Jelenleg valóban sok mondanivalóm van, de attól félek, hogy nem fogom a legmegfelelőbben kifejezésre juttatni azokat, mely valamennyi örömhír, s két újságcikkel kapcsolatos. Az első április 29-én jelent meg "Szerdán rendezte meg a makói gimnázium a hagyományos József Attila emlékünnepélyt", s rám vonatkozó része: "G.J. nagy átéléssel és kitűnő technikával szavalta el a költő "Hazám" című versét. Előadása azt bizonyította, hogy a makói szavalók fejlődése jó irányban halad és jó kezekben van." (mellesleg megjegyezve: azok a bizonyos "kezek" nem léteznek illetve az enyéim) s továbbá: "A zeneszámok közül S.I. és G. J. hegedűszáma aratott megérdemelt sikert.)
Ennyit mond az újságcikk, s most jövök én:
E nevezetes nap örökké emlékezetes marad, s ehhez hozzájárul túlzsúfoltsága is. Kellő aláfestésül előrebocsájtom, hogy e tanévben egyáltalán nem szerepeltetett az iskola (talán egy sajnálatos félreértés miatt) s ezek után lásd , mi történt: - Az ünnepélyre készülnöm kellett zenekari- szólószámokkal és a Hazám c. verssel. De úgy látszik ez korántsem volt elég. A nevezetes napon 12 órás szünetben hívat Margit néni (a szomszéd osztály magyar tanárnője, aki a műsorokat szokta szervezni) : Tudod-e a Fiatal életek indulóját? -Nem. - válaszolok. - "U.i. be kellene ugorni ezzel a verssel délutánra. mert a szavaló megbetegedett. Ha nem, találunk mást, akkor beküldöm Nelli nénivel a könyvet, s majd magyarórán megtanulod." Símán is ment volna minden, ha N. néni nem "akar segíteni" rajtam, s így odaadta P. Marinak a könyvet, s a mikor óra végén felolvastatta vele a verset, majd velem, hogy mutassak rá a hibákra, úgy döntött, hogy mégis csak nálam kell maradni. (De legalább órán nálam lett volna az a vers!) 1-2-ig zenekar. A versből még egy szót se tudok, s 3-kor már a szobornál kell állnom, a város főterén, (akkor még ott állt költőnk szobra, amit mostanában helyeztek a gimnázium elé, ahova megjósolta...) "a nagy nyilvánosság előtt", s szavalni a legnagyobb lelkinyugalommal. Mielőtt hazamentem, 5 percet igénybevéve "megtanultam" a verset. Ez mutatkozott a legnagyszerűbb megoldásnak, mert így ki tudtam használni "a verssel a fejemben" azt az időt, ami a hazamenésemmel eltelt. Otthon kis idegeskedés, kapkodás, enni nem akarás. (Ez nagyon éles emlékként megmaradt bennem, szegény anyu hozza a kezében a z aranylón sárga húslevest, metélttésztával, jön utánam, én menekülök, ő könyörög, hogy legalább egy falatot egyek belőle, de én hajthatatlan vagyok, -bánt is utólag -csak a verssel törődök, képtelen lennék amúgy is enni, össze van szorulva a gyomrom. _ Lányomnak most elmesélve ezt a történetet, egyből ezt a kérdést teszi fel, de miért nem olvastad fel azt a verset, miért kellett mindenáron megtanulni, ilyen körülmények közt. - Hát... ez akkoriban elképzelhetetlen lett volna! Ma általános. Látom, országos, nemzeti ünnepeken is.) De ami fő, délután minden nagyszerűen ment, (amint azt a cikk is bizonyítja, amire visszatérve még annyit szeretnék mondani, hogy (nem tulajdonítok én túlzott jelentőséget az újságcikkeknek - mondjuk akkoriban nem bulvárlap volt a megyei lap, - másrészt egy nyitott dobozba összegyűjtögetett cikkekre valahogy ráömlött a tinta - úgyhogy talmiságuk ílymódon szimbolikusan az idők folyamán megmutatkozott e múló dicsőséget eltakaró kék foltokkal) N. néni ült az előadáson az újságíró mellett, s tőle tudom, hogy az mennyire el volt ragadtatva a szavalásomtól, s tüzetesen érdeklődött irántam, úgy hogy N. n. véleménye szerint "biztosan fel fognak karolni" (jaj! kik, hova? mi ez már megint? - Amúgy az újságíróval még összehozott a sors, már fiatal tanárként, amikor bejött az egyik magyar órámra, írni róla és -az igazgatónak javasolt legjobb magyar irodalom taníványomról, aki a méltán ült az osztályban József Attila egykori padjában - s aki jóval később a felesége is lett az újságírónak, s maga is újságíró, jelenleg is - így lettem én akaratlanul is "házasságközvetítő" , de némileg pályán elindító is...(?) Sajnos az újságíró már nem él...)
A szavalással kapcsolatban: végre sokat szerepelek: (Ennek nem örülhetett mindenki! Anyu a József Attila ünnepségen meghallotta a háta mögött ülő egyik tanár foga közt elmorzsolt rosszalló, gunyoros megjegyzését, mikor a Hazám-mal a színpadra álltam: "Már megint a G. !!" - rosszul is eshetett neki - hiszen rámtukmálták, s emiatt nem is ettem meg az ebédjét... mint tudjuk... )
A József Attila ünnepség előtt a Hazafias Népfront gyűlésén. (azóta levélben köszönték meg közreműködésem.) (gondolom merő formalitásból, hivatalosan)Szombaton a Tavaszi Hangversenyen szintén kivettem részem a szereplésből. Zenekarban játszottam, szólót, és szavaltam. S a sikerem nagy volt. B. G. tanárnő szerint aznap "az egész város rólam beszélt" (azt hiszem, B. G. tanárnő szeretett túlozni, de tény, hogy mindig mindenről (pletykáról is) ő volt legjobban informálódva a városban). Vasárnap, május 1-jén szintén szavaltam. S ma délután fél ötkor a városi Anyák napja ünnepségen szintén fogok.
S végre! 15-én (egy hét múlva) meg lesz tartva a megyei szavalóverseny Vásárhelyen. Csak sikerülne! Olyan hatalmas vágyat érzek arra, hogy feltűnjek. (jaj, de rossz ez a szóhasználat!) Vágyom a sikerre, az érvényesülésre. Nem tudom eldobni azt a gondolatot hogy színésznő legyek. Nem és nem. Hiába próbálkozik ellenvetéssel a rokonság minden egyes tagja. (Egyébként Laci bácsitól a napokban kaptam egy gyönyörű, hosszú levelet, amire okvetlenül vissza fogok még térni)
A másik újságcikk arról tudósít, hogy a Felszabadulási Seregszemle irodalmi pályázatán 2. díjat nyertem. (s 200 Ft könyvutalványt - akkor ebből rengeteg könyvet lehetett vásárolni!)Lehet, hogy a fenti sorok száraz felsorolásnak tűnnek, de nekem többet jelentenek: a felemelkedés, a siker útjának parányi állomásait.
(Azt hiszem mégis csak eltúloztam a jelentőségüket! Minden (külső) siker átmeneti és talmi! és csak részleges. Az élet, a lét értelme valahol egészen máshol van. Azt hiszem elég hamar rá is jöttem. És elég hamar le is mondtam a -külső- sikerekről, önként! Talán még jobban is , mint kellett volna(?) De találtam helyette mást...)
E héttől kezdve menzás vagyok. vagyis a kollégiumban ebédelek, s így minden nap látom Őt. Illetve láthatnám, ha valami bámulatos erő nem venné le tekintetem minduntalan róla. Szeretem, de egyre jobban kezdem azt hinni, hogy nem Őt, hanem ezt az érzést. Olyan jó volna tudni, hogy Ő vajon mit gondol felőlem? A J. A. ünnepélyen a színpadon szavalva észrevettem Őt. Úgy nézett rám, olyan gyönyörűen, s olyan csodálatosan szép volt, hogy erőt kellett venni magamon, hogy folytassam a szavalást, beeéléssel, s elfelejteni azt a káprázatos, mély, szívbehatoló tekintetet. (Szerencsére sikerült.) ... S ha elgondolkodom ezen a különös szerelmen nevetnem vagy talán még inkább sírnom kellene. Ó, de szerencsétlen is vagyok én! Hát ez már örökké így lesz, hát valóban igaz az a mondás, hogy
"Aki elérhetetlen, azt örökké szeretjük." (?)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése