osztályfotók

Most még nagyobb kihagyás következik a naplómban. Vagy 3 hónapnyi.

Viszont találtam ebből az időszakból hiteles fotót.

Kirándultunk az osztállyal a Maros partra, osztályfőnökünkkel - de valami tanulásféle is volt közben. Emlékszem a cipő (valami örökölt, fehér , félig zárt) nyomta a lábam. Talán látszik is az arcomon, olykor. Az öv nem szorított. Annyira karcsú voltam!

faliújságcikkpiszkozat a szerelemről

1960. december 4. Vasárnap 4 óra

Mennyi minden iskolai munkám van! Azt se tudom, melyikhez fogjak. Kezdem ott, hogy holnap elég nehéz napunk lesz, de ez még semmi. Szerdára házi dolgozatot kell elkészíteni Móriczról, s még eddig azt se tudom, hogy a megadott címek közül melyiket válasszam. Kedden 20 nehéz matematika példából röpdolgozatot írunk. S holnapra el kell készítenem egy kristály-modellt, amibe már bele is fáradtam, hosszas számolás (adatok kiszámolása) és barkácsolás után sikerült elrontani művemet. No meg az a faliújságcikk, ami lassanként a sírba kerget. (Év eleje óta "könyörög" D., hogy írjak már - mindezideig eredménytelenül. De -sajnos - rá kellett jönnöm arra, hogy nem csak jót teszek magamnak, ha " a közösségért dolgozom a cikkírás révén" , hanem egyenesen ártok azzal magamnak, ha nem írok. Szóval "csak" ennyi a tennivalóm. S a naplóm is csak azért vettem elő, hogy ideírjam a faliújságcikkem piszkozatát:

Mit is lehetne írni a szerelemről egy faliújságcikkben? Hm... Nem a nyilvánosság előtt szokott az ember ilyesmiről beszélni, hanem féltve őrzött és dugdosott naplójába. Igaz-e? dehát megpróbálom a lehetetlent.

"A szerelem... (Mit lehet írni erről a legszebb, legcsodálatosabb érzelmi megnyilvánulásról, amit eddig még) Nem könnyű feladat írni a szerelemről, mégpedig olyan gondolatokat, amelyekre nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy (minden) újak, de amellett természetesen helytállóak is. Hiszen a szerelem az egyik legfőbb témája az irodalmi alkotásoknak, filmeknek, daloknak, de pszichológusoknak, filozófusoknak sőt biológusoknak is kedvelt tárgyköre. Tehát sok újat nem lehet mondani róla. De nem is az a célom, hogy mintegy ismertetést írjak a szerelemről, hiszen úgy gondolom, ez szükségtelen is, - "ismerjük" valamennyien (nem is szólva arról, hogy ennek a témának nem is volna megfelelő ez a száraz műfaj.) Csupán néhány gondolatot szeretnék iderögzíteni (s megpróbálnám) olyan gondolatokat, amelyeket a "szerelem" szó akaratlanul is kivált az emberből.

(Nem tudom, vajon más is)

Az én fogalomvilágomban, és szótárkészletemben a "szerelem" szó egy konkrétan nehezen meghatározható, bonyolult és mégis egyszerű érzést jelöl. (Szavakkal nehéz körülírni,) (Egy nagyon érdekes jelenség, hogy) (s o) Az életünk legcsodálatosabb, (legszebb) jelensége a szerelem. S épp ezért hajlamosak vagyunk rá, hogy egy kicsit elszakadva a realitástól, líraian és romantikus szárnyalással (ítélkezzünk róla, s ) beszéljünk róla, sőt sokszor előfordul, hogy a szerelemben elfordulunk a valóságtól. ) A "szerelem" (nyelvészeti szem ) közeli rokonságban áll a "szeretet"-tel (ez nyelvészeti úton, nem csupán lélektanilag - igazolható ), de több annál, és még sok-sok más összetevője van - ezért bonyolult. S miért egyszerű? Mert olyan természetes, magától értetődő... már megjelenésében is. Kopogtatás nélkül érkezik... észre sem veszed, s máris beköltözött szívedbe, s úgy tűnik, mintha kezdettől fogva ott lett volna.

*A szerelem csodálatos és nagyszerű érzés, gyönyörű és magávalragadó, s épp ezért hajlamosak vagyunk arra, hogy a szerelemben kicsit elröppenjünk a valóságtól, a líra és romantika szárnyain. A boldog szerelem mindent megszépít, rózsaszínűvé tesz. Ettől óvja szerelmét a költő is:

"Ábrándozás az élet megrontója, mely kancsalul, festett egekbe néz.

Az álmodozás egyaránt kísérője a boldog és a reménytelen, egyoldalú szerelemnek - s egyaránt helytelen akár itt, akár ott ("esünk bele" ) ejt hatalmába. Ilyenkor "a szerelem sötét verem" De egykönnyen nem lehet, talán nem is akarunk leszokni róla. Pedig mennyire hátráltat a munkában! - (Jajjj!!!)

(Mi a szerelemmel) Én a szerelemmel először a versekben találkoztam, ekkor még nem tudtam határozottan, hogy mi is a szerelem, de (éreztem, hogy nagyszerű) a versek nagyon tetszettek , és (éreztem) sejtettem, hogy nagyszerű (dolog) érzés lehet, ami ily csodálatos gondolatokat sugall. Megrendítettek Petőfi szavai, ki a sírban is, "akkor is, ott is, örökre szeret". És a "Szabadság, szerelem" c. epigrammája bebizonyította számomra, hogy nem is értékeltem túl a szerelem jelentőségét, hisz (helyet foglalhat) ott állhat a legmagasztosabb, a legdicsőbb (a szab) szó mellett, illetve helyet foglalhat a szívben a szabadságszeretet mellett.....

Talán a költemények hatásának tudható be, hogy most is egy kissé "költői színben" látom a szerelmet. De ez nem csak ebből következik. (Hisz egyébként is a költő az "igazat" mondja, csak ) *

-A szerelem: boldogság, legalábbis egyik alapköve a boldogságnak. De véleményem szerint a b. kiegyensúlyozottság, s ezzel merő ellentétben állnak az ábrándozással járó érzelmi hullámzások. (Nem szabad engednünk, hogy megvakítson bennünket a) Tehát csak a reális alapokon nyugvó szerelem eredményezhet boldogságot. A szerelem reálisságával összefügg, hogy őszinte barátként észrevegyük az esetleges hibáit is annak, akit szeretünk, s igyekezzünk kijavítani azokat. (Szegény tudatlanságom! Semmit se hallottam még arról, hogy senkit nem lehet megváltoztatni? s amúgy is, nincs is arra szükség a szerelemben, hiszen akit szeretünk, azt épphogy a hibái ellenére , sőt azzal együtt szeretjük, amíg...) Fel kell tenni magunknak a kérdés"le tudnál-e élni egy egész életet vele békés harmóniában?" - hiszen a szerelem kiteljesedése a házasság.(lányom épp a napokban "házasodott"!) S az, hogy ki lesz élettársunk, gyermekeink apja-nevelője, egyáltalán nem lehet közömbös számunkra. (mi még azonban kissé távol állunk) (A diákszerelmekből nem mindig lesz házasság.)

A szerelem... Mit is írhatnék még róla?.. (Talán mégis az lesz a (legszebb) legjobb, ha a költő szavait tolmácsolom befejezésképp: ) Lehet, hogy banálisan hangzik, de igaz: " szép a szerelem".

A szerelem... Mit is írhatnék róla méh?... Kezdettől fogva akarta a tollam leírni ezt az egyszerű tőmondatot, amely lehet, hogy banálisan hangzik, de igaz - álljon ház soraim végigkísérője - azok végén - befejezésként:

Szép a szerelem.

Vázlat: Bev: a téma megjelölése

T: a "szerelem"szó (egyszerű, bonyolult érzés)

a költő szerelme - álmodozó szerelem

a reális szerelem: boldogság

házasság

Bef: ???

Hm... Eddig még Anyunak se mertem odaadni ezt a cikknek szűnt firkálást, kíváncsi vagyok, hogy egyáltalán a nyilvánosság elé merem-e tárni....

Nos, jogos volt a félelmem! Meghallottam, amikor két elsős lány vihogott a cikkemen, (mint lányom bármelyik régi írásomon, bármikor - már ha hagyom, hogy olvasson...)

s még azt is hozzátették: ennek a szerencsétlen negyedikesnek fogalma sincs a szerelemről.

Igazuk volt, s még elég sokáig...

elfoglaltságok

1960. október 23. Vasárnap

Befejeztük a termelési gyakorlatot, bekoronázva egy teljes elázással (amely egy kis megfázást vont maga után). Már tegnap is tanítás volt - s szinte élveztem a nehéz fizikai munka után. No meg elég sikeres nap volt: dupla torna órát izzadtunk végig, csoportvezető voltam, és olyan jól mentek a gyakorlatok! Igaz, hogy a szer- és talajtornát mindig nagyon szerettem, s tehetségem is van hozzá (különösen a hajlékonyság terén). (Hajaj - darázsderék! - hol van az már! - kézállásból híd, felállás, cigánykerék, spárga stb. meg se kottyant!) Matematika órán röpdolit írtunk (2 nehéz példa, s csak a jól sikerült d-t veszi figyelembe t. úr a kukorica földön, - jó munkánk fejében - adott engedmény értelmében). -

(Osztályfőnökünk egyben matermatika tanárunk - mindig értett az ilyen nevelési fogásokhoz, átcsoportosításokhoz.) Meglepő nyugodtsággal és alapossággal dolgoztam - aminek meg is lett az eredménye. Én lettem kész leghamarabb - s kaptam egy nagy 5-öst, ami pont a 20. ebben a tanévben. És ami a legnagyobb szó, még nincs más jegyem, csaj 5-ös. Jaj! Csak nehogy elkiabáljam! - legalább 1/4 évig szeretném ezt az állapotot fenntartani. Holnap nehéz napunk lesz - s még egy szót se tanultam. Hogy mit csináltam? Kidolgoztam egy magyar irodalom tételt. (Vajdát) (Hát mi ez -is-, ha nem tanulás?!) Piskolthyéknál voltunk, próbálni a készülő matrózblúzt.

(Ez lett a gimiben az ünneplő ruhánk, ebbe jártunk minden iskolai ünnepélyre, ebben ballagtunk, sőt még a gimibálban is ezt volt kötelező viselni. P-né volt a városban a legjobb varrónő, vele csináltattunk néha ruhát - bár általában anyu varrt meg mindent - jól lehet szakmája szerint "csak" fehérnemű- és füzőkészítő mester volt... de mindenhez értett, talán csak az önbizalma meg a Singer varrógépe állapota nem volt mindig mindenre alkalmas. -- Jóval később - vagy 20 év múlva - az esküvői ruhámat is - egy kétrészes fehér kosztüm - nála csináltattam, de úgy, hogy nem is árultam el, mire csinálja - fura módon, az én angolos kosztüm-mintám ellenére mégiscsak nagyon franciás és menyasszonyos lett a ruha... még vagy 20 évvel később meg lányom ballagási (egyen)kosztümét a lányával-tanítványával csináltattuk...)

Este a Rózsák az államügyésznek c. filmet néztük meg. Ez történt tegnap. Ma? Piacon voltam, Erzsónál, ott újságot olvastam. (Erzsi néniről mostanában kevesebbet írtam, szemben a korábbi, pár év előtti bejegyzésekkel, úgy látszik - sajnos - tényleg elhanyagoltam kicsit. Emlékszem is, hogy egyszer szemrehányást is tett, hogy csak beszaladok hozzá, s már rohanok is tovább - ezt azért mindig megtettem - útbaesett! -, mintha csak azt nézném meg, él-e meg. Ez nagyon bántott. Most is bánt... Hiszen pár év múlva tényleg - már nem élt szegény...) S állandóan ettem, közben pedig bömbölt a rádió természetesen.

Annak ellenére, hogy az idén nem járok be Szegedre, elég elfoglalt vagyok. Activ KISz tag (na, azért nem olyan nagyon..., amúgy mindenki az volt - s semmi külön megbízatásom nem volt, soha), magyar-, orosz szakkörös, a zenekar elsőhegedűse, szavalóköri tag. Iskolán kívül pedig a Kísérleti (irodalmi) Színpad tagja. Ez mind-mind én vagyok - egyszemélyben + a nem állandó elfoglaltságok, melyek tovább szélesítik egyéniségem. (Huh - nem voltam kicsit nagyképű? Vagy nem inkább "személyiséget" illett volna írnom inkább - bár szó, ami szó, következő évben az mondta valaki, már az egyetemen, hogy az egyetlen egyéniség én vagyok ott - milyenek lehettek - szerinte - a többiek akkor?) Talán legtöbb időt a kultúrházi szereplésekkel kapcsolatos próbák rabolnak el. Minden hónap 2. hétfőjén lépünk fel egy-egy irodalmi műsorral. Az e havi időpont az őszi munkák miatt egy kicsit eltolódott, épp holnap kerül rá sor. Címe: "Vidám magyar klasszikusok", én Tompa: Három a darú c. költeményét fogom elmondani (a gyönyörű, új ruhámban - fekete kiskosztüm - ezt anyu csinálta!)Ime, a kiskosztűmben, a képet - a hátlap irása szerint Erzsi néninek dedikáltam; "Erzsi néninek sok szeretettel: Juli -1960. X.) tőle került vissza hozzánk):

Az "Ideál"

1960. október 2.

Osztályfőnökünk ismételt felszólításának, és a magam kiváncsiságának, érdeklődésének engedve elolvastam tegnap (hosszúnap volt, engesztelőnap -egész napos bőjt - valamivel agyon kellett csapni az időt) a "Lányok könyvét". Nem akarok kritikát mondani a könyv felett, anélkül is már épp elég unalmas e napló tartalma. Egyetlen rész ragadott meg leginkább, amelyet elég közvetlen kapcsolatba lehet hozni velem, az érzéseimmel. Ez a rész az "Ideál" alcímet viselte, s arról szól, hogy egy egész osztály rajong tanárjáért, s ez a rajongás közel áll a szerelemhez. A dologból majdnem baj lesz, de az írónő, s a szereplők közül az emberségesek - megértik a lányokat, s nem hogy elítélnék, értékelik rajongásukat. (csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy a Tanár úr 40 éves, nős ember, s jellemvonásai szinte azonosak - (nem Ővele) - T. tulajdonságaival - orosz tanár, férfias hang, zöldes-szürke "drágakő" szem, őszülő haj, gúnyos, flegmával írja be a jegyeket - olyan jót nevettünk ezen, amikor Irmával rájöttünk. Végeredményben egy kicsit tisztábban látom az én "kérdésemet", s mintegy bizonygatni akarom (a könyv hatására) magamnak, hogy az én "szerelmem" is "csak" rajongás volt, s Ő nem "szerelmem tárgya" volt, hanem csak "Ideál" . Nem is tudom, miért beszélek múlt időben, de talán így a helyesebb. - Nagyon ritkán látom, s olyankor olyan ösztönösen (de azért ésszerűen) viselkedem, hogy úgy figyelhetem meg magam, mint valami idegen személyt. Valamelyik nap 1 óra felé (magyar szakkör) előtt, a könyvtárba akartam felmenni, de a lépcső előtt meg kellett állnom, mert rengetegen jöttek le, és képtelenség lett volna velük ellentétes irányban közlekednem, illetve törtetnem. Hát egyszer csak Őt ismerem fel a diákseregben. (az igazgatóhelyettessel). Alighogy felismertem, "balra át, lépés indulj!" (Tereprajz a megértés érdekében)

(Itt a papírnaplóban következik egy ceruzás rajz, iránymegjelölésekkel)

Nagyon jelentéktelen, de rám jellemző ez a kis - epizódnak sem nevezhető - semmiség. - Úgy gondolom, az egész dolog csak idő kérdése, vagyis az fogja eldönteni helyzetemet, ha valaki az ő helyébe lép. De ki lesz az? (Tulajdonképpen, ha úgy vesszük állandóan szerelmes lelkiállapotban kellett lennem! ?)

évnyitó után

1960. szeptember 1. Csütörtök 1/2 12

Legszívesebben egy sort se írnék ide többé, mert kimondhatatlanul megutáltam magamat. Ha megtehetném, "szóba se állnék" "velem". - Most is csak azért írok, illetve foglalkozom magammal, mert valami módon le kell vezetni a dühöm.

Hát mi is történt? Az évnyitón szavaltam és eltévesztettem a verset, 2 helyen is. Nem tudom, hogy történhetett. De már éreztem előre, s úgy mentem ki a színpadra, mint aki el van készülve a felsülésre. (NaHÁT! eZ AZ! nEGATÍV PROGRAMOZÁS, ÖNMAGÁT BETELJESÍTŐ JÓSLAT!)

Rettenetesen szégyellem azok előtt a dolgot, akik észrevették (feltételezem, hogy a magyar tanárok - most sóhajtottam egyet), de talán legjobban magam előtt. A szabadtérin volt az ünnepély, s akárhova néztem, mindig arcokat láttam, sőt, ismerős arcokat, s nem tudtam koncentrálni - egy helyen átköltöttem egy kifejezést, azután kihagytam 3 sort - rettenetes, s ezt mind észrevettem, közben, és így kutyául éreztem magam a színpadon. De egy kis idő múlva felengedtem - az osztályban, társaim körében. Viszont most itthon ismét rettenetesen érzem magam. (emlékszem! mindenre! arra a nagyon rossz érzésre is! fel idézhető! de érthetetlen is... szerintem, rajtam kívül senki nem vett észre semmit!!! )

A másik: már nem ennyire konkrét. Utálom magam, amiért ennyire belesüllyedtem (a szó szoros értelmében az X. féle ügybe) Úgy szeretném összeszidni magamat, de úgy! S mivel más nem szidhat össze (h. I.-nek, hiszen még előttem is szégyellem ezt a "gyöngeség"-et), én teszem meg -így gondolatban, de most már, remélem, utoljára. Ma nem történt semmi ezzel a dologgal kapcsolatban, nem kerestem, nem vártam, hogy lássam, s így csak egyetlen egyszer láttam (ja, csak ne nézett volna rám akkor is, miért hátráltat "megjavulásomban"?), s rögtön elnéztem másfelé. Amikor elvonultunk, s ő feltehetően ott állt pár lépésre tőlünk (én nem néztem arra, direkt) K. M. megszólalt: "Khxuj zsnrjxu, gkszám át u Hujpkn" (ez titkos írás, nem kell megijedni) Szóval még akkor se néztem oda, s egy szót sem szóltam. - Egyébként most már kb. biztos vagyok benne, hogy K-nak is tetszik (v. esetleg csak tetszett X.) S az is lehet, hogy ő is szabadulni akar attól a gondolatattól, és ezért mondja mostanában rá, hogy "csúnya". Én bizony, nem is tudom már, hogy milyen, mert egyszerűen nem merek ránézni. Félek, határozottan félek. Sokszor úgy érzem, hogy nem bírom tovább, ez több, mint kibírható, és azután rájövök, hogy nevetséges és hülye vagyok. Nem érdemes égni, lobogni. "Nem éri meg a világ". Ez legújabb tapasztalatom, u.i nem csak magamban, az emberekben is (általában) csalódtam. S én nem akarok olyan lenni, mint ők. Véget vetek ennek a " "szerelemnek" " (igen, dupla idézőjelben!!!) most már valóban. Sikerülni fog, érzem.

Csak úgy, mellékesen megjegyzem, hogy amikor már elég sok idő eltelt, s még nem tűnt elő tisztelt tanáraim körében, arra gondoltam, hogy talán elhelyezték. S őszintén örültem ennek a gondoltatnak. Valóban, milyen jó megoldás lett volna. (bár csak fél-, a másik része még rám hárult volna - így viszont mind a két rész az "enyém".)

-Képzeld! D. túr adott fel holnapra leckét, a fél fizika könyvet. De olyan rettenetesen fáj a fejem, hogy képtelen lennék tanulni, inkább firkálok egy kicsit.

Egészen érdekesnek találom a IV-es tananyagot. Kémia, földrajz helyett lélektan, művészettörténet. 2 utálatos tárgy helyett 2 angyali, mely fokozott mértékben érdekel. - A napokban megvettem a könyveket, s gyönyörűen be is csomagoltam a füzetekkel, nagy szótárakkal együtt (s hogy tovább dicsekedjek: a"tálalóban" vagyis az én polcaimon ragyogó rendet raktam) no és belelapozgattam a könyvekbe, de a lélektant szinte alfátol omegáig kiolvastam, annyira lekötött, s még továbbmenően is foglalkoztam a pszichológiával. Az egyik feladatot végrehajtottam, vagyis leírtam 10 percig az "élményeimet", amik az írás időtartam alatt értek (A pszichológia élményt ért a mindennapos "átélések" alatt is, nem csak a szokatlan, jelentős események átélését.)

(Érdekes dolog történt, az előbb jöttem a könyvtárból,És a 2000c. lap júniusi számában egy Feldmárral készitett interjút olvastam, amiből kiderült, hogy ez egyfajta buddhista meditáció, amit ő is napont csinál, sőt terápiában használja: figyelni.... csukott szemmel... persze írni úgy nehéz lenne, de érdekes a rögzités, már amennyire egyáltalán lehetséges:

I. 1960.VIII.29.

"Ez az óraketyegés már kezd idegesíteni. Ez tölti be az egész szobát. De tévedtem, épp most egy légy zúg a fejem körül, s most kintről szekérzörgés hallatszik be, majd ajtónyikorgás, és anyu léptei. Érdekes, ha az ember nem gondol semmire, csak a környezetére figyel, mennyi zajt észrevesz, amire máskülönben fel sem figyel. Le sem tudom írni ezeket a hatásokat, illetve zajokat, olyan gyorsan követik egymást - Kissé fáraszt ez a gyors írás, kezd fájni a hátam a bal lapocka táján. Nem jut eszembe semmi. Érdekes, mert nagyon ritkán vannak ilyen perceim. Általában az ember - én legalább is - mindig gondol(ok) valamire. S tulajdonképpen az előbb is gondoltam valamire, arra, hogy "nem gondolok semmire"; no de ne filozofáljunk! Egyébként szeretem a filozófiát is, de közel se annyira, mint a lélektant, jelenleg a tudományágak közül ez érdekel a legjobban. Ma vettem meg a IV-es tankönyveket, elsősorban a lélektankönyvet lapozgatom... - Olyan belső feszültséget érzek, nem tudom, mitől van ez. Szeretnék... - nem is tudom, mit szeretnék - talán kirohanni a szabadba, s beleharapni a levegőbe? Most sóhajtottam egyet, s ez is jól esett. Még egyet, s most azon gondolkodtam, hogy ez is jólesett-e, mert akaratlanul is arra gondoltam, hogy mit írjak ide következő mondatnak. Szokatlan ez az "élményleírás", de érdekes, nagyon. - Az órára néztem: 1 perc és abba kell hagynom az írást a feladat szerint. Már a karom is kezd fájni a 9 percnyi írástól; hiába, meglátszik, hogy szünidő van. De sajnos ez sem tart már soká...

II. 1960. IX.1.

"Fáj a fejem rettenetesen. Sötét gondolatok cikáznának benne, ha nem fájna, így viszont csak cammognak. Nem valami jó érzés fog el, ha évnyitóra gondolok. De hagyjuk. Szól a rádió, kakas kukorékol - maradjunk a realitásnál, a "má"-nál, illetve a jelennél, hagyjuk a délelőttöt azaz a múltat. Fáj a fejem, a fejem! Jajj! S egy kicsit álmos is vagyok, de nem tudnék aludni. Sajnos nem lesz valami valószerű ez az írás, mert állandóan ara gondolok, hogy mit írjak a következő mondatban, dehát most, hogy ezt leírtam, ez is "élmény"-nek számít. Nem? Node nem filozofálok, már megint. Mert ezt csak az tegye, aki valóban ért hozzá, én szeretem, de nem nagyon értek hozzá. Szóval hagyjuk! - Szeretnék valami másra is gondolni mint a fejfájásomra és a lelkiállapotomra. Általában nem szeretnék annyit foglalkozni magammal, mint eddig, és jelenleg is, de hisz ez az egész "élményleírás" , s az természetes, hogy azzal az emberrel foglalkozik főleg, aki írja. - Fáj a fejem, fáj rendületlenül, s így nem tudok szabadulni ettől a gondolattól, mivel sajnos az érzéstől sem. Jelenleg legnagyobb "élményem" (hogy szakszerű legyek) ez. - Az órát figyelem, hogy meddig tart még az a bizonyos 10 perc, amíg írnom kell, s pont ebben a pillanatban mondta be a rádió, hogy 15 óra. Tehát még 4 perc, és kész, u.i. már unom ezt a firkálást. - Most Anyuval beszéltem egy pár szót, ez néhány pillanat kiesés. Sebaj. - Sok a légy, pedig nálunk soha nincs. de tegnap nagytakarítás volt, és bejöttek. Utálom a legyeket, de nem volna lelkierőm agyoncsapni egyet sem. No éppen letelt az idő, amit látom."

Ki kellene próbálni ezt az "élményleírást" most is.

De meditálni, pláne!

1960...

1960. január 4. Hétfő este 1/2 7

Ha valaki elolvasná ezt a naplót (ami persze semmiféle szempontból nem lenne hasznos se rá, sem rám nézve), azt gondolná, hogy írója egy olyan valaki, akinek más gondjai nincsenek is, minthogy buta érzéseivel foglalkozzon. Pedig aki ezt hiszi, téved. Bizony vannak nekem egyéb gondjaim is, amik viszont valójában gondok, de nem annyira naplóba való könnyebb műfajhoz tartozók. (vajon honnan szedtem én ezt a tévhitet, hogy a napló "könnyebb műfaj"?!) (ugyanis szerintem azok a "gondok", amikkel szoktam (itt) foglalkozni, könnyű "gondok", amik jólesőek. (hm..., kezdődő mazochizmus?) Talán legnagyobb gondja életemnek anyukám betegsége, amely hosszabb-rövidebb szünet után visszatér. Jelenleg is ki van merülve. Vásárhelyen voltunk, ott érte el tetőpontját betegsége, úgyhogy haza kellett jönnünk, pedig különben az egész szünetben ott maradtunk volna. Andykát ismét bámultam, főleg okosságát. - De látod k. Naplóm , hogy ez a szomorú téma nem idevaló, hisz' a napló rendeltetésébe lehet , hogy beletartozna ez is (na lám!), én viszont -btapasztalhatod is - a naplóírást felüdülésnek, kikapcsolódásnak használom (a naplóolvasással együtt).

S az életnek vannak kézzelfogható örömei is. Ma is pl. ilyen öröm ért... A szünetre 30 matematika példa van feladva, s ebből ki voltam jelölve beszámolónak (ui. az 5-ösöm meg van kérdőjelezve, 0,3 a négyzeten miatt. Nem érted? szóval 0,3 a négyzeten = 0,09 és nem 0,9, ahogy én mondtam egy alkalommal, s 1-est kaptam érte.) Tanár úr viszont ugyanakkor kijelentette (ez a múlt év - 59. - utolsó óráján volt), hogy a faliújságcikk váltságdíj; aki jó cikket ír (az általa megadott témára), annak elengedi a beszámolót. S hozzám külön odajött szünetben, hogy ugye írok (u.i. már év eleje óta kér rá, eredménytelenül). - Hát neki is ültem 28-án, és megírtam a cikket az olvasásról. Tegnap pedig felülkerekedtem, elmentem V. E.-hez, és izzadságos, hosszas munkával együttesen legépeltük. - Ma 9-re be kellett menni az iskolába megbeszélésre. Beadtam a faliújságcikket Csabáéval együtt. Egyszer csak hallom Cs. hangját. "Juli? Elengedi a beszámolót?" "Kérdezd meg Te! " - válaszolom elővigyázatosságból. Meg is kérdezte - vesztére - tanár úr azt mondta, hogy annak könnyebb lesz csupán a beszámolója. - Kicsit elkeserített ez, mert úgy gondolkodtam, pénteken lesz a beszámoló, hétfőn az első tanítási nap. Még nem lehet tudni, de valószínűleg meghosszabbítják a szünetet. Na már most, mivel erre nem lehet számítani, el kell készülnöm a tanulnivalókkal hétfőre, ez viszont csak úgy lehetséges, ha péntekig is tanulok, pedig a beszámolóra való felkészülés tetemes időt vesz el, s így agyon van lőve a szünetem, s ha meghosszabbítják a szünetet, és nem sikerül a legjobban a beszámoló, bosszankodom esetleg, hogy miért vettem el tanulással a beszámolóra való felkészülés idejét. - Node az efféle aggályaim csak 3 óráig tartottak. U.i. osztályfőnököm eljött hozzánk azzal a hírrel, hogy nagyon tetszik neki a faliújságcikkem, s ezért elengedi a beszámolót. Nagyon örültem, de talán annak még jobban, hogy ilyen rendes osztályfőnököm van. (pedig egy párszor, mikor összeszidott, félreértettem). S azt hiszem, ez a legfontosabb. (a 30 mat. példát így is úgy is megtanulom.)

(én ezt az egészet már nem is tudom felfogni, egyszerűen nem értem, lányomnak felolvastam, azt mondta, hogy "szörnyű stréber" voltam. Szerintem ez nem stréberség... valami más. "A kor hatalma" )

-A szünet egyébként elég unalmas; s rányomja a bélyeget anyu lehangoló betegsége.

megfázva

1959. december 4. Péntek 12 óra-

Vannak pillanatok, amikor tele van a szívem érzésekkel, vagy a fejem gondolatokkal, s ilyenkor muszáj kiönteni, és ezért veszem elő a naplóm. Viszont van, amikor előzetes meggondolás és cél nélkül írok, s később magam is megbánom, illetve súlytalan, unalmas dolgokról számolok be. Jelenleg is az utóbbi a helyzet: beteg vagyok (nagyon megfáztam), tanulni nincs kedvem (mikor van?!) már agyonolvastam magam (tegnapelőtt este, tegnap és ma délelőtt kiolvastam a Különös házasság két kötetét) mindjárt kész az ebéd), mit is csinálhatnék? Hát itt van az én kedves Naplóm, beszélgetek vele egy kicsit.

Kezd kétségbeejteni a szívem túltelítettsége, már arra gondolok, hogy ez betegség. De nem tudok ellene tenni semmit, mikor úgy néznek rám, hogy az emberben akaratán kívül megmozdul valami. Szóval nem én vagyok a hibás, legalább is részben. Nem tudom, a többi lány hogy van ezzel, de úgy érzem, s félig-meddig tapasztalom, hogy más a felfogásuk, nem veszik annyira komolyan a dolgokat. (Egy alkalommal meghökkentett, amit egy osztálytársam mondott. Fiúkról, szórakozásról beszéltünk. - Te, Juli, én nem tudom elképzelni, hogy neked tetszett vagy tetszik egy fiú! - mondja. Miért? - kérdem csodálkozva, s kicsit érző emberi (sőt akkor szerelmes) mivoltomban megalázva. - "Mert mindent olyan komolyan veszel." (Egy pillanatra arra gondoltam, hogy ha nincs is igaza, mondott egy csöpp igazat, u.i. nem "fiú" tetszett akkor, hanem egy meglett férfi!) Valóban lehet, hogy komolyan veszem a dolgokat, de ebben bennevan a szerelem is, s itt volt Mari nagy tévedése. S bár ő ott van minden össztáncon, és bálon, merem állítani, hogy mélyebben érzek, mint ő.) S hogy a fiúk általában tetszenek-e? Elgondolkoztató. Általában igen is , nem is, de még olyan kiforratlan legtöbb! Lehet, hogy az a kerista fiú is csak addig tetszik, míg nem ismerem, így ismeretlenül sokkal tökéletesebb, s biztos valójában rengeteg hibája van, hisz' ember nincs hiba nélkül.

- Mégis csak volt egy kis alapja annak, amit mondott M.

- Mi lehet azzal az ebéddel? Leszólok már Anyunak a konyhába. -

-Már este felé jár az idő. Erzsi meglátogatott, megmutatta a leckéket. Mondta, hogy rosszul nézek ki, ne menjek még holnap iskolába. Anyu sem akar engedni, de valószínű megyek, mert utálok hiányozni, a pótlás miatt, s délután zenekar lesz, amin okvetlen jelen kell lennem, u.i. hétfőn szerepelünk, s még egy próba sem volt, még a kottáját sem láttam annak, amit játszunk. (Részlet Beethoven IX. szimfóniájából) - D. tanár úr is beteg szegény, nem tanít.

konzi...

1958. december 2. Kedd d.u. 2; 3/4 8

Hosszú hallgatásomnak oka: igen nagy elfoglaltságom. A gimnázium mellett október óta Szegedre, a konzervatóriumba is járok, s ez bizony sok többletmunkát is jelent, vagyis annyit, hogy amikor Szegeden vagyok, este 9-kor kezdek el tanulni (kb. éjfélig), amikor pedig nem, akkor is, általában 11-ig fent vagyok, mert sohase lehet annyit gyakorolni, aminél többet nem lehet. De a nehézségek ellenére sem hagynám abba semmi pénzért. Nem csak hegedülni szeretek, hanem Szegeden lenni, a konziban. Szinte felüdülök, ha ott vagyok. Egész másképp érzem magam ott, mint Makón. Valahogy egész mások az ottani emberek, legalábbis többségük. Különösen a fiúk nagyon helyesek. (A lányok mindenütt egyformák, ha külsőségekben nem is, - gondolkodásban, vagyis a belsőjükben, igen.) Beszédjük közvetlen, egy kicsit pajtásias, de mindig az udvariasság keretén belül. Be is vallom, hogyha ranglistát kellene felállítanom azokból a fiúkból, akiket helyeseknek találok, a szegediek lennének legfelől. Az első pedig: de erről inkább bővebben írok. (Majd ha lesz időm, most rohanok a KISZ tag-összeírásra.)

Most, este 8-kor folytatom. A rádióban színházi közvetítés van, megvárom a szünetet, s akkor folytatom a tanulást a történelemmel és a földrajzzal.

Talán a legjobb, ha amire már céloztam: a közepén, a bállal kezdem.

Most szombaton volta gimibál, amelyen én is ott voltam. Különösen Anyu akarta, hogy menjek, de amikor láttam, hogy milyen szép, sötétkék taftszoknyát varr, és milyen gyönyörű hozzá a Verától (kanadai unokanővér) kapott, világoskék nylonblúz, nagyon szívesen mentem el. Jól is szórakoztam. Állandóan táncoltam. Osztálytársaimon kívül más fiúkkal is táncoltam, azok többször is felkértek. Nagy szünet alatt egy tavaly érettségizett fiúval voltam, egyébként ez a fiú engem egyáltalán nem érdekel, annak ellenére, hogy D. tanárúrnak az a véleménye róla, hogy ilyen "zseniális" tanítványa még nem volt. Annál inkább egy szegedi fiú, akit a konzervatóriumban szoktam csütörtökönként néha látni, s aki szintén ott volt a bálban. A konziban sose váltottunk egy szót se, viszont úgy vettem észre, hogy nem tekint levegőnek; első pillanattól kezdve nekem nagyon szimpatikusnak tűnt, s egyre inkább az. Bántott, hogy nem kért fel. 9 óra után jött be, észrevettem már akkor. Véletlenül úgy történt, hogy majd az óra előtt táncoltam kb. 10 percig. Odapislogtam egy párszor, de ő mindig máshova nézett. 11 órás szünetben anyuéknál voltam, s előttünk ment el, kifelé a folyosóra. Végre észrevett! Még hátra is nézett. Biztos megismert, vagy csak ismerősnek talált!? Éjfél után kétszer is nagyon összetalálkozott a tekintetünk . Azóta elég sokat gondolok rá. Majdnem szerelmes vagyok bele.

Miközben írom ezeket a sorokat (már 6-a, szombat van!), a rádió a hazánkban (Makón is) járt Komszomol Művészegyüttes műsorából ad részletet. Nem tudom elhallgattatni azt, amit felkeltett ismét bennem ez a műsor. Azért írom, hogy "ismét", mert 25-én, amikor Makón szerepelt a Művészegyüttes, én is ott voltam. Nagyon szép, színvonalas est volt, de én nem csak ezért gondolok rá vissza szívesen. A zongorista: Oleg Ivanov, a moszkvai zenekonzervatórium 5. éves hallgatója nagyon megnyerte tetszésemet gyönyörű zongorajátékával, s nem kevésbé külsejével. Ő kísérte az énekeseket, s szólószáma: Chopin Foradalmi etüdje volt. - A külseje? Nekem az a nézetem, hogy nagyon jóképű, helyes fiú, s a rádió bemondójának rá vonatkozó véleménye: "sovány, kedves, gyerekes arca van, rövidre nyírt haja."Hát igen ilyen volt. Számomra már csak volt.

A pályaválasztás problémája

1958. augusztus 5. Kedd d.u. 1 óra

Ma délután egy igen fontos, sőt talán a legfontosabb kérdés foglalkoztatott: a pályaválasztás. Nagy probléma. 4 pálya, ami szóba jöhet. Orvos, mérnök, jogász,tanár. Sorra veszem őket:

Orvos soha életemben nem akartam lenni. Nem tudom ezt a szép pályát élethivatásomnak elképzelni, mert nem bírom a betegséget, és nagyon rossz lehet állandóan szenvedő, beteg arcokat látni. Amikor iskolában oltanak, nem vagyok képes nézni az injekciós tűt, amint belemélyül a karba, akár az enyémbe, akár máséba. Hogy sokat keresnek az orvosok? Igen, ez egy kicsit csábít, de ez a tény messze áll ahhoz, hogy érv legyen, hogy ezért, és az én esetemben csak ezért legyek orvos. Szebben hangzik, és igazi érv az, hogy szép ez a hivatás, mert segít az embereken, (aki választja), meggyógyítja a betegeket. Nem valószínű az, hogy nem ennék jó orvos. Az is lehet, hogy sokat gyógyítanék meg. Egyelőre az orvosi pályát zárójelbe teszem, de csak ceruzával, ki tudja?

A következő: mérnök. Anyu ennek örülne a legjobban, s én is sokáig, ha kérdezték, mi akarok lenni, ezt mondtam. (Most azt mondom, még nem tudom, vagy azt: tanár vagy mérnök.) Ez a szó: mérnök, tág fogalom, mert van vegyész-, elektro-, kultúr-, hang-, textil-, és még sorolhatnám tovább. Az a hiba, hogy egyiket sem ismerem, sem a rokonságban, sem baráti körben, ismerőseim közt nincs mérnök, így nem tudhatom mi a vonzó és mi a taszító e pályákban. van ugyan egy ismerősöm (S. Kati), aki hídépítő mérnöknek készül, de tőle csak annyit tudok, hogy nagyon sok betűrajzot és általában rajzokat kell készíteniük. Igaz, nem is érdeklődtem tőle. Szerintem száraz pálya a mérnökség, és ez tart vissza. Talán a kultúrmérnökségben van egy kis hangulat, de nem tudom, csak a névből ítélve gondolom.

Tanár. D. tanárúr mindenáron azt akarja, hogy matematika-fizika szakos legyek. Igaz, hogy szeretem a matematikát (fizikát még nem tanultunk a gimnáziumban), de azért idegenkedek egy kicsit ettől a pályától is. Szép hivatás pedagógusnak lenni, az ismereteket tovább adni, tanítani a jövő emberét, esetleg már az embert (egyetemeken), de nem hálás dolog. A fizetés nagyon kevés, csak akkor megfelelő, ha a férjem orvos, esetleg jól kereső mérnök lesz. Nehéz jó tanárnak lenni. Ha szigorú, akkor nem szeretik, idegesítik a gyerekek. Ha enyhe, akkor nehezen, még inkább egyáltalán nem éri el célját: azt, hogy tudjon is az a gyerek. A szülők is csak ritkán értik meg, legalábbis a mostaniak. Sajnos úgy gondolkodnak, hogy a tanár hibás, a gyerek soha. Az a tény, hogy sok a szünet, a sok "rossz" mellett "nagyon jó".

Jogász. Annak ellenére, hogy édesapám is jogász volt, csak ma vetődött föl bennem, hogy ezt a pályát is választhatnám. A családban sok ügyvéd volt és van. Apukám, apai nagyapám, anyu testvérei: Gyuri Bácsi, Feri bácsi, Gyuri bácsi fia Tomi joghallgató volt, (később többek közt az is lett, Amerikában) és épp tegnap tudtam meg, hogy anyu nagymamájának testvére is. Szóval a rokonságban ez fordul elő legtöbbször, így nem is lenne érdekes, ha ezt a pályát választanám. Volna is kedvem hozzá, de egy kicsit furcsának tartom nőnek ezt a foglalkozást. (? mintha azt olvastam volna, hogy a bírói pálya is elnőiesedett!)

Tehát ez a jelenlegi helyzet a pályaválasztásommal. Mindenestre a hegedülésben ki akarom fejleszteni magam, mert bármi is legyek, a hegedűtudásom jó szolgálatot fog tenni élethivatásom mellett, de ha fölvesznek most ősszel a konzervatóriumba, az is lehet, hogy a "zenét" választom. Csak egy bökkenő van. Nem vagyok elég szorgalmas, nem lehetek "hegedűművésznő", pedig így kellett volna gondolkodnom: "szorgalmasnak kell lennem, hogy hegedűművésznő lehessek." De még nem vesztettem semmit. Most már egész tisztán látom, hogy a művészet ér a legtöbbet. Ezért van az, hogy bármelyik ágát (amelyet ismerek) szenvedéllyel űzöm. Így van, amikor hetekig rajzolási lázam van, kisebb koromban a balettal voltam így, vagy naponta órákat énekeltem, színházat játszottam, melynek egyetlen szereplője én voltam, most is nagyon szeretek szavalni, persze a hegedűgyakorlással is így vagyok: napokig 3 órák, aztán: semmi, volt úgy is tavaly nyáron, hogy egész nap a hegedűmmel foglalkoztam: komponáltam és gyakoroltam. Lehet, hogy elaprózom magam, de a felsorolt művészeti ágakat mind szeretem, és értek is hozzájuk. Jól rajzolok, több kiállításon részt vettek rajzaim, az egyik rajzoktatóm azt szeretné, ha rajztanár lennék. A rajzolási készséget örökölhettem. Anyu nagyon szépen rajzol, és apu, és nagymama is. A belettiskolában a legügyesebbek egyike voltam, IV-es koromban saját koreográfiájú táncot adtam elő. Itt is van mit örökölni: apukám öccse táncos, most a világot járja, és mindenütt nagy sikert arat.- A hangom is elég kellemes, (de kisebb koromban csengőbb volt), de azért erre is van bizonyíték: iskolai szerepléseken többször énekeltem szólót. Sokáig (drámai) színésznő akartam lenni, s talán nem is alaptalanul. Nagyon sok szavalóversenyen I díjat, és "az úttörő csapat legjobb szavalója" címet nyertem (még csak VII-os voltam, és VII-osok is versenyeztek. VII-ben a Szent István téri iskolai szavalóversenyen is első lettem. (ekkor volt az iskolaváltásom -hosszú történet!- a Szegedi utcaiból...) , és idén gimnáziumban is 2-szer lettem első, igaz, hogy csak elsősökkel versenyezhettem. Általános iskolában minden iskolai ünnepélyen, és minden olyan alkalomkor, amikor valahova (párt, MNDSZ,(Magyar Nők Demokratikus Szövetsége) divatbemutató) felkérték az iskolát szereplésre, engem küldtek szavalni.

Valahol olvastam, hogy a cél: minél többet adni az emberiségnek, a választott pálya keretein belül. Az a kérdés, hogy mint művész, én többet adnék-e. Mindenesetre eddig a művészi pályák iránt nagyobb vonzalmat érzek.

napirendek

1958. augusztus 4. Hétfő d.u. 1/2 3

Csütörtök óta nem történt semmi nevezetesebb vagy érdekesebb dolog, de mivel írni való mindig akad, és sajnos a borult idő miatt szobafogságra vagyok ítélve, mégis írok.

Még 4 hét, és vége az arany-szabadságnak. Jelenleg az a véleményem, hogy nem is bánom, de lehet, hogy tegnap a strandon nem így vélekedtem volna, és ma sem, ha jobb idő van. Mindenesetre, hogy hasznosan teljen el a 4 hét, csináltam napirendet, és ma már 3 pontját pontosan, előírásszerűen betartottam.

Íme a napirend. (2, az egyik akkor tartandó be, ha strandolás is van, a másik akkor, ha nincs. Persze a kettőt összevariálni is lehet, pl. akkor, ha nem pont 10-6-ig strandolunk.)

a.)

7-8 teniszezés, vagy

8 felkelés, utána reggelizés

1/2 9-10 gyakorlás

10-6 strandolás (ott olvasás is)

1/2 7-1/2 9 (vacsorázás) gyakorlás

1/2 9-9 vacsorázás

b.)

7-8 teniszezés

8-10 szabad idő (olvasás, levélírás stb.)

10-12 (levélírás) gyakorlás

12-1 segítés, ebédelés

1-1/2 3 pihenés (alvás vagy fekve olvasás)

1/2 3-1/2 4 naplóvezetés

1/2 4-12 5 gyakorlás

1/2 5-12 6 orosz, latin, matematika

1/2 6-6 evés

6-8 teniszezés

8-1/2 9 vacsorázás

Én magam nagyon szeretném, ha sikerülne a fentieket betartani, különösen a napi 3-3és 1/2 óra hegedülést, mert most ez a legfontosabb. De az "orosz-latin-matematikából" nem tudom, hogy lesz-e valami. ez, amit D. tanár úr kíván. Szerintem elég lesz megkezdeni a tanulást szeptemberben. Akkor úgyis ismétléssel kezdjük a tanévet. Esetleg az orosz és latin szavakat átnézem majd, és néhány matematika példát megoldok, hogy nyugodt legyen a lelkiismeretem.

nyaralási előkészületek

1958. június 30. Hétfő de. e. 1/2 11

Most egy kicsit ismét prózai leszek.

Nagyon várom már a nyaralást. 27-én, pénteken volt egy megbeszélés, amin sokmindent megtudtam a nyaralással kapcsolatban. Leírom, amiről szó volt, mert mind fontos, és a papír, amire ott jegyzeteltem, elveszhet.

Döme tanárúr azzal kezdte, hogy miket kell vennünk, okvetlen, persze többet is lehet. Tehát nagyon fontos:

2 db lepedő (?!)

1 utazó ruha

1 pulóver vagy melegítő

1 (szebb) ruha

1 váltás fehérnemű (csaaak?)

tű, cérna, gomb, biztosítótű

1/" kg cukor (de miért?)

1 füzet (naplónak)

1 fényképezőgép

A tényállás eddig az, hogy július 11-én, csütörtökön, indulunk, 6 óra 18 perckor, de lehet, hogy 10-én megyünk. Utóbbi esetben több időt töltenénk Budapesten.

Először Balatonboglárra megyünk, onnan Pécsre, és végül Baján keresztül jövünk haza. Mind a két helyen 6 napot töltünk. A program úgy lesz megcsinálva, hogy minden második nap valamilyen nevezetes helyre kirándulunk, amely tartózkodási helyünkhöz közel esik, a többi napokon Pécset ill. Balatonboglárt nézzük, fürdünk, egyszóval ezek a napok pihenők. Megnézzük Balatonfüredet, Badacsonyt, Keszthelyt, Pécsről pedig Szigetvárt, Siklóst, Harkányfürdőt.

Tanárok, akik velünk jönnek: Kné, K., Domokos G., Döme tanárúr. Én Domokos tanárúr (osztályfőnököm) csoportjában leszek.

100 Ft-ot kell befizetnem a 300 Ft-ból, s magammal kell vinni 100-150 Ft zsebpénzt.

-Részletesen leírok majd mindent abba a füzetbe, amit elviszek, fényképeket is készítek. Így gondoskodom arról, hogy nyomtalanul ne repüljön el ez a szépnek és élményekben gazdagnak ígérkező 2 hét.

egy hónap után

1958. április 12. Szombat 1/2 4

Most ráérek, így tudok írni.

Ott folytatom, ahol egy hónapja abbahagytam.

A hangverseny után hamarosan öröm ért. Az öröm oka egy cikk volt. amely a Csongrádmegyei Hírlapban jelént meg a zeneiskolai hangversennyel kapcsolatban. A cikk írója 4 zeneszámot és előadóit emelte ki, s ezek között vagyok én is.

Egy pár napig beteg voltam, megfáztam. Sokan látogattak meg osztálytársaim közül. Eljött D. tanár úr is. Most volt először nálunk.

A múlt hónapi Matematikai Lapokban megjelent a szeptemberi szám gyakorlatainak és feladatmegoldóinak a neve. Sajnos a lap nincs előfizetve nekem,. Így pontosan nem tudom, hogy hányadik vagyok a pontversenyben, de azt tudom, hogy egész elől vagyok. Ma biológia

óra előtt tanárúr megmutatta az áprilisi számot, és mondta, hogy nagyon sokat megelőztem. S én is láttam, hogy most még előbb vagyok , mint a múltkori számban.
Március utolsó napján volt megtartva az országos matematikai verseny első fordulója. Általában és részemről se sikerült valami nagyon jól. Érdekes, hogy az a példám, ami teljesen jó, 5 perc alatt kész lett, ez volt a matematika, még ezen kívül volt 2 mértan. Mindhárommal két óra alatt elkészültem. B. Tamással egyidőben mi lettünk leghamarabb készen. Csakhogy Tamásnak mindhárom példája jó! De ettől függetlenül lehetséges , hogy bejutok a döntőbe, mivel részt veszek és elől vagyok a pontversenyben. Persze jobban örültem volna, ha sikerül.

A húsvéti szünet egy hétig tartott. Jól telt el. A-val gyakran összejöttem. Sakkoztunk, zongoráztunk, tanultunk. Hétfőn, tehát húsvéthétfőn 9 locsolkodóm volt. Délután moziba mentünk, lehet, hogy voltak akkor is, de nem valószínű.

Ma 2 napja, hogy ismét járunk iskolába. Jelentkeztem a nyári nyaralásra tegnap. 300Ft-ba kerülne, de a gimi módjában áll fizetni egyes személyekre 200-200 Ft-ot is. Nagyon örülök a nyaralásnak. Már azt is tudom, hogy július 1-én indulunk, és 15-én jövünk haza. Egy hétig Balatonbogláron leszünk, a másik hetet Pécsen töltjük. A. is jön . elhatároztuk, hogy elvisszük a fényképezőgépeinket, s majd sokat fényképezünk. Egész biztos nagyon jó lesz minden, hisz unatkozni egy percig se tudunk majd, még borongós napokon sem. Először leszek iskolai kiránduláson (több napig tartón).

Már igen nagyon várom július 1-jét, talán még jobban, mint tavaly július 2-át, de addig még 2 és 1/2 hónap van. 2 hónap ebből tanulás. (Erről jut eszembe, hogy 3/4 évkor is általános dicséretet kaptam, szóval tartom a "kitűnő"-t.)

1958. március 10. Hétfő 3/4 5 majd 9

Ismét több, mint egy hónap telt el utolsó bejegyzésem óta, pedig azóta annyi minden történt, nem csak eseményekre gondolok, hanem... másra is.

Jegyzetnaptárom elővéve próbálom rendszerezni a történteket, a leglényegesebbeket közülük, egész röviden:

A február 5-i "Hírlap"-ban megjelent a nevem az alkotókörrel kapcsolatban.

E. és B. nagyon csúnyán viselkednek, össze is veszek velük, illetve: a nevezetes esemény óta nem szóltunk egymáshoz. Tanár úr kérésére a napokban kibékültünk. Jelenleg az osztálytársaim közül R. A.-al vagyok a legjobba.

Az irodalom munkafüzetemben házifeladatként (február 5-én, 9-én, 11-én) 3 lépcsőben az otthonunkat kellett bemutatni: (leírástól jellemzésig) Íme:

Az én otthonom (I)

Leírás

Szülővárosom Makó, egy kisalföldi város a Maros mentén. Nem nagy jelentőségű város, bár hagymája külföldön is elismert cikk, és sok híres költő, író megfordult itt. Viszont nekem nagyon szívemhez nőtt. Szép parkjai, épületei nem egyszer gyönyörűséget okoztak számomra. A város központja a tágas Lenin tér, ennek a térnek folytatása a Szegedi utca, melynek egyik szép, magas, 8 ablakos házában van az én otthonom.

A nagy ház mellett van egy kis épület. Annak egyik részében van a mi konyhánk, előszobánk, éléskamránk. Itt van a feljárat a lépcsőkön a felső épületbe, ahol 2 szoba és fürdőszoba van. Az egyik szoba utcára, a másik udvarra néz. Mindkettő tágas helyiség. Az utcaiban általában csak nyáron tartózkodunk. Itt vannak otthonunk féltve őrzött darabjai. A XV. Lajos korabeli szalongarnitúra (de csak másolat, XIX.sz. eleji stílbútor),

a vitrin, a nagy könyvszekrény, tele könyvekkel.

Udvarunk szintén tágas. Májusban a legszebb. Ilyenkor tele van az udvar az orgonabokrok illatával.(már nincs meg a kert - de valahányszor orgonaillatot érzek valahol, ott vagyok, megint, a régi otthoni kertben...) A diófa alatt egy pad áll magárahagyottan. (a diófa sincs, s a pad se... Csak én..., de annak az (öreg) én-nek sincs már túl sok -külső- köze ahhoz a kisnagylányhoz (itt még ált. iskolás) aki itt áll, a diófa és a pad előtt:

Ilyen az én otthonom.


Az én otthonom (II.)
(elbeszélés)

Otthon... Míly csodás zsongást hallok, ha kiejtem ezt a szót (minő giccses megfogalmazás!) , s nem csak szobákra és bútordarabokra gondolok ekkor, hanem egy oltalmat nyújtó menedékre, amely látja, ha vidám, ha bús vagyok, s melyben minden és mindenki szeretetet áraszt felém, s én is mindenkit és mindent szeretek. Ilyen hely ezen a hatalmas világon csak egy van, és az is csak egy kis pont. S ez a hely az én otthonom.

Tágabb értelemben véve Makó, ez a kis alföldi csendes város is otthonom. Szeretem parkjait, épületeit, utcáit. Egyszóval szeretem ezt a várost.

Útjain -különösen reggelenként - sietős embereket lehet látni, mint mindenütt. Én magam is sietve teszem meg otthonomtól a gimnáziumig terjedő utat. Onnan a tanulás végeztével osztálytársaimmal szoktam hazafelé jönni. Igy, beszélgetés közben nagyon hamar eltelik az idő, s jóformán észre sem veszem, hogy haza, vagyis egy sárga, magas, 8 ablakos ház elé érkeztem.

-No, szervusztok. Én már itthon vagyok. - búcsúzom barátnőimtől, és sietve lépek be a kapun. Pillanatok alatt az előszobában vagyok, onnan pedig 7-8 lépcsőfokot megtéve fő tartózkodási helyünkre, a tágas, világos udvari szobánkba érek.

Édesanyámnak köszönök, megcsókolom, lepakolok, s már megyek is a fürdőszobába kezet mosni. Mire visszajövök, már meg is van terítve a duruzsoló kályhához legközelebb eső asztalon. (mert az egész, nagy s főleg magas szobát képtelenség volt egyenletesen felfűteni) Leülök egy zöld fotelba, és boldogan veszem tudomásul, hogy édesanyám ismét finom ebédet főzött.

Bár tudom, hogy evés közben nem való beszélni, én mégis azt teszem, mert nem tudom magam visszatartani, hogy el ne mondjam, mi történt aznap az iskolában. Minden nap van témám, s édesanyám mindig nagy és változatlan érdeklődéssel hallgatja szavaim. Gondolom, az ő iskolaéveit juttatom ilyenkor eszébe.

Ha a falra tekintek, ahol édesapám arcképe függ, úgy érzem, mintha ő is velünk lenne, s mosolyogva hallgatna. Szörnyű, hogy ez a valóságban nem lehetséges.

Ebéd után nekilátok a tanulásnak. Nyugodtan tanulhatok a szép, tiszta szobában. Ha elvégzem a feladatokat, vagy valamilyen órára megyek, vagy pedig bemegyek az utcai szobába, s ott keresek valami szépirodalmi könyvet. ez a szobánk valamivel kisebb, de azért ez is nagy méretű, magas helyiség. Általában nyáron használjuk inkább. elfogultan szoktam ide belépni, főleg azért, mert itt vannak otthonunk féltve őrzött darabjai. A majdnem a mennyezetig érő tükör, a szalon garnitúra tartozéka,(a fotón, költözés közben 1999-ben, lányom áll a tükör előtt), a nagy könyvszekrény, sűrűn telerakva könyvekkel, festmények, vitrin.

Szoktam édesanyámnak segíteni is. Vízért csak az udvarra kell lemenni. (csak! ) Ott most minden kopár, rideg, de nyáron és tavasszal gyönyörű. Különösen májusban szép, amikor a már szinte fákká nőtt orgonabokrok illatával van tele a kert. Amikor közeledik az este, a kályha köré ülünk. Anyukám varr, stoppol, vagy olvas, én pedig gyakorolok. Ha a rádióban jó műsor van, azt hallgatjuk.

S ha beköszönt az este, azzal a jóleső érzéssel fekszem le, hogy milyen sokat nyújt nekem az én otthonom, s úgy érzem, hogy ez az otthon pótolhatatlan.

Az én otthonom (III.)

(jellemzéssel)

Minden otthon tükrözi a benne lakók egyéniségét. azért a leghűbb tükörképe jellemünknek a környezetünk, mert azt úgy alakítjuk, formáljuk, ahogy azt jellemünk megkívánja. A komoly könyveket szerető ember lakása az alaptermészetének megfelelően komoly, sötét bútordarabokkal van berendezve, és mindenütt könyv és könyv... S még sorolhatnám a hasonló példákat,de inkább saját otthonomat mutatom be, s ezen keresztül lakóit.

Aki belép hozzánk, rögtön szemébe tűnik, hogy a falakon igen sok festmény, rajz van. Ez nem csak azt bizonyítja, hogy szeretjük a képzőművészeti alkotásokat, hanem azt is, hogy anyukám nagyon szépen tud rajzolni és festeni, mert nem egy kép az ő ecsetje alól került ki.

A másik dolog bár nem olyan szembetűnő, de számban épp olyan gyakori, mint a képek, a tintafoltok, amelyek viszont tőlem származnak. Minden elképzelhető és elképzelhetetlen helyen meg lehet találni, szőnyegtől, terítőktől kezdve egészen az ágyneműkig.

Lakásunkban sok a könyv, különösen a szépirodalmi. Az udvari szobánkban két könyvespolc van, a másik szobánkban egy könyvszekrény, és még két helye van a könyveknek. Valóban, úgy anyukám, mint én, nagyon szeretünk olvasni.

Otthonunk mindig tiszta és rendes, mert édesanyám nagy gondot fordít arra, hogy tiszta, rendes lakásban éljünk. Itt be kell vallanom, hogy amikor tanulok, részben megváltoztatom e rendezettséget, ugyanis ilyenkor birtokba veszek egy területet (télen a kályha, nyáron az ablakok környékét), és ezt tanszereimmel teljesen átalakítom. de ez csak addig tart, míg tanulok. Utána ismét helyre áll a rend.

Szeretjük a virágokat. Különösen nyáron sok a virág otthonunkban.

-Nagyon szeretem az otthonomat.

Február 15-én kikaptuk az értesítőt. Kimondhatatlanul boldog voltam, és vagyok, hogy kitűnő lettem. Az osztályban csak én és Tamás vagyunk azok. (a tavalyi 15-ből)

A hangverseny elég jól sikerült. Purim ünnepély is akkor volt.

Hát kb. ennyi a történt események.

Gondolkozom, hogy írjak-e arról a "más"-ról is. Dehát a naplómhoz őszintének kell lennem, épp úgy, mint magamhoz. (Egy kicsit nehezemre esik mindezt papírra vetni, (de miért?))

Megmondom nyíltan: rögtön a közepébe csapva: tetszik nekem egy fiú, de nem jó, talán amit érzek iránta több, s másból is fakad, mint a tetszéséből. Vajon ez-e az annyit hangoztatott szerelem? De azt hiszem, ez nem az, illetve: vagy ehhez járul még más is, vagy az utóbbi csak. (Zavarosan írok, nagyon nehéz rendszerezni ezt a bonyolult dolgot, és nehéz rendszerbe szedve írni egy - eddig számomra még ismeretlen - érzésről.)

Nagyon hosszadalmas lenne leírni ennek a történetét, nincs is értelme, mert nincs még vége, még hátra van a "bonyodalom" nagyobbik része, és a "megoldás". A szereplők személyesen nem is ismerik egymást, de tekintetük gyakran találkozik, s ez van annyi majdnem , mint egy 5 perces beszélgetés pl.

március 2-án házifeladat :

Önéletrajz

Ez év január 11. napján töltöttem be 15. életévemet. Ebből is kitűnik, hogy életrajzom még nem kerek egész. De kezdem az elején.

1943. január 11., e nap születésem napja. Csongrád megye Maros menti kis városában, Makón láttam meg a napvilágot.

-Gyermekkorom első évei viharos idők voltak. A második világháború még javában dúlt. -

1943. március havában Vásárosnaményba kellett költöznünk, mert édesapám oda helyezték. Csak 2 hónapig laktunk ott, mert apukámat behívták munkaszolgálatra. Anyukám és én hazajöttünk Makóra. Ugyanez év júniusában egyszer hazaengedték édesapám, majd ismét behívták.

Makón másfél éves koromig laktunk. 1944-ben Németországba deportáltak bennünket. Természetesen nem emlékszem életemnek erre a szakaszára, azt mondják, csak örülhetek ennek.

Németországból 1945 júniusában érkeztünk Budapestre. Itt tuddtuk meg azt a nagyon szomorú hírt, hogy édesapám meghalt. Egy évig laktunk Budapesten Nagymamámnál.

Végre 1949 szeptember 1-jén eljött a várva várt esemény. Édesanyám elvitt az általános iskolába. Emlékszem, hogy örültem első bizonyítványomnak, s milyen örömmel mutattam anyukámnak: "Nézd, anyu, "kitűnő" vagyok!"

Még 7-szer vittem haza az ehhez hasonló bizonyítványokat, majd 1957. nyarán beiratkoztam a helybeli gimnáziumba.

Jelenleg a gimnázium I. b osztályának vagyok tanulója.

1958. (január) február 2. Vasárnap e. 7

Hű! de rég -épp egy hónapja - írtam utoljára. Hiába, nem értem rá.

Vásárhelyen jól éreztem magam. Igaz, Dóra egy párszor kiprovokálta belőlem a sírást, de hát én is hibás voltam abban, hogy mindent komolyan vettem. (Ez a szituáció egy párszor még előfordult, évekkel, évtizedekkel később is...így van ez, ha az ember nem tanul... )

Legifjabb unokaöcsém, András, nagyon aranyos volt, különösen akkor, amikor azt mondta huncutul mosolyogva (napjában tán 100-szor is): te, te, te, vagy a "de" szóval variálta, így: de, te, de, te. Állandóan mosolygott, most is csak úgy tudom elképzelni.

Amikor hazajöttünk Vásárhelyről, nagy lendülettel fogtam hozzá a tanuláshoz. 1 hét alatt kellett elvégeznem, amit 1 hónapra kaptam fel. (Aha! Szóval egyáltalán nem csak az én ÖNszorgalmamról volt itt szó! Sőt! Micsoda dolog szünetre leckét feladni!!!??) De meg is lett a tanulásnak az eredménye. Minden tantárgyból felkészültem

2 hete járunk iskolába. Naponta 3, 4, 5 5-össel jövök haza. 2 alkalommal írtunk földrajzból dolit, és 5 lett mind a kettő, pedig nehéz volt, s általában rosszul sikerültek. Én vagyok az egyedüli , akinek mind a kettő 5 lett. Természetesen ennek nagyon örülök. (különösképp az előzmények, a szerencsétlen 3-as antré, ismeretében , lásd korábbi bejegyzés) Az ("elő")konferencia holnap lesz.

Ma délután voltam az idén először korcsolyázni. Már egész jól megy a korcsolyázás. Nagyon élveztem, különösen, amikor gyorsan száguldottam.

Majdnem megfeledkeztem a tegnapi önképzőköri estről, amelyen szerepeltem a szerzeményeimmel. Kicsit izgultam, de azért jól ment minden. Domokos tanár úr (osztályfőnök ÉS zenekarvezető) gratulált, és azt mondta, hogy el kell kezdenem a zongorázást is. Azt hiszem ebből még az idén lesz valami. (Nem lett... sőt, később a konzervatóriumot is épp akkor hagytam abba, az érettségi miatt, mikor ott kötelező lett volna felvenni a zongorát.- bár kaptam röpke külön-órákat összhangzattanból a zeneszerzéstanártól (Szatmári tanár úrtól.)- Amúgy meg tulajdonképpen azért nem zongorázni tanultam eleve - hiába is volt az apai (pesti, majd amsterdami) nagyanyám zongoraművész!

- a háborúban a mi (anyai) Bösendorferünket eltulajdonították - újat venni persze, hogy nem tudtunk... sőt jóval később, mikor a lányom zenetanulása került napirendre, ő viszont ragaszkodott zeneovi után, ahol magasan a legkiemelkedőbb volt máris, a zongorához - mert, mint mondta, "abban minden hangszer benne van"

... elég viszontagságos körülmények közt találtunk gyakorlásra alkalmas zongorás termeket hol az ő iskolájában, hol az enyémben - ahol tanítottam, mignem egy tévészereplése alkalmával, miután eljátszotta saját szerzeményét (meg elmondta saját, már könyvben megjelent, verseit...) országos hírveréssel kapott ajándékba egy digitálisat... de ez már egy másik történet... másik kor másik története.)

A korcsolyázásból Arival jöttem haza, és egy darabig Nagyékkal és S. Pistával. Utóbbi azt mondta, hogy nagyon tetszett a hegedülésem neki tegnap. (Tőlük vettük az első hegedűmet, egy feleset. Ő nem akart tovább hegedülni... Talán megbánta már? Meglehetett már akkor benne a művészi hajlam, csak gyakorolni nem kellemes időtöltés... A szülei is orvosok voltak, ő is orvos lett, de ugyanakkor fest is, remek, különleges témáju és korolitú képeket- a lánya pedig hivatásos festőművész, ugyancsak rendkívül finom, régies, ódon hangulatú, nagyon nőies táblaképei vannak.)

Szeretnék holnap is kimenni korcsolyázni, de ez csak úgy lehetséges, ha még ma és holnap zenekar után megtanulom a leckém, s így a holnapi délutánom szabad lesz. (Jaj, szegény gyerek! ez az állandó elfoglaltság!)

1957. november 30. Szombat 1/4 5

Ma volt talán az első hideg nap.

N. B. mellett ülök. Ennek igen hosszadalmas előzménye van. Nem fejtegetem. Csak annyit, hogy N.B. és R.E. sok "rosszat" csináltak ketten, s ők maguk kérték, hogy ültessék szét őket.

Tegnapelőtt feleltem földrajzból. Nagyon tudtam a leckét, mégis az lett a vége, hogy szinte önkívületben mentem helyre, és úgy bőgtem, mintha sírógörcsöt kaptam volna, egyfolytában az óra végéig, s még német órán is néha-néha feltört bennem. U.i. valami kis hibát ejtettem a feleletembe, s a táblánál rajzolásnál azt, amit még sem tanárúr, sem mi sohasem rajzoltunk. EZ szerintem még nem olyan nagy hiba. Jóindulattal 5-ös is lehet, de semmi esetre sem 3-as. (A teljes történethez hozzátartozik, hogy évekkel vagy inkább évtizedekkel később tudtam meg, hogy az a bizonyos rajz -a passzát szélrendszerről- rossz irányban volt a tankönyvben lerajzolva. Én rajzoltam jól a táblára valójában, a jól működő logikámmal! Hm... )

Tanár úr (D) (osztályfőnököm) az egyik szünetben félrehívott, és megkérdezte, hogy ugye nem örülök annak, hogy N. B. mellett ülök, mert hallotta a földrajz órai eseményt. U.i. mikor megtudtam az osztályzatot, nem bírtam visszafojtani, hogy én tudom az anyagot, csak megijedtem. Erre N. B. s még egy pár lány felmordultak, hogy ők is megijedtek stb., stb. Szóval elmondtam tanárúrnak mindent, úgy, ahogy történt. S ő azt mondta, hogy (...) ha valaki mindenből kiváló, akkor ő nem tudja elképzelni, hogy épp a földrajz ne menjen neki. Azt mondta, akárhányast ad a továbbiakban is, ne szóljak B. tanárúrnak semmit, de neki mindig mondjam el. - Nagyon jólesett, hogy tanárúr ezeket mondta, és meg is nyugtatott. (Később , mikor tanárként visszakerültem a gimnáziumba, B. tanár úr tanított az osztályomban is, akkoriban kötelező volt (Jóval (?) (vagy 9 évvel) osztályfőnökként hospitálni egyes órákon, különösen akkor illett, ha valami probléma volt adott tanár és az osztály közt, hát B. tanár úrral sajnos volt... de még tanárként is olyan félelmet váltott ki belőle, hogy a hátsó padban ülve mindig attól féltem, hogy kiszólít felelni. Végigremegtem, tanárként is az óráját. A gyerekek meg gyakran kérdezték tőlem, -szomorkás-hamiskás mosollyal - nem tudom-e mikor megy nyugdíjba B. tanár úr....)

Tagja vagyok a filharmonikus zenekarnak. Vasárnap szerepelni fogunk a József Attila ünnepélyen. A karmester Emese néni (általános iskolai énektanárnőm) férje, Bakos Zoltán.

Ma van a gimibál. Nem leszek ott. Nincs semmi kedvem hozzá. Előre tudom, azok a fiúk, akik ott lesznek, s akikkel táncolnék, nem érdekelnek. 2 fiú van mindössze, akikkel (úgy érzem) jól érezném magam. De az egyiket nem is ismerem személyesen, a másik pedig nem valószínű, hogy ott lesz a bálon. (Ott volt! - utólagos bejegyzés. 1958. I. 2.)

22-én lesz a vizsgabál. Azon ott kell lennem, mivel tánciskolás vagyok, de addigra lehet, hogy meg is fog változni a nézetem, s történik valami, ami meghozza a kedvem.

Azt hiszem, a Chanuka ünnepély is 22-én lesz, de délután. A Moajcurt fogom hegedülni, a többiek éneklik.