beszámoló végre

1961. augusztus 23. Szerda 13 óra

Sajnos, tegnap abbamaradt a beszámoló, és félek, hogy az élmény egy kissé szürkült az Idő hatására, de azért megpróbálom az ígért módon (az előző bejegyzésem végén ígért mód: " ...leírok mindent, sorra, úgy ahogy történt, igyekszem a valóságnak megfelelő részletezettséggel, tehát csak másolom a történteket, nem alkalmazom a kiemelést, mint logikai alapműveletet - pedig lehet, hogy nem ártott volna.

Meleg délután volt tegnap. .. Egy kis napsugár sziget, mit csupa borongós nap övezett (ma ismét rossz idő van). Én ezt szimbolumként fogom fel. Nem hazulról egyenesen mentem az SZTK-ba, előbb bementem Erzsi néniékhez, Anyu ugyanakkor a fürdőbe ment (már kezdtem egy kis ajándéknak látni a tegnapi napot, hisz' anyu is tökéletesen jól volt -, amit sem ma sem azelőtt nem állíthatnék.) Szóval jó hangulatban baktattam (túl)magas tűsarkú körömcipőmben, kezemben egy könyvvel, (abban zsebkendő, igazolvány) - a rendelőintézet felé. (Sárga rövidujjú pullover. világoskék bő szoknya volt rajtam, s természetesen a jól kikeményített alsószoknyám.) Már a rendelő előtti járdán jöttem, leszegett fejjel, hirtelen felnézek, s látom, hogy a járdán "Ő" halad a rendelő felé; a kórházból jöhetett. Furcsa érzés volt; lelassítottam lépteim, - hiszen előttem 1-2 méterre haladt. ("Isten őrizzen attól, hogy utólérjem!") Már a kapun is befordultam, ekkor látom: ekkor látom, hogy a lépcsőn áll, és asszisztensnőjével beszélget valamit, aki a rendelő ablakán néz ki. Egy kis lámpalázzal haladtam tovább, fel a lépcsőn, el mellette, csak előre nézve. Mikor elhaladtam mellette, éreztem, hogy megnézett, s pár pillanat múlva ő is elindult. Végigmentem a folyosón, pedig a folyosó legelején van a fogászat, de nem akartam magam szembetalálni vele. (gyáva!) Izgultam, féltem. (ugyan, mitől?!) Azután, mikor már tudtam, hogy elmúlt a"veszély", vagyis már nincs a folyosón, leültem egy padra, s elkezdtem a várakozást, melynek minden pillanatát az Ő személye töltötte ki., ez annál is magátólértetődőbb volt, mivel mindenki róla beszélt, mégpedig a dicséret hangján. (!) A "betegeket" ez alkalommal ő hívta be, s én nem mertem az ajtó felé nézni, a kövezetre bámultam, vagy ki az ablakon, a kórház (unalmas) udvarára. De mikor egy kis időre elment -valószínűleg telefonálni, vártam vissza , és látni akartam végre (hiszen eddig csupán éreztem a jelenlétét.) S midőn (!?) visszafelé jött, összetalálkozott a két tekintetah, oh, hm... mért ( nem"tekintetünk"? - ezt az óvatoskodást! meg pátoszt?) Szépnek, helyesnek láttam, és egy kicsit felnőttnek. (Az arca nagyon piros volt. Lesült a strandon, vagy -amit róla nehezen tudok elhinni - zavarban volt?)... De eddig még semmi érdekes nem történt... (észrevettük! ) Az érdekesség és az öröm (?) színhelye a rendelő volt. (nahiszen, egy fogorvosi rendelő..., ahova minden normális, józan ember retteg belépni,. s ha el is megy, maga elé küldene mindenkit.)

Nem megy az írás. Érzem, rém unalmasan írok. (Valóban!) Miért van ez? Máskor olyan részletesen, választékosan írok a legsemmitmondóbb témáról, most pedig, mikor igazán érdekes és számomra jelentős témáról van szó, sárba süppedek. vagy tán az álmodozás stílusa mindig szebb, a valóság lemásolása pedig szürke. Dehát akkor az írók miért tudják olyan élményszerűen leírni a legegyszerűbb történést?! Az is valóság! S úgy látszik, mégsem vagyok írói tehetség.)

Mikor beléptem, örömmel vettem észre, elszállt minden lámpalázam.

Az asszisztensnő,aki következetesen "Juditkámnak" szólít (U.i. a régi "fogorvos" gazdája, Bogdán így hívott) leültet a székbe, míg a fo. egy nénivel van elfoglalva.

Majd nemsoká hallom is nagyon kedves hangját. (Akkor a legszebb és leghelyesebb, amikor beszél. Nagyon szép tónusú a hangja és nagyo kedvesen beszél.

"Mi a panasza?" - kérdezi azzal az utólérhetetlen mosolyával.

"Nincs semmi panaszom... Csak van egy pár lyukas fogam. " (jaj)

Igazít valamit a széken, a fejemnél, s ismét megszólal:

_ "Nos, mi van az angol orosz szakkal? " - (nem biztos, hogy pontosan így hangzott a kérdés, ez vonatkozik a továbbiakra is.)

-"Nem is angol..." helyesbítem. "Egyébként honnan tudja?" (ha hibásan is.)

Kicsit habozik, majd: "Háát... anyuja mondta." (a kis hazug, anyu csak azt kérdezte tőle, hogy szeptember 18-ig meglesz-e a fogam, mert akkor kezdődik az egyetem, de arról egy szót se szólt, hogy milyen szakra megyek.) , "meg mondta is." - (mármint én, de hogy is állt a dolog? Az az állítólagos "mondás" egy bólintás volt tulajdonképpen, miután ő megkérdezte, hogy "magyar-orosz szakra megy? s Szegedre?"

-"És szereti az orosz nyelvet?" - (kérdi, olyan hangsúllyal, ami azt fejezi ki, hogy ezt nem nagyon tudja elhinni rólam.

-"Hát... (habozok) inkább az irodalmat. S félek is egy kicsit az orosz nyelvtől. "

-"De hát akkor miért ezt a szakot választotta?"

-"Ha jól megnézzük a dolgot, még magát a tanári pályát is rosszallotta a család, nemhogy a szakot."

Közben megnézi a fogaim. (4 lyukas)

Majd kérdez valamit, ami egy kicsit zavarba hoz. (annyira, hogy nem is emlékszem arra, hogy mit is kérdezett, s hogy én mit válaszoltam; de tudom, hogy utána azt mondtam, hogy tulajdonképpen más akartam lenni, de annak nem akartak engedni. "És mi az a más?" - kérdi. Nem válaszolok, bár kétszer is felteszi a kérdést, másodszor kicsit türelmetlenül - de azután rájöhetett, hogy mire gondoltam, s kicsit dühösen, de tanító jelleggel (s így beleélve magát a helyzetembe vagyis a problémámba) mondja: "akkor viszont nem akart az lenni, igenis nem akart.

" De hát sikerült meggyőzniük az igazukról" -hebegek - de érzem, hogy nem az én oldalamon van az igazság. Ö pedig még jobban nekihevül: - "Ah, hát kiéli le az én életemet? Én vagy az anyám?" - kiáltja nekihevülve, de nagyon rokonszenvesen. (S én szégyen ide, szégyen oda, igazat adtam neki.) (Egyébként Te, Naplóm, tudod ugye, hogy mi az a más: a megálmodott színészi pálya.)

-"No, nézzük csak a fogát!' Melyiket tömjem be?"-

-"Hát ami nem fáj.' - mondom huncutul (?) mosolyogva.

Nevet.

-"Hú, de rossz ez a fog. Azt hiszem, meg is halt... De azért megpróbálom....Hideg-melegre érzékeny?

-"Nem. Csak akkor fáj, ha piszkálják."

-"Megpróbálom betömni.

-"Nem lehetne máskor?"

-"Majd el fog gennyesedni, és így meg fog dagadni!" (mutatja is, hogy mennyire.)

Megborzadok, látva kezében a fúrót:

-"És ha ordítani fogok? ! - kérdem (Úgy éreztem, kedvesen és bájosan, mimelve a megijedt kis báránykát.)

-"Azt a strandon kell!" - mondja nevetve.

-"Ott se lehet." - mondom, kicsit durcásan

-"Nem?" - kérdi, és már fúr is. ... "Jaj!" - Bal kezemet az arcomhoz emelem, jelezve, hogy fáj... S erre abban a pillanatban abbahagyja a fúrást. (Megsajnált.)

-"Adok egy injekciót. Jó? "

-"Ne, inkább hagyjuk."

-"Dehát miért?"

-"Meg fog dagadni az arcom, elferdül a szám - egész estig ferde lesz."

-"Dehogyis, csak 2 órahosszat....... stb..."

Már egy másik fogamat kezeli. (jobb alsó 7-est) Közben visszatér a régi témánkra (kihasználva a kis huncut, hogy nem tudnék válaszolni.

-"...Különben az a fontos, hogy felvették. Így van még 4 éve (helyesbítek: 5), amit el lehet lógni. Egy kis tanulás, s egy csomó lógás.

"Tegye fel a lábát, úgy kényelmesebb! Nagyra tátsa a száját!... stb.) (csupa figyelem)

-"Ki lehet öblíteni!"

Szóval készen vagyok. Felállok, illedelmesen megköszönöm a kezelést, elveszem az asztalnál az igazolványom, érzem, hogy ott áll mellettem, s mondja: "Szóval sok rossz foga van." - "Hát nem olyan sok, de van." (Én utólag ezt így fordítottam le: "Szóval még sokat fog eljönni ide, sokat látom." - "Hát nem olyan sokat - sajnos - de azért még fog látni. ")

Máskor (még tavaly is), mikor befejezte a kezelésem, már nem is törődött velem, nem szólt hozzám. Most pedig? Bár már bent volt a következő,- ő ott állt az asztalnál, az ajtó felé fordulva, s ahogy becsuktam az ajtót, és benéztem az egyre szűkülő ajtónyíláson át, láttam, hogy rám néz, a szemembe, míg csak be nem csuktam teljesen az ajtót. (...)

(Kint valaki megkérdezte, melyik fogorvos van bent, s milyen. A legjobb... mondtam, s dicsértem, ahogy csak tudtam.)

_Amit itt fent leírtam, nem olyan szép, mint amilyen a valóságban volt. Viselkedése nagyobb jelentőséget kap, (a velem való kapcs-a szempontjából), ha azt is elmondom, róla, hogy flegmatikus és büszke tipus. És különösen a fiatal lányokat nagyon hidegen, sőt - ahogy mondják - durván kezeli. (nem akar "megalázkodni" előttük? valószínű "rászálltak", s így védekezett))

Mindent tekintetbe véve - érzem, hogy ezúttal (nem kis) hatással voltam rá. Csak elnyerhessem szerelmét! Csak sikerülne! de boldog lennék. Akár férjhez is mennék hozzá (ha kérne!) De ez már nagyon romatikus álom, hiszen lényegében még semmi bizonyosat nem tudok. (és úgy tudom, hogy B. ZS. -nek udvarol - még.) Csodás lenne az is, ha udvarolna, ha randevúra hívna, ha szerelemet valalana, ha megölelne, megcsókolna... ha szeretne

Mielőtt megfulladnánk a nevetéstől, hogy mennyire elrugaszkodtam a valóságtól, elárulok valamit; röpke 3 év múlva,'64-ben, valóban randevúra hívott. Én épp akkor jöttem meg Nyugat-Európai nyaralásomból, egész évben Szegeden voltam az egyetemen, hétvégeken csak otthon, egész nyáron külföldön, semmit nem tudtam szülővárosom friss eseményeiről .) De szerencsére, még a randevú ideje előtt, pár órával, délután megtudtam, hogy... másnap lesz az esküvője az én randevúra hivó fogorvosomnak!!! (Azt az iskolatársamat vette feleségül, aki egyszer a rendelő várótermében izgatottan közölte, hogy B. Zs.-ékkel látták tegnap a moziban a fogorvosunkat, és aki épp az unokahúgát cipelte magával a rendelőbe a fogorvoshoz(lehet, hogy neki már nem volt kezelendő foga?)... mindegy , szerencsére időben megtudtam, hogy nősül, máris, és nem mentem el a randevúra, és nem is árultam el senkinek, hogy randevúra hívott.. de azóta is el vagyok képedve... és mi lett volna, ha elmegyek... ?!

(Addigra már, előtte való évben, 20 évesen, nekem is volt már egy lánykérésem, nem álltam magam sem messze a férjhezmenéstől sem - de ez egy másik történet...)

Itt viszont álljon egy másik fotósorozat lányom kb. egy hónapja lezajló esküvőjéről. BArnás, archiv árnyalatúak a képek, a fotóművésznek, különös, olykor groteszkba hajló és torz az optikája, mintha már is mindennek valami fura távlata lenne, de valójában e képek dátuma 2008 augusztus:

Itt már én is megjelenek, lányom mellett, mint "örömanya":

és itt, ezen a kissé szélén elrajzol fotón azért látszik, hogy mennyire gyönyörködöm menyasszony-lyányomban:

(baloldalt az előtérben pedig volt tanítványom késziti mobilján a csoportképet.)

a beszámoló...

1961. augusztus 22. Kedd 1/2 5

S még mindig nem felejtkeztem el az ígért beszámolóról,sőt, most törlesztem az ígéretem. Tudatosan halasztottam el a beszámolást, vártam jobb alkalomra, illetve "korrigálásra". Nem érted? No majd jobban megmagyarázom. 2-szer volt ma már a fo-nál, mióta nem írtam. Első alkalommal több volt a keserű élményem, s ezért nem volt kedvem írni - nem szeretem a csalódott hangú írásokat. Ma viszont: boldog vagyok kimondhatatlanul, hisz' minden várakozást fölülmúlt a mai kezelésem illetve közjátékai. Tetszem neki! (...) Nem is tudom, hogy írjam le a történteket. Ha leírom azokat a szavakat, amelyeket váltottunk egymással, ez még nem mond el mindent, azt viszont nem tudom leírni, hogy milyen kedvesen, elragadóan beszélt, s milyen volt édes és utólérhetetlen mosolya, nem tudom leírni azt a bársonyos hangulatot, amely teret adott (...) Csak annyit tudok mondani, minden túlzás nélkül (?), hogy "csodás volt". S aminek különösen örülök, úgy érzem, ogy én is helyesen viselkedtem, magam is csodálkozom, milyen könnyedén és okosan beszélgettem, úgy gondolom, megtaláltam azt a hangot, ami megfelel az ízlésének. Szép is, csinos is voltam, a frizurám is remek volt (Szegeden készült). Szóval minden ok meglehetett arra, hogy tetsszem neki, vagy hogy legalább "helyes kislánynak" tartson. (az idézőjel nem véletlen ezt gyakran mondogatták rám.) De az biztos, hogy nekem így még soha sem tetszett: bájos volt és kedves,s aranyos, és kint, a váróteremben úgy dicsérték, hogy annyi bók egy "földreszállt angyal" számára is túl sok lenne.

Node rátérek a konkretizálásra. Kezdődjék a krónika.

(mégse másolom be,... nem is fejeztem be eredetleg se, magam se, annyira mikroleírással rögzítettem mindent...)

faliújságcikkpiszkozat a szerelemről

1960. december 4. Vasárnap 4 óra

Mennyi minden iskolai munkám van! Azt se tudom, melyikhez fogjak. Kezdem ott, hogy holnap elég nehéz napunk lesz, de ez még semmi. Szerdára házi dolgozatot kell elkészíteni Móriczról, s még eddig azt se tudom, hogy a megadott címek közül melyiket válasszam. Kedden 20 nehéz matematika példából röpdolgozatot írunk. S holnapra el kell készítenem egy kristály-modellt, amibe már bele is fáradtam, hosszas számolás (adatok kiszámolása) és barkácsolás után sikerült elrontani művemet. No meg az a faliújságcikk, ami lassanként a sírba kerget. (Év eleje óta "könyörög" D., hogy írjak már - mindezideig eredménytelenül. De -sajnos - rá kellett jönnöm arra, hogy nem csak jót teszek magamnak, ha " a közösségért dolgozom a cikkírás révén" , hanem egyenesen ártok azzal magamnak, ha nem írok. Szóval "csak" ennyi a tennivalóm. S a naplóm is csak azért vettem elő, hogy ideírjam a faliújságcikkem piszkozatát:

Mit is lehetne írni a szerelemről egy faliújságcikkben? Hm... Nem a nyilvánosság előtt szokott az ember ilyesmiről beszélni, hanem féltve őrzött és dugdosott naplójába. Igaz-e? dehát megpróbálom a lehetetlent.

"A szerelem... (Mit lehet írni erről a legszebb, legcsodálatosabb érzelmi megnyilvánulásról, amit eddig még) Nem könnyű feladat írni a szerelemről, mégpedig olyan gondolatokat, amelyekre nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy (minden) újak, de amellett természetesen helytállóak is. Hiszen a szerelem az egyik legfőbb témája az irodalmi alkotásoknak, filmeknek, daloknak, de pszichológusoknak, filozófusoknak sőt biológusoknak is kedvelt tárgyköre. Tehát sok újat nem lehet mondani róla. De nem is az a célom, hogy mintegy ismertetést írjak a szerelemről, hiszen úgy gondolom, ez szükségtelen is, - "ismerjük" valamennyien (nem is szólva arról, hogy ennek a témának nem is volna megfelelő ez a száraz műfaj.) Csupán néhány gondolatot szeretnék iderögzíteni (s megpróbálnám) olyan gondolatokat, amelyeket a "szerelem" szó akaratlanul is kivált az emberből.

(Nem tudom, vajon más is)

Az én fogalomvilágomban, és szótárkészletemben a "szerelem" szó egy konkrétan nehezen meghatározható, bonyolult és mégis egyszerű érzést jelöl. (Szavakkal nehéz körülírni,) (Egy nagyon érdekes jelenség, hogy) (s o) Az életünk legcsodálatosabb, (legszebb) jelensége a szerelem. S épp ezért hajlamosak vagyunk rá, hogy egy kicsit elszakadva a realitástól, líraian és romantikus szárnyalással (ítélkezzünk róla, s ) beszéljünk róla, sőt sokszor előfordul, hogy a szerelemben elfordulunk a valóságtól. ) A "szerelem" (nyelvészeti szem ) közeli rokonságban áll a "szeretet"-tel (ez nyelvészeti úton, nem csupán lélektanilag - igazolható ), de több annál, és még sok-sok más összetevője van - ezért bonyolult. S miért egyszerű? Mert olyan természetes, magától értetődő... már megjelenésében is. Kopogtatás nélkül érkezik... észre sem veszed, s máris beköltözött szívedbe, s úgy tűnik, mintha kezdettől fogva ott lett volna.

*A szerelem csodálatos és nagyszerű érzés, gyönyörű és magávalragadó, s épp ezért hajlamosak vagyunk arra, hogy a szerelemben kicsit elröppenjünk a valóságtól, a líra és romantika szárnyain. A boldog szerelem mindent megszépít, rózsaszínűvé tesz. Ettől óvja szerelmét a költő is:

"Ábrándozás az élet megrontója, mely kancsalul, festett egekbe néz.

Az álmodozás egyaránt kísérője a boldog és a reménytelen, egyoldalú szerelemnek - s egyaránt helytelen akár itt, akár ott ("esünk bele" ) ejt hatalmába. Ilyenkor "a szerelem sötét verem" De egykönnyen nem lehet, talán nem is akarunk leszokni róla. Pedig mennyire hátráltat a munkában! - (Jajjj!!!)

(Mi a szerelemmel) Én a szerelemmel először a versekben találkoztam, ekkor még nem tudtam határozottan, hogy mi is a szerelem, de (éreztem, hogy nagyszerű) a versek nagyon tetszettek , és (éreztem) sejtettem, hogy nagyszerű (dolog) érzés lehet, ami ily csodálatos gondolatokat sugall. Megrendítettek Petőfi szavai, ki a sírban is, "akkor is, ott is, örökre szeret". És a "Szabadság, szerelem" c. epigrammája bebizonyította számomra, hogy nem is értékeltem túl a szerelem jelentőségét, hisz (helyet foglalhat) ott állhat a legmagasztosabb, a legdicsőbb (a szab) szó mellett, illetve helyet foglalhat a szívben a szabadságszeretet mellett.....

Talán a költemények hatásának tudható be, hogy most is egy kissé "költői színben" látom a szerelmet. De ez nem csak ebből következik. (Hisz egyébként is a költő az "igazat" mondja, csak ) *

-A szerelem: boldogság, legalábbis egyik alapköve a boldogságnak. De véleményem szerint a b. kiegyensúlyozottság, s ezzel merő ellentétben állnak az ábrándozással járó érzelmi hullámzások. (Nem szabad engednünk, hogy megvakítson bennünket a) Tehát csak a reális alapokon nyugvó szerelem eredményezhet boldogságot. A szerelem reálisságával összefügg, hogy őszinte barátként észrevegyük az esetleges hibáit is annak, akit szeretünk, s igyekezzünk kijavítani azokat. (Szegény tudatlanságom! Semmit se hallottam még arról, hogy senkit nem lehet megváltoztatni? s amúgy is, nincs is arra szükség a szerelemben, hiszen akit szeretünk, azt épphogy a hibái ellenére , sőt azzal együtt szeretjük, amíg...) Fel kell tenni magunknak a kérdés"le tudnál-e élni egy egész életet vele békés harmóniában?" - hiszen a szerelem kiteljesedése a házasság.(lányom épp a napokban "házasodott"!) S az, hogy ki lesz élettársunk, gyermekeink apja-nevelője, egyáltalán nem lehet közömbös számunkra. (mi még azonban kissé távol állunk) (A diákszerelmekből nem mindig lesz házasság.)

A szerelem... Mit is írhatnék még róla?.. (Talán mégis az lesz a (legszebb) legjobb, ha a költő szavait tolmácsolom befejezésképp: ) Lehet, hogy banálisan hangzik, de igaz: " szép a szerelem".

A szerelem... Mit is írhatnék róla méh?... Kezdettől fogva akarta a tollam leírni ezt az egyszerű tőmondatot, amely lehet, hogy banálisan hangzik, de igaz - álljon ház soraim végigkísérője - azok végén - befejezésként:

Szép a szerelem.

Vázlat: Bev: a téma megjelölése

T: a "szerelem"szó (egyszerű, bonyolult érzés)

a költő szerelme - álmodozó szerelem

a reális szerelem: boldogság

házasság

Bef: ???

Hm... Eddig még Anyunak se mertem odaadni ezt a cikknek szűnt firkálást, kíváncsi vagyok, hogy egyáltalán a nyilvánosság elé merem-e tárni....

Nos, jogos volt a félelmem! Meghallottam, amikor két elsős lány vihogott a cikkemen, (mint lányom bármelyik régi írásomon, bármikor - már ha hagyom, hogy olvasson...)

s még azt is hozzátették: ennek a szerencsétlen negyedikesnek fogalma sincs a szerelemről.

Igazuk volt, s még elég sokáig...

utóhatások

1960. november 28. d.u. 14 óra Hétfő

(Vasárnap) Hétfőn volt megtartva e havi irodalmi estünk, melyről csak egy idézetet írok ide a tegnapi (Csongrád megyei) hírlapból:

"Különösen kitűnt Gonda Júlia a "Levél a hitveshez" című Radnóti-vers tolmácsolásával." (Tehát én voltam a legjobb az újságíró- (V. Ákos) szerint (de akikkel beszéltem, s akik véleményét ismerem, mindenki ezen a véleményen volt. )

"Márton Józsefné Liszt "Szerelmi álmok" c. művének előadásával, illetve Gonda Júlia és Siket István hegedűszólóival lényegesen emelkedett a műsor színvonala."

(Jaj, de nem kellett volna eltúlozni ezeknek az u.n. "sikereknek" a jelentőségét!)

- Különös tüneteket tapasztalok magamon: nem tudok figyelni, összpontosítani - a bál óta. (Kínszenvedéssel készültem fel mára , s iskolában is, órákon állandóan elkalandoztak gondolataim - (azt ugye nem nehéz kitalálni, hogy milyen irányban? ) Egyébként biológiából 5-ösre feleltem, s még azt is hozzátette Eta néni, hogy szép volt. (Úgy látszik, nem is érdemes rendesen, szorgalmasan tanulni - annélkül is lehet jól felelni. )

Iskolában természetesen nagyon oda voltak a lányok, amiért táncoltam a doktorkával (szóval sejtésem nem tévedett). Különösen azok érdeklődtek, akiket már szintén kezelt. - S el is kezdték azt a bizonyos "húzást" vele, de egyáltalán nem bánom, hisz' eddig fantáziájuk hozzáadásával olyan személyek iránt érzett érzelmi szálakkal gyanúsítottak meg, akiket enyhén szólva utálok (legfeljebb én tetszem nekik, de nem fordítva. (pl...) Sajnos csak szombaton (legfeljebb csütörtökön láthatom ismét, mert néhány napos munkára megyünk a cukorrépa földekre. S ezzel el is ment a kedvem a további írástól..., abba is hagyom.

csalódás

1960. november 23. Szerda este 6 óra

Ismét az elkeseredettség adta kezembe a tollat.

-Ma ismételten rájöttem, amire Nyilas Misi réges rég; "a felnőttek rosszak, én rettenetesen csalódtam a felnőttekben."

Nem akarom felkorbácsolni még jobban amúgy is feldúlt érzelmeimet, álljon ezért itt csupán a puszta tény:

"4-es a magatartásom, és annak ellenére, hogy én állok a legjobban az egész osztályban a tanulmáyi előmenetelt illetően - nem kaptam általános dícséretet (csupán magyar, orosz, történelem, latin, lélektan tanáraim tüntettek ki dicséretükkel.) - ("no comment"!)

végre vége!

1960. október 11. Kedd d.u. 1/2 6

Egészen ötletszerű, sőt még inkább ösztönszerű mozdulattal vettelek elő k. Naplóm, méghozzá a szokásos tanulásom kellős közepén, illetve elején (u.i. még csak a matematikám van kész és a latin preparáció( Úgyhogy pillanatnyilag nem is tudom, mit és miről írjak. "Ő"róla? Á, annak már igazán semmi értelme! (Eddig sem volt sok.) Kezd teljesen eltűnni életemből, érzéseimből, s ha néha-néha látom, már egész idegennek tűnik, s nem is olyan "szép", mint amilyennek eddig láttam, s valószínűleg a jelleme sem méltó a "rajongásra". Szóval: azt hiszem, ez már valóban a dolog vége. (lassú, de biztos halál.) Amilyen bután-sután kezdődött, úgy is fejeződik be. De mi fejeződik be?, hisz' alig történt valami. Hát igen, látszólag semmi sem történt, csupán én éltem át annyi belső élményt, mely egészen felkavart. S mégis azt kell mondanom, hogy szép volt: csodálatos és gyönyörű - a belevegyülő kétely, izgalom, bizonytalanság, szorongás ellenére, Igen,... Szép volt...... De azért ne tarts teljesen hülyének, ha azt mondom mindez után, hogy jó, hogy vége. S azzal köszöntöm őkelmét (akarom írni a "Véget") hogy végre! -

Nem a szerelemtől akarok végképp elbúcsúzni. Á, dehogyis. Hisz' azzal (valódi értelemben) még nem is találkoztam! Csak tőle, végképp. (S itt megjegyzem, hogy az eddigi ál-búcsúk alkalmával óriási ellentét húzódott írásom és tulajdonképpeni gondolataim, ill. érzéseim között, s így a búcsút mintegy belső parancsra kierőltettem magamból. Most viszont teljes az egyensúly - fennáll a "dinamikus állandóság") Búcsúzom Tőle. S várom a másikat. Az igazit. - Sürgetőn, türelmetlenül, kiváncsian... szívemet kitárva.

évnyitó után

1960. szeptember 1. Csütörtök 1/2 12

Legszívesebben egy sort se írnék ide többé, mert kimondhatatlanul megutáltam magamat. Ha megtehetném, "szóba se állnék" "velem". - Most is csak azért írok, illetve foglalkozom magammal, mert valami módon le kell vezetni a dühöm.

Hát mi is történt? Az évnyitón szavaltam és eltévesztettem a verset, 2 helyen is. Nem tudom, hogy történhetett. De már éreztem előre, s úgy mentem ki a színpadra, mint aki el van készülve a felsülésre. (NaHÁT! eZ AZ! nEGATÍV PROGRAMOZÁS, ÖNMAGÁT BETELJESÍTŐ JÓSLAT!)

Rettenetesen szégyellem azok előtt a dolgot, akik észrevették (feltételezem, hogy a magyar tanárok - most sóhajtottam egyet), de talán legjobban magam előtt. A szabadtérin volt az ünnepély, s akárhova néztem, mindig arcokat láttam, sőt, ismerős arcokat, s nem tudtam koncentrálni - egy helyen átköltöttem egy kifejezést, azután kihagytam 3 sort - rettenetes, s ezt mind észrevettem, közben, és így kutyául éreztem magam a színpadon. De egy kis idő múlva felengedtem - az osztályban, társaim körében. Viszont most itthon ismét rettenetesen érzem magam. (emlékszem! mindenre! arra a nagyon rossz érzésre is! fel idézhető! de érthetetlen is... szerintem, rajtam kívül senki nem vett észre semmit!!! )

A másik: már nem ennyire konkrét. Utálom magam, amiért ennyire belesüllyedtem (a szó szoros értelmében az X. féle ügybe) Úgy szeretném összeszidni magamat, de úgy! S mivel más nem szidhat össze (h. I.-nek, hiszen még előttem is szégyellem ezt a "gyöngeség"-et), én teszem meg -így gondolatban, de most már, remélem, utoljára. Ma nem történt semmi ezzel a dologgal kapcsolatban, nem kerestem, nem vártam, hogy lássam, s így csak egyetlen egyszer láttam (ja, csak ne nézett volna rám akkor is, miért hátráltat "megjavulásomban"?), s rögtön elnéztem másfelé. Amikor elvonultunk, s ő feltehetően ott állt pár lépésre tőlünk (én nem néztem arra, direkt) K. M. megszólalt: "Khxuj zsnrjxu, gkszám át u Hujpkn" (ez titkos írás, nem kell megijedni) Szóval még akkor se néztem oda, s egy szót sem szóltam. - Egyébként most már kb. biztos vagyok benne, hogy K-nak is tetszik (v. esetleg csak tetszett X.) S az is lehet, hogy ő is szabadulni akar attól a gondolatattól, és ezért mondja mostanában rá, hogy "csúnya". Én bizony, nem is tudom már, hogy milyen, mert egyszerűen nem merek ránézni. Félek, határozottan félek. Sokszor úgy érzem, hogy nem bírom tovább, ez több, mint kibírható, és azután rájövök, hogy nevetséges és hülye vagyok. Nem érdemes égni, lobogni. "Nem éri meg a világ". Ez legújabb tapasztalatom, u.i nem csak magamban, az emberekben is (általában) csalódtam. S én nem akarok olyan lenni, mint ők. Véget vetek ennek a " "szerelemnek" " (igen, dupla idézőjelben!!!) most már valóban. Sikerülni fog, érzem.

Csak úgy, mellékesen megjegyzem, hogy amikor már elég sok idő eltelt, s még nem tűnt elő tisztelt tanáraim körében, arra gondoltam, hogy talán elhelyezték. S őszintén örültem ennek a gondoltatnak. Valóban, milyen jó megoldás lett volna. (bár csak fél-, a másik része még rám hárult volna - így viszont mind a két rész az "enyém".)

-Képzeld! D. túr adott fel holnapra leckét, a fél fizika könyvet. De olyan rettenetesen fáj a fejem, hogy képtelen lennék tanulni, inkább firkálok egy kicsit.

Egészen érdekesnek találom a IV-es tananyagot. Kémia, földrajz helyett lélektan, művészettörténet. 2 utálatos tárgy helyett 2 angyali, mely fokozott mértékben érdekel. - A napokban megvettem a könyveket, s gyönyörűen be is csomagoltam a füzetekkel, nagy szótárakkal együtt (s hogy tovább dicsekedjek: a"tálalóban" vagyis az én polcaimon ragyogó rendet raktam) no és belelapozgattam a könyvekbe, de a lélektant szinte alfátol omegáig kiolvastam, annyira lekötött, s még továbbmenően is foglalkoztam a pszichológiával. Az egyik feladatot végrehajtottam, vagyis leírtam 10 percig az "élményeimet", amik az írás időtartam alatt értek (A pszichológia élményt ért a mindennapos "átélések" alatt is, nem csak a szokatlan, jelentős események átélését.)

(Érdekes dolog történt, az előbb jöttem a könyvtárból,És a 2000c. lap júniusi számában egy Feldmárral készitett interjút olvastam, amiből kiderült, hogy ez egyfajta buddhista meditáció, amit ő is napont csinál, sőt terápiában használja: figyelni.... csukott szemmel... persze írni úgy nehéz lenne, de érdekes a rögzités, már amennyire egyáltalán lehetséges:

I. 1960.VIII.29.

"Ez az óraketyegés már kezd idegesíteni. Ez tölti be az egész szobát. De tévedtem, épp most egy légy zúg a fejem körül, s most kintről szekérzörgés hallatszik be, majd ajtónyikorgás, és anyu léptei. Érdekes, ha az ember nem gondol semmire, csak a környezetére figyel, mennyi zajt észrevesz, amire máskülönben fel sem figyel. Le sem tudom írni ezeket a hatásokat, illetve zajokat, olyan gyorsan követik egymást - Kissé fáraszt ez a gyors írás, kezd fájni a hátam a bal lapocka táján. Nem jut eszembe semmi. Érdekes, mert nagyon ritkán vannak ilyen perceim. Általában az ember - én legalább is - mindig gondol(ok) valamire. S tulajdonképpen az előbb is gondoltam valamire, arra, hogy "nem gondolok semmire"; no de ne filozofáljunk! Egyébként szeretem a filozófiát is, de közel se annyira, mint a lélektant, jelenleg a tudományágak közül ez érdekel a legjobban. Ma vettem meg a IV-es tankönyveket, elsősorban a lélektankönyvet lapozgatom... - Olyan belső feszültséget érzek, nem tudom, mitől van ez. Szeretnék... - nem is tudom, mit szeretnék - talán kirohanni a szabadba, s beleharapni a levegőbe? Most sóhajtottam egyet, s ez is jól esett. Még egyet, s most azon gondolkodtam, hogy ez is jólesett-e, mert akaratlanul is arra gondoltam, hogy mit írjak ide következő mondatnak. Szokatlan ez az "élményleírás", de érdekes, nagyon. - Az órára néztem: 1 perc és abba kell hagynom az írást a feladat szerint. Már a karom is kezd fájni a 9 percnyi írástól; hiába, meglátszik, hogy szünidő van. De sajnos ez sem tart már soká...

II. 1960. IX.1.

"Fáj a fejem rettenetesen. Sötét gondolatok cikáznának benne, ha nem fájna, így viszont csak cammognak. Nem valami jó érzés fog el, ha évnyitóra gondolok. De hagyjuk. Szól a rádió, kakas kukorékol - maradjunk a realitásnál, a "má"-nál, illetve a jelennél, hagyjuk a délelőttöt azaz a múltat. Fáj a fejem, a fejem! Jajj! S egy kicsit álmos is vagyok, de nem tudnék aludni. Sajnos nem lesz valami valószerű ez az írás, mert állandóan ara gondolok, hogy mit írjak a következő mondatban, dehát most, hogy ezt leírtam, ez is "élmény"-nek számít. Nem? Node nem filozofálok, már megint. Mert ezt csak az tegye, aki valóban ért hozzá, én szeretem, de nem nagyon értek hozzá. Szóval hagyjuk! - Szeretnék valami másra is gondolni mint a fejfájásomra és a lelkiállapotomra. Általában nem szeretnék annyit foglalkozni magammal, mint eddig, és jelenleg is, de hisz ez az egész "élményleírás" , s az természetes, hogy azzal az emberrel foglalkozik főleg, aki írja. - Fáj a fejem, fáj rendületlenül, s így nem tudok szabadulni ettől a gondolattól, mivel sajnos az érzéstől sem. Jelenleg legnagyobb "élményem" (hogy szakszerű legyek) ez. - Az órát figyelem, hogy meddig tart még az a bizonyos 10 perc, amíg írnom kell, s pont ebben a pillanatban mondta be a rádió, hogy 15 óra. Tehát még 4 perc, és kész, u.i. már unom ezt a firkálást. - Most Anyuval beszéltem egy pár szót, ez néhány pillanat kiesés. Sebaj. - Sok a légy, pedig nálunk soha nincs. de tegnap nagytakarítás volt, és bejöttek. Utálom a legyeket, de nem volna lelkierőm agyoncsapni egyet sem. No éppen letelt az idő, amit látom."

Ki kellene próbálni ezt az "élményleírást" most is.

De meditálni, pláne!

"kilátástalanság"ban

1960. június 29. Szerda 1 óra

Teljes kilátástalanságban vagyok anyu betegségét illetően. Nem, nem a betegsége "kilátástalan", hanem - az én szemszögemből nézve - nem tudom, hogy mit csináljak. Nappalra már nincs orvossága, mert elfogyott a hypnoval calcium, s nem engedi, hogy újat írassak, nem bízik mindig Tnéban (a házban lakó doktornő), viszont nem akar bejönni Szegedre, az idegorvoshoz, csak majd ha megerősödik. - de hisz' akkor már nem is lesz rá szükség. Félek, nagyon félek attól, hogy egyetlen megoldás az idegklinika lesz. Ott mindig, aránylag rövid idő alatt meggyógyítják, úgyhogy makkegészségesen tér haza. De mégiscsak jobb lenne ezt kiküszöbölni, mert lehetséges, hogy a gyógymód, amit ott alkalmaznak, árt a szervezetének, viszont az is lehet, hogy ez az állapot sem tesz jót neki, amiben már több mint egy hete van. Ha tudnám, mi volna a legokosabb, amit tenni lehet! Annyira ki vagyok már merülve testileg-lelkileg, hogy lassanként én is beteg leszek. S olyan rossz érzés ez a tehetetlenség anyu betegségével szemben, csak nézem, hogy vergődik, s próbálok de nem tudok rajta segíteni, s végülis én is vergődök.

Nagyon össze-vissza írok, mert épp ilyen nyugtalan vagyok én is, s épp ilyen rendszertelenek a gondolataim.

amiről legszívesebben nem írnék

1960. június 28. Kedd, késő délután

Az elmúlt napokról legszívesebben egy sort sem írnék, sőt azt szeretném legjobban, ha meg lehetne semmisíteni azokat, és minden úgy volna, mint mikor anyu még egészséges volt. Nem akarok panaszkodni, de kicsit túl sok volt a vállamon; a háztartás teljes mértékben és anyu ápolása. Most már jobban van, sokkal, mint kezdetben, de még mindig nem teljesen egészséges. S az ő "betegsége" sokkal kimerítőbb, mint bármely testi betegség, bár lehetséges, hogy ez még mindig jobb, mert nem veszi annyira igénybe a szervezetet, viszont ápolása kétségtelenül nehezebb. De nem is szeretek erről írni, mert nagyon izgat még az emlékezés is. Úgy sajnálom szegény anyut és nem tudom mit kéne tenni, hogy ne essen mindig vissza ebbe a betegségbe, illetve ne merüljön ki idegileg; nem tudom, hogy kéne megakadályozni. Jelenleg az bántotta, hogy a család ill. a rokonság szét van szórva, és hogy mennyire hiányoznak neki stb., stb., és talán hozzájárult a "kirobbanáshoz" június 20., amikor egybeesik anyu születésnapja és az évzáró

(Tavaly is ekkor lett beteg). Talán nem is lehet sokat tennem, de azt mindenesetre megígérem és meg is teszem, hogy soha többé nem fogom felizgatni semmivel (mert bizony eddig előfordult néha), nehéz lesz, lehetséges, mert könnyen felidegesíti olyan dolog is, amire egy erősebb idegzet nem is reagál, másrészt én is elég "ideges" vagyok, vagyis türelmetlen és nyugtalan. De nagyon fogok vigyázni ezentúl, (csak egészséges legyen anyukám).

-Ha anyu teljesen rendbejön (kb. 1 hét) , hozzáfogok a "vakációzás"hoz végre. Magdi néni egész nyárra meghívott, de természetesen e "bőkezű" meghívást nem veszem teljes mértékben igénybe, csak 2 hétig szeretnék ott lenni, hiszen anyut nem akarom itt hagyni "egyedül", mert általában búsul utánam, ha távol vagyok. (De sajnos még egyelőre ez csak álom.)

vakációóó!

1960. június 16. délután 1/2 2

Háromszoros hurrát a vakációnak, amely végre eljött, reményteljesen beköszöntve minden diák ajtaján! Hurrá! Hurrá! Hurrá! - De minek ez az önfeledt, visszafojthatatlan lelkesedése az örömmámornak? Hiszen ez a diákélet rendje: 10 hónap tanulás, 2 hónap szünet. S csupán a 10 hónapnyi megfeszített munka időszakának vége felé kívánjuk oly áhítattal, az egyre tobzódó kötelességek, tennivalók s követelmények sodró hullámában a fuldokló szavaival: "Segítség! Vakáció! Ments meg!" S a jó vakáció el is jön, de nem feloldoz, nem megment, csupán jutalmazza hősiességed, amellyel önmagad mentetted meg. - Talán a leírottak rám nem is teljes mértékben vonatkoznak, de annyi bizonyos, hogy ha nem is oly elkeseredetten, s nem csupán megoldást keresve, vártam, nagyon vártam a szünidőt, mint mindig. - Viszont most, mikor itt van, nem is tudom, mit mondjak. A "hurrák" létjogosultak. Csak valami fájó szó hiányzik mellé, ami az iskolának szól, amit ha nem is örökre de elhagytam, és ez az utolsó szünidő, mely után visszatérek hozzá, hiányzik megy fájó szó, amely elbúcsúzik az osztálytól, a csínyektől, a diákélettől, s hiányzik egy fájó szó, amely elbúcsúzik Tőle, s ez utóbbi szomorít el legjobban, mert itt a búcsú végleges, és már talán meg is történt még a "köszöntés", az "üdvözlés" alkalmával, és mégis szívfájdító, s talán épp e kettősség, e benemteljesülés miatt.

Szóval - már megint - erre ment ki a dolog. S aztán következett egy Werther-i, de nyavalygós levélforma, irodalmias(nak vélt) allűrökkel:

(már nem tudom, hanyadszori - s még mindig nem végleges- búcsú... "Törjön százegyszer százszor tört varázs"?) :

"Hát akkor Isten veled. Szerettelek, nagyon szerettelek - bocsáss meg érte. Vigyáztam arra, hogy ne tudja senki, csak én és e napló, s a te naplóbeli alakod, akivel az én szememben azonosultál. Azt hiszem, törekvésem sikerült.: talán még Te sem sejtesz semmit. De jobb is ez így. E szerelem értelmetlen és együgyű volt, de szépsége tagadhatatlan, hisz' a leggyönyörűbb, a legmagávalragadóbb érzéseket hozta bennem felszínre. Nem merem azt mondani,. hogy minden elmúlt. Valószínű, hogy ez a búcsú csak formális, és fel-feltör belőlem még az Etna, melynek tüzes lávája érted izzik és ég. (jaj!) De e búcsú így is értékes, és remélem, nem csak a szünidő tartamára szól, hanem örökre a kézzel alig fogható emlékeket megtartva és megőrizve, s talán egyszer azt is elfelejtve. (így is lett...) (stb... stb... megelégeltem továbbírni most...)

1960. április 4. Hétfő 1 óra

( szünet volt, az április 4-i ünnepséget -szokás szerint- előbb, még április 2-án, szombaton tartottuk meg az iskolában , 40 perces, rövidített órák után)

-Hát a szavalóverseny sajnos még nem volt megtartva, s az a baljóslatú érzésem, hogy el fog maradni. Kár, igazán kár! Rég vártam úgy valamit, mint ezt. S az is elkeserít, egy kicsit, hogy helytelen szervezés miatt lemaradtam egy szereplésről.

-Annyi mindenről tudnék írni. Vagy mindet leírom, vagy semmit, mert csak úgy van értelme, ha belemélyülök.

(Ezek szerint maradt a "semmi"......)

Viszont van megint aktuális fényképem: (hátlapon 1960. április) . Az udvarunkon vagyok, szürke ballonkabátban, szigorúan kötelezően hordott, naponta szigorúan ellenőrzött diáksapkámban, (brrr, de nem szerettem) - amin már 3 db. aranyszínű csík kellett, hogy legyen, csak itt, a hajamtól nem látszik.

A szürke ballonkabát sálgallérja alól kikandikál a szintén kötelező sötétkék köpenyem fehér gallérja.

És mindebből "kandikálok ki" én magam... a III.-os gimnazista...

Az összehasonlítás kedvéért: lányom ugyancsak III.-os gimnazistaként, nem diáksapkában sem köpenyben, nem az udvarunkban, (mert az már ekkor nincs, hanem) városunk főterén, 2002. áprilisában:

háttérben a 2oo2-es választási plakátok-

(és még egy kép - egy másfajta összehasonlitásul ugyancsak: itt megint én (melyik "én"?!); lányom anyja, ugyanekkor, vagyis 2002 áprilisában, azaz 42 évvel később az a (fekete-fehér, diáksapkás,ballonkabátos ) lány!

"Őrület határán..." (?)

1960.február 19. Péntek 4 óra

"Este van, a csillagok a világmindenség követeiként hozzák szobámba a végtelenség, az örökkévalóság gondolatait, s ugyanakkor borzalmas érzés, a megsemmisülés rettenetessége lesz úrrá rajtam. Szédülök. Margarita Aliger, ill. Zója szavai jutnak eszembe: "Mi ez? Ma élek, s holnap nem leszek? " Igaz, hogy ez a "holnap" számomra később fog eljönni, de eljön egyszer. Nem lenni, nem élni soha. Borzasztó gondolat. A legborzasztóbb benne a "soha". Sohatöbbé. Meghal az ember, és utána nem lesz. Ha belemélyülök ebbe, úgy érzem, beleőrülök. Nem vigasztal semmi. És életem apróbb kellemetlenségei, csapásai kicsinnyé, ponttá törpülnek. Semmiségnek tűnik minden. Hisz' úgyis mindegy. Minden mindegy. --- Míg e sorokat írtam, nem mélyültem eléggé bele a gondolatba, ha azt tenném, képtelen lennék írni.

- S hogy mindezt miért írtam le, annak is oka van."

E sorokat írtam egy helyettesítési órán, melyen ő volt bent.

(mindenesetre érdekes adalék, hogy épp akkor... s az írásban mégis, persze, "este van"... először 10 év körüli koromban fészkelődtek belém ehhez hasonló gondolatok, egy villámlós-mennydörgős vihar után, ami nagynénémmel a Maros parti strandról hazajövet ért el bennünket, erdőben, töltésen, - igazi halálfélelmet kiváltva. De nem is a haláltól félte, hanem ami utána van. Hosszas vívódás után kérdeztem meg otthon, már a paplan alól, anyukámtól:"mi lesz velünk, ha meghalunk?"döbbent csönd volt a válasz a szoba másik végéből, majd csak annyit mondott anyu, hogy "az ami mindenkivel"...

Dehát ez nem oldotta meg a problémámat.

Végül is , mégis anyu adott választ! De már a halála után. (30 év múlva) S épp azt, hogy igazából nincs is halál... Semmiképp se úgy, ahogy én, a materialista tanításokból kikövetkeztetve is, a teljes megsemmisülés réméről gondolhattam.

S épp most akadt a kezembe egy ma megjelenő könyv szinopszisa: A Beszélgetések Istennel sorozat utolsónak szánt darabjáról, -ból egy írás, mi szerint: "Ne gyászolj, amikor valaki meghal, és a saját halálodra se szomorúsággal és balsejtelemmel tekints! Úgy üdvözöld a halált, ahogyan az életet üdvözölted, hiszen a halál nem más, mint az élet egy másik formája."

"szerelmes vagyok"

1958. június 26. Szombat 1 óra

Három nappal ezelőtt két szóval kezdtem írásomat, ha teniszezés után írtam volna, akkor ez a két szó megváltozott volna, legalábbis az egyik, a "kitűnő" szót egy másik váltotta volna fel. Igen, akkor már nem szép tanulmányi előmenetelem közlését tartottam volna fontosnak, hanem azt, hogy
"szerelmes vagyok"

Most már nem "félek" ezt a szót leírni, hisz nincs abban semmi, ha egy embernek megtetszik egy másik ember.

Hát akkor mi is történt szerda este? (Ugye ezt kérdezed k. Naplóm?)

Kezdem, (hisz' szívesen gondolok vissza rá.)

A-val estefelé lementünk a teniszpályára. Rögtön észrevettük, amint beléptünk a "lombkapun", hogy rengetegen vannak a pályán. A padok is tele voltak. Először utunk az öltözőbe vezetett, s ekkor láttam meg először a kedves arcot, amely épp felénk nézett. Miután átöltöztünk sortra, mivel foglalt volt mind a két pálya, leültünk a túlsó melletti padra. Szemben ült velünk "ő". A. odahajolt hozzám, és azt mondta, hogy neki tetszik az a szigorló orvos, aki ott ül velünk szembe. Én visszafeleltem: nekem is, nagyon. Később miránk is sor került, kaptunk egy fél pályát, s ugyanazon a pályán játszott ő is, s én nagyon boldog voltam, ha ő idedobta hozzám a véletlen odaguruló labdát. Közben-közben ültem is, és figyeltem, persze, nem feltűnően, úgy tettem, mintha a játékukat figyelném. (tehát , ha a partnerénél volt a labda arra néztem. (még szép!) Ő is többször nézett felénk.

Alig vártam, hogy ismét reggel legyen. Korán, már 1/2 7-kor kinn voltam. (mire késztet a "szerelem", lám! A legjobb ébresztő, egy hétalvónak is.) Hamarosan lejött (Sz. dr-ral). Akkor teniszeztem A-val vagy Csillával. De hamarosan leültünk, szívesebben néztük. 8-kor elment. A. szerint a "mi kis orvosunk" (ahogy ő hívja) azt a dalt fütyülte játék közben, ami úgy kezdődik: "Nekünk találkozni kellett valahol, valahol...Tudtam úgyis rám találsz valahol, valamikor..." Igaz, hogy bár én közelebb ültem hozzá, nem hallottam, de azért elhittem neki, (mert jó érzés volt azt hinni, hogy ez esetleg nekem szól, A. viszont biztos úgy gondolta, hogy neki.)

Tegnap délután egy nagyon érdekes dolog történt. Otthon olvastam, és közben szólt a rádió. Egyszer csak hallom a sokszor hallott, s már jól ismert műsor címet:" Szív küldi szívnek szívesen"

No, gondolom magamban erre: "ha a műsorban benne lesz ez a dal, akkor ő egészen biztosan szeret stb... stb..." Meg kell jegyeznem, hogy az illető dal már nem olyan gyakran hallható a rádióban. És mégis, egyszer csak hallom: "Nekünk találkozni kellett valahol, valahol

Tudtam, úgyis rám találsz valahol, valamikor"

Boldog voltam. (Ez könnyen ment!)

S hogy a továbbiakban mi történt (törtéééént?! túlzás) azt már lerögzítettem délelőtt egy papírra. mindez tegnap este történt a teniszpályán. (egyedül mentem le, s később sem jött le, sem A. sem Cs, sem B.)

A papíron pedig ez áll:

Végre lejött, a fehér köpenyben. Úgy látszik, megéreztem, amikor épp a hátam mögé

ért, ránéztem, ő meg rám. Mikor teniszezett, néha odanéztem. (Legszívesebben állan-

dóan néztem volna.) Különös fény volt a pályán, a nap egyes foltokat világított meg. Ő

épp ilyen helyen teniszezett, s ez különös megvilágítást adott arcának. Egyszer, mikor

odapillantottam láttam, hogy ő is nagyon néz engem, s most én is hallottam, hogy

halkan fütyül. Tisztán nem hallottam, hogy mi volt, de mintha a "Nekünk találkozni

kellett" kezdetű dal melódiája lett volna.

-Az égen fenn szivárvány tündökölt, gyönyörű szivárvány. Sajnos hamarosan el

kezdett esni az eső, s ennek hatására a két "gyönyörűség" eltűnt.

(...)

1957. november 23. Szombat du. 4

Onnantól kezdve folytatom, ahol a múltkor abbahagytam. Tánciskola előtt szerepeltünk. Nagyon tetszett mindenkinek a játékunk. Magnetofonra is felvették. Tánciskola után nem mentünk vissza... Most vettem észre, hogy ezt a napot már megírtam.

Vasárnapi szereplésünkkor tudtam meg, hogy december 15-én Szegedre megyünk, 27-től 30-ig pedig Pesten fogunk szerepelni. Már előre nagyon örülök mind a két útnak, de különösen a pestinek. A vasárnapi műsor nagyon szép volt. Budapestről lent volt az adventi kórus. Egy nő hegedült, de gyönyörűen. S direkt figyeltem magam, hogy minél tovább hallgattam a játékát, annál inkább eltörpült a tudása mellett az, hogy arca nem volt szép. Egy férfi szavalt. Olyan művészi átéléssel,hogy joggal mondhatom, sok, nagyon sok színész van, akinek dícséretére válna, ha úgy tudna előadni.- Mivel továbbra is fogunk szerepelni, a vasárnapi próbák maradnak.

A tegnapelőtti este olyan élményt tartogatott számomra, amilyenben még nem volt részem. Ez az élmény egy színházi közvetítés volt. Címe: Anna Frank naplója. Főhőse egy 13 éves zsidó kislány, a darab tulajdonképpen az ő megtalált naplójának az átdolgozása. Tehát megtörtént esemény volt. Két család 2 évig egy amsterdami raktárban él. Odamenekültek, hogy megmentsék életüket. De sajnos hiába. Nagyon magával ragadott a darab. Összeborzadtam, amikor arra gondoltam, hogy hány és hány zsidó családnak lett ugyanolyan szomorú vége, de nem is kell olyan messze mennem, hisz apukám is élhetne most is, és még meddig, ha nem lett volna háború, zsidóüldözés. Jaj, borzalmas ez. Nem is jó erre gondolni, úgy összeszorul a szívem.

(A napokban épp Anne Frankról írtam, a jelenlegi napiblogomba , s hasonlóképp....)---

Anyu ma jött meg Vásárhelyről. 3 napig ott volt, mert Magdi néni beteg lett. Hozott Gyuri bácsiéktól levelet. Bizony elég szomorú hangú a levél.

Délelőtt Arany János ünnepély volt az iskolában. A Szózatot és a Bánk bán egyveleget játszottuk el.

elég sok...

1957. október 18. Péntek e. 3/4 8

Elég sok említésre méltó dolog történt az elmúlt 2 hónap alatt. Időrendi sorrendben próbálom összeszedni a történteket.

(Na, itt mindjárt meg is állhatunk. Érdekes, hogy mit tartottam én említésre méltónak- és nem méltónak... meg ez a linearitás! - bár egy nap/lónál érthető a ragaszkodás a napok eredeti egymást követő sorrendjéhez.... De az érdekes, hogy az emlékezetemben egész más dolgok maradtak meg fontosakként - amiket itt nem is tartok "említésre méltónak"? Itt meg nagyon sok olyan jelentéktelenségre bukkanok, amik rögzítésük ellenére később kiestek az emlékezetemből, mert nem volt mi erősítse, mert nem állták ki az idő próbáját.

De vajon, most, több mint fél évszázaddal később tudom jobban, hogy mi (volt) fontos?!.... Ki tudja?!!)

az első napló se első?

Na végre a sok papírdoboz közül az egyik legalján megtaláltam az elsőnek hitt naplóm. Nagyméretű, zöld spirálfüzet, eredetileg unokabátyámé volt, ott van a vignettán az ő neve is, alatta az évszám: 1956. Ez alatt az én nevem, s alatta: 1957-1961. Ez alatt az idő alatt írtam ebbe -másodéves jogász unokabátyám disszidálása után - a naplóm, 13-18 éves koromig, az általános iskola utolsó napjaitól az egyetem első napjaiig.(a gólyabálig)

Unokabátyám kb. így nézett ki , mielőtt elhagyta az országot:

Ezt a képet nem sokkal távozása előtt csinálta az udvarukból; rólam és a szomszéd kislányról- ő a kisebb, s azóta szintén messzire, Miamiba került - orvos-pszichiáter ):

Egyébként unokabátyám épp a napokban telefonált Montreálból, egész röviden, majd ha jobban lesz újra hív, de épp most jött ki a kórházból, s még megy is vissza vizsgálatra, mert "agyvérzése" volt - mint mondta; de remélem, csak az angol nyelvű diagnózis nem pontos fordítása miatt használta ezt a tényleg riasztó szót... legközelebb rá is kérdezek. Az örökölt füzetet még ő számozta végig 1-157. oldalig, de egy szót se írt bele, gyorsan kellett utaznia... Valószínűleg ő nem naplót írt volna bele, hanem irodalmi alkotásokat, mint ahogy maradtak itt legépelt versei is (amik egy részét meg is zenésítettem), meg azóta, kintről is kerültek vissza régi s újabb művei: versek, ("Vándorlásaim") tanulmányok. De kiszakadva az anyanyelvi közegből, nehéz dolog ez... Kiszakadva a helyről, ahova születtünk, is nehéz... lehet. Bár ... ott azaz itt! maradni, itt élni is az... Csak, talán, mégis csak egyszerűbb és természetesebb... (?) Még akkor is, ha mindig vannak, most is, akik ezt kétségbevonják. De a haza, akkor is a haza... S ez az érzés bennünk van. Mi határozzuk meg, nem más! "Mi újság Makón?" - mindig ezzel a kérdéssel veszi fel unokabátyám is a telefonkagylót... és általában évente el is jön Makóra (mint pl. tavaly is:)

De nyissuk csak ki ezt a füzetet! Keressük fel "ifjúságom"... Nézzük meg mi újság volt, Makón, :

1957. junius 14-én, péntek 6 órakor, amikor is:

"Ismét elhatároztam, hogy naplót vezetek. (ezek szerint nem először! bár úgy emlékeztem, hogy ez az első naplóm, de a korábbinak nyoma veszhetett, bár a bejegyzést tovább olvasva nem lehet nagy kár érte:) Most már biztos nem olyan unalmas dolgok kerülnek bele, mint ha a tanévben vezettem volna. Holnap lesz az utolsó tanítási nap, s utána jön a várva várt szünidő, ami -most legalábbis úgy néz ki - kellemesen fog eltelni. A Balatonra megyünk (Gyuri bácsi jóvoltából. (ő említett unokabátyám apukája, anyukám bátyja, ki feleségével együtt röviddel fiúk disszidálása után utánamentek - elutazások előtt -ajándékba- befizettek nekünk egy IBUSZ nyaralást), visszafelé pedig 1 hétig Pesten leszünk. (másik nagybátyáméknál, anyukám öccsénél )

Holnap ballagunk. De semmit nem tudunk. Magda néni (osztályfőnökünk s egyben tornatanárunk) "jóvoltából". Délelőtt csináltuk az emléklapokat, és készültünk a torna vizsgára. 12-től 1-ig lett volna tornaóránk, 1-2-ig osztályfőnöki, de M. néni csak 1/4 2-kor jött fel az osztályba. Mi persze zajongtunk, s ő erre hazaküldött bennünket, anélkül, hogy valamit is mondott volna a holnapi nappal kapcsolatban. De majd csak lesz valahogy.

D.u. 3-ra a Szegedi utcai iskolába kellett mennem rajzverseny díjkiosztásra. O. Zsuzsa lett az első. Én csak dicséretben részesülök, az oklevelet meg évzárón kapom meg.

7-kor volt megtartva a hegedű órám. B. N-nével próbáltuk a hangversenydarabokat zongorával. Először bizony nem nagyon ment együtt.

Izgatott vagyok. Hogy s mint lesz holnap...

szakdolirészlet '66 Hajnali részegség

lányom gyártja a laptopján a szakdolgozatait, közben feltett egy fura de indokolt kérdést, hogy tudtunk mi szövegszerkesztő nélkül szakdolgozatot írni... (írtam is erről a napi blogomban:

http://lineas.freeblog.hu/archives/2008/04/06/hogy_tudtunk/

közben előkerült az én régim (több mint 40 éves!) és belenéztem - (a régi naplóim még nem kerítettem elő) - addig is, a szakdoliból egy régi szöveg(em); hiszen hiába A lírikus Kosztolányi és a valóság, a téma - ott van valahol benne az én huszonéves én(em) is... nem csak a naplókban... sőt, mintha előrevetülne a mai , 60-as is; különösen az utolsó, a Számadás fejezetben , a Hajnali részegség c. versről írtakban - bár nekem is várni kellett, 50, jaj 50 évet ahhoz, hogy igazán "felébredjek" ("a valóra")... de azért már huszonévesen is sejthettem valamit ....

"a költő számot ad mindenről: gyermekkorról, öregségről, elmulasztott s újra megtalált szépségekről, az élet értelméről - a halál ellenében is. Nagy , nemes gondolatokat önt hozzájuk méltó költői formába. Gondolatsora kiszűri mindazt, ami benne, költészetében szép, emberi és érték volt. (...)

A vers gerince egy látomás, a képzelet "égi játéka", mely egészen új tartalommal telve meg, fokozatosan: az élet egész valóságának, szépségének nagyszabású tablója lesz, sajátosan a valósághoz tartozó. Már nem csak a gyerekkor égre vetített vágya, illetve az illúzióvesztett felnőttkor múltbavetített nosztalgiája a szépség után. A versben minden mozzanat arra irányul, hogy előkészítse illetve mérlegelje ezt a nagyjelentőségű felismerést.

A látomás így keretbe ágyazódik, egy konkrétan adott valósághelyzetbe. A közvetlen beszédhang ("Elmondanám ezt néked. Ha nem únnád..."), valójában az egész verset áthatja - külső oldalról is mintegy megteremti a vers valóságalapját. Az egész költemény így, végeredményben a valóság- és álomképből összeötvözött felismerés elmondásává lesz, az élőbeszéd sajátosságait még a látomásképek elmondásában is megőrizve. A vers külső valósághelyzete, megírásának, létrejöttének mintegy ürügye a láthatlan harmadik személy, akinek át kell adnia ezt a nagyszerű élményt, amelyben ő részesült. (...)

A konkrét értelemben vett kerete a látomásnak annak tökéletes valóságbaágyazottságát biztosítja.

A verskezdés a kiinduló valósághelyzet feltérképezése, egyaránt tartalmaz a külső és belső valóság pontos, objektív megfigyeléséből származó elemeket. Miután az érdeklődésfelkeltő megszólítás elhangzott, az "elbeszélő" költő hozzákezd a helyzet- és hely leírásába: saját álmatlanságának önmegfigyelésen alapuló külső leírását adja, a külső leíráshoz közvetlenül kapcsolódik a felismerés helyének szinte földrajzi pontosságú leképezése. (pl A Logodi utca megnevezése). Mindez közvetlen előkészítése a feleszmélésnek: logikailag is egyik mozzanat nő ki a másikból. (L: álmatlanság, kinézés az ablakon, betekintés a tárt ablakokba)

Mindez szemléletessé és indokolttá teszi a felismerést: az aludni nem tudó, nyugtalan költő látomásait nyilvánvalóvá, de eddig a látomásig is még a valóság közbeiktatott lépcsőfokain jut el. A közvetlen tárgyi szemlélet, a leírás ítéletté teljesedik, ami viszont még közvetlen szemléleten alapul, de már egyben eltávolodás is attól az általános irányába: a költő a konkrét kép láttán "eszmél a valóra", de a konkrét kép általános, mögöttes tartalommal telik meg, s ki is szélesül. Nem egy-két "tárt otthont" láttat a költő, hanem valamennyit. A nyelvezet is a feleszmélés gondolati, elvontabb jellegét jelezve eltávolodik a közvetlen beszédhangtól:

"Az emberek feldöntve és vakon,

vízszintesen feküsznek

s megforduló szemük kacsintva néz szét

ködébe csalfán csillogó eszüknek,

mert a mindennapos agyvérszegénység

borult reájuk."

De a közvetlen valóságmegfigyelés elemei ismét visszatérnek, az eszmélés visszakanyarodik a

leírásba, de már magába olvasztja annak tartalmát, s így a konkrét képek egy általános tartalommal gazdagodnak; a szimbolikus jelentés viszont tökéletesen fedi az alapjelentést, a konkrét az általánost. A költő egyszerűségében megkapó és eszméltető képet tár fel, a kis dolgokban érzékelteti közvetlenül a bennük rejlő jelképest.

"Mellettük a cipőjük, a ruhájuk..."

"Egy keltőóra átketyeg a csöndből."...

s a jelentés, mi átfonja a megfgyelt dolgokat:

"...minden lakás olyan, akár a ketrec"

"...ébredj a valóra"

Ezután már a bizonyosságérzés keménységével, keserűségével és halvány cinizmusával tör ki belőle az illúziótlan valóságlátás dermesztő jövőt idézése:

"A ház is alszik holtan és bután,

mint majd száz év után,

ha összeomlik, gyom virít alóla,

s nem sejti senki róla,

hogy otthonunk volt-e

vagy állat óla."

Mélyebbre már nem zuhanhat a tekintet... ezután már csak tagadhatja a teljes tagadást valami hittel. A földről, a komor valóból a derűs égre irányul a tekintete. Az ég a gyermekkor szép emlékeit idézi, majd az emlékezés a mennyei bál látomásává oldódik. A látomás a valóság képeiből van összeállítva, de az igazságkimondás szempontjából fontosabb ennek a látomásnak szimbolikus tartalma és jelentősége: a költő elszakad a súlyostól, a föld ketrec-börtönéből, s felfedez valamit, amibe belefeledkezve tud gyönyörködni; az ég, mi eddig csak jelentés volt a versekben, minden szépség képi megjelenítésévé vált, a mennyei bál képei által mond el mindent, amit elmondhat életről, közelgő halálról, az elmulasztott szépségekről s az élet utólagosan megtalált értelméről. A feloszló vendégsereg képe saját életének képét is jelenti a közelgő elmúlás árnyékában, így az első rész "komor valóra ébredés"e, s az azt követő eszmélés kiszélesült, végső soron szép tartalmakkal feldódott keménysége. A börtön föld-képe kitárult. De a szépségnek, mint a való élethez tartozó értéknek utólagos felfedezése, a belefeledkezés öröme után ("szájtátva álltam, s a boldogságtól föl-fölkiabáltam...") a látomás szétoszlásával párosul a szépség elmulasztása miatti bűntudattal. A vallomás őszinte, meghitt hangja a "hitetlen" hittevése az élet szépsége mellett, hódolat az élet előtt."

készülődésre készülve

még mindig nem vettem elő a régi "dokumentumokat"...
lassan készülődöm...
még mindig csak készülődöm
(fordítva kéne?
azaz mire is készülődöm voltaképp?)

életet írni

mielőtt előkotorásznám azt a sok-sok naplófüzetem, amiből tallózni fogok

(tallózni - mert arra rájöttem, hogy az egészet csak nem tehetem át ide, ebbe a más közegbe , más időbe - hiánytalanul)

elgondokodtam rajta, miért is dokumentáltam (s jelenleg is) - az egész életemet végig - minek?

örök dilemmám az írni vagy élni, írni és élni -vé szelídült, sőt: úgy tűnik , hogy az írás nem hogy szembeállítandó az élettel, hanem sokkal inkább kísérőjelenségének, segítőjének tűnik...

az írás tudatosítása az életnek

önvizsgálat - ami elengedhetetlen az élethez!

nem megrablója, hanem kelléke! része, talán mozgatója is olykor, s remélhetően jó irányba

szembenézés

kontroll

magyarázat

számvetés

önmagunkra tekintő építkezés

és ne feledjük: "csak az elmesélt élet - élet"

retrospektív

Igen az lesz ez, egy retrospektív kiállítás
csak nem képekből, hanem napjaimból, régi, tovatűnt, de naplókban megmaradt napjaimból...
ott az elmúlt fél évszázadom
igaz, csak egy szűk keresztmetszete
s talán épp az a része a napjaimnak, "életemnek", ami nem is volt igazán megélve
mert miről is ír az ember
vagy él vagy ír
bár - néha úgy tűnik - az írás is élet
de az egy "másik élet"
hát következzenek majd itt ennek a "másik élet"-nek a napjai!....
elő a régi, titkos, dugdosott (titok)naplókkal!
másoljuk ide ebbe az új "médiumba"
szembesüljünk...
szembesítsük csak az akkor-t s a most-ot!