egy hétköznap reggel

1960. augusztus 17. Szerda este 9 óra

Nagyon elszoktam a napló eseményleírásszerű formájától, de most e formai hiányosságokat pótolom; s leírom a mai napomat, azért is, hogy képet adja életem szürke hétköznapjairól.

9 óra körül arra ébredtem, hogy zörejt hallok az ablak felől. Oda nézek álmos szemeimmel,s látom, hogy Anyu áll az ablaknál, és a spalettát nyitja. Kicsit bosszankodom a szándékomon kívüli felébredés miatt, de az csak addig tart, míg kimegy szememből az álom. Anyu mindig korábban kel, mint én, de rendszerint nem sokkal előbb előz meg, mert a készülődésére felébredek, s azután általában együtt megyünk a piacra, bevásárolni, de ma ez nem így történt. Lustaságom tovább tartott, mint kellett volna, s mire feleszméltem, Anyu árkon-bokron - akarom mondani: ajtón-kapun túl volt, de még fülemben csengtek búcsúzó szavai: mire hazajövök, be legyen ágyazva. Gondolkodni kezdtem: ha be kell ágyaznom, akkor előbb fel kell kelnem az ágyból. Hát eddig el is jutottam, de a beágyazás elmaradt, helyette magyar érettségi tétel kidolgozásával foglalkoztam. (Ember tragédiája: eszkimójelenet, befejezés, Vörösmarty: Zalán futása)

kis javulás

1960. július 5. Kedd 19 óra

Ismét írok, de ez nem jelenti azt, hogy a "naplómbeli régi énem"nek megfelelően, vagyis, hogy Anyu ismét a régi. Viszont kétségtelen, hogy valamivel jobban van, de ez nála (sajnos) olyan változó. most már azért megvan a reményem, hogy klinikai kezelés nélkül is meggyógyul. Csak mielőbb megtörténne! mert most rettenetes a helyzet. Anyunak is, de nekem is. Anyu rengeteg korlátot szab, egyedül itthon tehetem azt, amit akarok (ill. -ném), sehova nem mehetek, még bevásárolni sem egyedül stb. De ezt nem vehetem tőle rossznéven, és nem is veszem, hisz' mégis ő beteg, és neki a legrosszabb.

Ma rájöttem, hogy létszükségletem a tanulás. - Nagyon szeretném kidolgozni a magyar érettségi tételeket, de még nem tudtam az eredeti tételfogalmazasákat megszerezni, s anyu nem veszi jónéven a "tanulás iránti vonzalmamat nyáron", úgyhogy egy kicsit el kell odáznom. De lehet, hogy e vágy nem a tanulásnak szól, hisz' nem a "magolást" szeretem, hanem a tételkidolgozást vagyis az áttekintő rendszerezést, másrészt a magyar irodalomé a rajongás. Viszont az is lehet, hogy csupán menekülni akarok az írók és alkotásaik közé a jelenlegi kissé nyomasztó helyzetemben. Hogy mivel telnek napjaim? Hát mindenesetre izgalmakban gazdagon, s mégis egyhangúan. Sokat tevékenykedem a háztartásban, de azért néha hegedülök is, olvasok (jelenleg a Rómeo és Júliát - s közben tanulom Julia monológját is ("Isten veled! Ég tudja, látsz-e többet...") és a Hollót is. (Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva-fájón...), nomeg rádiózom. Szóval azért nem panaszkodhatom, annál is inkább, mert anyu állapota javulóban van; s ez a legfontosabb.

kétségbeesve, egyedül

1960. július 1. Péntek 1 óra

Anyu betegsége egyre súlyosabb stádiumba fajul. Teljesen kétségbe vagyok esve. Nem akar feküdni sem, s orvosságot sem szed rendszeresen. S a legrettenetesebbek a hajnali és reggeli órák. Estére pedig általában kissé rendbe szokott jönni. Nagyon sajnálom anyut, de egy kicsit önző is vagyok, s őszintén bevallom, sokszor gondolok arra, hogy másnak mennyivel vidámabb a vakációja, s mennyivel szebbek voltak az enyémek is, (kivéve az idei téli szünetet és a tavalyi nyári szünet kezdetét is) s szomorúan kapkodok a szünet elmúló napjai után, de mindhiába. Szóval nem így képzeltem el ezt a nyarat sem. Azt hittem, sokat fogok strandolni (fiatalok közt lenni) olvasni, moziba járni, kirándulni, s minthogy tanáraink erőteljesen felszólítottak bennünket a tanulásra, az érettségire való felkészülésre, ezt is tettem volna. (V.E. máris egész nap tanul - ezt nem irigykedve, hanem furcsálva, csodálkozva konstatálom.) Most minden összedőlt. De mégis nem ez fáj a legjobban, hanem anyu egészségi állapotának szomorú ténye; a jelenlegi állapota is elkeserítő, de ha az egészet nézem, vagyis azt, hogy minduntalan visszaesik, még nagyobb fájdalmat érzek. Lehet, hogy valóban önző vagyok, de arra is kell gondolnom, hogy az én idegeim is nagyon sokat rongálódnak ilyen alkalmakkor. Jobban kimerülök, mintha egész nap készülnék az érettségire.- S az is súlyosbítja a helyzetemet, hogy szinte teljesen egyedül maradok ilyenkor. A rokonság persze a távolból "sajnál" - elégedjek meg ennyivel. E.néni is (mondja), ez ürügy a távolmaradására (persze hamis), de nem is hiányzik, mert anyura rendkívül rossz hatással van még akkor is, ha egészséges. M. néni is nagylelkűen megüzente, hogy egész nyáron szívesen lát. Persze úgy gondolta, hogy miután anyut beviszik a klinikára, én átmegyek hozzájuk. Tovább valószínűleg nem is gondolkodott, hisz' ha anyu egészségesen hazajön, nekem otthon a helyem. És különben is... (...) Miért nem jön át, s intézkedik ő? Tán el sem tudja képzelni, hogy milyen lelki vívódások játszódnak le bennem, s mennyi izgalom ér, s mégis utolsó percig reménykedek, hogy a klinikai kezelés nélkül is helyreáll anyu egészsége - míg megáll előttünk a mentő - s akkor a legnagyobb izgalom..., hisz anyu természetesen nem akar bemenni a klinikára..., s aztán már csak pár nap nyugtalanság, s végre a postás levelet hoz, amit már egy egész más anyu írt, majd egy-két látogatás, s 3-4 hét elteltével teljesen egészségesen, szinte újjáéledve jön haza az én drága anyukám. De sajnos, úgy látszik, sosem teljesen meggyógyulva, mert a fent leírtak , vagyis anyu betegségének lefolyása -az ésnszemszögemből nézve -, már sajnos elég gyakran megismétlődtek. - Lehet, hogy kicsit túl szigorú ítéletet mondtam M. néniről, s talán jogtalanul, hisz' végeredményben nagyon rendes nagynéni, törődik is velem, s én szeretem is, de most az érzelmek úgy fel vannak korbácsolva bennem, hogy a legsúlyosabb ítéletekre vagyok kész. Talán írnom kellene neki, megkérnem , hogy jöjjön, segítsen, - ezt meg is teszem ma, jó az ötlet. - Lehet, hogy jön, lehet hogy nem, én mindenestre megtettem akkor, amit tehettem e téren, ha írok. (De hát valóban "néma gyereknek anyja se, de nagynénje se... értheti a szavát! valóban. Én itt panaszkodok, csak a még némább naplómnak...)

Nem tudom, mikor jelentkezik ismét a régi, az álmodozó, kissé csapongó J. itt e Naplóban. Szeretném, ha mielőbb.