vágyakozás

1959. március 28. szombat 16 óra

Ha író lennék, talán még akkor sem tudnám leírni, amit szeretnék. De azért megpróbálom.

Néha, s mostanában egyre gyakrabban olyan érzés fog el, olyan vágyakozás, hogy kénytelen vagyok elszállni (gondolatban), képzeletvilágomba, ahol valóra válnak álmaim, vágyaim, melynek középpontja "Ő", az én ismeretlen ismerőseim, aki - legalábbis idáig úgy látszik - kiismerhetetlen. Nagyon szép fiú, nekem az. Nem is a szépsége (ami vitatható) imponál, hanem egészében jó megjelenése, hogy mindig rendes, ápolt,; ruhája, cipője kifogástalansága, nyílt tekintete, mosolya, modernsége. Az imént, mikor azt írtam, hogy nem szépsége, ami imponál, nem voltam szabatos, sőt nem is azt írtam, amire gondoltam, hisz' nekem olyan szép "Ő", hogy érzéseimben főleg ez határoz. Tudom, most szentimentális vagyok, de nem tudok más lenni. Talán, majd, ha vágyam valóra válik (ó, de jó is volna), megváltozom e tekintetben, mert "Ő" nagyon reális. - Ha tudná, hogy én mennyit firkálok róla, mennyit foglalkozom vele! Talán még azt se tudja, hogy tetszik nekem, gyáva vagyok kimutatni. De ez a kétség nagyon rossz. Miért néz úgy rám, hogy újra és újra föllángolnak érzéseim? Miért?! Vagy ha ő is hasonló érzésekkel van irántam, miért nem ad erre biztosabb bizonyítékot, miért nem keres módot megismerkedésünkre?! S ha nem érdeklem (remélem, ez nem áll fent), akkor miért teszi ezt velem?! (...) Csütörtökön végre feleletet akarok kapni az én nagy kérdésemre (persze nem a szó szoros értelmében), csak még a módját nem tudom. Olyan kár, hogy ilyesmiről nem lehet, legalábbis én nem tudok) senkivel se beszélni (csupán Neked árulom el titkaimat kedves Naplóm) senkitől tanácsot kérni. Azt se tudom, hogy helyes-e kimutatnom azt, amit érzek, egy fiúnak, ha nem is teljes mértékben, csak egy ici-picit. Én ezt nem tartom illetlenségnek. Vagy a lány talán nem választhat, ő csak választható, s köteles annak udvarlását fogadni, aki őt kiválasztja, ha neki nem is tetszik?! Ugye, hogy nem (te is igazat adsz nekem) (Micsoda öntudatlan feminizmus is lappangott bennem! harc - de legalábbis berzenkedés - a női egyenjogúságért, szentimentalizmussal, fanatizmussal, naivitással ötvözve) Olyan rövid ez az emberi élet, s lassanként belátom, hogy: az élet célja a boldogság elérése. Én boldog akarok lenni. Ha ő visszautasít , ha nem szeret, még 100-szor is lehetek boldog(abb) talán, mert jelenleg nem ismerek olyan fiút, akivel boldogabb lehetnék, mint Vele. (Azok a fiúk, akiknek én tetszem, nekem nem tetszenek.) "Ő", ahogy mondani szokták. az "Igazi", az én várva várt mesebeli hercegem. (...) Hm... hm...