lányom gyártja a laptopján a szakdolgozatait, közben feltett egy fura de indokolt kérdést, hogy tudtunk mi szövegszerkesztő nélkül szakdolgozatot írni... (írtam is erről a napi blogomban:
közben előkerült az én régim (több mint 40 éves!) és belenéztem - (a régi naplóim még nem kerítettem elő) - addig is, a szakdoliból egy régi szöveg(em); hiszen hiába A lírikus Kosztolányi és a valóság, a téma - ott van valahol benne az én huszonéves én(em) is... nem csak a naplókban... sőt, mintha előrevetülne a mai , 60-as is; különösen az utolsó, a Számadás fejezetben , a Hajnali részegség c. versről írtakban - bár nekem is várni kellett, 50, jaj 50 évet ahhoz, hogy igazán "felébredjek" ("a valóra")... de azért már huszonévesen is sejthettem valamit ....
"a költő számot ad mindenről: gyermekkorról, öregségről, elmulasztott s újra megtalált szépségekről, az élet értelméről - a halál ellenében is. Nagy , nemes gondolatokat önt hozzájuk méltó költői formába. Gondolatsora kiszűri mindazt, ami benne, költészetében szép, emberi és érték volt. (...)
A vers gerince egy látomás, a képzelet "égi játéka", mely egészen új tartalommal telve meg, fokozatosan: az élet egész valóságának, szépségének nagyszabású tablója lesz, sajátosan a valósághoz tartozó. Már nem csak a gyerekkor égre vetített vágya, illetve az illúzióvesztett felnőttkor múltbavetített nosztalgiája a szépség után. A versben minden mozzanat arra irányul, hogy előkészítse illetve mérlegelje ezt a nagyjelentőségű felismerést.
A látomás így keretbe ágyazódik, egy konkrétan adott valósághelyzetbe. A közvetlen beszédhang ("Elmondanám ezt néked. Ha nem únnád..."), valójában az egész verset áthatja - külső oldalról is mintegy megteremti a vers valóságalapját. Az egész költemény így, végeredményben a valóság- és álomképből összeötvözött felismerés elmondásává lesz, az élőbeszéd sajátosságait még a látomásképek elmondásában is megőrizve. A vers külső valósághelyzete, megírásának, létrejöttének mintegy ürügye a láthatlan harmadik személy, akinek át kell adnia ezt a nagyszerű élményt, amelyben ő részesült. (...)
A konkrét értelemben vett kerete a látomásnak annak tökéletes valóságbaágyazottságát biztosítja.
A verskezdés a kiinduló valósághelyzet feltérképezése, egyaránt tartalmaz a külső és belső valóság pontos, objektív megfigyeléséből származó elemeket. Miután az érdeklődésfelkeltő megszólítás elhangzott, az "elbeszélő" költő hozzákezd a helyzet- és hely leírásába: saját álmatlanságának önmegfigyelésen alapuló külső leírását adja, a külső leíráshoz közvetlenül kapcsolódik a felismerés helyének szinte földrajzi pontosságú leképezése. (pl A Logodi utca megnevezése). Mindez közvetlen előkészítése a feleszmélésnek: logikailag is egyik mozzanat nő ki a másikból. (L: álmatlanság, kinézés az ablakon, betekintés a tárt ablakokba)
Mindez szemléletessé és indokolttá teszi a felismerést: az aludni nem tudó, nyugtalan költő látomásait nyilvánvalóvá, de eddig a látomásig is még a valóság közbeiktatott lépcsőfokain jut el. A közvetlen tárgyi szemlélet, a leírás ítéletté teljesedik, ami viszont még közvetlen szemléleten alapul, de már egyben eltávolodás is attól az általános irányába: a költő a konkrét kép láttán "eszmél a valóra", de a konkrét kép általános, mögöttes tartalommal telik meg, s ki is szélesül. Nem egy-két "tárt otthont" láttat a költő, hanem valamennyit. A nyelvezet is a feleszmélés gondolati, elvontabb jellegét jelezve eltávolodik a közvetlen beszédhangtól:
"Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk."
De a közvetlen valóságmegfigyelés elemei ismét visszatérnek, az eszmélés visszakanyarodik a
leírásba, de már magába olvasztja annak tartalmát, s így a konkrét képek egy általános tartalommal gazdagodnak; a szimbolikus jelentés viszont tökéletesen fedi az alapjelentést, a konkrét az általánost. A költő egyszerűségében megkapó és eszméltető képet tár fel, a kis dolgokban érzékelteti közvetlenül a bennük rejlő jelképest.
"Mellettük a cipőjük, a ruhájuk..."
"Egy keltőóra átketyeg a csöndből."...
s a jelentés, mi átfonja a megfgyelt dolgokat:
"...minden lakás olyan, akár a ketrec"
"...ébredj a valóra"
Ezután már a bizonyosságérzés keménységével, keserűségével és halvány cinizmusával tör ki belőle az illúziótlan valóságlátás dermesztő jövőt idézése:
"A ház is alszik holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e
vagy állat óla."
Mélyebbre már nem zuhanhat a tekintet... ezután már csak tagadhatja a teljes tagadást valami hittel. A földről, a komor valóból a derűs égre irányul a tekintete. Az ég a gyermekkor szép emlékeit idézi, majd az emlékezés a mennyei bál látomásává oldódik. A látomás a valóság képeiből van összeállítva, de az igazságkimondás szempontjából fontosabb ennek a látomásnak szimbolikus tartalma és jelentősége: a költő elszakad a súlyostól, a föld ketrec-börtönéből, s felfedez valamit, amibe belefeledkezve tud gyönyörködni; az ég, mi eddig csak jelentés volt a versekben, minden szépség képi megjelenítésévé vált, a mennyei bál képei által mond el mindent, amit elmondhat életről, közelgő halálról, az elmulasztott szépségekről s az élet utólagosan megtalált értelméről. A feloszló vendégsereg képe saját életének képét is jelenti a közelgő elmúlás árnyékában, így az első rész "komor valóra ébredés"e, s az azt követő eszmélés kiszélesült, végső soron szép tartalmakkal feldódott keménysége. A börtön föld-képe kitárult. De a szépségnek, mint a való élethez tartozó értéknek utólagos felfedezése, a belefeledkezés öröme után ("szájtátva álltam, s a boldogságtól föl-fölkiabáltam...") a látomás szétoszlásával párosul a szépség elmulasztása miatti bűntudattal. A vallomás őszinte, meghitt hangja a "hitetlen" hittevése az élet szépsége mellett, hódolat az élet előtt."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése