Igen, már 59-et írunk, s februárt. Az idő szárnyakon repül. ( "Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül, /S minden míve tűnő szárnya körül lebeg! / Minden csak jelenés; minden az ég alatt, / Mint a kis nefelejcs, enyész" -vajon tanultam már Berzsenyit ekkor?) Már javában járunk iskolába, sőt olyan rég, hogy el is felejtettük, hogy szünet is volt. "kitűnő" lett most is a bizonyítványom, természetesen nagyon örültem neki, nem kis dolog volt az odáig vezető út. A konziban is beírták a félévi jegyeket az indexbe. Azok már nem voltak ilyen egyformák. Hegedűből 4-est, szolfézsből 5-öst, zeneirodalomból 4-est kaptam (u. i. az órákra nem tudtam járni, s az akkor lepörgetett műveket nem hallhattam, egyébként sikerült a vizsgám.) Ez az eredmény is jó. Elég nagyok ott is a követelmények, fizikailag lehetetlenség volna mind a 2 helyen a legkiválóbb eredményt elérni. (Csakhogy rájöttem!)
Sok mondanivalóm van érzelmi téren is. Tele van a szívem, ki kell önteni. Nagyon szerelmes vagyok. Én is elénekelhetném azt a slágert, ami így kezdődik: "Sajnos szeretem, nincs is egyebem, mint ez a keserű, mégis oly gyönyörű félig szerelem" ( Pontosabban, innen az internetről, most: (Sárosi Katalin száma volt, G. Dénes György (Zsüti) szövege (akárcsak az emlékezetes: "Nekünk találkozni kellett."..): Sajnos, szeretem./Sajnos, követem./Bár idegen,/Mégis oly' ismerős énnékem/Itt a szívemen./Hogyha látom én, /Felcsillan a remény,/S csak álmodom, álmodom, álmodom azt,/Hogy már az enyém./De csak a levegőt ölelem./Sajnos, szeretem,/Nincs is egyebem,/Mint ez a keserű, /Mégis oly' gyönyörű félig szerelem./De fel kell, hogy olvadjon a jég,/Ahhoz, hogy igaz legyen./De így is szeretem,/Úgy is szeretem,/Sajnos, szeretem.) Még mindig ugyanaz a fiú ( az a konzervista fiú, aki a bálban ott volt) Még mindig nem ismerem, s talán már rég nem is foglalkoznék vele így ismeretlenül, gondolataimban, álmaimban, ha nem volnának azok a hétfői és csütörtöki, azok a gyönyörű, érzéseimet továbbtápláló napok. Tulajdonképpen bosszankodnom ellene, hogy még nem ismerem, de én nem vagyok szomorú, kapok mást tőle, igen tőle. Azt hiszem, nem tévedek, ha Ő azt mutatja, amit érez, akkor feltétlenül tetszem én is neki. Viszont, akkor miért nem kereste meg még megismerkedésünk módját? - merül fel bennem az ellentmondás. De jó volna belelátni a lelkébe, vajon kinek a neve van ott? (én nem láttam Szegeden még egy lánynak se udvarolni, beszél velük, de nem "úgy". Itt a gimibálon sem igen táncolt, csupán eggyel láttam, egy harmadikos lánnyal: D. M.-val. Nem vagyok rá féltékeny, de ha látom az iskolában valahol, soha sem mulasztom el, hogy meg ne nézzem (talán egy csöppet irigy is vagyok rá), már csak azért is, hogy milyen az, aki több mint valószínűleg tetszik neki. Hát mi is történik (azaz, pontosabban: NEM történik) hétfőn és csütörtökön? Hétfőn nincs órája bent, de újabban akkor is a konziban van (újabban). Ülök a folyosón, (közben szolfézs füzet a kezemben, s Aranka néni ül mellettem, oda se figyelek, mit mond, untat, idegesít, már nagyon unom az örökös hétfői, csütörtöki "látogatásai"t - hát ez bizony nagyon nem szép dolog! nehezemre is esett lemásolni, lelkiismeretfurdalás nélkül..., de talán az enyhítő körülmény, hogy A. néni a volt tanítónő, folyton rendreutasított, nevelt engem, s figyelmeztetett a rossz tulajdonságaimra, szokásaimra, talán ekkoriban már nem is, de kis koromban biztos; hogy - klausztrofóbiám ellenére - ne üljek a moziban a sor szélére, mert az a jobb hely , s azt át kellene adnom anyukámnak, vagy más felnőttnek, hogy öreges ruhákban járok, hogy miért van a fülemben fülbevaló, a fülkifúrás egy barbár szokás, semmivel se enyhébb, mit ha az orrunkba raknánk karikát,... stb - persze azért jobban kellett volna figyelni rá - a konziban is, - már szánom-bánom, csak azt remélem, nem vette észre.., bár lehet, hogy az természetes is , hogy egy fiú ("Ő") jobban érdekelt, mint öreg nagynéném csacsogása...(?) s hirtelen előbukkan Ő; a kanyarban , s jön az előtérbe. Aranka néni miatt csak futó pillantást vetek rá, de ez is elég ahhoz, hogy szívem erősebben verjen, s hogy észrevegyem azt, hogy rámtekint. (Ah! Nem is egyszerűen "néz", hanem "tekint"!!!) Ilyenkor aztán végleg nem tudok odafigyelni Aranka néni csacsogására, rabja vagyok, érzem a pillantását, amit rám vet, s alig várom, hogy A. n. elmenjen (jaj, de mindjárt itt a magyarázat:) (ilyen önző vagyok, nem tehetek róla, (!) , a szerelem tett ilyenné, persze nem mutatok semmit abból, hogy jobb szeretném, ha nem volna ott (ez némileg megnyugtató!), úgyis általában elmegy 1/4-1/2 órán belül. ) A múlt hétfő nagyon szép volt. (Képzelem!) Különösen a 4 és 5 óra közötti idő. Egy lánnyal ültem a padon. Ő nem messze tőlem állt, felém fordulva. Elég sokáig volt a folyosón, és azután bement valamely terembe. Nem sokkal utána újra kijött. Ekkor már többen voltak kint. Egyik fiúval beszélgettem épp, amikor kijött. Ugyanott állt meg, s rágyújtott. Akárhányszor ránéztem, mindig rajtam volt a tekintete. Szinte bolondító volt a nézése. (hm...) Ugyanígy nézett rám egy csütörtöki nap, kissé érdekes környezetben. A konzi aulájában, ahol lépcsős feljárat van az emeletre, a lépcsőtől balra állt, néhány szolfézs-társával, én a lépcső jobb oldalán, az 1-es terem előtt vártam t. úrt (N. I.-t) , én nem is tudtam, hogy ő ott áll a "rácson" túl ("Ott túl a rácson"? Gábor diák - Zenthe Ferenc, vajon lát(hat)tam már a filmet?) kellemes meglepetés volt, amikor észrevettem, s láttam, hogy az ő szeme is rajtam van. A bálban tapasztalt észrevételeim is kedvezőek. Viszont ez a tény nem kedvező (mégse, csakhogy rájöttem!), mert nem kért fel. Igaz, hogy főleg éjfél után látott, s dobogtatta meg a szívem, s akkor már nem illett volna. (Ó, azok a merev, viktoriánus illemszabályok... felkérés, bemutatkozás, csak a fiú közeledhet stb...)
Szóval, így áll a dolog (sehogy!) Érvek és ellentmondások viaskodnak. (?)
(...)
némi ellentételezésként, lelkiismeretnyugtató figyelempótlásként felteszek (szegedi) képet Aranka néniről, (a bejegyzés főtárgyáról úgysincs, csak a fejemben) én készítettem, a Móra múzeum előtti parkban - anyu is a képen:
sőt, ez meg itt olajfestmény Aranka néniről, fiatal korából - hozzánk került a kép - a régi házban , s lányom utólag vallotta be, hogy "félt tőle"... különös (bár én is voltam hasonlóképp Magdi néniéknél -amúgy nagyon jóhangulatú nyaralásaim alkalmából- egy könyvespolcon álló szoborral És én is csak később mertem beszélni róla.) A hatalmas festmény egyébként most is itt van velünk, a panel lakásban, csak nincs helye a falon, mert ott már nincs szabad terület, főleg könyvek borítják be) , az előszoba (illetve) szűk folyosó falának támasztva áll szegény jelenleg, nomeg most itt: (a képeknek is van sorsuk?)
...és gyakran belebotlok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése