Amióta nem írtam, nagyon sok minden történt.
Anyu 4 hétig volt az idegklinikán (ezt megelőzően I. 13-án olyan izgalmas és szörnyű napom volt, amit nem lehet elfelejteni soha ), de "minden jó, ha a vége jó", s most a vége valóban jó, mert anyu szerdán új emberként, teljesen meggyógyulva jött haza. Jelenleg én vagyok beteg, de nem komoly a dolog. Magdi néninél voltam egy pár napig, s elkaptam tőle az influenzát.
Kikaptuk a félévi bizonyítványt. Ismét kitűnő lettem. Sőt, most a konziban is. Ott is jelesem van mindenből.
Hogy ne legyek hűtlen eddigi naplótémámhoz, csak annyit írhatok, hogy én se vagyok tisztában saját magammal, de annyit megállapíthattam, hogy álomvilágban élek, s csak néha jövök le a földre. Még mindig, ha látom, áramütésszerűen csap végig rajtam valami. Bele kell őrülni ebbe! Hisz' az egész egy őrület! Beleestem egy szakadékba, hol azt hittem, virágok nyílnak, helyette a száraz kórók összeszaggattak, s most mindenféle erőfeszítés ellenére nem tudok visszamászni, képtelen vagyok rá, pedig fönn valóban virágok várnának rám, mik eddig is ott voltak, csak nem vettem észre, mert vonzott az idegen, az ismeretlen, a távoli, ami mindig szebb, mint az elérhető. Nem tudom magamnak megmagyarázni, hogy miért vagyok ilyen, s hogy miért lettem ilyen - Néha határozottan nem szép, "belső" tulajdonságait pedig alig ismerem. de a szeme, az a gyönyörű, barna szempár! Ha ránézek, csak azt látom. - Nem fogok ránézni. Meg tudom tenni? Talán igen. S akkor minden rendben lesz. - ?!? (ezeket a kételynek hangot adó írásjeleket később írhattam ide, ceruzával - biztos okom volt rá!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése