1958. március 10. Hétfő 3/4 5 majd 9

Ismét több, mint egy hónap telt el utolsó bejegyzésem óta, pedig azóta annyi minden történt, nem csak eseményekre gondolok, hanem... másra is.

Jegyzetnaptárom elővéve próbálom rendszerezni a történteket, a leglényegesebbeket közülük, egész röviden:

A február 5-i "Hírlap"-ban megjelent a nevem az alkotókörrel kapcsolatban.

E. és B. nagyon csúnyán viselkednek, össze is veszek velük, illetve: a nevezetes esemény óta nem szóltunk egymáshoz. Tanár úr kérésére a napokban kibékültünk. Jelenleg az osztálytársaim közül R. A.-al vagyok a legjobba.

Az irodalom munkafüzetemben házifeladatként (február 5-én, 9-én, 11-én) 3 lépcsőben az otthonunkat kellett bemutatni: (leírástól jellemzésig) Íme:

Az én otthonom (I)

Leírás

Szülővárosom Makó, egy kisalföldi város a Maros mentén. Nem nagy jelentőségű város, bár hagymája külföldön is elismert cikk, és sok híres költő, író megfordult itt. Viszont nekem nagyon szívemhez nőtt. Szép parkjai, épületei nem egyszer gyönyörűséget okoztak számomra. A város központja a tágas Lenin tér, ennek a térnek folytatása a Szegedi utca, melynek egyik szép, magas, 8 ablakos házában van az én otthonom.

A nagy ház mellett van egy kis épület. Annak egyik részében van a mi konyhánk, előszobánk, éléskamránk. Itt van a feljárat a lépcsőkön a felső épületbe, ahol 2 szoba és fürdőszoba van. Az egyik szoba utcára, a másik udvarra néz. Mindkettő tágas helyiség. Az utcaiban általában csak nyáron tartózkodunk. Itt vannak otthonunk féltve őrzött darabjai. A XV. Lajos korabeli szalongarnitúra (de csak másolat, XIX.sz. eleji stílbútor),

a vitrin, a nagy könyvszekrény, tele könyvekkel.

Udvarunk szintén tágas. Májusban a legszebb. Ilyenkor tele van az udvar az orgonabokrok illatával.(már nincs meg a kert - de valahányszor orgonaillatot érzek valahol, ott vagyok, megint, a régi otthoni kertben...) A diófa alatt egy pad áll magárahagyottan. (a diófa sincs, s a pad se... Csak én..., de annak az (öreg) én-nek sincs már túl sok -külső- köze ahhoz a kisnagylányhoz (itt még ált. iskolás) aki itt áll, a diófa és a pad előtt:

Ilyen az én otthonom.


Az én otthonom (II.)
(elbeszélés)

Otthon... Míly csodás zsongást hallok, ha kiejtem ezt a szót (minő giccses megfogalmazás!) , s nem csak szobákra és bútordarabokra gondolok ekkor, hanem egy oltalmat nyújtó menedékre, amely látja, ha vidám, ha bús vagyok, s melyben minden és mindenki szeretetet áraszt felém, s én is mindenkit és mindent szeretek. Ilyen hely ezen a hatalmas világon csak egy van, és az is csak egy kis pont. S ez a hely az én otthonom.

Tágabb értelemben véve Makó, ez a kis alföldi csendes város is otthonom. Szeretem parkjait, épületeit, utcáit. Egyszóval szeretem ezt a várost.

Útjain -különösen reggelenként - sietős embereket lehet látni, mint mindenütt. Én magam is sietve teszem meg otthonomtól a gimnáziumig terjedő utat. Onnan a tanulás végeztével osztálytársaimmal szoktam hazafelé jönni. Igy, beszélgetés közben nagyon hamar eltelik az idő, s jóformán észre sem veszem, hogy haza, vagyis egy sárga, magas, 8 ablakos ház elé érkeztem.

-No, szervusztok. Én már itthon vagyok. - búcsúzom barátnőimtől, és sietve lépek be a kapun. Pillanatok alatt az előszobában vagyok, onnan pedig 7-8 lépcsőfokot megtéve fő tartózkodási helyünkre, a tágas, világos udvari szobánkba érek.

Édesanyámnak köszönök, megcsókolom, lepakolok, s már megyek is a fürdőszobába kezet mosni. Mire visszajövök, már meg is van terítve a duruzsoló kályhához legközelebb eső asztalon. (mert az egész, nagy s főleg magas szobát képtelenség volt egyenletesen felfűteni) Leülök egy zöld fotelba, és boldogan veszem tudomásul, hogy édesanyám ismét finom ebédet főzött.

Bár tudom, hogy evés közben nem való beszélni, én mégis azt teszem, mert nem tudom magam visszatartani, hogy el ne mondjam, mi történt aznap az iskolában. Minden nap van témám, s édesanyám mindig nagy és változatlan érdeklődéssel hallgatja szavaim. Gondolom, az ő iskolaéveit juttatom ilyenkor eszébe.

Ha a falra tekintek, ahol édesapám arcképe függ, úgy érzem, mintha ő is velünk lenne, s mosolyogva hallgatna. Szörnyű, hogy ez a valóságban nem lehetséges.

Ebéd után nekilátok a tanulásnak. Nyugodtan tanulhatok a szép, tiszta szobában. Ha elvégzem a feladatokat, vagy valamilyen órára megyek, vagy pedig bemegyek az utcai szobába, s ott keresek valami szépirodalmi könyvet. ez a szobánk valamivel kisebb, de azért ez is nagy méretű, magas helyiség. Általában nyáron használjuk inkább. elfogultan szoktam ide belépni, főleg azért, mert itt vannak otthonunk féltve őrzött darabjai. A majdnem a mennyezetig érő tükör, a szalon garnitúra tartozéka,(a fotón, költözés közben 1999-ben, lányom áll a tükör előtt), a nagy könyvszekrény, sűrűn telerakva könyvekkel, festmények, vitrin.

Szoktam édesanyámnak segíteni is. Vízért csak az udvarra kell lemenni. (csak! ) Ott most minden kopár, rideg, de nyáron és tavasszal gyönyörű. Különösen májusban szép, amikor a már szinte fákká nőtt orgonabokrok illatával van tele a kert. Amikor közeledik az este, a kályha köré ülünk. Anyukám varr, stoppol, vagy olvas, én pedig gyakorolok. Ha a rádióban jó műsor van, azt hallgatjuk.

S ha beköszönt az este, azzal a jóleső érzéssel fekszem le, hogy milyen sokat nyújt nekem az én otthonom, s úgy érzem, hogy ez az otthon pótolhatatlan.

Az én otthonom (III.)

(jellemzéssel)

Minden otthon tükrözi a benne lakók egyéniségét. azért a leghűbb tükörképe jellemünknek a környezetünk, mert azt úgy alakítjuk, formáljuk, ahogy azt jellemünk megkívánja. A komoly könyveket szerető ember lakása az alaptermészetének megfelelően komoly, sötét bútordarabokkal van berendezve, és mindenütt könyv és könyv... S még sorolhatnám a hasonló példákat,de inkább saját otthonomat mutatom be, s ezen keresztül lakóit.

Aki belép hozzánk, rögtön szemébe tűnik, hogy a falakon igen sok festmény, rajz van. Ez nem csak azt bizonyítja, hogy szeretjük a képzőművészeti alkotásokat, hanem azt is, hogy anyukám nagyon szépen tud rajzolni és festeni, mert nem egy kép az ő ecsetje alól került ki.

A másik dolog bár nem olyan szembetűnő, de számban épp olyan gyakori, mint a képek, a tintafoltok, amelyek viszont tőlem származnak. Minden elképzelhető és elképzelhetetlen helyen meg lehet találni, szőnyegtől, terítőktől kezdve egészen az ágyneműkig.

Lakásunkban sok a könyv, különösen a szépirodalmi. Az udvari szobánkban két könyvespolc van, a másik szobánkban egy könyvszekrény, és még két helye van a könyveknek. Valóban, úgy anyukám, mint én, nagyon szeretünk olvasni.

Otthonunk mindig tiszta és rendes, mert édesanyám nagy gondot fordít arra, hogy tiszta, rendes lakásban éljünk. Itt be kell vallanom, hogy amikor tanulok, részben megváltoztatom e rendezettséget, ugyanis ilyenkor birtokba veszek egy területet (télen a kályha, nyáron az ablakok környékét), és ezt tanszereimmel teljesen átalakítom. de ez csak addig tart, míg tanulok. Utána ismét helyre áll a rend.

Szeretjük a virágokat. Különösen nyáron sok a virág otthonunkban.

-Nagyon szeretem az otthonomat.

Február 15-én kikaptuk az értesítőt. Kimondhatatlanul boldog voltam, és vagyok, hogy kitűnő lettem. Az osztályban csak én és Tamás vagyunk azok. (a tavalyi 15-ből)

A hangverseny elég jól sikerült. Purim ünnepély is akkor volt.

Hát kb. ennyi a történt események.

Gondolkozom, hogy írjak-e arról a "más"-ról is. Dehát a naplómhoz őszintének kell lennem, épp úgy, mint magamhoz. (Egy kicsit nehezemre esik mindezt papírra vetni, (de miért?))

Megmondom nyíltan: rögtön a közepébe csapva: tetszik nekem egy fiú, de nem jó, talán amit érzek iránta több, s másból is fakad, mint a tetszéséből. Vajon ez-e az annyit hangoztatott szerelem? De azt hiszem, ez nem az, illetve: vagy ehhez járul még más is, vagy az utóbbi csak. (Zavarosan írok, nagyon nehéz rendszerezni ezt a bonyolult dolgot, és nehéz rendszerbe szedve írni egy - eddig számomra még ismeretlen - érzésről.)

Nagyon hosszadalmas lenne leírni ennek a történetét, nincs is értelme, mert nincs még vége, még hátra van a "bonyodalom" nagyobbik része, és a "megoldás". A szereplők személyesen nem is ismerik egymást, de tekintetük gyakran találkozik, s ez van annyi majdnem , mint egy 5 perces beszélgetés pl.

március 2-án házifeladat :

Önéletrajz

Ez év január 11. napján töltöttem be 15. életévemet. Ebből is kitűnik, hogy életrajzom még nem kerek egész. De kezdem az elején.

1943. január 11., e nap születésem napja. Csongrád megye Maros menti kis városában, Makón láttam meg a napvilágot.

-Gyermekkorom első évei viharos idők voltak. A második világháború még javában dúlt. -

1943. március havában Vásárosnaményba kellett költöznünk, mert édesapám oda helyezték. Csak 2 hónapig laktunk ott, mert apukámat behívták munkaszolgálatra. Anyukám és én hazajöttünk Makóra. Ugyanez év júniusában egyszer hazaengedték édesapám, majd ismét behívták.

Makón másfél éves koromig laktunk. 1944-ben Németországba deportáltak bennünket. Természetesen nem emlékszem életemnek erre a szakaszára, azt mondják, csak örülhetek ennek.

Németországból 1945 júniusában érkeztünk Budapestre. Itt tuddtuk meg azt a nagyon szomorú hírt, hogy édesapám meghalt. Egy évig laktunk Budapesten Nagymamámnál.

Végre 1949 szeptember 1-jén eljött a várva várt esemény. Édesanyám elvitt az általános iskolába. Emlékszem, hogy örültem első bizonyítványomnak, s milyen örömmel mutattam anyukámnak: "Nézd, anyu, "kitűnő" vagyok!"

Még 7-szer vittem haza az ehhez hasonló bizonyítványokat, majd 1957. nyarán beiratkoztam a helybeli gimnáziumba.

Jelenleg a gimnázium I. b osztályának vagyok tanulója.