GÓLYABÁL

1961. október 7.

Életem legcsodálatosabb napja.

Lehetetlenség leírnom ezt az éjszakát úgy, hogy csak tört részében is kifejezhesse azt, hogy hogyan is éreztem magam, milyen új és szép élményeket éltem át. De azt hiszem az mindent elmond, hogy ez volt életem legszebb napja.

Olyan jól mulattam, hogy gondolni sem mertem volna erre. Rengeteg fiúval táncoltam, többször kértek föl. Nem is tudom, mivel jellemezzem azt, hogy istenien éreztem magam. S bár kb. 35-40 fiúval táncoltam, és sokan közülük periodikusan visszatértek hozzám, mégis egyetlen egy fiúhoz fűződnek legszebb élményeim, akiről még (remélem nagyon sokat fogok írni a jövőben is, s a boldog szerelem hangján.)

Közvetlen a bál utáni reggel írtam Anyunak egy részletes levelet, a következőkben ezt veszem alapul. (néhol kibővítem, néhol elhagyok belőle.)

A báli készülődésünk már kora délután megkezdődött. (3-an mentünk a szobából: F. M, A. és én). A készülődésem alatt értem a cipőpucolást, zuhanyozást, fogmosást. mi a legérdekesebb: egyáltalán nem voltam izgatott, s bár arra egy percig sem gondoltam, hogy ennyire jól fog sikerülni a bálam, úgy látszik, mégis megéreztem, hogy nem kell félnem a petrezselyemárulástól. (vagy éppen hogy fordítva történt, a nem-izgulás ok lehetett s nem okozat) Nomeg láttam a tükörben, hogy "elviselhető" vagyok (hogy ne legyek szerénytelen, nem akarom azt írni, hogy szépnek és csinosnak láttam magam, és mondtak is. ) A. rengeteget hisztizett, de szegénynek meg is volt rá az oka, mert nem mutatott valami jól. F. M. nem velünk jött, hanem a lovagjával, de ő sem érezhette olyan jól magát, mert szinte állandóan csak vele táncolt, és állítólag nem nagyon tetszik neki a srác. Legalább is ezt mondja.

Mindezt csak úgy mellékesen írtam le. (Feljött még a kollégiumba 2 kislány. az egyik (S. E.) az A-hoz, a másik (SZ. ZS.) hozzám. Ő egy nagyon szőke, helyes, kecskeméti kislány, vele vagyok "legjobban" a lányok közül az egyetemen. Nem mentem el orosz beszédgyakorlatra a héten, s a Nona (az orosz nyelvtanárnőnk - maga is orosz) tőle kért számon, mint padrúgát. (értsd barátnőt) (Jaj, szegény Zs! Alig 10 év múlva, 29 éves korában meghalt...)

Szóval 4-en mentünk, de a bálépületben már leszakadtunk A-éktól Zs-val.

Meglepetésünkre műsort is adtak a tiszteletünkre. Mégpedig nagyon ötletes, és hangulatos vidám.műsort. Annyit nevettünk, hogy már a műsor is elég lett volna arra, hogy jól érezzem magam. Pedig eztán jött csak az "igazi".

Már az első pillanatban felkért egy felsős bölcsész, ekkor még alig táncoltak. (Angol órán már beszélgettünk.) Nagyon gyorsan lekért tőle egy fiú, aztán egy másik, aki szintén angolra jár. (és jeleenleg Zs-nak udvarol, s őt is kérte fel először.) De nem folytatom az efféle leírásmódot, mert annyival táncoltam, és olyan bonyolult összevisszaságban (u.is gyakran kértek fel, s azt se tudnám leírni, melyik hányszor, sőt meg se ismertem egyikőjüket valamelyik nap a menzán.) Azért valami módon égis megpróbálok írni a bálról, hogy legalább halvány elképzelésed legyen Naplócskám arról, hogy hogyan is mulatott "barátod", aki a gimiben nem szokott hozzá ahhoz, hogy minden két lépésben lekérjék, s körülvegyék a fiúk.

Megpróbálom tehát kiemelni a lényeget:

Kb. a 4. táncom után felkért egy első éves (de nálam 1 évvel idősebb) jogász . Milyen fiú? Azt nem lehet leírni. Olyan szép, mint egy filmsztár a legjavából, de ennek ellenére nagyon rendes, sőt, olyan, mint egy kisfiú, és egyáltalán nem látszik a viselkedésén, hogy tudja magáról azt, hogy szép és csinos.

Egyébként Gy-t már régebbről "ismerem". Ha van az "első pillanatnak" jelentősége, ha létezik nagy pillanat, s első pillantásra betoppanó szerelem, akkor a mi első találkozásunk(a többivel megmagyarázva) erre példa. A bál előtt 2-3 héttel Sz. sárival utaztam haza. A villamosmegállónál álltunk, s valahogy észrevettem, hogy valaki nagyon néz. Felnéztem és megláttam velem szemben, tőlem egy pár méterre egy gyönyörű, kreol bőrű, csodálatosan szép szemű fiút. ("Szép" - gondoltam magamban, de miért néz engem? Tetszenék én is neki?) Megérkezett a villamos, kofferral voltam, s "valaki" segített felemelni a lépcsőn. Hátranézek megnézni, ki az az udvarias ember? Ő volt! Később a villamosban kiderült, hogy Sárinak évfolyamtársa. Azután nem is láttam, bár állítólag ő nagyon sokszor látott, és köszönt is az utcán, de én nem fogadtam. (Biztos nem vettem észre... azaz észrevettem egyszer, de nagyon halkan köszönt, s nekem nem volt bátorságom viszonozni.)

Róla sokat fogok írni, most is, és valószínűleg ezután is. Minden gondolatom ő, és tudom, hogy ő szintén sokat gondol rám. Végre van valakim, aki nem csak nekem tetszik, hanem én is tetszem neki. (ill. fordítva.)

Hogy honnan tudom, hogy tetszem neki?

Egész este, állandóan, csak velem táncolt! Elég gyakran lekértek tőle, s hagyta, hogy táncoljak 2-3-4 fiúval, és utána rögtön visszakért... folyt.köv.

míg más fiúval táncoltam, akkor is nézett, legalábbis szem előtt tartott. S ami a legérdekesebb, én lassanként nem is örültem, amikor állandóan lekértek tőle. Jó volt vele lenni. Érezni simogató, hosszú pillantásait, amit "mindent" elmondóan rám vetett. (én zavarba jöttem ilyenkor, soha senki nem volt ilyen hatással rám, nincs senkinek sem ilyen szeme és ilyen tekintete, még X-nek sem. ) Az 5. tánc felé már nagyon megértettük egymást, éreztük, hogy egymáshoz tartozunk, még szótlanságunk is beszélt. A zene, a Ti di ro csodálatos dallama és átkaroló 2 karja, arcának forró érintése mindent elmondott. Szeünetben is gyakran megfogta a vállam, kezem, s el-elnézve mosolyogva. Én nem tudtam visszanézni rá (mint annak idején Á-ra), annál nagyobb hatással volt rám....

itt vége a bejegyzéseknek, bár még folytatódott a beszámolóm a gólyabálról, a többi fival, aztán meg visszatértem GY-hoz, és még több bejegyzés következett, főleg róla (rólunk) egy másik, kisebb, kockás, kék borítójú füzetben, amit nemk találok - ha meglesz bemásolom azt is..., mert ide tartozik

viszont találtam egy ugyancsak kék de vonalas füzetet, ami 1965-től kezdődik, még "egyetemi évek" címmel, bár nem napló, hanem "jegyzetek" felirattal... 1965-1969

aztán egy újabb, nagy méretű, olajzöld 1969-től

új blogokat ill. "köteteket" kezdek a "trilógiának"

majd idelinkelem, ha "megcsinálom" az új blogot nekik! Viszlát ott!

..............

most már tényleg folytatnom kellene!!!!!

(2009. október 30.!)

folytatásféle itt

utóhatások

1960. november 28. d.u. 14 óra Hétfő

(Vasárnap) Hétfőn volt megtartva e havi irodalmi estünk, melyről csak egy idézetet írok ide a tegnapi (Csongrád megyei) hírlapból:

"Különösen kitűnt Gonda Júlia a "Levél a hitveshez" című Radnóti-vers tolmácsolásával." (Tehát én voltam a legjobb az újságíró- (V. Ákos) szerint (de akikkel beszéltem, s akik véleményét ismerem, mindenki ezen a véleményen volt. )

"Márton Józsefné Liszt "Szerelmi álmok" c. művének előadásával, illetve Gonda Júlia és Siket István hegedűszólóival lényegesen emelkedett a műsor színvonala."

(Jaj, de nem kellett volna eltúlozni ezeknek az u.n. "sikereknek" a jelentőségét!)

- Különös tüneteket tapasztalok magamon: nem tudok figyelni, összpontosítani - a bál óta. (Kínszenvedéssel készültem fel mára , s iskolában is, órákon állandóan elkalandoztak gondolataim - (azt ugye nem nehéz kitalálni, hogy milyen irányban? ) Egyébként biológiából 5-ösre feleltem, s még azt is hozzátette Eta néni, hogy szép volt. (Úgy látszik, nem is érdemes rendesen, szorgalmasan tanulni - annélkül is lehet jól felelni. )

Iskolában természetesen nagyon oda voltak a lányok, amiért táncoltam a doktorkával (szóval sejtésem nem tévedett). Különösen azok érdeklődtek, akiket már szintén kezelt. - S el is kezdték azt a bizonyos "húzást" vele, de egyáltalán nem bánom, hisz' eddig fantáziájuk hozzáadásával olyan személyek iránt érzett érzelmi szálakkal gyanúsítottak meg, akiket enyhén szólva utálok (legfeljebb én tetszem nekik, de nem fordítva. (pl...) Sajnos csak szombaton (legfeljebb csütörtökön láthatom ismét, mert néhány napos munkára megyünk a cukorrépa földekre. S ezzel el is ment a kedvem a további írástól..., abba is hagyom.

tegnap bálban voltam...

1960. november 27. Vasárnap

Elöljáróul csak annyit: tegnap bálban voltam.

S most kezdődjék a história, amely tulajdonképpen csütörtökön kezdődött.

Anyu hosszas unszolására elmentem az SZTK-ba a fogorvoshoz. (Az unszolásra azért volt szükség, mert eddig még minden fogorvos úgy megkínzott, hogy ez visszatartott, s akkor még nem tudtam, hogy most nem ez fog történni. ) Szerencsére hamar megnyugodtam, mert még a várakozásom elején észrevettem, hogy új fogorvosunk van, méghozzá fiatal. Már pusztán ez a tény megnyugtatott, holott akkor még nem tudtam, milyen fájdalommentesen dolgozik, csupán azt, hogy eddigi nyúzóim karmaiból sikerült kiszabadulnom. - A várakozás hamar eltelt aránylag, ott volt Bíró Zs. és Brauswetter Zs - (évfolyamtársak a gimiben, a szegedi utcai általánosban osztálytársaim voltak.) - beszélgettünk.

És most kezdődik a történet:

Leültem a fogorvosi székbe (a f. "bácsi" tessékelésére),aki mielőtt kitáthattam a szájam, megkérdezte, mi a panaszom. Mondom, van két lyukas fogam. Megnézi -s elkezd számolni: 1, 2, 3, 4, 5,. Szóval 5 lyukas foga van, és nem kettő, ami annyit jelent, hogy 5 alkalommal eljön ide - mondja kicsit szemrehányóan, de ugyanakkor kedvesen. S meg is állapítottam már ekkorra, hogy milyen helyes férfi. De nincs idő elmélkedésre, mert már hallom is hangját újra:

"Csukja csak össze a fogait!"

Megteszem, bár nem is sejtem, hogy micélból.

"Magának még nem mondta senki, hogy szabályozni kellett volna a fogát?" (előre állnak kissé fogaim.)

"De, igen. Anyukám!"

"Az anyukáján kívül senki?"

"Ő szólt a fogorvosomnak, az viszont azt mondta, hogy nincs szükség rá."

"Hát most már elkéstek vele, de mondja meg annak a fogorvosnak, hogy nem ért a fogászathoz!'"

(Hm... hát önteltek, nagyképűek vagyunk? De azért szép tőle, hogy szólt, ha már nem segíthet rajta.)

Meglepő finomsággal kezeli az egyik lyukas fogam. - Ekkorra már szinte meg is tetszett nekem a kis "doktor bácsi".

"Maga is jön a bálba?" - hallom ismét hangját, s férfiaknál ritka báj bujkál arcán.

"A bálba?" - ismétlem. "Igen" - felelem mosolyogva.

A többi már nem érdekes. Folytatás a bálban következik. De addig is egy kis (otthoni ill.) érzelmi közjátékot illesztek ide:

Itthon elragadtatással beszéltem a kis fogorvosról (ügyességéről). S néha-néha visszatértem hozzá gondolatban. S az volt a leghőbb (de megalósíthatatlannak tűnő) óhajom, hogy csak táncolnék vele a bálban! És már el is képzeltem magamnak, hogy egyszerre csak ott terem tánc közben előttem:

"Szabad? Felkérhetem a páciensemet?"

És láss csodát! Szóról szóra így történt. Azt hittem, álmodom. Ő és én - egymás karjaiban, egymás mosolyában és hangjában fürödve. Boldog voltam. S felszabadultan csevegtem - mert az ő egyéniségének gátlástalansága ezt szinte megkövetelte. - Olyan helyesnek tűnt. Csak egynéhány centivel magasabb nálam, világosbarna, rövidre nyírt haja van, barna szeme, kissé (vagy talán nem is kissé görbe az orra - de jól áll neki.) s a szája mindig bájos mosolyra áll, fogai pedig egy igazi fogorvoshoz méltón gyönyörűek (jól használhatná reklámnak.) Ruhája ultramodern, különösen ami tarka, selyem mellényét illeti. - Szóval a táncolás első perceiben boldogságom határtalan volt. Szépnek láttam külsőleg, belsőleg, egyaránt. Azután az örömbe egy kis üröm is vegyült. Lenézve nyilatkozott a bálunkról, (matrózruhában voltunk mindannyian), Makóról (hagymaszag). S ez nekem nem volt épp kedvemre. - Nem sokat táncolhattunk együtt ekkor, mert alig pár percre felkérésem után szünet következett. Megkérdezte, hogy itt vannak-e a szüleim, lemehetek-e vele (a büffébe). A terem végéhez érve B, B mellett találom magam. "Azt hiszem, őket is kezeltem." Mondom, "valóban, utánam jöttek éppen." Valamit odaszól hozzájuk. Azután tesz egy lebecsmérlő megjegyzést a matrózblúz csíkjaira! ("mi ez a bigyó?") Következő kép: büffé. 6-an alkotunk egy kört. Mi + B. B Zs és a táncosaik (B, K) A fogorvos bácsi fesztelensége egekbe csap. Nem részletezem a történteket, de ekkor már nem volt olyan nagy a boldogságom. S olyan furcsa (de bevallom jóleső, hízelgő érzés volt az hogy egy fogorvossal töltöm a szünetet, s olyan társaságban, melynek lány tagjai a legfölkapottabbak (és sajnos a legerkölcstelenebbek - de "finoman" azok.) Büszke voltam egy kicsit, mikor láttam osztálytársaim csodálkozó s irigykedő pillantásait (még inkább bámulását), s tanáraim csodálkozását, illetve meglepettségét (N, F) , amikor fenségesen elvonultunk előttük. (hisz' majdnem mindenki tudta róla, hogy ő az új fogorvos, aki pedig nem, az is láthatta, hogy jól szituált, modern ember - egyszóval nem akárki - sőt, a lányok szemében egész biztos a "legtöbbet" jelenti az egész társaságban.) - Táncolásunk 2. szakaszában hangulatom egyre csökkent. Éreztem rajta a borszagot, ("Ezerjó"-t ivott, bevallása szerint), s ez csak annyiban volt enyhítő körülmény, hogy fesztelen magatartása okát részben ebben láttam. Az is egy kicsit bántott, hogy látnom kellett,h. Zs felé orientálódik. Imponált neki, hogy mennyien kérik fel a kislányt. ("a kis ártatlant"), s kellemetlen volt nekem, hogy engem viszont nem kérnek le, finoman értésére adtam, hogy bizonyára mással is akar táncolni, - de ő hevesen tiltakozott: van annyira őszinte, hogy ha nem akar valakivel tovább táncolni, akkor megmondja (pesti szokással,): "lépjen le". (Egyébként minden egyes kifejezése a jassz nyelv legkorcsabb ágazatait képviselte. ) De erre nem került sor, mert lekértek. S ekkor láttam a különbséget közte és mostani táncosom közt. Ég és föld. Szinte visszasírtam. De hiába, "beépült" a B. családba, s Zs. nővérét: É-t táncoltatta. (Mint később megtudtam, É-t ismerhette, u.i. ő is a kórházban dolgozott.) .Csak egy-két szót váltottunk, ha véletlenül egymáshoz ütköztünk. S vége...... És én már megint rágódom magamon. Kedvesemnek kellett volna lennem hozzá, de féltem, hogy magatartása feltűnővé válik (fütyült, "rázni" akart), én mérsékelni igyekeztem. Viszont ő nagyon inkorrektül viselkedett, s így lassanként nem is voltam azon, hogy elnyerjem kegyeit. Nomeg. B. alaposan gátat vetett biztonságomnak, amivel a vele való találkozás előtt nagy mértékben rendelkeztem.

Végeredményben azt a következtetést vonom le, hogy ha nem is nagyon, de egy picit tetszem (v. tetszettem) neki. Különben nem kért volna fel, hisz' az, hogy páciense vagyok - még nem képezhet kötelezettséget arra, hogy táncoljon velem. (Erre bizonyíték, nem táncolt minden páciensével. - S megkért rá, hogy mutassak meg neki valami M.... lányt, mert ha nem kéri fel, a főorvosától nagyon kikap. M. köztudomás szerint kedves, helyes kislány... szerintem nem szép, és nem is szeretem valami nagyon, de meglepő módon, neki se tetszett, sőt, olyannyira nem, hogy mikor megmutattam neki (az épp kacéran tekintgető osztálytársamat) egy ajkbiggyesztéssel motivált fintort vágott, s annyit mondott: " Jobb lesz, ha hagyjuk a dolgot. Nem kérem fel. " "Miért?" - kérdem, (védve M-t, de ugyanakkor egy csöppet sem észlelhető rejtett kárörömmel): "M. olyan helyes kislány." de válasza még elutasítóbb az előzőnél. ("Nekem nem tetszik. " Namármost: szerintem M-t sokkal inkább kötelessége lett volna felkérni, mint engemet. Tehát valamennyire csak tetszem neki. De ha csak tetszettem, akkor a "kiábrándulás" kölcsönös. abban reménykedem, hogy hangulata volt csak oka furcsa magatartásának - s valójában nem ez az ő igazi oldala. S még abban is bízok, hogy nem tart ki az olyan könnyű... nők mellett, mint B.-k, s azok csak időlegesen tudják behálózni. Még valamit: róla alkotott utólagos véleményemen enyhít az a tény, hogy - több, mint valószínű - zsidó fiú. Nem tudom, hogy "nacionalizmus"-e ez az érzés bennem, de már több alkalommal tapasztalom, hogy rokonszenvem megnöveli, ha valakiről tudom, hogy zsidó, kivételek , persze, vannak . (M. B) S ez a tény fokozottabb mértékben áll akkor, ha az illetőt addig nem ismertem. (Például Iván esetében, s M-nél is, eleinte).

Mindenesetre kiváncsi vagyok a folytatásra. (Udvarol-e majd valamelyik B. lánynak, mit fog szólni a legközelebbi kezelése alkalmával?)

Akár bevallom, akár nem: egy kicsit beleszerettem.

(Csak nyernél már azzal is, ha sikerülne elfoglaltatnom vele X. naplóbeli szerepét , báűr jelen esetben többre vágyom, mint álmodozásra. Egyébként most már végképp merem űllítani, hogy teljes közönnyel viseltetek iránta (hisz' olyan dolgot tudtam meg róla, ami egyenesen szörnyű- fogalmam sincs mi lehetett ez a szörnyűség, alighanem megint túloztam...)

- Mindettől függetlenül is viszonylag (ahhoz képest, hogy 2 éve nem voltam táncparketten) egészen jól szórakoztam. Osztálytársaimmal szinte kivétel nélkül táncoltam - sokkal többször is. B. Dénes is felkért többször, s magyar-történelem szakos bölcsész lévén sok hasznos dolgot tudtam meg t (tőle kért le Ő ) tőle az egyetemről. Ezen kívül 2 nem makói fiúval is táncoltam - az egyikrőlj obb, ha nem beszélek, a másik egy helyes, jóképű pesti fiú, akivel egész kellemesen éreztem magam, s ahogy ő nyilatkozott, ő szintén (én nem nyilatkoztam.) Jól tudtam vele táncolni, talán épp azért, mert ő se szereti. Közben beszélgettünk erről-arról (szünetben és sajátmagunk által létrehozott szünetben s). - Jajj! Hát nem megfeledkeztem a kis Törökről (I. osztályos) Pedig ő volt a legelső táncosom (u.i osztálytársaink, a fiúk, rendeztek, és csak 10-kor szabadultak fel, akkor juthattak hozzá a táncoláshoz.)

Látod-látod?! Őróla 4 oldalt írtam - összes többi táncosomról összesen 1/2-t. Csak nem szerettem bele valóban? Mindenesetre jó érzés rá gondolni és álmodozni róla (bár ez utóbbit nem nagyon merem, hisz nem elég szilárd az alap, amelyre felépíthetném az álmot). - De jó volna, ha...

42 év múlva, lányom IV-es, "gombavató" gimibálján -

neki már nem matrózblúzban kellett mennie....

bál helyett...

1960. április 25. Vasárnap 3/4 11

Tegnap volt a "nagy tavaszi" gimibál. Erre sem mentem el. Sok mindent tudnék felhozni ennek alátámasztásául s megokolásául. De talán elsősorban azért döntöttem így, mert féltem, hogy nem mulatok elég jól. (akkor viszont, ilyen negatív előprogramozással, biztos így is történt volna!) Ha a tavalyi bálat veszem mérvadónak, akkor azt mondhatom, hogy olyan "közepesen" mulattam. Mindig táncoltam, s aránylag rövid ideig eggyel. Ezt viszont semmi kedvem sem volna megismételni, és főleg azért, mert azok a fiúk egyáltalán nem érdekelnek. (de sajnos így vagyok a legtöbbel, hogy addig tetszik, míg nem ismerem, aztán legyintek egyet, és azt mondom "áh, ez is épp olyan, mint a többi.") S épp azért állok már-már azon a fokon, hogy a felnőttek közt keresek ideált, ami igen sajnálatos tényként jelentkezik az én életemben. - Lehet, hogy ezen a bálon más lett volna a helyzet, mint gondoltam, de jobb ez a "lehet", mint az esetleges "nem". (Ebben ma már egyáltalán nem vagyok biztos! ) Úgy érzem, hogy tavaly, s főleg tavaly előtt még nagyon "kislány" voltam, épp naplóolvasás közben jöttem rá erre. Most viszont már egész más vagyok. (?!!) Talán.(így már más!) S a fiúk is mások irányomban. (Húsvétkor 11-en voltak locsolkodni. Olyan helyes volt mind!) De nem vagyok megelégedett. Vágyom arra a csodálatos, meseszép dologra, amit "igazi szerelem"nek neveznek. Tegnap is V. E.-nél voltam (talán ilyen "naplós" témák megvitatását illetően ő a legjobb barátnőm), ő sem ment el a bálba. De én nem bírtam elfojtani azt a vágyam előtte (se - mint ahogy magam előtt se!), hogy "jó volna a bálban lenni, s jól szórakozni!" , ő valószínűleg nem őszintén nyilatkozott, mert nem tudom elképzelni, hogy egy 16 éves lány ne kívánjon táncolni, szórakozni. Hát igen, hiányzik egy fontos szál az életemből, de már megtaláltam, (elvileg) s talán nem is olyan sokat kell várni, hogy találkozzon egy "másnak" a szálával, s nem válik el attól nagyon sokáig! Szeretném, ha volna egy olyan fiú, aki szeretne, s én is szeretném, de ha elképzelem magam előtt azt a valakit, akkor az illető inkább férfi, mint fiú vagy szegény Gerard Philippe-re vagy Jean Marais-ra hasonlít, kik a filmvilágból vett (ellentétes pólusokon álló) eszményképeim. G. P.-t különösen nagyon szeretem, s kimondhatatlanul fájt halála; a napokban kezembe került egy "Film Szinház Muzsika", mely egy képriportot tartalmazott utolsó filmjéről, s ahogy néztem a szomorkás, sovány de gyönyörű arcot, amely már nincs többé, éreztem, hogy könnyel telik meg szemem, és szívembe szorongás költözött. Nem voltam szerelmes bele (s nem is tudom megérteni azokat a lányokat, akik ilyen elérhetetlen álmokat kergetnek), de nagyon közel állt hozzám, viszont ebben nem kis része volt egyedülálló művészetének. - Most vettem észre, hogy még nem is írtam soha arról, hogy rajongok a filmszínészekért. De hát ez nem is olyan lényeges dolog, ugye? Nehogy azt hidd, hogy elsősorban külsőjüket nézem, művészetük dönti el, hogy a mérleg merre libben. (Azért a szépség is számít, hiszen a kettő elválaszthatatlan náluk.)

fiatalnak és "szép"nek lenni

1960. április 16. Szombat 19 óra

- Annyi mindent tudnék írni, csak nagyon nehéz a rendszerezés. Néha megmagyarázhatatlanul jó- s néha épp úgy megmagyarázhatatlanul rossz kedvem van. Mi lehet ennek az oka? Jelenleg félig-meddig "józan" perceim vannak, de ítéld meg temagad ezt, miután leírom a most következő sorokat: (...)

Ma egy kissé megnövekedett az önbizalmam. (ráfért!) - Ketten is kimondták határozottan, hogy "szép" vagyok. (Igaz, hogy nem fiúk voltak, de hát nem mindegy? - sőt: azt mondják, az azonos nembeli elismerés többet is számít) Ennek azért is örülök különösen, mert láttam, hogy őszinte véleményük ez, s mert eddig problémám volt: szép vagy csúnya vagyok. (mintha nem lenne egyéb alternatíva, ill. annyiféle árnyalat, fokozat... s mintha ez olyan lényeges kérdés lenne - s az állítólagos szépség is annyira nemmúló kategória-e , mint minden a nap alatt... nomeg szubjektív is) Persze, éreztem én, hogy az előbbi igaz, s látnom is kellett a rámszegeződött és szinte "faló" tekinteteket (ezek persze férfiak felől érkeztek, feltűnően észrevehető módon egy ideje) - de azért nem voltam benne biztos, - hisz' -amint már írtam is - a táncos összejöveteleken nem mulatok valami fényesen, és nincs udvarlóm.; s legtöbb esetben ez a fokmérője a "szépségnek". ("mulatni" - "udvarolni" - ezek az elavult igék, akkor teljesen standardak és gyakori használatúak - s egy fiatal lány számára szinte létkérdések voltak; az viszont nem olyan biztos, hogy a "legszebbek" mulattak a legjobban, s az se, hogy nekik volt a legtöbb udvarlójuk) Az az egyéni véleményem e kérdést illetően, hogy a közelmúltban "szépültem " meg. (Kicsinek gyönyörű voltam, kamasznak csúnya, s most -úgy látszik - ismét szép - s ez így is szokott lenni - ugye? Sőt: "tovább is van... mondjam még?..." Persze a szépség múlandósága akkoriban nem nagyon érdekelhetett még... Amúgy is, az igazi szépség mégse múló, csak az egész másfajta, mint a virágzó fiatalság átmeneti önszépsége - amit ugyancsak nem nagyon értettem, mikor hallottam, öregebbekről -anyukámtól is főeg-: "a fiatalság önmagában szép"... Jóval később kezdtem észrevenni , hogy vannak, akik öreg korukra szépülnek meg (vagy nem) - de mindenképp felelősek vagyunk az arcunkért -egy idő - Goethe szerint, 40 év - után), s vannak akik éppenhogy szebbek lesznek öregkorukra, mert mintegy megalkotják magukat, kifaragják, mint egy szobrot - de ez persze csakis a belső, szellemi tartalmukkal van összefüggésbe, az formálja a külsőt - vagy így vagy úgy. Harmóniába,( vagy rossz esetben diszharmóniába - romhalmazzá)

(... itt jelenetszerűen leírtam a "bókok" elhangzásának eseteit)

Csak fiatal maradnék örökre s szép! (Na tessék, az előbb lebecsültem magam! Nagyon is tudtam, hogy múló kategóriáról lehet szó azaz vágyként épp az ellenkezőjét fogalmaztam meg! )

Ez az állítólagos szépség (az "állítólagos" jelző is nagy realitásérzékre vall) - nemcsak a puszta tény s önbizalomteremtés miatt jelentős, hanem azért is örülök neki különösképp, mert -amint már korábban is írtam - színésznő szeretnék lenni - ez az én "keblemen melengetett álmom", s eddig a "külsőm" kérdése problémát jelentett, mert akárhogy is nézzük a dolgot, e pályán döntő fontosságú a megjelenés a tehetség mellett. Mind a kettő kell ahhoz, hogy híres, elismert, nagy színművész váljon valakiből. (Feltéve, ha nem komika, én viszont drámai szeretnék lenni) (Hűha! Talán az, hogy szépnek tudni lenni is egyfjta "tehetség" - meg hogy a "szépség"egyéni megítélés ill. elhitetés kérdése is lehet, és hogy a "drámai" erő több is és fontosabb is , mint a puszta "szépség"... fel se merült bennem?)

Szerdán József Attila emlékünnepély lesz az iskolánkban, melyen szólót (is) hegedülök. Nagyon szeretnék szépen játszani, remélem, hogy nem fogok izgulni. (valójában - nagyrészt emiatt - az egyre leküzdhetetlenebb és túltudatosított lámpaláz miatt hagytam abba később a "hivatásszerű" hegedülést...) (pedig már a makói, s szigorú hegedűtanárom is azt mondta egyszer, s méghozzá elérzékenyülve, anyunak, hogy " valami megmagyarázhatatlan előadói készségem van" - persze a lámpaláz is később jöhetett elő, emlékszem, legintenzívebben a konzi hangversenítermének színpadán, a rideg hangulatú vizsgák közepette: kézizzadás majd remegés brrr, vibrátóba rejteni, és megbírkózni a lenti tanáritészek, s igazgatónő kimért, s vezényszavakat osztó szigorúságával...)

Szombaton kerül sor a sokak által annyira óhajtott tavaszi gimibál megrendezésére. Úgy szeretnék én is ott lenni! De csak akkor, ha jól érzem magam. Ezt viszont előre nem lehet tudni, s az a sejtésem, hogy nem szórakoznék túlságosan jól. Bár mit lehet tudni? Azért nincs bátorságom a megkísérlésére. (Jaj, de hibásan gondolkodtam! Később is, az egyetemen egy tanárom szava cseng a fülemben még mindig: "Mélyen gondolkodik, de hibásan - mint a 20 évesek."- Itt meg még csak 17 voltam. És úgy látszik, hiába volt az "önbizalomerősítés" is.. csak nem hittem magamban, s másoknak se valójában... De azért ami késett, nem múlt!... )

(Húsvéthétfő, április 18. ..11 locsolóm volt)

Lányom , 2002-ben, 17 évesen, saját kiállításán:

konzi...

1958. december 2. Kedd d.u. 2; 3/4 8

Hosszú hallgatásomnak oka: igen nagy elfoglaltságom. A gimnázium mellett október óta Szegedre, a konzervatóriumba is járok, s ez bizony sok többletmunkát is jelent, vagyis annyit, hogy amikor Szegeden vagyok, este 9-kor kezdek el tanulni (kb. éjfélig), amikor pedig nem, akkor is, általában 11-ig fent vagyok, mert sohase lehet annyit gyakorolni, aminél többet nem lehet. De a nehézségek ellenére sem hagynám abba semmi pénzért. Nem csak hegedülni szeretek, hanem Szegeden lenni, a konziban. Szinte felüdülök, ha ott vagyok. Egész másképp érzem magam ott, mint Makón. Valahogy egész mások az ottani emberek, legalábbis többségük. Különösen a fiúk nagyon helyesek. (A lányok mindenütt egyformák, ha külsőségekben nem is, - gondolkodásban, vagyis a belsőjükben, igen.) Beszédjük közvetlen, egy kicsit pajtásias, de mindig az udvariasság keretén belül. Be is vallom, hogyha ranglistát kellene felállítanom azokból a fiúkból, akiket helyeseknek találok, a szegediek lennének legfelől. Az első pedig: de erről inkább bővebben írok. (Majd ha lesz időm, most rohanok a KISZ tag-összeírásra.)

Most, este 8-kor folytatom. A rádióban színházi közvetítés van, megvárom a szünetet, s akkor folytatom a tanulást a történelemmel és a földrajzzal.

Talán a legjobb, ha amire már céloztam: a közepén, a bállal kezdem.

Most szombaton volta gimibál, amelyen én is ott voltam. Különösen Anyu akarta, hogy menjek, de amikor láttam, hogy milyen szép, sötétkék taftszoknyát varr, és milyen gyönyörű hozzá a Verától (kanadai unokanővér) kapott, világoskék nylonblúz, nagyon szívesen mentem el. Jól is szórakoztam. Állandóan táncoltam. Osztálytársaimon kívül más fiúkkal is táncoltam, azok többször is felkértek. Nagy szünet alatt egy tavaly érettségizett fiúval voltam, egyébként ez a fiú engem egyáltalán nem érdekel, annak ellenére, hogy D. tanárúrnak az a véleménye róla, hogy ilyen "zseniális" tanítványa még nem volt. Annál inkább egy szegedi fiú, akit a konzervatóriumban szoktam csütörtökönként néha látni, s aki szintén ott volt a bálban. A konziban sose váltottunk egy szót se, viszont úgy vettem észre, hogy nem tekint levegőnek; első pillanattól kezdve nekem nagyon szimpatikusnak tűnt, s egyre inkább az. Bántott, hogy nem kért fel. 9 óra után jött be, észrevettem már akkor. Véletlenül úgy történt, hogy majd az óra előtt táncoltam kb. 10 percig. Odapislogtam egy párszor, de ő mindig máshova nézett. 11 órás szünetben anyuéknál voltam, s előttünk ment el, kifelé a folyosóra. Végre észrevett! Még hátra is nézett. Biztos megismert, vagy csak ismerősnek talált!? Éjfél után kétszer is nagyon összetalálkozott a tekintetünk . Azóta elég sokat gondolok rá. Majdnem szerelmes vagyok bele.

Miközben írom ezeket a sorokat (már 6-a, szombat van!), a rádió a hazánkban (Makón is) járt Komszomol Művészegyüttes műsorából ad részletet. Nem tudom elhallgattatni azt, amit felkeltett ismét bennem ez a műsor. Azért írom, hogy "ismét", mert 25-én, amikor Makón szerepelt a Művészegyüttes, én is ott voltam. Nagyon szép, színvonalas est volt, de én nem csak ezért gondolok rá vissza szívesen. A zongorista: Oleg Ivanov, a moszkvai zenekonzervatórium 5. éves hallgatója nagyon megnyerte tetszésemet gyönyörű zongorajátékával, s nem kevésbé külsejével. Ő kísérte az énekeseket, s szólószáma: Chopin Foradalmi etüdje volt. - A külseje? Nekem az a nézetem, hogy nagyon jóképű, helyes fiú, s a rádió bemondójának rá vonatkozó véleménye: "sovány, kedves, gyerekes arca van, rövidre nyírt haja."Hát igen ilyen volt. Számomra már csak volt.

1957. december 25. Szerda 12 ó.

Ami a bálat illeti, elég jó volt, de azért jobb is lehetett volna. A tánciskolás fiúk közül egy-két kivétellel minddel táncoltam, de más fiúkkal egyáltalán nem, igaz, nem is nagyon voltak, s azok közül is csak Sz. Lacit ismerem személyesen. (IV.-es, a gimi zenekarban együtt hegedültünk. )

11-ig tartott, de mi már 1/2 10-kor elmentünk. Nagy-nehezen hazavánszorogtam, a cipőm borzalmasan nyomta a lábam.

A bál előtt volt a chanuka ünnepély, amelyen hegedültem. Az új, világoskék kardigánban voltam (emlékszem, 400 Ft-ért vette anyukám, ez akkor nagy pénznek számított, csak "ünnepi" alkalmakra ve(he)ttem fel ezt az igazán finom darabot), nomeg a fehér pulóverban és a sötétkék rakott szoknyámban. (Nem volt ott sem M.M., se L.P.) (A két -általam számontartott- zsidó gimnazista fiú.) Szép csomagot kaptunk. Aranka néni is ott volt Erzsi nénivel, u.i. aznap délelőtt megérkezett. (Aranka néni Szegeden élt, Erzsi néni testvére, anyai nagymamám testvérei, eredetileg mindannyian Szegeden laktak.)

Erzsi néni és Aranka néni közt az udvarunkba(a kép kissé régibb keletű, mint a bejegyzés)

Már 3 nap eltelt a szünetből, hozzáteszem elég hamar.Remélem ez a mai nap is letelik épp olyan hamar, mert már nagyon várom a holnapot, az utazást. Pontosan 24 óra múlva indul a vonatunk. Anyu is utazik holnap, de ő Vásárhely felé, Magdi néniékhez.

Tegnap írtam F. Zsuzsának. Elhatároztam, hogy a mai napot úgy töltöm el hogy nem csinálok semmi olyat , ami nem kedvemre való. Utóvégre egyszer egy évben meg lehet tenni ezt is, mikor hazajövök Pestről egy hétig szívósan kell tanulnom, mert a szünet többi, hátralevő részét Vásárhelyen fogom eltölteni, s ott igazán nem akarok tanulni. (Úgy látszik, már elegem volt belőle!) Borzalmasan kíváncsi vagyok Dóra kisfiára. (nagyon szerethettem a kisgyerekeket, rajongásig.-F. Zsuzsa is akinek a levelet írtam, egy olyan aranyos kisfiúnak volt az anyukája, akit nagyon sokat pesztráltam,

és nagyon nagy örömmel. Sokat volt a nagymamájánál, (F. néninél),aki abban a házan lakott - közel hozzánk - ahol Erzsi néni is (amit eredetileg szintén nagyapa építtetett). Itt, a képeken, nálunk van a kisfiú: Pistike, az udvarunkon, még 56 nyarán lehet, hiszen disszidáltak, s a levelet már Amerikába írtam neki(k). (ott már nem Pistikének, Steven-nek hivták)

Pistike Anyu ölibe'

"hegedülünk"

össze-vissza

1957. december 21. Szombat este 3/4 9

Ma kikaptuk a téli szünetet, január 20-ig. Szerencsére ismét beállt a hideg, bár jobb lenne, ha a most következő napokon enyhébb lenne az idő. U.i. holnap lesz a bál, s ezért jobb lenne, ha jó idő van. Csütörtökön utazunk, és utazni is jobb melegben.

D. u. (gimi)zenekar volt. Nagyon kevesen voltunk ott, hiába, úgy látszik, nagyon szüneties már a hangulat.

Ma volt az utolsó táncóra. Kíváncsi vagyok, hogy jól fogok-e szórakozni. No, majd meglátjuk.

5 db. 5-öst szereztem d.e. , 2-t magyarból, 1-1-t oroszból, biológiából, matematikából.

40 perces órák voltak. 12-től 1-ig. "Kérdezz-felelek" ankéton voltam. Ott volt L. P. is. Az osztályunkból Veszi, Rotár és én.

Azért írok ilyen össze-vissza, mert közben a rádiót is hallgatom. Kabaré műsor van "Barátságos arcot kérek" címmel.

1957. november 30. Szombat 1/4 5

Ma volt talán az első hideg nap.

N. B. mellett ülök. Ennek igen hosszadalmas előzménye van. Nem fejtegetem. Csak annyit, hogy N.B. és R.E. sok "rosszat" csináltak ketten, s ők maguk kérték, hogy ültessék szét őket.

Tegnapelőtt feleltem földrajzból. Nagyon tudtam a leckét, mégis az lett a vége, hogy szinte önkívületben mentem helyre, és úgy bőgtem, mintha sírógörcsöt kaptam volna, egyfolytában az óra végéig, s még német órán is néha-néha feltört bennem. U.i. valami kis hibát ejtettem a feleletembe, s a táblánál rajzolásnál azt, amit még sem tanárúr, sem mi sohasem rajzoltunk. EZ szerintem még nem olyan nagy hiba. Jóindulattal 5-ös is lehet, de semmi esetre sem 3-as. (A teljes történethez hozzátartozik, hogy évekkel vagy inkább évtizedekkel később tudtam meg, hogy az a bizonyos rajz -a passzát szélrendszerről- rossz irányban volt a tankönyvben lerajzolva. Én rajzoltam jól a táblára valójában, a jól működő logikámmal! Hm... )

Tanár úr (D) (osztályfőnököm) az egyik szünetben félrehívott, és megkérdezte, hogy ugye nem örülök annak, hogy N. B. mellett ülök, mert hallotta a földrajz órai eseményt. U.i. mikor megtudtam az osztályzatot, nem bírtam visszafojtani, hogy én tudom az anyagot, csak megijedtem. Erre N. B. s még egy pár lány felmordultak, hogy ők is megijedtek stb., stb. Szóval elmondtam tanárúrnak mindent, úgy, ahogy történt. S ő azt mondta, hogy (...) ha valaki mindenből kiváló, akkor ő nem tudja elképzelni, hogy épp a földrajz ne menjen neki. Azt mondta, akárhányast ad a továbbiakban is, ne szóljak B. tanárúrnak semmit, de neki mindig mondjam el. - Nagyon jólesett, hogy tanárúr ezeket mondta, és meg is nyugtatott. (Később , mikor tanárként visszakerültem a gimnáziumba, B. tanár úr tanított az osztályomban is, akkoriban kötelező volt (Jóval (?) (vagy 9 évvel) osztályfőnökként hospitálni egyes órákon, különösen akkor illett, ha valami probléma volt adott tanár és az osztály közt, hát B. tanár úrral sajnos volt... de még tanárként is olyan félelmet váltott ki belőle, hogy a hátsó padban ülve mindig attól féltem, hogy kiszólít felelni. Végigremegtem, tanárként is az óráját. A gyerekek meg gyakran kérdezték tőlem, -szomorkás-hamiskás mosollyal - nem tudom-e mikor megy nyugdíjba B. tanár úr....)

Tagja vagyok a filharmonikus zenekarnak. Vasárnap szerepelni fogunk a József Attila ünnepélyen. A karmester Emese néni (általános iskolai énektanárnőm) férje, Bakos Zoltán.

Ma van a gimibál. Nem leszek ott. Nincs semmi kedvem hozzá. Előre tudom, azok a fiúk, akik ott lesznek, s akikkel táncolnék, nem érdekelnek. 2 fiú van mindössze, akikkel (úgy érzem) jól érezném magam. De az egyiket nem is ismerem személyesen, a másik pedig nem valószínű, hogy ott lesz a bálon. (Ott volt! - utólagos bejegyzés. 1958. I. 2.)

22-én lesz a vizsgabál. Azon ott kell lennem, mivel tánciskolás vagyok, de addigra lehet, hogy meg is fog változni a nézetem, s történik valami, ami meghozza a kedvem.

Azt hiszem, a Chanuka ünnepély is 22-én lesz, de délután. A Moajcurt fogom hegedülni, a többiek éneklik.