ajtaján! Hurrá! Hurrá! Hurrá! - De minek ez az önfeledt, visszafojthatatlan lelkesedése az örömmámornak? Hiszen ez a diákélet rendje: 10 hónap tanulás, 2 hónap szünet. S csupán a 10 hónapnyi megfeszített munka időszakának vége felé kívánjuk oly áhítattal, az egyre tobzódó kötelességek, tennivalók s követelmények sodró hullámában a fuldokló szavaival: "Segítség! Vakáció! Ments meg!" S a jó vakáció el is jön, de nem feloldoz, nem megment, csupán jutalmazza hősiességed, amellyel önmagad mentetted meg. - Talán a leírottak rám nem is teljes mértékben vonatkoznak, de annyi bizonyos, hogy ha nem is oly elkeseredetten, s nem csupán megoldást keresve, vártam, nagyon vártam a szünidőt, mint mindig. - Viszont most, mikor itt van, nem is tudom, mit mondjak. A "hurrák" létjogosultak. Csak valami fájó szó hiányzik mellé, ami az iskolának szól, amit ha nem is örökre de elhagytam, és ez az utolsó szünidő, mely után visszatérek hozzá, hiányzik megy fájó szó, amely elbúcsúzik az osztálytól, a csínyektől, a diákélettől, s hiányzik egy fájó szó, amely elbúcsúzik Tőle, s ez utóbbi szomorít el legjobban, mert itt a búcsú végleges, és már talán meg is történt még a "köszöntés", az "üdvözlés" alkalmával, és mégis szívfájdító, s talán épp e kettősség, e benemteljesülés miatt.

Szóval - már megint - erre ment ki a dolog. S aztán következett egy Werther-i, de nyavalygós levélforma, irodalmias(nak vélt) allűrökkel:

(már nem tudom, hanyadszori - s még mindig nem végleges- búcsú... "Törjön százegyszer százszor tört varázs"?) :

"Hát akkor Isten veled. Szerettelek, nagyon szerettelek - bocsáss meg érte. Vigyáztam arra, hogy ne tudja senki, csak én és e napló, s a te naplóbeli alakod, akivel az én szememben azonosultál. Azt hiszem, törekvésem sikerült.: talán még Te sem sejtesz semmit. De jobb is ez így. E szerelem értelmetlen és együgyű volt, de szépsége tagadhatatlan, hisz' a leggyönyörűbb, a legmagávalragadóbb érzéseket hozta bennem felszínre. Nem merem azt mondani,. hogy minden elmúlt. Valószínű, hogy ez a búcsú csak formális, és fel-feltör belőlem még az Etna, melynek tüzes lávája érted izzik és ég. (jaj!) De e búcsú így is értékes, és remélem, nem csak a szünidő tartamára szól, hanem örökre a kézzel alig fogható emlékeket megtartva és megőrizve, s talán egyszer azt is elfelejtve. (így is lett...) (stb... stb... megelégeltem továbbírni most...)

1960. május 28. este 1/4 8

Már csak az órákat kell számolnom az indulásig.

A kirándulás 29-től június 4-ig tartott. (Akkor jöttünk haza. De semmi bejegyzés nincs a naplómban róla. (a következő bejegyzés junius 16-i)

Viszont van róla kép:

Szilvásváradról, ill, az egri strandról (és rólam)

a mondat késleltetett kifejtése...

1960. május 26. Csütörtök d.e. 11óra

Hát akkor , ha ígéretemhez hű akarok lenni, akkor a 21-i előrejegyzést a szentimentális-ságra vonatkozóan most alakítom valósággá. (Tegnap erős fejfájásom volt egész nap, úgyhogy ma itthon maradtam, ágyban vagyok. )

Szegedi kirándulásunk elég jól sikerült, minek alkalmával I-tól X-szel kapcsolatban megtudtam valamit, ami jellemét erősen csorbítja, s kiábrándítja azt, aki szereti (tisztelettel), de nem azt, teszi azzal, aki másképp teszi (szerelemmel). Ugye kíváncsi vagy kis Naplóm, mit is hallottam Őróla, de most az egyszer nem esik meg szívem rajtad.) Így is, (enélkül is ) már túlságosan szókimondó vagyok. (Nem tudom már, mit hallhattam, de nem nagyon értem ezt a szétválasztást , tisztelet-szerelem, ill. ha valami jellemcsorbító, hogy nem érintheti meg ez negatívan a szerelmi érzést is...(?) - Szinte minden nap látom őt, de tekintetünk csak néha-néha találkozik, ilyenkor is csak pillanatokig, hisz' énrám az ő tekintete áramütésszerűen hat, ami viszont tudvalevőleg fájdalmas (sőt halálos) (!) Jelenleg már nem is vagyok annyira biztos abban, hogy tetszem neki én is - mint e különös szerelem kezdetén - , de mégsem tudom abbahagyni, nem találok senkit rajta kívül, aki álmodozásaim középpontja , szerelmem tárgya, "bálványom" lehet. (Micsoda szinonímák! mégha idézőjelesen is...) Néhányszor azt hiszem, hogy hol ez, hol az pótolhatja Őt, de minduntalan visszatérek hozzá. - Bár rengeteget szoktam írni róla (itt!), semmit se lehet észrevenni rajtam, ha látom Őt (külsőleg), ami bensőmben játszódik le, annak csak én vagyok a tanúja. Az rettenetes volna, ha valaki is sejtené. Mostanában még szebb. mint volt. S amikor I-val Szegeden zsánereinkről beszéltünk, én az ő alakját festettem le: fekete haj; tüzes, fekete szempár; egyenes orr, vékony, egyenes, férfiasan összezárt ajkak; ragyogó, fehér, szabályos fogsor; kreol bőr; férfias, erőteljes termet. Hát igen, ilyen ő. (Még szerencse, hogy I. nem jött rá, hogy ki személyesíti meg e nemes (kül)tulajdonságokat. Igaz, hogy én azt mondtam neki, hogy sajnos még nem találtam rá arra, aki e vonásokat, mind, magán viseli.) (...)

Sokszor arra gondolok, hogy csak jönne már valaki más (de mindenkiben Őt keresem, s Ő csak egy van, s az az egy nagyon messze áll tőlem, bár útjaink -térbeli értelemben - szinte ugyanazok, és sokszor egy lépés választ el bennünket egymástól. ) Talán a kirándulás hoz Valakit, bár nem valószínű, még az sem, hogy táncolni fogunk, legfeljebb házi-murin becses és tiszteletreméltó, de "kisfiú" osztálytársainkkal. De akárhogy is alakul ,a kirándulásnak mindenképp kimondhatatlanul örülök, és sok szép élményt várok tőle. Talán nem hiúsítja meg elképzeléseimet. Már alig várom azt a nevezetes napot (május 29. vasárnap), amikor útrakelünk autóbuszunkkal. Úgy számolom, mint a kicsik az addig levő napokat - szóval még hármat alszok, s akkor hajnalban: indulás!

egy mondat

1960. május 21. Szombat délután

Most újra szentimentális leszek.

(Nem tudom, hogy valaminek -adott esetben a "szentimentalizmus"-nak tudása enyhítő vagy súlyosbító körülmény-e annak eltökélt és rendületlen gyakorlásában... (?)

(tervezett) kirándulások

1960. május 18. este 9 óra Szerda

Szegedről most nem rég jöttem meg - (órám volt bent) és képzeld, holnap is ott leszek, u.i. az énekkar és zenekar tagjai kirándulást tesznek, s hova is mehetnének máshova, mint Szegedre, hisz' nem akarják szétrombolni az "évtizedes" hagyományokat. 9,10-sel fogunk menni (persze vonatot tessék érteni, a rendszeres buszjáratok , amik fél óránként indulnak, sokszor egy gyorsított változattal is - ami egyenesen Szegedre megy, s nem is áll meg csak ott - később lettek elindítva) s csupán az esti programot tudom, amely színházlátogatás: a "Gül babá"-t nézzük meg. Én nagyon várom e kiruccanást, mint mindig, s ha már a kirándulásnál tartunk, megírom azt is, hogy a május 29. -i dátum várva várt nap a magam és osztálytársaim számára, u.i. ekkor kezdődik közös "nyaralásunk", mely egy hétig fog tartani (Síkfőpuszta - Budapest ) De erről talán helyesebb lesz majd utólag írni, hisz' akkor már többet tudok, s a biztosat.

elszomorító dolgok

1960. május 16. Hétfő d.u. 1/2 8

Most sajnos csak keserű fájdalmat okozó tényeket írhatok. Tegnap volt a megyei szavalóverseny Vásárhelyen, s az eredmény : 0. *, (vagyis 4. hely) pedig nem volt erős mezőny , s az első K. Laci, vagyis akit a gimnáziumi és járási szavalóversenyen is magasan megelőztem., és akinél köztudomásúlag is jobban tudok szavalni. Kimondhatatlanul bosszant e kudarc, és elkeserít. Délután lementem Magdi néniékhez (ki délelőtt ott volt a kultúrházban, meg is hallgatott, s az eredménytelenség ellenére is azt mondta, hogy a tehetségemtől egész nyugodtan mehetnék a színművészetire). Ott egy nagyon jelentős 2 órahosszat töltöttem el, igen fontos 2 témakör forgott szájon, ami szintén fájdalmas, elszomorító kicsengésű.

1. Nagymama nyárra tervezett látogatása - amit okvetlen el kell vetni Anyu egészségi állapota miatt

2. Pályaválasztásom

amit internacionális irányba kell terelni (mérnök, orvos, - és semmi szín alatt sem tanár...)

(Mégis az lettem...)

szereplések

1960. május 8. Vasárnap d. e. 10 óra

Jelenleg valóban sok mondanivalóm van, de attól félek, hogy nem fogom a legmegfelelőbben kifejezésre juttatni azokat, mely valamennyi örömhír, s két újságcikkel kapcsolatos. Az első április 29-én jelent meg "Szerdán rendezte meg a makói gimnázium a hagyományos József Attila emlékünnepélyt", s rám vonatkozó része: "G.J. nagy átéléssel és kitűnő technikával szavalta el a költő "Hazám" című versét. Előadása azt bizonyította, hogy a makói szavalók fejlődése jó irányban halad és jó kezekben van." (mellesleg megjegyezve: azok a bizonyos "kezek" nem léteznek illetve az enyéim) s továbbá: "A zeneszámok közül S.I. és G. J. hegedűszáma aratott megérdemelt sikert.)

Ennyit mond az újságcikk, s most jövök én:

E nevezetes nap örökké emlékezetes marad, s ehhez hozzájárul túlzsúfoltsága is. Kellő aláfestésül előrebocsájtom, hogy e tanévben egyáltalán nem szerepeltetett az iskola (talán egy sajnálatos félreértés miatt) s ezek után lásd , mi történt: - Az ünnepélyre készülnöm kellett zenekari- szólószámokkal és a Hazám c. verssel. De úgy látszik ez korántsem volt elég. A nevezetes napon 12 órás szünetben hívat Margit néni (a szomszéd osztály magyar tanárnője, aki a műsorokat szokta szervezni) : Tudod-e a Fiatal életek indulóját? -Nem. - válaszolok. - "U.i. be kellene ugorni ezzel a verssel délutánra. mert a szavaló megbetegedett. Ha nem, találunk mást, akkor beküldöm Nelli nénivel a könyvet, s majd magyarórán megtanulod." Símán is ment volna minden, ha N. néni nem "akar segíteni" rajtam, s így odaadta P. Marinak a könyvet, s a mikor óra végén felolvastatta vele a verset, majd velem, hogy mutassak rá a hibákra, úgy döntött, hogy mégis csak nálam kell maradni. (De legalább órán nálam lett volna az a vers!) 1-2-ig zenekar. A versből még egy szót se tudok, s 3-kor már a szobornál kell állnom, a város főterén, (akkor még ott állt költőnk szobra, amit mostanában helyeztek a gimnázium elé, ahova megjósolta...) "a nagy nyilvánosság előtt", s szavalni a legnagyobb lelkinyugalommal. Mielőtt hazamentem, 5 percet igénybevéve "megtanultam" a verset. Ez mutatkozott a legnagyszerűbb megoldásnak, mert így ki tudtam használni "a verssel a fejemben" azt az időt, ami a hazamenésemmel eltelt. Otthon kis idegeskedés, kapkodás, enni nem akarás. (Ez nagyon éles emlékként megmaradt bennem, szegény anyu hozza a kezében a z aranylón sárga húslevest, metélttésztával, jön utánam, én menekülök, ő könyörög, hogy legalább egy falatot egyek belőle, de én hajthatatlan vagyok, -bánt is utólag -csak a verssel törődök, képtelen lennék amúgy is enni, össze van szorulva a gyomrom. _ Lányomnak most elmesélve ezt a történetet, egyből ezt a kérdést teszi fel, de miért nem olvastad fel azt a verset, miért kellett mindenáron megtanulni, ilyen körülmények közt. - Hát... ez akkoriban elképzelhetetlen lett volna! Ma általános. Látom, országos, nemzeti ünnepeken is.) De ami fő, délután minden nagyszerűen ment, (amint azt a cikk is bizonyítja, amire visszatérve még annyit szeretnék mondani, hogy (nem tulajdonítok én túlzott jelentőséget az újságcikkeknek - mondjuk akkoriban nem bulvárlap volt a megyei lap, - másrészt egy nyitott dobozba összegyűjtögetett cikkekre valahogy ráömlött a tinta - úgyhogy talmiságuk ílymódon szimbolikusan az idők folyamán megmutatkozott e múló dicsőséget eltakaró kék foltokkal) N. néni ült az előadáson az újságíró mellett, s tőle tudom, hogy az mennyire el volt ragadtatva a szavalásomtól, s tüzetesen érdeklődött irántam, úgy hogy N. n. véleménye szerint "biztosan fel fognak karolni" (jaj! kik, hova? mi ez már megint? - Amúgy az újságíróval még összehozott a sors, már fiatal tanárként, amikor bejött az egyik magyar órámra, írni róla és -az igazgatónak javasolt legjobb magyar irodalom taníványomról, aki a méltán ült az osztályban József Attila egykori padjában - s aki jóval később a felesége is lett az újságírónak, s maga is újságíró, jelenleg is - így lettem én akaratlanul is "házasságközvetítő" , de némileg pályán elindító is...(?) Sajnos az újságíró már nem él...)

A szavalással kapcsolatban: végre sokat szerepelek: (Ennek nem örülhetett mindenki! Anyu a József Attila ünnepségen meghallotta a háta mögött ülő egyik tanár foga közt elmorzsolt rosszalló, gunyoros megjegyzését, mikor a Hazám-mal a színpadra álltam: "Már megint a G. !!" - rosszul is eshetett neki - hiszen rámtukmálták, s emiatt nem is ettem meg az ebédjét... mint tudjuk... )

A József Attila ünnepség előtt a Hazafias Népfront gyűlésén. (azóta levélben köszönték meg közreműködésem.) (gondolom merő formalitásból, hivatalosan)

Szombaton a Tavaszi Hangversenyen szintén kivettem részem a szereplésből. Zenekarban játszottam, szólót, és szavaltam. S a sikerem nagy volt. B. G. tanárnő szerint aznap "az egész város rólam beszélt" (azt hiszem, B. G. tanárnő szeretett túlozni, de tény, hogy mindig mindenről (pletykáról is) ő volt legjobban informálódva a városban). Vasárnap, május 1-jén szintén szavaltam. S ma délután fél ötkor a városi Anyák napja ünnepségen szintén fogok.

S végre! 15-én (egy hét múlva) meg lesz tartva a megyei szavalóverseny Vásárhelyen. Csak sikerülne! Olyan hatalmas vágyat érzek arra, hogy feltűnjek. (jaj, de rossz ez a szóhasználat!)

Vágyom a sikerre, az érvényesülésre. Nem tudom eldobni azt a gondolatot hogy színésznő legyek. Nem és nem. Hiába próbálkozik ellenvetéssel a rokonság minden egyes tagja. (Egyébként Laci bácsitól a napokban kaptam egy gyönyörű, hosszú levelet, amire okvetlenül vissza fogok még térni)

A másik újságcikk arról tudósít, hogy a Felszabadulási Seregszemle irodalmi pályázatán 2. díjat nyertem. (s 200 Ft könyvutalványt - akkor ebből rengeteg könyvet lehetett vásárolni!)

Lehet, hogy a fenti sorok száraz felsorolásnak tűnnek, de nekem többet jelentenek: a felemelkedés, a siker útjának parányi állomásait.

(Azt hiszem mégis csak eltúloztam a jelentőségüket! Minden (külső) siker átmeneti és talmi! és csak részleges. Az élet, a lét értelme valahol egészen máshol van. Azt hiszem elég hamar rá is jöttem. És elég hamar le is mondtam a -külső- sikerekről, önként! Talán még jobban is , mint kellett volna(?) De találtam helyette mást...)

E héttől kezdve menzás vagyok. vagyis a kollégiumban ebédelek, s így minden nap látom Őt. Illetve láthatnám, ha valami bámulatos erő nem venné le tekintetem minduntalan róla. Szeretem, de egyre jobban kezdem azt hinni, hogy nem Őt, hanem ezt az érzést. Olyan jó volna tudni, hogy Ő vajon mit gondol felőlem? A J. A. ünnepélyen a színpadon szavalva észrevettem Őt. Úgy nézett rám, olyan gyönyörűen, s olyan csodálatosan szép volt, hogy erőt kellett venni magamon, hogy folytassam a szavalást, beeéléssel, s elfelejteni azt a káprázatos, mély, szívbehatoló tekintetet. (Szerencsére sikerült.) ... S ha elgondolkodom ezen a különös szerelmen nevetnem vagy talán még inkább sírnom kellene. Ó, de szerencsétlen is vagyok én! Hát ez már örökké így lesz, hát valóban igaz az a mondás, hogy

"Aki elérhetetlen, azt örökké szeretjük." (?)

bál helyett...

1960. április 25. Vasárnap 3/4 11

Tegnap volt a "nagy tavaszi" gimibál. Erre sem mentem el. Sok mindent tudnék felhozni ennek alátámasztásául s megokolásául. De talán elsősorban azért döntöttem így, mert féltem, hogy nem mulatok elég jól. (akkor viszont, ilyen negatív előprogramozással, biztos így is történt volna!) Ha a tavalyi bálat veszem mérvadónak, akkor azt mondhatom, hogy olyan "közepesen" mulattam. Mindig táncoltam, s aránylag rövid ideig eggyel. Ezt viszont semmi kedvem sem volna megismételni, és főleg azért, mert azok a fiúk egyáltalán nem érdekelnek. (de sajnos így vagyok a legtöbbel, hogy addig tetszik, míg nem ismerem, aztán legyintek egyet, és azt mondom "áh, ez is épp olyan, mint a többi.") S épp azért állok már-már azon a fokon, hogy a felnőttek közt keresek ideált, ami igen sajnálatos tényként jelentkezik az én életemben. - Lehet, hogy ezen a bálon más lett volna a helyzet, mint gondoltam, de jobb ez a "lehet", mint az esetleges "nem". (Ebben ma már egyáltalán nem vagyok biztos! ) Úgy érzem, hogy tavaly, s főleg tavaly előtt még nagyon "kislány" voltam, épp naplóolvasás közben jöttem rá erre. Most viszont már egész más vagyok. (?!!) Talán.(így már más!) S a fiúk is mások irányomban. (Húsvétkor 11-en voltak locsolkodni. Olyan helyes volt mind!) De nem vagyok megelégedett. Vágyom arra a csodálatos, meseszép dologra, amit "igazi szerelem"nek neveznek. Tegnap is V. E.-nél voltam (talán ilyen "naplós" témák megvitatását illetően ő a legjobb barátnőm), ő sem ment el a bálba. De én nem bírtam elfojtani azt a vágyam előtte (se - mint ahogy magam előtt se!), hogy "jó volna a bálban lenni, s jól szórakozni!" , ő valószínűleg nem őszintén nyilatkozott, mert nem tudom elképzelni, hogy egy 16 éves lány ne kívánjon táncolni, szórakozni. Hát igen, hiányzik egy fontos szál az életemből, de már megtaláltam, (elvileg) s talán nem is olyan sokat kell várni, hogy találkozzon egy "másnak" a szálával, s nem válik el attól nagyon sokáig! Szeretném, ha volna egy olyan fiú, aki szeretne, s én is szeretném, de ha elképzelem magam előtt azt a valakit, akkor az illető inkább férfi, mint fiú vagy szegény Gerard Philippe-re vagy Jean Marais-ra hasonlít, kik a filmvilágból vett (ellentétes pólusokon álló) eszményképeim. G. P.-t különösen nagyon szeretem, s kimondhatatlanul fájt halála; a napokban kezembe került egy "Film Szinház Muzsika", mely egy képriportot tartalmazott utolsó filmjéről, s ahogy néztem a szomorkás, sovány de gyönyörű arcot, amely már nincs többé, éreztem, hogy könnyel telik meg szemem, és szívembe szorongás költözött. Nem voltam szerelmes bele (s nem is tudom megérteni azokat a lányokat, akik ilyen elérhetetlen álmokat kergetnek), de nagyon közel állt hozzám, viszont ebben nem kis része volt egyedülálló művészetének. - Most vettem észre, hogy még nem is írtam soha arról, hogy rajongok a filmszínészekért. De hát ez nem is olyan lényeges dolog, ugye? Nehogy azt hidd, hogy elsősorban külsőjüket nézem, művészetük dönti el, hogy a mérleg merre libben. (Azért a szépség is számít, hiszen a kettő elválaszthatatlan náluk.)