Ma délután egy igen fontos, sőt talán a legfontosabb kérdés foglalkoztatott: a pályaválasztás. Nagy probléma. 4 pálya, ami szóba jöhet. Orvos, mérnök, jogász,tanár. Sorra veszem őket:
Orvos soha életemben nem akartam lenni. Nem tudom ezt a szép pályát élethivatásomnak elképzelni, mert nem bírom a betegséget, és nagyon rossz lehet állandóan szenvedő, beteg arcokat látni. Amikor iskolában oltanak, nem vagyok képes nézni az injekciós tűt, amint belemélyül a karba, akár az enyémbe, akár máséba. Hogy sokat keresnek az orvosok? Igen, ez egy kicsit csábít, de ez a tény messze áll ahhoz, hogy érv legyen, hogy ezért, és az én esetemben csak ezért legyek orvos. Szebben hangzik, és igazi érv az, hogy szép ez a hivatás, mert segít az embereken, (aki választja), meggyógyítja a betegeket. Nem valószínű az, hogy nem ennék jó orvos. Az is lehet, hogy sokat gyógyítanék meg. Egyelőre az orvosi pályát zárójelbe teszem, de csak ceruzával, ki tudja?
A következő: mérnök. Anyu ennek örülne a legjobban, s én is sokáig, ha kérdezték, mi akarok lenni, ezt mondtam. (Most azt mondom, még nem tudom, vagy azt: tanár vagy mérnök.) Ez a szó: mérnök, tág fogalom, mert van vegyész-, elektro-, kultúr-, hang-, textil-, és még sorolhatnám tovább. Az a hiba, hogy egyiket sem ismerem, sem a rokonságban, sem baráti körben, ismerőseim közt nincs mérnök, így nem tudhatom mi a vonzó és mi a taszító e pályákban. van ugyan egy ismerősöm (S. Kati), aki hídépítő mérnöknek készül, de tőle csak annyit tudok, hogy nagyon sok betűrajzot és általában rajzokat kell készíteniük. Igaz, nem is érdeklődtem tőle. Szerintem száraz pálya a mérnökség, és ez tart vissza. Talán a kultúrmérnökségben van egy kis hangulat, de nem tudom, csak a névből ítélve gondolom.
Tanár. D. tanárúr mindenáron azt akarja, hogy matematika-fizika szakos legyek. Igaz, hogy szeretem a matematikát (fizikát még nem tanultunk a gimnáziumban), de azért idegenkedek egy kicsit ettől a pályától is. Szép hivatás pedagógusnak lenni, az ismereteket tovább adni, tanítani a jövő emberét, esetleg már az embert (egyetemeken), de nem hálás dolog. A fizetés nagyon kevés, csak akkor megfelelő, ha a férjem orvos, esetleg jól kereső mérnök lesz. Nehéz jó tanárnak lenni. Ha szigorú, akkor nem szeretik, idegesítik a gyerekek. Ha enyhe, akkor nehezen, még inkább egyáltalán nem éri el célját: azt, hogy tudjon is az a gyerek. A szülők is csak ritkán értik meg, legalábbis a mostaniak. Sajnos úgy gondolkodnak, hogy a tanár hibás, a gyerek soha. Az a tény, hogy sok a szünet, a sok "rossz" mellett "nagyon jó".
Jogász. Annak ellenére, hogy édesapám is jogász volt, csak ma vetődött föl bennem, hogy ezt a pályát is választhatnám. A családban sok ügyvéd volt és van. Apukám, apai nagyapám, anyu testvérei: Gyuri Bácsi, Feri bácsi, Gyuri bácsi fia Tomi joghallgató volt, (később többek közt az is lett, Amerikában) és épp tegnap tudtam meg, hogy anyu nagymamájának testvére is. Szóval a rokonságban ez fordul elő legtöbbször, így nem is lenne érdekes, ha ezt a pályát választanám. Volna is kedvem hozzá, de egy kicsit furcsának tartom nőnek ezt a foglalkozást. (? mintha azt olvastam volna, hogy a bírói pálya is elnőiesedett!)
Tehát ez a jelenlegi helyzet a pályaválasztásommal. Mindenestre a hegedülésben ki akarom fejleszteni magam, mert bármi is legyek, a hegedűtudásom jó szolgálatot fog tenni élethivatásom mellett, de ha fölvesznek most ősszel a konzervatóriumba, az is lehet, hogy a "zenét" választom. Csak egy bökkenő van. Nem vagyok elég szorgalmas, nem lehetek "hegedűművésznő", pedig így kellett volna gondolkodnom: "szorgalmasnak kell lennem, hogy hegedűművésznő lehessek." De még nem vesztettem semmit. Most már egész tisztán látom, hogy a művészet ér a legtöbbet. Ezért van az, hogy bármelyik ágát (amelyet ismerek) szenvedéllyel űzöm. Így van, amikor hetekig rajzolási lázam van, kisebb koromban a balettal voltam így, vagy naponta órákat énekeltem, színházat játszottam, melynek egyetlen szereplője én voltam, most is nagyon szeretek szavalni, persze a hegedűgyakorlással is így vagyok: napokig 3 órák, aztán: semmi, volt úgy is tavaly nyáron, hogy egész nap a hegedűmmel foglalkoztam: komponáltam és gyakoroltam. Lehet, hogy elaprózom magam, de a felsorolt művészeti ágakat mind szeretem, és értek is hozzájuk. Jól rajzolok, több kiállításon részt vettek rajzaim, az egyik rajzoktatóm azt szeretné, ha rajztanár lennék. A rajzolási készséget örökölhettem. Anyu nagyon szépen rajzol, és apu, és nagymama is. A belettiskolában a legügyesebbek egyike voltam, IV-es koromban saját koreográfiájú táncot adtam elő. Itt is van mit örökölni: apukám öccse táncos, most a világot járja, és mindenütt nagy sikert arat.- A hangom is elég kellemes, (de kisebb koromban csengőbb volt), de azért erre is van bizonyíték: iskolai szerepléseken többször énekeltem szólót. Sokáig (drámai) színésznő akartam lenni, s talán nem is alaptalanul. Nagyon sok szavalóversenyen I díjat, és "az úttörő csapat legjobb szavalója" címet nyertem (még csak VII-os voltam, és VII-osok is versenyeztek. VII-ben a Szent István téri iskolai szavalóversenyen is első lettem. (ekkor volt az iskolaváltásom -hosszú történet!- a Szegedi utcaiból...) , és idén gimnáziumban is 2-szer lettem első, igaz, hogy csak elsősökkel versenyezhettem. Általános iskolában minden iskolai ünnepélyen, és minden olyan alkalomkor, amikor valahova (párt, MNDSZ,(Magyar Nők Demokratikus Szövetsége) divatbemutató) felkérték az iskolát szereplésre, engem küldtek szavalni.
Valahol olvastam, hogy a cél: minél többet adni az emberiségnek, a választott pálya keretein belül. Az a kérdés, hogy mint művész, én többet adnék-e. Mindenesetre eddig a művészi pályák iránt nagyobb vonzalmat érzek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése