Háromszoros hurrát a vakációnak, amely végre eljött, reményteljesen beköszöntve minden diák ajtaján! Hurrá! Hurrá! Hurrá! - De minek ez az önfeledt, visszafojthatatlan lelkesedése az örömmámornak? Hiszen ez a diákélet rendje: 10 hónap tanulás, 2 hónap szünet. S csupán a 10 hónapnyi megfeszített munka időszakának vége felé kívánjuk oly áhítattal, az egyre tobzódó kötelességek, tennivalók s követelmények sodró hullámában a fuldokló szavaival: "Segítség! Vakáció! Ments meg!" S a jó vakáció el is jön, de nem feloldoz, nem megment, csupán jutalmazza hősiességed, amellyel önmagad mentetted meg. - Talán a leírottak rám nem is teljes mértékben vonatkoznak, de annyi bizonyos, hogy ha nem is oly elkeseredetten, s nem csupán megoldást keresve, vártam, nagyon vártam a szünidőt, mint mindig. - Viszont most, mikor itt van, nem is tudom, mit mondjak. A "hurrák" létjogosultak. Csak valami fájó szó hiányzik mellé, ami az iskolának szól, amit ha nem is örökre de elhagytam, és ez az utolsó szünidő, mely után visszatérek hozzá, hiányzik megy fájó szó, amely elbúcsúzik az osztálytól, a csínyektől, a diákélettől, s hiányzik egy fájó szó, amely elbúcsúzik Tőle, s ez utóbbi szomorít el legjobban, mert itt a búcsú végleges, és már talán meg is történt még a "köszöntés", az "üdvözlés" alkalmával, és mégis szívfájdító, s talán épp e kettősség, e benemteljesülés miatt.
Szóval - már megint - erre ment ki a dolog. S aztán következett egy Werther-i, de nyavalygós levélforma, irodalmias(nak vélt) allűrökkel:
(már nem tudom, hanyadszori - s még mindig nem végleges- búcsú... "Törjön százegyszer százszor tört varázs"?) :
"Hát akkor Isten veled. Szerettelek, nagyon szerettelek - bocsáss meg érte. Vigyáztam arra, hogy ne tudja senki, csak én és e napló, s a te naplóbeli alakod, akivel az én szememben azonosultál. Azt hiszem, törekvésem sikerült.: talán még Te sem sejtesz semmit. De jobb is ez így. E szerelem értelmetlen és együgyű volt, de szépsége tagadhatatlan, hisz' a leggyönyörűbb, a legmagávalragadóbb érzéseket hozta bennem felszínre. Nem merem azt mondani,. hogy minden elmúlt. Valószínű, hogy ez a búcsú csak formális, és fel-feltör belőlem még az Etna, melynek tüzes lávája érted izzik és ég. (jaj!) De e búcsú így is értékes, és remélem, nem csak a szünidő tartamára szól, hanem örökre a kézzel alig fogható emlékeket megtartva és megőrizve, s talán egyszer azt is elfelejtve. (így is lett...) (stb... stb... megelégeltem továbbírni most...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése