beszámoló végre

1961. augusztus 23. Szerda 13 óra

Sajnos, tegnap abbamaradt a beszámoló, és félek, hogy az élmény egy kissé szürkült az Idő hatására, de azért megpróbálom az ígért módon (az előző bejegyzésem végén ígért mód: " ...leírok mindent, sorra, úgy ahogy történt, igyekszem a valóságnak megfelelő részletezettséggel, tehát csak másolom a történteket, nem alkalmazom a kiemelést, mint logikai alapműveletet - pedig lehet, hogy nem ártott volna.

Meleg délután volt tegnap. .. Egy kis napsugár sziget, mit csupa borongós nap övezett (ma ismét rossz idő van). Én ezt szimbolumként fogom fel. Nem hazulról egyenesen mentem az SZTK-ba, előbb bementem Erzsi néniékhez, Anyu ugyanakkor a fürdőbe ment (már kezdtem egy kis ajándéknak látni a tegnapi napot, hisz' anyu is tökéletesen jól volt -, amit sem ma sem azelőtt nem állíthatnék.) Szóval jó hangulatban baktattam (túl)magas tűsarkú körömcipőmben, kezemben egy könyvvel, (abban zsebkendő, igazolvány) - a rendelőintézet felé. (Sárga rövidujjú pullover. világoskék bő szoknya volt rajtam, s természetesen a jól kikeményített alsószoknyám.) Már a rendelő előtti járdán jöttem, leszegett fejjel, hirtelen felnézek, s látom, hogy a járdán "Ő" halad a rendelő felé; a kórházból jöhetett. Furcsa érzés volt; lelassítottam lépteim, - hiszen előttem 1-2 méterre haladt. ("Isten őrizzen attól, hogy utólérjem!") Már a kapun is befordultam, ekkor látom: ekkor látom, hogy a lépcsőn áll, és asszisztensnőjével beszélget valamit, aki a rendelő ablakán néz ki. Egy kis lámpalázzal haladtam tovább, fel a lépcsőn, el mellette, csak előre nézve. Mikor elhaladtam mellette, éreztem, hogy megnézett, s pár pillanat múlva ő is elindult. Végigmentem a folyosón, pedig a folyosó legelején van a fogászat, de nem akartam magam szembetalálni vele. (gyáva!) Izgultam, féltem. (ugyan, mitől?!) Azután, mikor már tudtam, hogy elmúlt a"veszély", vagyis már nincs a folyosón, leültem egy padra, s elkezdtem a várakozást, melynek minden pillanatát az Ő személye töltötte ki., ez annál is magátólértetődőbb volt, mivel mindenki róla beszélt, mégpedig a dicséret hangján. (!) A "betegeket" ez alkalommal ő hívta be, s én nem mertem az ajtó felé nézni, a kövezetre bámultam, vagy ki az ablakon, a kórház (unalmas) udvarára. De mikor egy kis időre elment -valószínűleg telefonálni, vártam vissza , és látni akartam végre (hiszen eddig csupán éreztem a jelenlétét.) S midőn (!?) visszafelé jött, összetalálkozott a két tekintetah, oh, hm... mért ( nem"tekintetünk"? - ezt az óvatoskodást! meg pátoszt?) Szépnek, helyesnek láttam, és egy kicsit felnőttnek. (Az arca nagyon piros volt. Lesült a strandon, vagy -amit róla nehezen tudok elhinni - zavarban volt?)... De eddig még semmi érdekes nem történt... (észrevettük! ) Az érdekesség és az öröm (?) színhelye a rendelő volt. (nahiszen, egy fogorvosi rendelő..., ahova minden normális, józan ember retteg belépni,. s ha el is megy, maga elé küldene mindenkit.)

Nem megy az írás. Érzem, rém unalmasan írok. (Valóban!) Miért van ez? Máskor olyan részletesen, választékosan írok a legsemmitmondóbb témáról, most pedig, mikor igazán érdekes és számomra jelentős témáról van szó, sárba süppedek. vagy tán az álmodozás stílusa mindig szebb, a valóság lemásolása pedig szürke. Dehát akkor az írók miért tudják olyan élményszerűen leírni a legegyszerűbb történést?! Az is valóság! S úgy látszik, mégsem vagyok írói tehetség.)

Mikor beléptem, örömmel vettem észre, elszállt minden lámpalázam.

Az asszisztensnő,aki következetesen "Juditkámnak" szólít (U.i. a régi "fogorvos" gazdája, Bogdán így hívott) leültet a székbe, míg a fo. egy nénivel van elfoglalva.

Majd nemsoká hallom is nagyon kedves hangját. (Akkor a legszebb és leghelyesebb, amikor beszél. Nagyon szép tónusú a hangja és nagyo kedvesen beszél.

"Mi a panasza?" - kérdezi azzal az utólérhetetlen mosolyával.

"Nincs semmi panaszom... Csak van egy pár lyukas fogam. " (jaj)

Igazít valamit a széken, a fejemnél, s ismét megszólal:

_ "Nos, mi van az angol orosz szakkal? " - (nem biztos, hogy pontosan így hangzott a kérdés, ez vonatkozik a továbbiakra is.)

-"Nem is angol..." helyesbítem. "Egyébként honnan tudja?" (ha hibásan is.)

Kicsit habozik, majd: "Háát... anyuja mondta." (a kis hazug, anyu csak azt kérdezte tőle, hogy szeptember 18-ig meglesz-e a fogam, mert akkor kezdődik az egyetem, de arról egy szót se szólt, hogy milyen szakra megyek.) , "meg mondta is." - (mármint én, de hogy is állt a dolog? Az az állítólagos "mondás" egy bólintás volt tulajdonképpen, miután ő megkérdezte, hogy "magyar-orosz szakra megy? s Szegedre?"

-"És szereti az orosz nyelvet?" - (kérdi, olyan hangsúllyal, ami azt fejezi ki, hogy ezt nem nagyon tudja elhinni rólam.

-"Hát... (habozok) inkább az irodalmat. S félek is egy kicsit az orosz nyelvtől. "

-"De hát akkor miért ezt a szakot választotta?"

-"Ha jól megnézzük a dolgot, még magát a tanári pályát is rosszallotta a család, nemhogy a szakot."

Közben megnézi a fogaim. (4 lyukas)

Majd kérdez valamit, ami egy kicsit zavarba hoz. (annyira, hogy nem is emlékszem arra, hogy mit is kérdezett, s hogy én mit válaszoltam; de tudom, hogy utána azt mondtam, hogy tulajdonképpen más akartam lenni, de annak nem akartak engedni. "És mi az a más?" - kérdi. Nem válaszolok, bár kétszer is felteszi a kérdést, másodszor kicsit türelmetlenül - de azután rájöhetett, hogy mire gondoltam, s kicsit dühösen, de tanító jelleggel (s így beleélve magát a helyzetembe vagyis a problémámba) mondja: "akkor viszont nem akart az lenni, igenis nem akart.

" De hát sikerült meggyőzniük az igazukról" -hebegek - de érzem, hogy nem az én oldalamon van az igazság. Ö pedig még jobban nekihevül: - "Ah, hát kiéli le az én életemet? Én vagy az anyám?" - kiáltja nekihevülve, de nagyon rokonszenvesen. (S én szégyen ide, szégyen oda, igazat adtam neki.) (Egyébként Te, Naplóm, tudod ugye, hogy mi az a más: a megálmodott színészi pálya.)

-"No, nézzük csak a fogát!' Melyiket tömjem be?"-

-"Hát ami nem fáj.' - mondom huncutul (?) mosolyogva.

Nevet.

-"Hú, de rossz ez a fog. Azt hiszem, meg is halt... De azért megpróbálom....Hideg-melegre érzékeny?

-"Nem. Csak akkor fáj, ha piszkálják."

-"Megpróbálom betömni.

-"Nem lehetne máskor?"

-"Majd el fog gennyesedni, és így meg fog dagadni!" (mutatja is, hogy mennyire.)

Megborzadok, látva kezében a fúrót:

-"És ha ordítani fogok? ! - kérdem (Úgy éreztem, kedvesen és bájosan, mimelve a megijedt kis báránykát.)

-"Azt a strandon kell!" - mondja nevetve.

-"Ott se lehet." - mondom, kicsit durcásan

-"Nem?" - kérdi, és már fúr is. ... "Jaj!" - Bal kezemet az arcomhoz emelem, jelezve, hogy fáj... S erre abban a pillanatban abbahagyja a fúrást. (Megsajnált.)

-"Adok egy injekciót. Jó? "

-"Ne, inkább hagyjuk."

-"Dehát miért?"

-"Meg fog dagadni az arcom, elferdül a szám - egész estig ferde lesz."

-"Dehogyis, csak 2 órahosszat....... stb..."

Már egy másik fogamat kezeli. (jobb alsó 7-est) Közben visszatér a régi témánkra (kihasználva a kis huncut, hogy nem tudnék válaszolni.

-"...Különben az a fontos, hogy felvették. Így van még 4 éve (helyesbítek: 5), amit el lehet lógni. Egy kis tanulás, s egy csomó lógás.

"Tegye fel a lábát, úgy kényelmesebb! Nagyra tátsa a száját!... stb.) (csupa figyelem)

-"Ki lehet öblíteni!"

Szóval készen vagyok. Felállok, illedelmesen megköszönöm a kezelést, elveszem az asztalnál az igazolványom, érzem, hogy ott áll mellettem, s mondja: "Szóval sok rossz foga van." - "Hát nem olyan sok, de van." (Én utólag ezt így fordítottam le: "Szóval még sokat fog eljönni ide, sokat látom." - "Hát nem olyan sokat - sajnos - de azért még fog látni. ")

Máskor (még tavaly is), mikor befejezte a kezelésem, már nem is törődött velem, nem szólt hozzám. Most pedig? Bár már bent volt a következő,- ő ott állt az asztalnál, az ajtó felé fordulva, s ahogy becsuktam az ajtót, és benéztem az egyre szűkülő ajtónyíláson át, láttam, hogy rám néz, a szemembe, míg csak be nem csuktam teljesen az ajtót. (...)

(Kint valaki megkérdezte, melyik fogorvos van bent, s milyen. A legjobb... mondtam, s dicsértem, ahogy csak tudtam.)

_Amit itt fent leírtam, nem olyan szép, mint amilyen a valóságban volt. Viselkedése nagyobb jelentőséget kap, (a velem való kapcs-a szempontjából), ha azt is elmondom, róla, hogy flegmatikus és büszke tipus. És különösen a fiatal lányokat nagyon hidegen, sőt - ahogy mondják - durván kezeli. (nem akar "megalázkodni" előttük? valószínű "rászálltak", s így védekezett))

Mindent tekintetbe véve - érzem, hogy ezúttal (nem kis) hatással voltam rá. Csak elnyerhessem szerelmét! Csak sikerülne! de boldog lennék. Akár férjhez is mennék hozzá (ha kérne!) De ez már nagyon romatikus álom, hiszen lényegében még semmi bizonyosat nem tudok. (és úgy tudom, hogy B. ZS. -nek udvarol - még.) Csodás lenne az is, ha udvarolna, ha randevúra hívna, ha szerelemet valalana, ha megölelne, megcsókolna... ha szeretne

Mielőtt megfulladnánk a nevetéstől, hogy mennyire elrugaszkodtam a valóságtól, elárulok valamit; röpke 3 év múlva,'64-ben, valóban randevúra hívott. Én épp akkor jöttem meg Nyugat-Európai nyaralásomból, egész évben Szegeden voltam az egyetemen, hétvégeken csak otthon, egész nyáron külföldön, semmit nem tudtam szülővárosom friss eseményeiről .) De szerencsére, még a randevú ideje előtt, pár órával, délután megtudtam, hogy... másnap lesz az esküvője az én randevúra hivó fogorvosomnak!!! (Azt az iskolatársamat vette feleségül, aki egyszer a rendelő várótermében izgatottan közölte, hogy B. Zs.-ékkel látták tegnap a moziban a fogorvosunkat, és aki épp az unokahúgát cipelte magával a rendelőbe a fogorvoshoz(lehet, hogy neki már nem volt kezelendő foga?)... mindegy , szerencsére időben megtudtam, hogy nősül, máris, és nem mentem el a randevúra, és nem is árultam el senkinek, hogy randevúra hívott.. de azóta is el vagyok képedve... és mi lett volna, ha elmegyek... ?!

(Addigra már, előtte való évben, 20 évesen, nekem is volt már egy lánykérésem, nem álltam magam sem messze a férjhezmenéstől sem - de ez egy másik történet...)

Itt viszont álljon egy másik fotósorozat lányom kb. egy hónapja lezajló esküvőjéről. BArnás, archiv árnyalatúak a képek, a fotóművésznek, különös, olykor groteszkba hajló és torz az optikája, mintha már is mindennek valami fura távlata lenne, de valójában e képek dátuma 2008 augusztus:

Itt már én is megjelenek, lányom mellett, mint "örömanya":

és itt, ezen a kissé szélén elrajzol fotón azért látszik, hogy mennyire gyönyörködöm menyasszony-lyányomban:

(baloldalt az előtérben pedig volt tanítványom késziti mobilján a csoportképet.)

faliújságcikkpiszkozat a szerelemről

1960. december 4. Vasárnap 4 óra

Mennyi minden iskolai munkám van! Azt se tudom, melyikhez fogjak. Kezdem ott, hogy holnap elég nehéz napunk lesz, de ez még semmi. Szerdára házi dolgozatot kell elkészíteni Móriczról, s még eddig azt se tudom, hogy a megadott címek közül melyiket válasszam. Kedden 20 nehéz matematika példából röpdolgozatot írunk. S holnapra el kell készítenem egy kristály-modellt, amibe már bele is fáradtam, hosszas számolás (adatok kiszámolása) és barkácsolás után sikerült elrontani művemet. No meg az a faliújságcikk, ami lassanként a sírba kerget. (Év eleje óta "könyörög" D., hogy írjak már - mindezideig eredménytelenül. De -sajnos - rá kellett jönnöm arra, hogy nem csak jót teszek magamnak, ha " a közösségért dolgozom a cikkírás révén" , hanem egyenesen ártok azzal magamnak, ha nem írok. Szóval "csak" ennyi a tennivalóm. S a naplóm is csak azért vettem elő, hogy ideírjam a faliújságcikkem piszkozatát:

Mit is lehetne írni a szerelemről egy faliújságcikkben? Hm... Nem a nyilvánosság előtt szokott az ember ilyesmiről beszélni, hanem féltve őrzött és dugdosott naplójába. Igaz-e? dehát megpróbálom a lehetetlent.

"A szerelem... (Mit lehet írni erről a legszebb, legcsodálatosabb érzelmi megnyilvánulásról, amit eddig még) Nem könnyű feladat írni a szerelemről, mégpedig olyan gondolatokat, amelyekre nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy (minden) újak, de amellett természetesen helytállóak is. Hiszen a szerelem az egyik legfőbb témája az irodalmi alkotásoknak, filmeknek, daloknak, de pszichológusoknak, filozófusoknak sőt biológusoknak is kedvelt tárgyköre. Tehát sok újat nem lehet mondani róla. De nem is az a célom, hogy mintegy ismertetést írjak a szerelemről, hiszen úgy gondolom, ez szükségtelen is, - "ismerjük" valamennyien (nem is szólva arról, hogy ennek a témának nem is volna megfelelő ez a száraz műfaj.) Csupán néhány gondolatot szeretnék iderögzíteni (s megpróbálnám) olyan gondolatokat, amelyeket a "szerelem" szó akaratlanul is kivált az emberből.

(Nem tudom, vajon más is)

Az én fogalomvilágomban, és szótárkészletemben a "szerelem" szó egy konkrétan nehezen meghatározható, bonyolult és mégis egyszerű érzést jelöl. (Szavakkal nehéz körülírni,) (Egy nagyon érdekes jelenség, hogy) (s o) Az életünk legcsodálatosabb, (legszebb) jelensége a szerelem. S épp ezért hajlamosak vagyunk rá, hogy egy kicsit elszakadva a realitástól, líraian és romantikus szárnyalással (ítélkezzünk róla, s ) beszéljünk róla, sőt sokszor előfordul, hogy a szerelemben elfordulunk a valóságtól. ) A "szerelem" (nyelvészeti szem ) közeli rokonságban áll a "szeretet"-tel (ez nyelvészeti úton, nem csupán lélektanilag - igazolható ), de több annál, és még sok-sok más összetevője van - ezért bonyolult. S miért egyszerű? Mert olyan természetes, magától értetődő... már megjelenésében is. Kopogtatás nélkül érkezik... észre sem veszed, s máris beköltözött szívedbe, s úgy tűnik, mintha kezdettől fogva ott lett volna.

*A szerelem csodálatos és nagyszerű érzés, gyönyörű és magávalragadó, s épp ezért hajlamosak vagyunk arra, hogy a szerelemben kicsit elröppenjünk a valóságtól, a líra és romantika szárnyain. A boldog szerelem mindent megszépít, rózsaszínűvé tesz. Ettől óvja szerelmét a költő is:

"Ábrándozás az élet megrontója, mely kancsalul, festett egekbe néz.

Az álmodozás egyaránt kísérője a boldog és a reménytelen, egyoldalú szerelemnek - s egyaránt helytelen akár itt, akár ott ("esünk bele" ) ejt hatalmába. Ilyenkor "a szerelem sötét verem" De egykönnyen nem lehet, talán nem is akarunk leszokni róla. Pedig mennyire hátráltat a munkában! - (Jajjj!!!)

(Mi a szerelemmel) Én a szerelemmel először a versekben találkoztam, ekkor még nem tudtam határozottan, hogy mi is a szerelem, de (éreztem, hogy nagyszerű) a versek nagyon tetszettek , és (éreztem) sejtettem, hogy nagyszerű (dolog) érzés lehet, ami ily csodálatos gondolatokat sugall. Megrendítettek Petőfi szavai, ki a sírban is, "akkor is, ott is, örökre szeret". És a "Szabadság, szerelem" c. epigrammája bebizonyította számomra, hogy nem is értékeltem túl a szerelem jelentőségét, hisz (helyet foglalhat) ott állhat a legmagasztosabb, a legdicsőbb (a szab) szó mellett, illetve helyet foglalhat a szívben a szabadságszeretet mellett.....

Talán a költemények hatásának tudható be, hogy most is egy kissé "költői színben" látom a szerelmet. De ez nem csak ebből következik. (Hisz egyébként is a költő az "igazat" mondja, csak ) *

-A szerelem: boldogság, legalábbis egyik alapköve a boldogságnak. De véleményem szerint a b. kiegyensúlyozottság, s ezzel merő ellentétben állnak az ábrándozással járó érzelmi hullámzások. (Nem szabad engednünk, hogy megvakítson bennünket a) Tehát csak a reális alapokon nyugvó szerelem eredményezhet boldogságot. A szerelem reálisságával összefügg, hogy őszinte barátként észrevegyük az esetleges hibáit is annak, akit szeretünk, s igyekezzünk kijavítani azokat. (Szegény tudatlanságom! Semmit se hallottam még arról, hogy senkit nem lehet megváltoztatni? s amúgy is, nincs is arra szükség a szerelemben, hiszen akit szeretünk, azt épphogy a hibái ellenére , sőt azzal együtt szeretjük, amíg...) Fel kell tenni magunknak a kérdés"le tudnál-e élni egy egész életet vele békés harmóniában?" - hiszen a szerelem kiteljesedése a házasság.(lányom épp a napokban "házasodott"!) S az, hogy ki lesz élettársunk, gyermekeink apja-nevelője, egyáltalán nem lehet közömbös számunkra. (mi még azonban kissé távol állunk) (A diákszerelmekből nem mindig lesz házasság.)

A szerelem... Mit is írhatnék még róla?.. (Talán mégis az lesz a (legszebb) legjobb, ha a költő szavait tolmácsolom befejezésképp: ) Lehet, hogy banálisan hangzik, de igaz: " szép a szerelem".

A szerelem... Mit is írhatnék róla méh?... Kezdettől fogva akarta a tollam leírni ezt az egyszerű tőmondatot, amely lehet, hogy banálisan hangzik, de igaz - álljon ház soraim végigkísérője - azok végén - befejezésként:

Szép a szerelem.

Vázlat: Bev: a téma megjelölése

T: a "szerelem"szó (egyszerű, bonyolult érzés)

a költő szerelme - álmodozó szerelem

a reális szerelem: boldogság

házasság

Bef: ???

Hm... Eddig még Anyunak se mertem odaadni ezt a cikknek szűnt firkálást, kíváncsi vagyok, hogy egyáltalán a nyilvánosság elé merem-e tárni....

Nos, jogos volt a félelmem! Meghallottam, amikor két elsős lány vihogott a cikkemen, (mint lányom bármelyik régi írásomon, bármikor - már ha hagyom, hogy olvasson...)

s még azt is hozzátették: ennek a szerencsétlen negyedikesnek fogalma sincs a szerelemről.

Igazuk volt, s még elég sokáig...

tegnap bálban voltam...

1960. november 27. Vasárnap

Elöljáróul csak annyit: tegnap bálban voltam.

S most kezdődjék a história, amely tulajdonképpen csütörtökön kezdődött.

Anyu hosszas unszolására elmentem az SZTK-ba a fogorvoshoz. (Az unszolásra azért volt szükség, mert eddig még minden fogorvos úgy megkínzott, hogy ez visszatartott, s akkor még nem tudtam, hogy most nem ez fog történni. ) Szerencsére hamar megnyugodtam, mert még a várakozásom elején észrevettem, hogy új fogorvosunk van, méghozzá fiatal. Már pusztán ez a tény megnyugtatott, holott akkor még nem tudtam, milyen fájdalommentesen dolgozik, csupán azt, hogy eddigi nyúzóim karmaiból sikerült kiszabadulnom. - A várakozás hamar eltelt aránylag, ott volt Bíró Zs. és Brauswetter Zs - (évfolyamtársak a gimiben, a szegedi utcai általánosban osztálytársaim voltak.) - beszélgettünk.

És most kezdődik a történet:

Leültem a fogorvosi székbe (a f. "bácsi" tessékelésére),aki mielőtt kitáthattam a szájam, megkérdezte, mi a panaszom. Mondom, van két lyukas fogam. Megnézi -s elkezd számolni: 1, 2, 3, 4, 5,. Szóval 5 lyukas foga van, és nem kettő, ami annyit jelent, hogy 5 alkalommal eljön ide - mondja kicsit szemrehányóan, de ugyanakkor kedvesen. S meg is állapítottam már ekkorra, hogy milyen helyes férfi. De nincs idő elmélkedésre, mert már hallom is hangját újra:

"Csukja csak össze a fogait!"

Megteszem, bár nem is sejtem, hogy micélból.

"Magának még nem mondta senki, hogy szabályozni kellett volna a fogát?" (előre állnak kissé fogaim.)

"De, igen. Anyukám!"

"Az anyukáján kívül senki?"

"Ő szólt a fogorvosomnak, az viszont azt mondta, hogy nincs szükség rá."

"Hát most már elkéstek vele, de mondja meg annak a fogorvosnak, hogy nem ért a fogászathoz!'"

(Hm... hát önteltek, nagyképűek vagyunk? De azért szép tőle, hogy szólt, ha már nem segíthet rajta.)

Meglepő finomsággal kezeli az egyik lyukas fogam. - Ekkorra már szinte meg is tetszett nekem a kis "doktor bácsi".

"Maga is jön a bálba?" - hallom ismét hangját, s férfiaknál ritka báj bujkál arcán.

"A bálba?" - ismétlem. "Igen" - felelem mosolyogva.

A többi már nem érdekes. Folytatás a bálban következik. De addig is egy kis (otthoni ill.) érzelmi közjátékot illesztek ide:

Itthon elragadtatással beszéltem a kis fogorvosról (ügyességéről). S néha-néha visszatértem hozzá gondolatban. S az volt a leghőbb (de megalósíthatatlannak tűnő) óhajom, hogy csak táncolnék vele a bálban! És már el is képzeltem magamnak, hogy egyszerre csak ott terem tánc közben előttem:

"Szabad? Felkérhetem a páciensemet?"

És láss csodát! Szóról szóra így történt. Azt hittem, álmodom. Ő és én - egymás karjaiban, egymás mosolyában és hangjában fürödve. Boldog voltam. S felszabadultan csevegtem - mert az ő egyéniségének gátlástalansága ezt szinte megkövetelte. - Olyan helyesnek tűnt. Csak egynéhány centivel magasabb nálam, világosbarna, rövidre nyírt haja van, barna szeme, kissé (vagy talán nem is kissé görbe az orra - de jól áll neki.) s a szája mindig bájos mosolyra áll, fogai pedig egy igazi fogorvoshoz méltón gyönyörűek (jól használhatná reklámnak.) Ruhája ultramodern, különösen ami tarka, selyem mellényét illeti. - Szóval a táncolás első perceiben boldogságom határtalan volt. Szépnek láttam külsőleg, belsőleg, egyaránt. Azután az örömbe egy kis üröm is vegyült. Lenézve nyilatkozott a bálunkról, (matrózruhában voltunk mindannyian), Makóról (hagymaszag). S ez nekem nem volt épp kedvemre. - Nem sokat táncolhattunk együtt ekkor, mert alig pár percre felkérésem után szünet következett. Megkérdezte, hogy itt vannak-e a szüleim, lemehetek-e vele (a büffébe). A terem végéhez érve B, B mellett találom magam. "Azt hiszem, őket is kezeltem." Mondom, "valóban, utánam jöttek éppen." Valamit odaszól hozzájuk. Azután tesz egy lebecsmérlő megjegyzést a matrózblúz csíkjaira! ("mi ez a bigyó?") Következő kép: büffé. 6-an alkotunk egy kört. Mi + B. B Zs és a táncosaik (B, K) A fogorvos bácsi fesztelensége egekbe csap. Nem részletezem a történteket, de ekkor már nem volt olyan nagy a boldogságom. S olyan furcsa (de bevallom jóleső, hízelgő érzés volt az hogy egy fogorvossal töltöm a szünetet, s olyan társaságban, melynek lány tagjai a legfölkapottabbak (és sajnos a legerkölcstelenebbek - de "finoman" azok.) Büszke voltam egy kicsit, mikor láttam osztálytársaim csodálkozó s irigykedő pillantásait (még inkább bámulását), s tanáraim csodálkozását, illetve meglepettségét (N, F) , amikor fenségesen elvonultunk előttük. (hisz' majdnem mindenki tudta róla, hogy ő az új fogorvos, aki pedig nem, az is láthatta, hogy jól szituált, modern ember - egyszóval nem akárki - sőt, a lányok szemében egész biztos a "legtöbbet" jelenti az egész társaságban.) - Táncolásunk 2. szakaszában hangulatom egyre csökkent. Éreztem rajta a borszagot, ("Ezerjó"-t ivott, bevallása szerint), s ez csak annyiban volt enyhítő körülmény, hogy fesztelen magatartása okát részben ebben láttam. Az is egy kicsit bántott, hogy látnom kellett,h. Zs felé orientálódik. Imponált neki, hogy mennyien kérik fel a kislányt. ("a kis ártatlant"), s kellemetlen volt nekem, hogy engem viszont nem kérnek le, finoman értésére adtam, hogy bizonyára mással is akar táncolni, - de ő hevesen tiltakozott: van annyira őszinte, hogy ha nem akar valakivel tovább táncolni, akkor megmondja (pesti szokással,): "lépjen le". (Egyébként minden egyes kifejezése a jassz nyelv legkorcsabb ágazatait képviselte. ) De erre nem került sor, mert lekértek. S ekkor láttam a különbséget közte és mostani táncosom közt. Ég és föld. Szinte visszasírtam. De hiába, "beépült" a B. családba, s Zs. nővérét: É-t táncoltatta. (Mint később megtudtam, É-t ismerhette, u.i. ő is a kórházban dolgozott.) .Csak egy-két szót váltottunk, ha véletlenül egymáshoz ütköztünk. S vége...... És én már megint rágódom magamon. Kedvesemnek kellett volna lennem hozzá, de féltem, hogy magatartása feltűnővé válik (fütyült, "rázni" akart), én mérsékelni igyekeztem. Viszont ő nagyon inkorrektül viselkedett, s így lassanként nem is voltam azon, hogy elnyerjem kegyeit. Nomeg. B. alaposan gátat vetett biztonságomnak, amivel a vele való találkozás előtt nagy mértékben rendelkeztem.

Végeredményben azt a következtetést vonom le, hogy ha nem is nagyon, de egy picit tetszem (v. tetszettem) neki. Különben nem kért volna fel, hisz' az, hogy páciense vagyok - még nem képezhet kötelezettséget arra, hogy táncoljon velem. (Erre bizonyíték, nem táncolt minden páciensével. - S megkért rá, hogy mutassak meg neki valami M.... lányt, mert ha nem kéri fel, a főorvosától nagyon kikap. M. köztudomás szerint kedves, helyes kislány... szerintem nem szép, és nem is szeretem valami nagyon, de meglepő módon, neki se tetszett, sőt, olyannyira nem, hogy mikor megmutattam neki (az épp kacéran tekintgető osztálytársamat) egy ajkbiggyesztéssel motivált fintort vágott, s annyit mondott: " Jobb lesz, ha hagyjuk a dolgot. Nem kérem fel. " "Miért?" - kérdem, (védve M-t, de ugyanakkor egy csöppet sem észlelhető rejtett kárörömmel): "M. olyan helyes kislány." de válasza még elutasítóbb az előzőnél. ("Nekem nem tetszik. " Namármost: szerintem M-t sokkal inkább kötelessége lett volna felkérni, mint engemet. Tehát valamennyire csak tetszem neki. De ha csak tetszettem, akkor a "kiábrándulás" kölcsönös. abban reménykedem, hogy hangulata volt csak oka furcsa magatartásának - s valójában nem ez az ő igazi oldala. S még abban is bízok, hogy nem tart ki az olyan könnyű... nők mellett, mint B.-k, s azok csak időlegesen tudják behálózni. Még valamit: róla alkotott utólagos véleményemen enyhít az a tény, hogy - több, mint valószínű - zsidó fiú. Nem tudom, hogy "nacionalizmus"-e ez az érzés bennem, de már több alkalommal tapasztalom, hogy rokonszenvem megnöveli, ha valakiről tudom, hogy zsidó, kivételek , persze, vannak . (M. B) S ez a tény fokozottabb mértékben áll akkor, ha az illetőt addig nem ismertem. (Például Iván esetében, s M-nél is, eleinte).

Mindenesetre kiváncsi vagyok a folytatásra. (Udvarol-e majd valamelyik B. lánynak, mit fog szólni a legközelebbi kezelése alkalmával?)

Akár bevallom, akár nem: egy kicsit beleszerettem.

(Csak nyernél már azzal is, ha sikerülne elfoglaltatnom vele X. naplóbeli szerepét , báűr jelen esetben többre vágyom, mint álmodozásra. Egyébként most már végképp merem űllítani, hogy teljes közönnyel viseltetek iránta (hisz' olyan dolgot tudtam meg róla, ami egyenesen szörnyű- fogalmam sincs mi lehetett ez a szörnyűség, alighanem megint túloztam...)

- Mindettől függetlenül is viszonylag (ahhoz képest, hogy 2 éve nem voltam táncparketten) egészen jól szórakoztam. Osztálytársaimmal szinte kivétel nélkül táncoltam - sokkal többször is. B. Dénes is felkért többször, s magyar-történelem szakos bölcsész lévén sok hasznos dolgot tudtam meg t (tőle kért le Ő ) tőle az egyetemről. Ezen kívül 2 nem makói fiúval is táncoltam - az egyikrőlj obb, ha nem beszélek, a másik egy helyes, jóképű pesti fiú, akivel egész kellemesen éreztem magam, s ahogy ő nyilatkozott, ő szintén (én nem nyilatkoztam.) Jól tudtam vele táncolni, talán épp azért, mert ő se szereti. Közben beszélgettünk erről-arról (szünetben és sajátmagunk által létrehozott szünetben s). - Jajj! Hát nem megfeledkeztem a kis Törökről (I. osztályos) Pedig ő volt a legelső táncosom (u.i osztálytársaink, a fiúk, rendeztek, és csak 10-kor szabadultak fel, akkor juthattak hozzá a táncoláshoz.)

Látod-látod?! Őróla 4 oldalt írtam - összes többi táncosomról összesen 1/2-t. Csak nem szerettem bele valóban? Mindenesetre jó érzés rá gondolni és álmodozni róla (bár ez utóbbit nem nagyon merem, hisz nem elég szilárd az alap, amelyre felépíthetném az álmot). - De jó volna, ha...

42 év múlva, lányom IV-es, "gombavató" gimibálján -

neki már nem matrózblúzban kellett mennie....

"korunk csodája" és egy megbotránkozás

1960. április 23. Péntek 11 óra

Tegnap délután V. Erzsinél voltam, s ott gyönyörködhettem - életemben először - "korunk csodájában" a televízióban. El vagyok ragadtatva tőle. Úgy érzem, ha volna egy nálunk, itthon is, akkor állandóan azt nézném,vagyis nem olyan nagy baj, hogy nincs, hiszen hátráltatna a munkámban (s én főleg este szoktam tanulni - adás pedig, akkoriban, még csak akkor volt!) Ennek ellenére, azt hiszem, mihelyt végzek, és berendezkedek "új életemre", megkezdem a gyűjtést rá. De ez még messze van, s egyelőre még azt sem tudom, hogy milyen lesz az az új élet. Talán nem is én nézem a T.V.-t, hanem engem néznek?... ("cselekvő" - "szenvedő") ez ismét a nevezetes "ábránd" szava volt. Felejtsd el gyorsan, mert most még nagyon hiú ábrándnak tűnik.

("bennelenni a tévében" hm,... már semmiféle ambició nem célozná ezt meg, a nézését se nagyon... de azért voltak (lettek) "szép tévés estéink" , akkor még színvonalas műsorokkal, tévéjátékokkal) ahogy anyukám még utolsó napjai egyikén is felidézte... )

Tegnap történt még valami, ami ha nem is olyan maradandó, mint a T.V.-vel való megismerkedésem élménye, de nagy hatással volt rám, mégpedig rossz, nyomasztó, megbotránkoztató hatással. Beszélgettünk Erzsivel egy osztálytársunkról, akiről mindig tudtam, hogy fiús, (fiúzós), sőt kacér, de amit hallottam róla, mégis megdöbbentett, s kiábrándított nem is (ill. nem csak) önmagából, hanem általában az emberekből, mert "az éremnek van egy másik oldala is", s a másik személy felől nézve a dolgot, talán még kiábrándítóbb. (...) Ezentúl nem tudok olyan szemmel nézni rájuk, mint eddig...

(Nem akarom leírni az esetet, egyrészt személyes jellege miatt, másrészt... ugye sejted miért nem írnám le szívesen?)

visszatérve a hangversenyre...(és a másik nemre)

1959. november 29.

Visszatérve a hangversenyre.
Az élmény felejthetetlen marad. (Ez az elmaradhatatlan, obligát felejthetetlen jelző elfelejtett emlékeim előtt... felettébb elgondolkodtat..., mint ahogy az is, hogy igazán felejthetetlen élményeimnek nyoma sincs a naplómban! Hogy van ez?)

Csupa gyönyörű szám, kiváló művész. Leoncavallo (Kacagj Bajazzok), Puccini (Kabátária), Donizetti, Verdi (Bordal- Traviata), Mascagni - Szabó Miklós, Berdál Valéria, Sinkó György,
Turján Vilma operaénekesek és Szalatsy István fiatal karmester, s természetesen a zenekar ( Bartók Béla Szimf. zk) remekelt.)

Tapsoltunk is úgy, (a III.b persze), hogy órákig égett a tenyerem utána. De ez volt a legkevesebb, amit adhattunk, s ez semmi ahhoz képest, amit kaptunk.

Sok, számomra kedves arcot láttam, (pedig Ő nem is volt ott, ugye javulok? sőt, már azt hiszem, lassanként más veszi át a nagy ő szerepét ), s szemükben tükröződött valami.

-Le kell írnom valamit, ami nem valami jelentős eseménynek, de mégis fontos, s nagyon örülök neki, u.i ezáltal halványodik az X iránti érzésem. Szóval tetszik egy kerista fiú, s úgy látom, én is tetszem neki (Keri a város másik középiskolája becézve - Kereskedelmi Szakközépiskola - bár akkoriban úgy rémlik, technikumnak hívták , sekkor még nem is tudtam, hogy nagyapám volt egyik alapítója annak idején, bár akkor is más volt a neve) Először 1-2 hete láttam az Ifjúsági Akadémián a kultúrházban, előttem levő padban ült, bal felé. Már akkor is megtetszett, de nem különösképpen, pedig elég gyakran hátrafordult, azért se néztem oda. Másodszor tegnapelőtt láttam. A Tanácsházán egy kultúrműsoron, melyen én mint zenekaros szerepeltem, ő mint táncos. Csak tánc közben láttam, s mégis tekintetünk elég gyakran találkozott (amennyire ez a körülményekhez képest lehetséges volt). A legügyesebben ő táncolt, szerintem, s olyan nyílt a mosolya, nagyon helyes fiú. Nem vagyok szerelmes bele, hisz' nem is lehetek egy olyan valakibe, akit még nem is ismerek. Még? Igen, remélem, hogy minél előbb megismerem.

A konziban egy fiú nagyon teszi a szépet. Ehhez mit szólsz? De nekem nem tetszik. Miért nincs olyan szerencsém, hogy tetszene nekem is? Pedig jóképű, rendes. Úgy látszik, én csak azt a szerelmet szeretem, ami álmodozás és egyoldalú. Várok türelmesen. Majd csak eljön egyszer az a mesebeli herceg, aki minden szempontból megfelel nekem, és én is neki.

Írhatnék még valami ehhez hasonlót, de félek, hogy később megbánom. - (?) - N. újabban nagyon különös irányomban, s ez a különös viselkedése azt hiteti el velem, hogy tetszem neki. (Hosszan néz rám... (...) Nézésből sokat meg lehet állapítani, de nem mindent. Viszont van még egy valami, ami bizonyítéka feltevésemnek, s ez tény. (Egy hasonlósággal kapcsolatos dolog.)

"Szép álmokat!"

1959. október 20. Kedd d.u. 4 óra

A helyzet változatlan (pangás), de ez a helyzet már közel van ahhoz, hogy kibírhatatlan legyen. Viszont, s ez a legfurcsább, kibírhatatlansága mellett jó, mind a kettő egyszerre. - Várom a szüneteket, hogy láthassam, de csak pillanatokig tart ez is, mert úgy látom mindig, hogy ő is néz, ha meg nem, akkor attól félek, hogy esetleg más észreveszi, s ezt valóban nem bírnám ki.

Komolyan mondom, nem is értem magam, de nem tudok ez ellen tenni semmit. Olyan, mint egy filmszínész, de sajnos nem úgy tetszik, s nem csak azért, mert itt él köztünk (ugyanaz az iskola a munkahelye, ami nekem), ha ő engem egyáltalán nem venne észre, akkor tán ez sikerülne, hisz nekem semmi célom e tekintetben (s nem is lehetne jelen esetben). (...)

Az én esetemben ez bosszantóbb és tragikusabb is mint másnál, másnál ez esetleg egy fellobbanás, szalmaláng, ami legfeljebb pár hétig tart. Én, úgy látszik, más természetű vagyok. "Egyet, de azt igazán" és kitartóan. - Csak már történne valami, akárhogy, csak nyíljon már valami kivezető út.

Egyébként a naplóíráshoz azért jutottam hozzá hétköznap ellenére, mert holnapra nem kell tanulni, ugyanis kukoricát törni megyünk Maroslellére. Brrrr..., előre borsódik a hátam. Már voltunk (osztálykeretben) 1 alkalommal kukoricát törni, 2-szer hagymát szedni. Különösen a hagymaszedés nehéz és piszkos. Az egészbe ami jó, hogy együtt van az egész osztály, és jól eltelik az idő. (Holnap az egész iskola megy, de csak 4-4 osztály jön egy helyre), holnap lesz egy kis mellékes szórakozásunk is, ugyanis egyik osztálytársunk fülig szerelmes az egyik tanárba, aki szintén kint lesz. (Úgy látszik a mi osztályunk meg van átkozva. 3-an vagyunk , akik tanárért rajongunk, legalábbis én ennyiről tudok, az enyémről remélhetőleg senki sem tud.)

Mára talán elég is lesz. Már 8 óra van, a lefekvés ideje. Hogy el tudok-e aludni rögtön, nem tudom még. Általában a lefekvés és elalvás közt el szokott telni egy kis idő , ez az álmodozások ideje, nagyon szeretek álmodozni kitalálok egy kiindulópontot ami legtöbbször közel áll a valósághoz), s azután erre felépülve szabadon csapong képzeletem. Amikor pedig elnyom az alvás, az álmodozás a még képtelenebb álomban folytatódik. Nagyon érdekes mind a kettő (legalábbis számomra). Lehetséges, hogy egyszer majd le is írok egyet. - De most már végleg abba hagyom. Jó éjszakát! Szép álmokat!!!

1959...

1959. február 14. Szombat este

Igen, már 59-et írunk, s februárt. Az idő szárnyakon repül. ( "Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül, /S minden míve tűnő szárnya körül lebeg! / Minden csak jelenés; minden az ég alatt, / Mint a kis nefelejcs, enyész" -vajon tanultam már Berzsenyit ekkor?) Már javában járunk iskolába, sőt olyan rég, hogy el is felejtettük, hogy szünet is volt. "kitűnő" lett most is a bizonyítványom, természetesen nagyon örültem neki, nem kis dolog volt az odáig vezető út. A konziban is beírták a félévi jegyeket az indexbe. Azok már nem voltak ilyen egyformák. Hegedűből 4-est, szolfézsből 5-öst, zeneirodalomból 4-est kaptam (u. i. az órákra nem tudtam járni, s az akkor lepörgetett műveket nem hallhattam, egyébként sikerült a vizsgám.) Ez az eredmény is jó. Elég nagyok ott is a követelmények, fizikailag lehetetlenség volna mind a 2 helyen a legkiválóbb eredményt elérni. (Csakhogy rájöttem!)

Sok mondanivalóm van érzelmi téren is. Tele van a szívem, ki kell önteni. Nagyon szerelmes vagyok. Én is elénekelhetném azt a slágert, ami így kezdődik: "Sajnos szeretem, nincs is egyebem, mint ez a keserű, mégis oly gyönyörű félig szerelem" ( Pontosabban, innen az internetről, most: (Sárosi Katalin száma volt, G. Dénes György (Zsüti) szövege (akárcsak az emlékezetes: "Nekünk találkozni kellett."..): Sajnos, szeretem./Sajnos, követem./Bár idegen,/Mégis oly' ismerős énnékem/Itt a szívemen./Hogyha látom én, /Felcsillan a remény,/S csak álmodom, álmodom, álmodom azt,/Hogy már az enyém./De csak a levegőt ölelem./Sajnos, szeretem,/Nincs is egyebem,/Mint ez a keserű, /Mégis oly' gyönyörű félig szerelem./De fel kell, hogy olvadjon a jég,/Ahhoz, hogy igaz legyen./De így is szeretem,/Úgy is szeretem,/Sajnos, szeretem.) Még mindig ugyanaz a fiú ( az a konzervista fiú, aki a bálban ott volt) Még mindig nem ismerem, s talán már rég nem is foglalkoznék vele így ismeretlenül, gondolataimban, álmaimban, ha nem volnának azok a hétfői és csütörtöki, azok a gyönyörű, érzéseimet továbbtápláló napok. Tulajdonképpen bosszankodnom ellene, hogy még nem ismerem, de én nem vagyok szomorú, kapok mást tőle, igen tőle. Azt hiszem, nem tévedek, ha Ő azt mutatja, amit érez, akkor feltétlenül tetszem én is neki. Viszont, akkor miért nem kereste meg még megismerkedésünk módját? - merül fel bennem az ellentmondás. De jó volna belelátni a lelkébe, vajon kinek a neve van ott? (én nem láttam Szegeden még egy lánynak se udvarolni, beszél velük, de nem "úgy". Itt a gimibálon sem igen táncolt, csupán eggyel láttam, egy harmadikos lánnyal: D. M.-val. Nem vagyok rá féltékeny, de ha látom az iskolában valahol, soha sem mulasztom el, hogy meg ne nézzem (talán egy csöppet irigy is vagyok rá), már csak azért is, hogy milyen az, aki több mint valószínűleg tetszik neki. Hát mi is történik (azaz, pontosabban: NEM történik) hétfőn és csütörtökön? Hétfőn nincs órája bent, de újabban akkor is a konziban van (újabban). Ülök a folyosón, (közben szolfézs füzet a kezemben, s Aranka néni ül mellettem, oda se figyelek, mit mond, untat, idegesít, már nagyon unom az örökös hétfői, csütörtöki "látogatásai"t - hát ez bizony nagyon nem szép dolog! nehezemre is esett lemásolni, lelkiismeretfurdalás nélkül..., de talán az enyhítő körülmény, hogy A. néni a volt tanítónő, folyton rendreutasított, nevelt engem, s figyelmeztetett a rossz tulajdonságaimra, szokásaimra, talán ekkoriban már nem is, de kis koromban biztos; hogy - klausztrofóbiám ellenére - ne üljek a moziban a sor szélére, mert az a jobb hely , s azt át kellene adnom anyukámnak, vagy más felnőttnek, hogy öreges ruhákban járok, hogy miért van a fülemben fülbevaló, a fülkifúrás egy barbár szokás, semmivel se enyhébb, mit ha az orrunkba raknánk karikát,... stb - persze azért jobban kellett volna figyelni rá - a konziban is, - már szánom-bánom, csak azt remélem, nem vette észre.., bár lehet, hogy az természetes is , hogy egy fiú ("Ő") jobban érdekelt, mint öreg nagynéném csacsogása...(?) s hirtelen előbukkan Ő; a kanyarban , s jön az előtérbe. Aranka néni miatt csak futó pillantást vetek rá, de ez is elég ahhoz, hogy szívem erősebben verjen, s hogy észrevegyem azt, hogy rámtekint. (Ah! Nem is egyszerűen "néz", hanem "tekint"!!!) Ilyenkor aztán végleg nem tudok odafigyelni Aranka néni csacsogására, rabja vagyok, érzem a pillantását, amit rám vet, s alig várom, hogy A. n. elmenjen (jaj, de mindjárt itt a magyarázat:) (ilyen önző vagyok, nem tehetek róla, (!) , a szerelem tett ilyenné, persze nem mutatok semmit abból, hogy jobb szeretném, ha nem volna ott (ez némileg megnyugtató!), úgyis általában elmegy 1/4-1/2 órán belül. ) A múlt hétfő nagyon szép volt. (Képzelem!) Különösen a 4 és 5 óra közötti idő. Egy lánnyal ültem a padon. Ő nem messze tőlem állt, felém fordulva. Elég sokáig volt a folyosón, és azután bement valamely terembe. Nem sokkal utána újra kijött. Ekkor már többen voltak kint. Egyik fiúval beszélgettem épp, amikor kijött. Ugyanott állt meg, s rágyújtott. Akárhányszor ránéztem, mindig rajtam volt a tekintete. Szinte bolondító volt a nézése. (hm...) Ugyanígy nézett rám egy csütörtöki nap, kissé érdekes környezetben. A konzi aulájában, ahol lépcsős feljárat van az emeletre, a lépcsőtől balra állt, néhány szolfézs-társával, én a lépcső jobb oldalán, az 1-es terem előtt vártam t. úrt (N. I.-t) , én nem is tudtam, hogy ő ott áll a "rácson" túl ("Ott túl a rácson"? Gábor diák - Zenthe Ferenc, vajon lát(hat)tam már a filmet?) kellemes meglepetés volt, amikor észrevettem, s láttam, hogy az ő szeme is rajtam van. A bálban tapasztalt észrevételeim is kedvezőek. Viszont ez a tény nem kedvező (mégse, csakhogy rájöttem!), mert nem kért fel. Igaz, hogy főleg éjfél után látott, s dobogtatta meg a szívem, s akkor már nem illett volna. (Ó, azok a merev, viktoriánus illemszabályok... felkérés, bemutatkozás, csak a fiú közeledhet stb...)

Szóval, így áll a dolog (sehogy!) Érvek és ellentmondások viaskodnak. (?)

(...)

némi ellentételezésként, lelkiismeretnyugtató figyelempótlásként felteszek (szegedi) képet Aranka néniről, (a bejegyzés főtárgyáról úgysincs, csak a fejemben) én készítettem, a Móra múzeum előtti parkban - anyu is a képen:

sőt, ez meg itt olajfestmény Aranka néniről, fiatal korából - hozzánk került a kép - a régi házban , s lányom utólag vallotta be, hogy "félt tőle"... különös (bár én is voltam hasonlóképp Magdi néniéknél -amúgy nagyon jóhangulatú nyaralásaim alkalmából- egy könyvespolcon álló szoborral És én is csak később mertem beszélni róla.) A hatalmas festmény egyébként most is itt van velünk, a panel lakásban, csak nincs helye a falon, mert ott már nincs szabad terület, főleg könyvek borítják be) , az előszoba (illetve) szűk folyosó falának támasztva áll szegény jelenleg, nomeg most itt: (a képeknek is van sorsuk?)

...és gyakran belebotlok...

"Elutazott"

1958. augusztus 8. Péntek este 1/2 8

Ismét a régi téma, de több fejezete már nem lesz, ezek már a végső akkordok.
Elutazott.

Egy negyedórája B. Ágival jöttem hazafelé a teniszezésből, s ekkor láttam, hogy a sarkon áll P. Ildi (apja is orvos, és ráadásul ő és a különben szimpatikusabb nővére, Nóra volt nálunk otthon, anyu dorgáló példálózgatásaiban a "bezzeg"-ék) és egy fiú társaságában. Nem mertem megnézni jobban, nem akartam, hogy észrevegyen valamit rajtam. Igen, sajnos ez a taktika (is) ami miatt nem kerülhettünk egymáshoz közelebb. (?) Szóval: összegezve a dolgot: én (könyörgöm: IS legfeljebb) tehetek róla, hogy az egész dolog (részemről) csak álmodozásból állt. Mindenesetre sajnálom, de majd igyekszem beletörődni, még inkább feledni. Nem valószínű, hogy még fogunk találkozni az életben, nem hiszem, hogy M-n lesz orvos. - Mikor Á. elment, kinéztem az ablakon, de dühvel kellett tudomásul vennem, hogy eltakarják a lombok, de az elsuhanó autóbuszt észrevettem, (s ekkor arra gondoltam, hogy ) amely talán végleg elvitte valami, számomra ismeretlen városba, faluba. (Később megtudtam, hova - soha életemben nem voltam abban a városban..., és persze soha többé nem láttam őt sem. Azaz, ha látnám is meg se ismerném; a napbarnított bőre és a göndör fekete haja is -azóta már biztos kifakult..., mint ez az egész - amúgy is elég fakó - emlék...)