rettenetek

1960. november 16. Szerda 22 óra

Legutóbbi bejegyzésemkor egy emlékezetes történelem órai látogatásra céloztam. Amennyi izgalmat akkor átéltem, az már több, mint amennyit egy ember átvészelhet. - Félelemre adott okot pusztán az a tény is, hogy egész órán bent lesz, az osztályban, egy levegőt szív velem, s 5 méterre ül tőlem a katedrán - s nincs közöttünk senki és semmi (csupán az a nagy-nagy távolság - elméleti vonalon). De ezt a félelmet elnyomta egy másik izgalom, legalábbis az óra első felében, amikor az a rettenetes sejtés ejtett hatalmába, hogy felelek (holott a múlt órán feleltem épp, természetesen 5-ösre - s ilyenkor nem épp a leglelkiismeretesebben szoktam felkészülni - sajnos) Szóval pechem volt. Olvasgattam a könyvet, úgyhogy ha netán felszólított volna Böbi néni, 5-öst kapok. de az a rettegés, izgalom olyan rossz közérzetet teremtett, hogy Buci a következőket mondta csodálkozva: "Te Juli, mi van veled? Rettenetesen fehér vagy! Mi van veled?!" - Az óra második felében egy érettségi tételt dolgoztunk ki - közösen - minek alkalmával feleltem - (egész jól!) S ettől kezdve vörös voltam, mint a rák!(?) - De egész idő alatt rettenetesen zavarban éreztem magam, s kimondhatatlan szomorúság töltötte be egész lényemet. - Mikor magamon éreztem tekintetét - azt se tudtam, mit csináljak, valósággal el- kezdtem remegni, s zavaromban egy arcot rajzoltam le a kezem ügyébe került itatósra, s le nem vettem volna a szemem róla, míg meg nem éreztem, hogy elmúlt a "veszély"

Azután a moziban láttam újra. A "Légy jó mindhalálig" c. filmet nézte meg az egész iskola. Mi , IV-esek lévén a páholyban ültünk, egy ugrásra a tanároktól, Őtőle. Már pusztán az a tény is "boldogított", hogy most ő is 2 órahosszat ugyanazt a filmet nézi, amit én. - Feltűnően szomorú volt. Úgy megsajnáltam, hisz' valóságos világfájdalom tükröződött az arcán. Csak nincs valami nagy bánata. Úgy szeretném, ha tökéletesen boldog lenne mindig! Legalább Ő legyen az, ha én nem lehetek. De azért - ki tudja? - talán nem is szabadna azt mondanom, hogy nem vagyok boldog. Hiszen mindenem megvan, s élvezem az életem. S lassanként Ő már nem is boldogtalanságot okozó tényezőként szerepel sorsomban, hanem egy különös, nehezen meghatározható szerepet tölt be. És úgy látszik, ez a szerep elég tartós.

Meszelik az osztályunkat, s ezért ideiglenesen óráink a kollégium egyik helyiségében (ahol a televízió) vannak megtartva. Már nekem az is jó érzés, hogy ugyanabban a teremben vagyok, ahol ő szokott tartózkodni, azokat a képeket láthatom, amelyeket ő is ismer, azt az ajtót nyithatom ki, amelyiknek a kilincsén nem rég az ő keze pihent! De sajnos a környezet efféle megváltozása azt a következményt vonja maga után, hogy gondolataimban többet időzök nála mint eddig. (bár ez sem veszélye s a mennyiséget tekintve).

-Egyébként remekül állok tanulmányi előmenetelem tekintve. Év eleje óta egyetlenegy 4-esem van, (latinból, de mellette van még 7 db 5-ösöm).Összesen 3.. (harmincvalahány) -t tesz ki az 5-ösök száma. Kíváncsi vagyok, vajon kapok-e általános dicséretet?

mi van velem?

1960. június 18. Szombat déli 12 óra

Nem tudom, mi van velem. Ideges vagyok a legmesszemenőbb fokig és türelmetlen és nyugtalan a végtelenségig. Mindenre találok okot, de az nem épp kielégítő. Az igazi, a valódi indíték, úgy látszik, nem kézzel fogható, egy határozatlan valami. Meg kell találnom, és pozitívvá alakítanom, mert ez így nem mehet tovább. Nem és nem!

(Érdekes, mostanában is ideges vagyok. Csak nem e régi naplóm másolásának hatására?!...

És milyen figyelemreméltó, hogy mennyire akartam pozitívvá tenni az okokat. Holott akkor még nem volt "divat" az un. "pozitív gondolkodás" se... Persze ezzel együtt nem igen sikerült. Maradt bennem egy csomó negativitás is jócskán, huszas éveim legelejére is pl; amikor nagybátyám -kit akkor ismertem meg személyesen -a nizzai tengerparton ki is fejtette, hogy egy negatív légkör vesz körül, s ezt az emberek nem szeretik - én sem!..)

fiatalnak és "szép"nek lenni

1960. április 16. Szombat 19 óra

- Annyi mindent tudnék írni, csak nagyon nehéz a rendszerezés. Néha megmagyarázhatatlanul jó- s néha épp úgy megmagyarázhatatlanul rossz kedvem van. Mi lehet ennek az oka? Jelenleg félig-meddig "józan" perceim vannak, de ítéld meg temagad ezt, miután leírom a most következő sorokat: (...)

Ma egy kissé megnövekedett az önbizalmam. (ráfért!) - Ketten is kimondták határozottan, hogy "szép" vagyok. (Igaz, hogy nem fiúk voltak, de hát nem mindegy? - sőt: azt mondják, az azonos nembeli elismerés többet is számít) Ennek azért is örülök különösen, mert láttam, hogy őszinte véleményük ez, s mert eddig problémám volt: szép vagy csúnya vagyok. (mintha nem lenne egyéb alternatíva, ill. annyiféle árnyalat, fokozat... s mintha ez olyan lényeges kérdés lenne - s az állítólagos szépség is annyira nemmúló kategória-e , mint minden a nap alatt... nomeg szubjektív is) Persze, éreztem én, hogy az előbbi igaz, s látnom is kellett a rámszegeződött és szinte "faló" tekinteteket (ezek persze férfiak felől érkeztek, feltűnően észrevehető módon egy ideje) - de azért nem voltam benne biztos, - hisz' -amint már írtam is - a táncos összejöveteleken nem mulatok valami fényesen, és nincs udvarlóm.; s legtöbb esetben ez a fokmérője a "szépségnek". ("mulatni" - "udvarolni" - ezek az elavult igék, akkor teljesen standardak és gyakori használatúak - s egy fiatal lány számára szinte létkérdések voltak; az viszont nem olyan biztos, hogy a "legszebbek" mulattak a legjobban, s az se, hogy nekik volt a legtöbb udvarlójuk) Az az egyéni véleményem e kérdést illetően, hogy a közelmúltban "szépültem " meg. (Kicsinek gyönyörű voltam, kamasznak csúnya, s most -úgy látszik - ismét szép - s ez így is szokott lenni - ugye? Sőt: "tovább is van... mondjam még?..." Persze a szépség múlandósága akkoriban nem nagyon érdekelhetett még... Amúgy is, az igazi szépség mégse múló, csak az egész másfajta, mint a virágzó fiatalság átmeneti önszépsége - amit ugyancsak nem nagyon értettem, mikor hallottam, öregebbekről -anyukámtól is főeg-: "a fiatalság önmagában szép"... Jóval később kezdtem észrevenni , hogy vannak, akik öreg korukra szépülnek meg (vagy nem) - de mindenképp felelősek vagyunk az arcunkért -egy idő - Goethe szerint, 40 év - után), s vannak akik éppenhogy szebbek lesznek öregkorukra, mert mintegy megalkotják magukat, kifaragják, mint egy szobrot - de ez persze csakis a belső, szellemi tartalmukkal van összefüggésbe, az formálja a külsőt - vagy így vagy úgy. Harmóniába,( vagy rossz esetben diszharmóniába - romhalmazzá)

(... itt jelenetszerűen leírtam a "bókok" elhangzásának eseteit)

Csak fiatal maradnék örökre s szép! (Na tessék, az előbb lebecsültem magam! Nagyon is tudtam, hogy múló kategóriáról lehet szó azaz vágyként épp az ellenkezőjét fogalmaztam meg! )

Ez az állítólagos szépség (az "állítólagos" jelző is nagy realitásérzékre vall) - nemcsak a puszta tény s önbizalomteremtés miatt jelentős, hanem azért is örülök neki különösképp, mert -amint már korábban is írtam - színésznő szeretnék lenni - ez az én "keblemen melengetett álmom", s eddig a "külsőm" kérdése problémát jelentett, mert akárhogy is nézzük a dolgot, e pályán döntő fontosságú a megjelenés a tehetség mellett. Mind a kettő kell ahhoz, hogy híres, elismert, nagy színművész váljon valakiből. (Feltéve, ha nem komika, én viszont drámai szeretnék lenni) (Hűha! Talán az, hogy szépnek tudni lenni is egyfjta "tehetség" - meg hogy a "szépség"egyéni megítélés ill. elhitetés kérdése is lehet, és hogy a "drámai" erő több is és fontosabb is , mint a puszta "szépség"... fel se merült bennem?)

Szerdán József Attila emlékünnepély lesz az iskolánkban, melyen szólót (is) hegedülök. Nagyon szeretnék szépen játszani, remélem, hogy nem fogok izgulni. (valójában - nagyrészt emiatt - az egyre leküzdhetetlenebb és túltudatosított lámpaláz miatt hagytam abba később a "hivatásszerű" hegedülést...) (pedig már a makói, s szigorú hegedűtanárom is azt mondta egyszer, s méghozzá elérzékenyülve, anyunak, hogy " valami megmagyarázhatatlan előadói készségem van" - persze a lámpaláz is később jöhetett elő, emlékszem, legintenzívebben a konzi hangversenítermének színpadán, a rideg hangulatú vizsgák közepette: kézizzadás majd remegés brrr, vibrátóba rejteni, és megbírkózni a lenti tanáritészek, s igazgatónő kimért, s vezényszavakat osztó szigorúságával...)

Szombaton kerül sor a sokak által annyira óhajtott tavaszi gimibál megrendezésére. Úgy szeretnék én is ott lenni! De csak akkor, ha jól érzem magam. Ezt viszont előre nem lehet tudni, s az a sejtésem, hogy nem szórakoznék túlságosan jól. Bár mit lehet tudni? Azért nincs bátorságom a megkísérlésére. (Jaj, de hibásan gondolkodtam! Később is, az egyetemen egy tanárom szava cseng a fülemben még mindig: "Mélyen gondolkodik, de hibásan - mint a 20 évesek."- Itt meg még csak 17 voltam. És úgy látszik, hiába volt az "önbizalomerősítés" is.. csak nem hittem magamban, s másoknak se valójában... De azért ami késett, nem múlt!... )

(Húsvéthétfő, április 18. ..11 locsolóm volt)

Lányom , 2002-ben, 17 évesen, saját kiállításán:

"Őrület határán..." (?)

1960.február 19. Péntek 4 óra

"Este van, a csillagok a világmindenség követeiként hozzák szobámba a végtelenség, az örökkévalóság gondolatait, s ugyanakkor borzalmas érzés, a megsemmisülés rettenetessége lesz úrrá rajtam. Szédülök. Margarita Aliger, ill. Zója szavai jutnak eszembe: "Mi ez? Ma élek, s holnap nem leszek? " Igaz, hogy ez a "holnap" számomra később fog eljönni, de eljön egyszer. Nem lenni, nem élni soha. Borzasztó gondolat. A legborzasztóbb benne a "soha". Sohatöbbé. Meghal az ember, és utána nem lesz. Ha belemélyülök ebbe, úgy érzem, beleőrülök. Nem vigasztal semmi. És életem apróbb kellemetlenségei, csapásai kicsinnyé, ponttá törpülnek. Semmiségnek tűnik minden. Hisz' úgyis mindegy. Minden mindegy. --- Míg e sorokat írtam, nem mélyültem eléggé bele a gondolatba, ha azt tenném, képtelen lennék írni.

- S hogy mindezt miért írtam le, annak is oka van."

E sorokat írtam egy helyettesítési órán, melyen ő volt bent.

(mindenesetre érdekes adalék, hogy épp akkor... s az írásban mégis, persze, "este van"... először 10 év körüli koromban fészkelődtek belém ehhez hasonló gondolatok, egy villámlós-mennydörgős vihar után, ami nagynénémmel a Maros parti strandról hazajövet ért el bennünket, erdőben, töltésen, - igazi halálfélelmet kiváltva. De nem is a haláltól félte, hanem ami utána van. Hosszas vívódás után kérdeztem meg otthon, már a paplan alól, anyukámtól:"mi lesz velünk, ha meghalunk?"döbbent csönd volt a válasz a szoba másik végéből, majd csak annyit mondott anyu, hogy "az ami mindenkivel"...

Dehát ez nem oldotta meg a problémámat.

Végül is , mégis anyu adott választ! De már a halála után. (30 év múlva) S épp azt, hogy igazából nincs is halál... Semmiképp se úgy, ahogy én, a materialista tanításokból kikövetkeztetve is, a teljes megsemmisülés réméről gondolhattam.

S épp most akadt a kezembe egy ma megjelenő könyv szinopszisa: A Beszélgetések Istennel sorozat utolsónak szánt darabjáról, -ból egy írás, mi szerint: "Ne gyászolj, amikor valaki meghal, és a saját halálodra se szomorúsággal és balsejtelemmel tekints! Úgy üdvözöld a halált, ahogyan az életet üdvözölted, hiszen a halál nem más, mint az élet egy másik formája."