Gólyabál előtt " akkor"... és lányom szülinapja "most"

1961. október 22. Vasárnap d.e. 11 óra

nagyon sok idő telt el azóta, amióta nem írtam - átvitt értelemben is. Több mint egy hónapja Szegeden élek, egyetemre járok, kollégista vagyok. Új a környezet, más emberekkel érintkezek, megváltozott az életformám. Szóval minden más, mint eddig, és sokszor úgy érzem, hogy én magam sem ugyanaz vagyok, aki azelőtt voltam. - A más alatt szinte mindenütt jobbat, szebbet értek. Igaz, hogy van egy pici honvágyam, és nagyon jól érzem magam itthon, Makón, ha hetenként (2 hetenként) hazajövök. , de ezek ellenére kitűnően érzem magam az új környezetemben.

Nagyon sokféléről és sokat tudnék írni, de mivel naplóba inkább az érzelmi ügyek tartoznának, ezért most is erre szeretném fektetni a fősúlyt.

Az előbb elolvastam egy pár naplórészletet, s akaratlanul is elmosolyogtam magam naívságán, azon, hogy egész jelentéktelen dolgokba mennyi mindent bemagyaráztam....stb

Kis Naplóm, most egy egész más Juli ír neked, egy boldogabb s mégis gyötrődőbb Juli, aki már sejti, hogy mi is az az igazi nagy szerelem, ami boldoggá s ugyanakkor "beteggé" tesz.

Node mindent sorjában!

Az évfolyamestünk már sejtette velem, hogy érzelmi életem gazdagabb lesz, mint eddig. Nagyon jól mulattam és jól is táncoltam, s láttam, hogy "tetszem". - Egy néhány idegen fiú is betért a klubestünkre, és azok közül is táncoltam egynéhánnyal; de itt most nem is az a lényeg, hogy hánnyal és kikkel táncoltam, hanem az, hogy milyen álomszép érzések öntötték el szívem, tánc közben, amikor partnerem egy III. éves orvostanhallgató volt, aki (bizony valljuk be) egy kicsit megszédített. Olyan szépeket mondott, amiket nem lehetett ellenállni, s olyan szépen nézett rám, hogy nem lehetett nem visszanézni rá, s percekig csak néztük-néztük egymást, s ezalatt a fellegekben éreztem magam. Egész közel táncolt, úgy, hogy arcunk összeért. Néha eszembe jutott, hogy ez "nem való"., "nem szabad", de olyan jól esett, hogy ha el is húztam magam, legközelebb már nem tudtam legyőzi az érzéseimet. Lehet, hogy gyenge voltam, de nem bántam meg, hogy nem voltam hideg. Sokkal szebb volt így. És jól esett, hogy szünetben odaült mellém, és bókolt. (én leszek a tanárok szépségkirálynője, és majd készít a fejemre egy koszorút...stb.) Tánc közben nem láttam mást, csak őt, aki szintén (legalábbis úgy látszott) átadta magát... (... ) ; megkérdezte, milyen fürdőruhám van?, u.i. el akar képzelni fürdőruhában, mert "isteni az alakom", s be is hunyta a szemét a kis szélhámos, hiába könyörögtem, hogy nyissa ki, mert neki megyünk valakinek. - Még akkor elég jó idő volt, így nem volt olyan egetverően furcsa az a kérése, hogy menjünk ki együtt hétfőn a strandra, persze visszautasítottam (de miért is, s méghozzá "persze" ?!) , hívott az evező szakosztályba is, felajánlotta, hogy megtanít evezni - de ennek se dőltem be (ezt viszont kicsit sajnálom). - Úgy érzem, mindketten sajnáltuk, amikor lekértek, , s folytattuk az elkezdett diskurzust még ezután is (egy-két szó erejéig.) Azután el kellett mennie, s odajött (táncoltam persze akkor is), végigsimította a karom, és jó szórakozást kívánva elbúcsúzott és eltűnt a lovagom. Nem lettem szerelmes bele egy csöppet sem, de jó volt vele lenni, s akkor meg is mozdult bennem valami. - 2 órakor jöttem haza, egy évfolyamtársam társaságában, aki viszont teljesen közömbösen érint, annak ellenére, hogy ő állandóan lekért, s nem is nagyon táncolt mással. Olyan különös érzés volt egyedül lenni egy fiúval az éjszakában, de egy cseppet sem voltam feszélyezett.

Az évfolyamestem leírása csupán azt a szerepet tölti be, hogy tompítsa az ellentétet az eddigi naplótémám és az eztán következő mondanivalóm között, amire oly jó emlékezni-

és akkor 1961. október 7-re kissé visszadátumozva, csupa nagybetűvel következik a cím: GÓLYABÁL s 3 oldalnyi szöveg után félbe(!)marad a beszámoló leírása - és a naplófüzet is, hiszen a borítóján is ez a dátum áll: 1957-1961. Lett egy kis kockásfüzet, aminek borítójára felírtam "Egyetemi éveim", de az is abbamaradt, viszont 1965-től, amikor még egyetemre jártam, bár már a vége felé, újra kezdtem naplót írni, nagyon is... de az már más fejezet lesz...

MOST viszont, ma (2008.október 4-én folytatva az írást) van a lányom születésnapja.(Most fejezte be az egyetemet, kiváló diplomával, és kitüntetéssel (pro universitate), és most kezdte a doktori iskolát (PHD), és tanít is az orvosi (egyetemen , külföldi diákokat, magyar nyelvre), és újságír (a Szegedi Egyetembe, egyébként már 5 éve, meg egyéb helyekre, meg szépir is.) Én itt, a naplómban, még most kezdem az egyetemet, (mindenben elmaradva, valójában is tőle, de így jó, gyerekeink nőjenek csak túl rajtunk ill. minket!), de mielőtt elkezdeném örömteli 18 évem örömteli gólyabáljának örömteli lemásolását, ünnepeljük most, itt is, inkább most 24 éves lányomat! Legyen olyan boldog ne csak ez a születésnapja, hanem egész élete, és Isten éltesse nagyon sokáig, legalább bis 120! (legalább 5-ször annyi évet és képet mint az eddigiek, és várom a mai fotót; személyesen később tudunk itthon ünnepelni (ma , férjével, esküvőre hivatalosak, maguk is, egy 3. városba, Vásárhelyre - ahol én olyan sok szép nyarat töltöttem nagynénémnél, gyerekkoromban).

BOLDOG SZÜLINAPOT a pont most 24 éve születettnek... (és most felvillan emlékezetemben - s egy képnyire- az én 41 évesen, (24 éve) "megszületett" boldog anyaságom is:

Ide várom a mai fotó(ka)t!!!


BOLDOG SZÜLINAPOT!


október 5-én

megérkezett a várt fotó is:


ezzel a szöveggel:

"Ihun vagyok 24 éves!"

kezében a férji szülinapi ajándék:

falinaptár esküvői fotóikkal

szerelem és zene és egy levél

1961. augusztus 18. Péntek este 1/2 9

Liszt: Szerelmi álmok... E csodálatosan szép zenemű árasztja el a szobát s a szívemet. Most, amikor hallom e zongoradarabot, melynek ihletője a szerelem, megerősödik bennem az az érzés, hogy a leggyönyörűbb dolog a világon a szerelem és a zene, a zene, amely a legnagyszerűbben tudja kifejezni az érzelmet, s így a szerelmet is. (A szerelemről már nemigen tudok nyilatkozni... de a zenéről, és épp Liszt Szerelmi álmokjáról, igen! - az új mobilomon ezt állítottam be csengőhangra, és amikor ki kellett cserélnem a készüléket, csak azt sajnáltam, hogy Liszt Szerelmi álmokja is velement... :)

De most nem azért vettem elő a naplóm, hogy áradozzak a szerelem és zene szépségéről, sokkal reálisabb cél hajtott, s ami most idekerül, nem is naplóba való. Laci bácsinak írt levelem - az az érzésem -, nem érkezik meg 25-ig. Svédországba, az új címét, még nem tudom. Ideírom a levelem másolatát (tapasztalatból), hátha szükségem lesz rám s itt biztos nem fog elkallódni. (Ez a levelem közelse olyan "remekmű", mint a már említett 6 íves.)

"Drága Laci bácsi!

Először is elnézést kérek, amiért ilyen csúnya, piros tintával írok, de nincs itthon kék, a töltőtollamat pedig nem találom., elkallódott valahogy a lakásban.

Nem is tetszik tudni elképzelni, mennyire megörültem Laci bácsi levelének, s hogy mennyire vártam azt. Minden nap elémentem a postásnak, nem tudtam várni türelmesen. Az újságcikknek külön is nagyon örültünk, csak sajnos nem tudjuk lefordíttatni, senki sem tud svédül Makón (de tán az egész országban lámpással kellene keresni azt, aki ismeri e nyelvet) - pedig nagyon érdekelne, mit tartalmaz az interjú. A fénykép viszont - szerencsére - nem szorul lefordításra. (Erről jut eszembe, meg tetszett-e kapni utolsóelőtti levelemhez mellékelt 3 db kis fényképet?)

Laci bácsi levelének tartalma több okból kifolyólag is - bizony egy kicsit elszomorított. Nagyon bánt (utólag), hogy megírtam a foghúzásomat, ami most már egész jelentéktelen dolognak tűnik. Szeretnék a fogammal kapcsolatban egy-két dolgot megírni (válaszként) Laci bácsi soraira.

(u.i. emlékszem, nagybátyám felháborodott hangú levelet irt arról, hogy egy 18 éves lánynak nem húzza ki a fogát rendes, normális fogorvos - hanem mindent elkövet a fog megmentéséért. Meg hogy nekünk, nem jók a fogaink, készüljek föl rá...)

Valóban, nem épp a legjobbaknak mondhatók a fogaim, s úgy látszik, ez öröklés, mert egészen kicsi korom óta ápolom és gondozom a fogaimat (rendszeresen mosom és rendszeresen járok a fogorvoshoz). Hogy nem épp a legjobbak a fogaim, ezen azt értem, hogy tömve vannak, de nincsenek elhanyagolva. Amit írtam elsősorban a zápfogakra vonatkoznak, azok a fogaim, amik beszéd vagy akár nevetés közben látszanak, szinte teljesen tökéletesek, sőt talán szépeknek is lehetne mondani, ha nem állnának egy picit előre.

Biztos únja Laci bácsi, de azért elmondom a kihúzott fogam történetét, s akkor talán nem is tetszik haragudni a foghúzás miatt.

A kérdéses fog a jobb felső 4-es (húzás szempontjából a legproblematikusabb, 2 hosszú gyökere miatt).Ezen a fogamon még a múlt év őszén keletkezett egy parányi lyuk. A fogorvos kezelni kezdte, de enem tudta betömni, mert rendületlenül fájt, ha hozzáért valami. Ez a fogorvos a télen elment katonai szolgálatra, (mellesleg megjegyzem: 23 éves, de nagyon jó szakember, és a gimibálon táncoltam is vele) A fogamat egy másik orvos vette kezelés alá. 4 injekciót adott be(!), u.i. gyökértömést akart csinálni. Fúrta a fogam, legalább 5 percig, aztán végülis megállapította, hogy nem tudja betömni, mert el vannak csavarodva a gyökerek (!), s hozzátette, hogy ki kell húzni a fogat. Már nyúlt is a fogó után, nekem azonban már épp elegem volt, felkeltem szépen a székből, (amilyen gyorsan csak tudtam) mondván, hogy majd eljövök máskor. (Persze az orvos rém dühös lett, és írt anyunak egy levelet!). Anyu viszont nekem adott igazat, mert egész estig teljesen el volt ferdülve a szám a (mint kitűnt: tévedésből) túladagolt injekció miatt. Hónapokig minden baj nélkül megvoltam a belül teljesen üres fogammal, míg egy szép napon letört az elülső része (mivel nagyon vékony volt). Ekkor viszont már nem volt más kiút, mint hogy kihúzassam. Elmentünk egy (privát) fogorvoshoz, aki szegény, nagyon sokat kínlódott, míg kihúzta.

Laci bácsira bízom, ki volt a "hibás"; az első, a második, harmadik fogorvos, vagy egyik sem, hanem én magam? Kíváncsi vagyok Laci bácsi véleményére.

Egyébként, hogy pontot tegyek a témára: Épp ma voltam a fogászaton; mintát vettek a fogpótláshoz (az elsőszámú fogorvos - visszajött) Nagyon sok lánynak van úgy pótolva a foga, ahogy nekem lesz, észre sem lehet venni a különbséget az igazi és a műfog között.

Az értesítőlapot a gyógyszer Vámhivatalba érkezéséről megkaptuk. Orvosi igazolást kell küldeni, s csak ezután kaphatjuk meg az orvosságot. Épp holnap kell Anyunak Szegedre menni felülvizsgálás céljából, s ez így épp kapóra jött. (Makón nincs idegorvos). Sajnos Anyu ismét nincs jól (kb. 1 hete) Az orvosságot nagyon szépen köszönjük, reméljük , hogy használni fog.

Nagyon kérem Laci bácsit, hogy tessék nekem elhinni, semmire nincs szükségem. Azt hiszem, már egyszer megírtam, hogy az ajándékokból áradó szeretet esik jól, de ezt a szeretetet egy-egy levélből is megkapom. Nem akarom fárasztani Laci bácsit ruhatáram leírásával, de rengeteg ruhám van, talán több is, mint kellene, és szépek, elegánsak, divatosak, csinosak a ruháim. Úgyhogy, ne tessék haragudni rám, de a kért ruhaméretet nem is küldöm. Talán (de hangsúlyozva a talán-t) egy körömcipőre lenne szükségem, u.i a gólyabálra van egy álomszép világossárga organdiruhám...)

(nem értem... ezt az egészet....!)

az "álomszép organdiruhámban" (az udvarunkon) (egyébként ezt is rokonoktól kaptam, csak az anyaiaktól s Kanadából, s anyu szabta át, a valószínűtlenül karcsú derekamra)

kis honvágy?

Hódmezővásárhely, 1960. július 29. Péntek este 9 óra

Nem folytatom a legutóbbi témát, (majd máskor) Most u.i. sokkal közelebb álló s fontosabb dolgot kell közölnöm. Hál' I-nek Anyu egészen jól van, s hétfőn jön haza. Nagyon jól éreztem itt magam, de örülök annak is, hogy megyek haza, különösen azért, mert ennek oka Anyu egészsége, s különben is már kezd egy picit hiányozni az otthoni, megszokott környezet (egy része), azok az emberek, akik kedvesek számomra, s a stand, az utcák, az otthonunk, ... minden és mindenki, akit és amit szeretek. Nem is sejtettem soha, hogy ennyire szeretem Makót, de így is szokott lenni: a távolban más szemmel látunk mindent, olyankor hiányzik, amit elhagytunk.

konzi...

1958. december 2. Kedd d.u. 2; 3/4 8

Hosszú hallgatásomnak oka: igen nagy elfoglaltságom. A gimnázium mellett október óta Szegedre, a konzervatóriumba is járok, s ez bizony sok többletmunkát is jelent, vagyis annyit, hogy amikor Szegeden vagyok, este 9-kor kezdek el tanulni (kb. éjfélig), amikor pedig nem, akkor is, általában 11-ig fent vagyok, mert sohase lehet annyit gyakorolni, aminél többet nem lehet. De a nehézségek ellenére sem hagynám abba semmi pénzért. Nem csak hegedülni szeretek, hanem Szegeden lenni, a konziban. Szinte felüdülök, ha ott vagyok. Egész másképp érzem magam ott, mint Makón. Valahogy egész mások az ottani emberek, legalábbis többségük. Különösen a fiúk nagyon helyesek. (A lányok mindenütt egyformák, ha külsőségekben nem is, - gondolkodásban, vagyis a belsőjükben, igen.) Beszédjük közvetlen, egy kicsit pajtásias, de mindig az udvariasság keretén belül. Be is vallom, hogyha ranglistát kellene felállítanom azokból a fiúkból, akiket helyeseknek találok, a szegediek lennének legfelől. Az első pedig: de erről inkább bővebben írok. (Majd ha lesz időm, most rohanok a KISZ tag-összeírásra.)

Most, este 8-kor folytatom. A rádióban színházi közvetítés van, megvárom a szünetet, s akkor folytatom a tanulást a történelemmel és a földrajzzal.

Talán a legjobb, ha amire már céloztam: a közepén, a bállal kezdem.

Most szombaton volta gimibál, amelyen én is ott voltam. Különösen Anyu akarta, hogy menjek, de amikor láttam, hogy milyen szép, sötétkék taftszoknyát varr, és milyen gyönyörű hozzá a Verától (kanadai unokanővér) kapott, világoskék nylonblúz, nagyon szívesen mentem el. Jól is szórakoztam. Állandóan táncoltam. Osztálytársaimon kívül más fiúkkal is táncoltam, azok többször is felkértek. Nagy szünet alatt egy tavaly érettségizett fiúval voltam, egyébként ez a fiú engem egyáltalán nem érdekel, annak ellenére, hogy D. tanárúrnak az a véleménye róla, hogy ilyen "zseniális" tanítványa még nem volt. Annál inkább egy szegedi fiú, akit a konzervatóriumban szoktam csütörtökönként néha látni, s aki szintén ott volt a bálban. A konziban sose váltottunk egy szót se, viszont úgy vettem észre, hogy nem tekint levegőnek; első pillanattól kezdve nekem nagyon szimpatikusnak tűnt, s egyre inkább az. Bántott, hogy nem kért fel. 9 óra után jött be, észrevettem már akkor. Véletlenül úgy történt, hogy majd az óra előtt táncoltam kb. 10 percig. Odapislogtam egy párszor, de ő mindig máshova nézett. 11 órás szünetben anyuéknál voltam, s előttünk ment el, kifelé a folyosóra. Végre észrevett! Még hátra is nézett. Biztos megismert, vagy csak ismerősnek talált!? Éjfél után kétszer is nagyon összetalálkozott a tekintetünk . Azóta elég sokat gondolok rá. Majdnem szerelmes vagyok bele.

Miközben írom ezeket a sorokat (már 6-a, szombat van!), a rádió a hazánkban (Makón is) járt Komszomol Művészegyüttes műsorából ad részletet. Nem tudom elhallgattatni azt, amit felkeltett ismét bennem ez a műsor. Azért írom, hogy "ismét", mert 25-én, amikor Makón szerepelt a Művészegyüttes, én is ott voltam. Nagyon szép, színvonalas est volt, de én nem csak ezért gondolok rá vissza szívesen. A zongorista: Oleg Ivanov, a moszkvai zenekonzervatórium 5. éves hallgatója nagyon megnyerte tetszésemet gyönyörű zongorajátékával, s nem kevésbé külsejével. Ő kísérte az énekeseket, s szólószáma: Chopin Foradalmi etüdje volt. - A külseje? Nekem az a nézetem, hogy nagyon jóképű, helyes fiú, s a rádió bemondójának rá vonatkozó véleménye: "sovány, kedves, gyerekes arca van, rövidre nyírt haja."Hát igen ilyen volt. Számomra már csak volt.

1958. március 10. Hétfő 3/4 5 majd 9

Ismét több, mint egy hónap telt el utolsó bejegyzésem óta, pedig azóta annyi minden történt, nem csak eseményekre gondolok, hanem... másra is.

Jegyzetnaptárom elővéve próbálom rendszerezni a történteket, a leglényegesebbeket közülük, egész röviden:

A február 5-i "Hírlap"-ban megjelent a nevem az alkotókörrel kapcsolatban.

E. és B. nagyon csúnyán viselkednek, össze is veszek velük, illetve: a nevezetes esemény óta nem szóltunk egymáshoz. Tanár úr kérésére a napokban kibékültünk. Jelenleg az osztálytársaim közül R. A.-al vagyok a legjobba.

Az irodalom munkafüzetemben házifeladatként (február 5-én, 9-én, 11-én) 3 lépcsőben az otthonunkat kellett bemutatni: (leírástól jellemzésig) Íme:

Az én otthonom (I)

Leírás

Szülővárosom Makó, egy kisalföldi város a Maros mentén. Nem nagy jelentőségű város, bár hagymája külföldön is elismert cikk, és sok híres költő, író megfordult itt. Viszont nekem nagyon szívemhez nőtt. Szép parkjai, épületei nem egyszer gyönyörűséget okoztak számomra. A város központja a tágas Lenin tér, ennek a térnek folytatása a Szegedi utca, melynek egyik szép, magas, 8 ablakos házában van az én otthonom.

A nagy ház mellett van egy kis épület. Annak egyik részében van a mi konyhánk, előszobánk, éléskamránk. Itt van a feljárat a lépcsőkön a felső épületbe, ahol 2 szoba és fürdőszoba van. Az egyik szoba utcára, a másik udvarra néz. Mindkettő tágas helyiség. Az utcaiban általában csak nyáron tartózkodunk. Itt vannak otthonunk féltve őrzött darabjai. A XV. Lajos korabeli szalongarnitúra (de csak másolat, XIX.sz. eleji stílbútor),

a vitrin, a nagy könyvszekrény, tele könyvekkel.

Udvarunk szintén tágas. Májusban a legszebb. Ilyenkor tele van az udvar az orgonabokrok illatával.(már nincs meg a kert - de valahányszor orgonaillatot érzek valahol, ott vagyok, megint, a régi otthoni kertben...) A diófa alatt egy pad áll magárahagyottan. (a diófa sincs, s a pad se... Csak én..., de annak az (öreg) én-nek sincs már túl sok -külső- köze ahhoz a kisnagylányhoz (itt még ált. iskolás) aki itt áll, a diófa és a pad előtt:

Ilyen az én otthonom.


Az én otthonom (II.)
(elbeszélés)

Otthon... Míly csodás zsongást hallok, ha kiejtem ezt a szót (minő giccses megfogalmazás!) , s nem csak szobákra és bútordarabokra gondolok ekkor, hanem egy oltalmat nyújtó menedékre, amely látja, ha vidám, ha bús vagyok, s melyben minden és mindenki szeretetet áraszt felém, s én is mindenkit és mindent szeretek. Ilyen hely ezen a hatalmas világon csak egy van, és az is csak egy kis pont. S ez a hely az én otthonom.

Tágabb értelemben véve Makó, ez a kis alföldi csendes város is otthonom. Szeretem parkjait, épületeit, utcáit. Egyszóval szeretem ezt a várost.

Útjain -különösen reggelenként - sietős embereket lehet látni, mint mindenütt. Én magam is sietve teszem meg otthonomtól a gimnáziumig terjedő utat. Onnan a tanulás végeztével osztálytársaimmal szoktam hazafelé jönni. Igy, beszélgetés közben nagyon hamar eltelik az idő, s jóformán észre sem veszem, hogy haza, vagyis egy sárga, magas, 8 ablakos ház elé érkeztem.

-No, szervusztok. Én már itthon vagyok. - búcsúzom barátnőimtől, és sietve lépek be a kapun. Pillanatok alatt az előszobában vagyok, onnan pedig 7-8 lépcsőfokot megtéve fő tartózkodási helyünkre, a tágas, világos udvari szobánkba érek.

Édesanyámnak köszönök, megcsókolom, lepakolok, s már megyek is a fürdőszobába kezet mosni. Mire visszajövök, már meg is van terítve a duruzsoló kályhához legközelebb eső asztalon. (mert az egész, nagy s főleg magas szobát képtelenség volt egyenletesen felfűteni) Leülök egy zöld fotelba, és boldogan veszem tudomásul, hogy édesanyám ismét finom ebédet főzött.

Bár tudom, hogy evés közben nem való beszélni, én mégis azt teszem, mert nem tudom magam visszatartani, hogy el ne mondjam, mi történt aznap az iskolában. Minden nap van témám, s édesanyám mindig nagy és változatlan érdeklődéssel hallgatja szavaim. Gondolom, az ő iskolaéveit juttatom ilyenkor eszébe.

Ha a falra tekintek, ahol édesapám arcképe függ, úgy érzem, mintha ő is velünk lenne, s mosolyogva hallgatna. Szörnyű, hogy ez a valóságban nem lehetséges.

Ebéd után nekilátok a tanulásnak. Nyugodtan tanulhatok a szép, tiszta szobában. Ha elvégzem a feladatokat, vagy valamilyen órára megyek, vagy pedig bemegyek az utcai szobába, s ott keresek valami szépirodalmi könyvet. ez a szobánk valamivel kisebb, de azért ez is nagy méretű, magas helyiség. Általában nyáron használjuk inkább. elfogultan szoktam ide belépni, főleg azért, mert itt vannak otthonunk féltve őrzött darabjai. A majdnem a mennyezetig érő tükör, a szalon garnitúra tartozéka,(a fotón, költözés közben 1999-ben, lányom áll a tükör előtt), a nagy könyvszekrény, sűrűn telerakva könyvekkel, festmények, vitrin.

Szoktam édesanyámnak segíteni is. Vízért csak az udvarra kell lemenni. (csak! ) Ott most minden kopár, rideg, de nyáron és tavasszal gyönyörű. Különösen májusban szép, amikor a már szinte fákká nőtt orgonabokrok illatával van tele a kert. Amikor közeledik az este, a kályha köré ülünk. Anyukám varr, stoppol, vagy olvas, én pedig gyakorolok. Ha a rádióban jó műsor van, azt hallgatjuk.

S ha beköszönt az este, azzal a jóleső érzéssel fekszem le, hogy milyen sokat nyújt nekem az én otthonom, s úgy érzem, hogy ez az otthon pótolhatatlan.

Az én otthonom (III.)

(jellemzéssel)

Minden otthon tükrözi a benne lakók egyéniségét. azért a leghűbb tükörképe jellemünknek a környezetünk, mert azt úgy alakítjuk, formáljuk, ahogy azt jellemünk megkívánja. A komoly könyveket szerető ember lakása az alaptermészetének megfelelően komoly, sötét bútordarabokkal van berendezve, és mindenütt könyv és könyv... S még sorolhatnám a hasonló példákat,de inkább saját otthonomat mutatom be, s ezen keresztül lakóit.

Aki belép hozzánk, rögtön szemébe tűnik, hogy a falakon igen sok festmény, rajz van. Ez nem csak azt bizonyítja, hogy szeretjük a képzőművészeti alkotásokat, hanem azt is, hogy anyukám nagyon szépen tud rajzolni és festeni, mert nem egy kép az ő ecsetje alól került ki.

A másik dolog bár nem olyan szembetűnő, de számban épp olyan gyakori, mint a képek, a tintafoltok, amelyek viszont tőlem származnak. Minden elképzelhető és elképzelhetetlen helyen meg lehet találni, szőnyegtől, terítőktől kezdve egészen az ágyneműkig.

Lakásunkban sok a könyv, különösen a szépirodalmi. Az udvari szobánkban két könyvespolc van, a másik szobánkban egy könyvszekrény, és még két helye van a könyveknek. Valóban, úgy anyukám, mint én, nagyon szeretünk olvasni.

Otthonunk mindig tiszta és rendes, mert édesanyám nagy gondot fordít arra, hogy tiszta, rendes lakásban éljünk. Itt be kell vallanom, hogy amikor tanulok, részben megváltoztatom e rendezettséget, ugyanis ilyenkor birtokba veszek egy területet (télen a kályha, nyáron az ablakok környékét), és ezt tanszereimmel teljesen átalakítom. de ez csak addig tart, míg tanulok. Utána ismét helyre áll a rend.

Szeretjük a virágokat. Különösen nyáron sok a virág otthonunkban.

-Nagyon szeretem az otthonomat.

Február 15-én kikaptuk az értesítőt. Kimondhatatlanul boldog voltam, és vagyok, hogy kitűnő lettem. Az osztályban csak én és Tamás vagyunk azok. (a tavalyi 15-ből)

A hangverseny elég jól sikerült. Purim ünnepély is akkor volt.

Hát kb. ennyi a történt események.

Gondolkozom, hogy írjak-e arról a "más"-ról is. Dehát a naplómhoz őszintének kell lennem, épp úgy, mint magamhoz. (Egy kicsit nehezemre esik mindezt papírra vetni, (de miért?))

Megmondom nyíltan: rögtön a közepébe csapva: tetszik nekem egy fiú, de nem jó, talán amit érzek iránta több, s másból is fakad, mint a tetszéséből. Vajon ez-e az annyit hangoztatott szerelem? De azt hiszem, ez nem az, illetve: vagy ehhez járul még más is, vagy az utóbbi csak. (Zavarosan írok, nagyon nehéz rendszerezni ezt a bonyolult dolgot, és nehéz rendszerbe szedve írni egy - eddig számomra még ismeretlen - érzésről.)

Nagyon hosszadalmas lenne leírni ennek a történetét, nincs is értelme, mert nincs még vége, még hátra van a "bonyodalom" nagyobbik része, és a "megoldás". A szereplők személyesen nem is ismerik egymást, de tekintetük gyakran találkozik, s ez van annyi majdnem , mint egy 5 perces beszélgetés pl.

március 2-án házifeladat :

Önéletrajz

Ez év január 11. napján töltöttem be 15. életévemet. Ebből is kitűnik, hogy életrajzom még nem kerek egész. De kezdem az elején.

1943. január 11., e nap születésem napja. Csongrád megye Maros menti kis városában, Makón láttam meg a napvilágot.

-Gyermekkorom első évei viharos idők voltak. A második világháború még javában dúlt. -

1943. március havában Vásárosnaményba kellett költöznünk, mert édesapám oda helyezték. Csak 2 hónapig laktunk ott, mert apukámat behívták munkaszolgálatra. Anyukám és én hazajöttünk Makóra. Ugyanez év júniusában egyszer hazaengedték édesapám, majd ismét behívták.

Makón másfél éves koromig laktunk. 1944-ben Németországba deportáltak bennünket. Természetesen nem emlékszem életemnek erre a szakaszára, azt mondják, csak örülhetek ennek.

Németországból 1945 júniusában érkeztünk Budapestre. Itt tuddtuk meg azt a nagyon szomorú hírt, hogy édesapám meghalt. Egy évig laktunk Budapesten Nagymamámnál.

Végre 1949 szeptember 1-jén eljött a várva várt esemény. Édesanyám elvitt az általános iskolába. Emlékszem, hogy örültem első bizonyítványomnak, s milyen örömmel mutattam anyukámnak: "Nézd, anyu, "kitűnő" vagyok!"

Még 7-szer vittem haza az ehhez hasonló bizonyítványokat, majd 1957. nyarán beiratkoztam a helybeli gimnáziumba.

Jelenleg a gimnázium I. b osztályának vagyok tanulója.