Most csak egy pár sort írok, de ami mégis nagyon fontos. Ma reggel szilárdan elhatároztam, hogy véget vetek annak, amiről most egy párszor írtam. Tegnap, mikor zenekarra mentem, láttam a feleségét és a kislányát, olyan helyesek voltak, s előttem minden olyan furcsa lett. Hát mit is akarok én? Az egésznek semmi értelme, semmi. De úgy gondolom, még nem késő, hisz' nem is történt semmi, csak annyi, hogy nekem megtetszett valaki, akit még észre vennem se lett volna szabad, s úgy vettem észre, hogy én is tetszem neki, de ez utóbbi korántsem bizonyosodott be teljesen, s én nem is akarom, hogy bebizonyosodjon; előintézkedéseket teszek, először is megígérem, hogy a naplómba többet erről egy szót sem írok, kerülök minden lehetőséget arra, hogy lássam (a sorakozónál majd igyekszem valahogy úgy állni.) Tudom, nehéz lesz, de ígérem, hogy így lesz. Szép volt, de elég volt. Félek, ill. már nem is félek, mert úgy érzem, elég erős leszek. Amióta először írtam erről a dologról, azóta tapasztaltam mostanáig ezt a félelmet, s csak azon csodálkozom, hogy nem hamarabb bukkant elő ez a jogos s megérthető érzés. Pedig általában úgy szokott lenni, hogy a naplóírás elszakít a valóságtól, elhomályosítja azt. Most szerencsére más történt: gondolataimba belemélyülve feloszlott a köd, (ha nem is teljesen) és rájöttem, hogy veszélyes s nem jó játék, amit én nem is annak tekintettem, hanem egy kis elröppenésnek a valóságtól, egy kis kikapcsolódásnak, az iskolábajárással együttjáró izgalmakból,
s egy kis izgalmas örömnek. Talán nem is őt magát szerettem, hanem ezt az érzést. (mert szeretni jó.)
(igen... nincs is mit hozzáfűzi; ez aranyigazság: "szeretni jó"(volt)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése