Egészen ötletszerű, sőt még inkább ösztönszerű mozdulattal vettelek elő k. Naplóm, méghozzá a szokásos tanulásom kellős közepén, illetve elején (u.i. még csak a matematikám van kész és a latin preparáció( Úgyhogy pillanatnyilag nem is tudom, mit és miről írjak. "Ő"róla? Á, annak már igazán semmi értelme! (Eddig sem volt sok.) Kezd teljesen eltűnni életemből, érzéseimből, s ha néha-néha látom, már egész idegennek tűnik, s nem is olyan "szép", mint amilyennek eddig láttam, s valószínűleg a jelleme sem méltó a "rajongásra". Szóval: azt hiszem, ez már valóban a dolog vége. (lassú, de biztos halál.) Amilyen bután-sután kezdődött, úgy is fejeződik be. De mi fejeződik be?, hisz' alig történt valami. Hát igen, látszólag semmi sem történt, csupán én éltem át annyi belső élményt, mely egészen felkavart. S mégis azt kell mondanom, hogy szép volt: csodálatos és gyönyörű - a belevegyülő kétely, izgalom, bizonytalanság, szorongás ellenére, Igen,... Szép volt...... De azért ne tarts teljesen hülyének, ha azt mondom mindez után, hogy jó, hogy vége. S azzal köszöntöm őkelmét (akarom írni a "Véget") hogy végre! -
Nem a szerelemtől akarok végképp elbúcsúzni. Á, dehogyis. Hisz' azzal (valódi értelemben) még nem is találkoztam! Csak tőle, végképp. (S itt megjegyzem, hogy az eddigi ál-búcsúk alkalmával óriási ellentét húzódott írásom és tulajdonképpeni gondolataim, ill. érzéseim között, s így a búcsút mintegy belső parancsra kierőltettem magamból. Most viszont teljes az egyensúly - fennáll a "dinamikus állandóság") Búcsúzom Tőle. S várom a másikat. Az igazit. - Sürgetőn, türelmetlenül, kiváncsian... szívemet kitárva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése