A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tanárok. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tanárok. Összes bejegyzés megjelenítése

2008. augusztus 15., péntek

utóhatások

1960. november 28. d.u. 14 óra Hétfő

(Vasárnap) Hétfőn volt megtartva e havi irodalmi estünk, melyről csak egy idézetet írok ide a tegnapi (Csongrád megyei) hírlapból:

"Különösen kitűnt Gonda Júlia a "Levél a hitveshez" című Radnóti-vers tolmácsolásával." (Tehát én voltam a legjobb az újságíró- (V. Ákos) szerint (de akikkel beszéltem, s akik véleményét ismerem, mindenki ezen a véleményen volt. )

"Márton Józsefné Liszt "Szerelmi álmok" c. művének előadásával, illetve Gonda Júlia és Siket István hegedűszólóival lényegesen emelkedett a műsor színvonala."
(Jaj, de nem kellett volna eltúlozni ezeknek az u.n. "sikereknek" a jelentőségét!)
- Különös tüneteket tapasztalok magamon: nem tudok figyelni, összpontosítani - a bál óta. (Kínszenvedéssel készültem fel mára , s iskolában is, órákon állandóan elkalandoztak gondolataim - (azt ugye nem nehéz kitalálni, hogy milyen irányban? ) Egyébként biológiából 5-ösre feleltem, s még azt is hozzátette Eta néni, hogy szép volt. (Úgy látszik, nem is érdemes rendesen, szorgalmasan tanulni - annélkül is lehet jól felelni. )
Iskolában természetesen nagyon oda voltak a lányok, amiért táncoltam a doktorkával (szóval sejtésem nem tévedett). Különösen azok érdeklődtek, akiket már szintén kezelt. - S el is kezdték azt a bizonyos "húzást" vele, de egyáltalán nem bánom, hisz' eddig fantáziájuk hozzáadásával olyan személyek iránt érzett érzelmi szálakkal gyanúsítottak meg, akiket enyhén szólva utálok (legfeljebb én tetszem nekik, de nem fordítva. (pl...) Sajnos csak szombaton (legfeljebb csütörtökön láthatom ismét, mert néhány napos munkára megyünk a cukorrépa földekre. S ezzel el is ment a kedvem a további írástól..., abba is hagyom.

2008. augusztus 10., vasárnap

rettenetek

1960. november 16. Szerda 22 óra

Legutóbbi bejegyzésemkor egy emlékezetes történelem órai látogatásra céloztam. Amennyi izgalmat akkor átéltem, az már több, mint amennyit egy ember átvészelhet. - Félelemre adott okot pusztán az a tény is, hogy egész órán bent lesz, az osztályban, egy levegőt szív velem, s 5 méterre ül tőlem a katedrán - s nincs közöttünk senki és semmi (csupán az a nagy-nagy távolság - elméleti vonalon). De ezt a félelmet elnyomta egy másik izgalom, legalábbis az óra első felében, amikor az a rettenetes sejtés ejtett hatalmába, hogy felelek (holott a múlt órán feleltem épp, természetesen 5-ösre - s ilyenkor nem épp a leglelkiismeretesebben szoktam felkészülni - sajnos) Szóval pechem volt. Olvasgattam a könyvet, úgyhogy ha netán felszólított volna Böbi néni, 5-öst kapok. de az a rettegés, izgalom olyan rossz közérzetet teremtett, hogy Buci a következőket mondta csodálkozva: "Te Juli, mi van veled? Rettenetesen fehér vagy! Mi van veled?!" - Az óra második felében egy érettségi tételt dolgoztunk ki - közösen - minek alkalmával feleltem - (egész jól!) S ettől kezdve vörös voltam, mint a rák!(?) - De egész idő alatt rettenetesen zavarban éreztem magam, s kimondhatatlan szomorúság töltötte be egész lényemet. - Mikor magamon éreztem tekintetét - azt se tudtam, mit csináljak, valósággal el- kezdtem remegni, s zavaromban egy arcot rajzoltam le a kezem ügyébe került itatósra, s le nem vettem volna a szemem róla, míg meg nem éreztem, hogy elmúlt a "veszély"
Azután a moziban láttam újra. A "Légy jó mindhalálig" c. filmet nézte meg az egész iskola. Mi , IV-esek lévén a páholyban ültünk, egy ugrásra a tanároktól, Őtőle. Már pusztán az a tény is "boldogított", hogy most ő is 2 órahosszat ugyanazt a filmet nézi, amit én. - Feltűnően szomorú volt. Úgy megsajnáltam, hisz' valóságos világfájdalom tükröződött az arcán. Csak nincs valami nagy bánata. Úgy szeretném, ha tökéletesen boldog lenne mindig! Legalább Ő legyen az, ha én nem lehetek. De azért - ki tudja? - talán nem is szabadna azt mondanom, hogy nem vagyok boldog. Hiszen mindenem megvan, s élvezem az életem. S lassanként Ő már nem is boldogtalanságot okozó tényezőként szerepel sorsomban, hanem egy különös, nehezen meghatározható szerepet tölt be. És úgy látszik, ez a szerep elég tartós.
Meszelik az osztályunkat, s ezért ideiglenesen óráink a kollégium egyik helyiségében (ahol a televízió) vannak megtartva. Már nekem az is jó érzés, hogy ugyanabban a teremben vagyok, ahol ő szokott tartózkodni, azokat a képeket láthatom, amelyeket ő is ismer, azt az ajtót nyithatom ki, amelyiknek a kilincsén nem rég az ő keze pihent! De sajnos a környezet efféle megváltozása azt a következményt vonja maga után, hogy gondolataimban többet időzök nála mint eddig. (bár ez sem veszélye s a mennyiséget tekintve).
-Egyébként remekül állok tanulmányi előmenetelem tekintve. Év eleje óta egyetlenegy 4-esem van, (latinból, de mellette van még 7 db 5-ösöm).Összesen 3.. (harmincvalahány) -t tesz ki az 5-ösök száma. Kíváncsi vagyok, vajon kapok-e általános dicséretet?

2008. augusztus 4., hétfő

Az "Ideál"

1960. október 2.

Osztályfőnökünk ismételt felszólításának, és a magam kiváncsiságának, érdeklődésének engedve elolvastam tegnap (hosszúnap volt, engesztelőnap -egész napos bőjt - valamivel agyon kellett csapni az időt) a "Lányok könyvét". Nem akarok kritikát mondani a könyv felett, anélkül is már épp elég unalmas e napló tartalma. Egyetlen rész ragadott meg leginkább, amelyet elég közvetlen kapcsolatba lehet hozni velem, az érzéseimmel. Ez a rész az "Ideál" alcímet viselte, s arról szól, hogy egy egész osztály rajong tanárjáért, s ez a rajongás közel áll a szerelemhez. A dologból majdnem baj lesz, de az írónő, s a szereplők közül az emberségesek - megértik a lányokat, s nem hogy elítélnék, értékelik rajongásukat. (csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy a Tanár úr 40 éves, nős ember, s jellemvonásai szinte azonosak - (nem Ővele) - T. tulajdonságaival - orosz tanár, férfias hang, zöldes-szürke "drágakő" szem, őszülő haj, gúnyos, flegmával írja be a jegyeket - olyan jót nevettünk ezen, amikor Irmával rájöttünk. Végeredményben egy kicsit tisztábban látom az én "kérdésemet", s mintegy bizonygatni akarom (a könyv hatására) magamnak, hogy az én "szerelmem" is "csak" rajongás volt, s Ő nem "szerelmem tárgya" volt, hanem csak "Ideál" . Nem is tudom, miért beszélek múlt időben, de talán így a helyesebb. - Nagyon ritkán látom, s olyankor olyan ösztönösen (de azért ésszerűen) viselkedem, hogy úgy figyelhetem meg magam, mint valami idegen személyt. Valamelyik nap 1 óra felé (magyar szakkör) előtt, a könyvtárba akartam felmenni, de a lépcső előtt meg kellett állnom, mert rengetegen jöttek le, és képtelenség lett volna velük ellentétes irányban közlekednem, illetve törtetnem. Hát egyszer csak Őt ismerem fel a diákseregben. (az igazgatóhelyettessel). Alighogy felismertem, "balra át, lépés indulj!" (Tereprajz a megértés érdekében)
(Itt a papírnaplóban következik egy ceruzás rajz, iránymegjelölésekkel)
Nagyon jelentéktelen, de rám jellemző ez a kis - epizódnak sem nevezhető - semmiség. - Úgy gondolom, az egész dolog csak idő kérdése, vagyis az fogja eldönteni helyzetemet, ha valaki az ő helyébe lép. De ki lesz az? (Tulajdonképpen, ha úgy vesszük állandóan szerelmes lelkiállapotban kellett lennem! ?)

2008. június 27., péntek

tavasz

1960. április 12. kedd, d.u. 1/2 5

Legutóbb csak nem írtam többet, pedig akkor még ráértem. De most?! Hjaj! jobb erről nem is beszélni. "Tanulni, tanulni, tanulni" - ezt kell tennem még több mint 2 hónapig. Most nehezebb a kötelesség teljesítése tavasz lévén; jó az idő, süt a nap, ragyog az ég, a levegőben rezeg valami csodálatos dolog,... s a szívem is egy kicsit rendetlenkedik. Hogy kiért? Konkrét tényt nem tudok mondani, de érdekes dolgokról adhatnék számot, ha volna időm, illetve nem sajnálnám azt, vagy ha (most) még mindig nem vigyáznék a tollamra, hogy ne írjon le olyan mondatokat, melyeket bár csak magamnak szánok, de esetleg eljuthatnak más kezébe, ill. fülébe is. Bizony, többnyire megbántam, amit X-szel kapcsolatban írtam, s nem csak amit írtam, hanem az egész dolgot, vagyis hogy belemélyedtem ebbe az érzésbe, s még mindig tehetetlen vagyok, csak a elhatározásom van meg, de a megvalósítás nehéz. Azt hiszem, ez igazi, de eszményi szerelem volt, s azért tartott ilyen soká. Már nem tart, de csak akkor szűnhetne meg végképp, ha nem látnám hónapokig. Sokszor egyes mozzanatok arra engednek következtetni, hogy semmi érzelmi szál, vagy rokonszenv nem fűzi hozzám (...), viszont néha meg teljesen biztos vagyok korábbi feltevésemben (...) - Csak attól félek, hogy ő sejti -bármennyire is vigyázok - , hogy tetszik nekem, viszont arra nem gondolhat semmiképpen, hogy ennyire. Azzal vigasztalódom, hogy előfordult ilyesmi, nem is olyan ritkán, a világtörténelemben - egy diáklány szerelmes lett egy tanárba, vagy talán csak férfiideált, eszményképét találta meg benne. - Mert ez történt, semmi-semmi más. (Nincs hozzáfűzni valóm. Ennél okosabb összegzést most se tudnék írni.)

2008. június 13., péntek

kukoraicatörés utáni rossz hangulatban

1959. október 22. Csütörtök d.u. 14 óra
Hát, ezen is túl vagyunk, mármint a kukoricatörésen. Nagyon kifáradtam, meg is fáztam, de mindettől eltekintve jó volt, egy kis változatosságot jelentett. Délelőtt k-t hánytam P. Marival, és
jól elbeszélgettük az időt, főleg naplóba való témákról. D.u. 3-ig törtem a k-t, a kéznek ez fárasztóbb volt, de egyébként kényelmesebb , mint a "csomózás".
(Mikor elsőben először mentünk kukoricát törni, még megkérdeztem, a teherautóról leszállván, hogy ugyan mivel fogjuk törni a kukoricát?! Különösnek tűnt a válasz: -hát a kezeddel! Én valami segédeszközre gondoltam. Egész nap rajtam, a mezőgazdasági tájékozatlanságomon röhögtek! A hegedűtanárnőm viszont a konziban meg hallani se bírt arról, hogy a becses hegedülő kezemet ilyesmire használom! azaz ilyesmivel teszem tönkre.(Sőt, most még az óráról is hiányoztam emiatt.)
Rossz idő van, s ez hat a kedélyemre is. Megmagyarázhatatlanul rossz hangulatom van, rossz előérzetem. Olyan unalmasak ezek a délutánok is. Tanulok, kicsit hegedülök, rádiózok, szombaton a mozi egyedüli szórakozásom iskolaévben. Igaz, most vasárnap klub délután lesz osztálykeretben, de ettől sem várok sok jót. Táncolni nem nagyon szeretek, különösen olyan fiúkkal nem, akik nem érdekelnek, (ez az ismétlődő kitétel "nem érdekelnek" miért is irritál engem annyira, most!? ) a társaságot viszont szeretem, beszélgetni meg? jaj annak a szerencsétlennek, aki előtt megnyílik szavaim áradata! (kis túlzás, de ha jókedvem van, akkor ez áll.) (de a beíráskor épp "megmagyarázhatatlanul rossz hangulatom" volt!)

2008. június 11., szerda

ceruzával

1959, szeptember 28. Hétfő, d.u. fél négy
Legutóbbi bejegyzésem valamely okból félbemaradt. S hiába kérnél most, kedves Naplóm, hogy jelenleg fejezzem be, mert e feladatra képtelen lennék, u.i nem tudom pontosan, hogy mit akartam leírni, de arra emlékszem, hogy ha megtettem volna, e napló lírai résszel gyarapodott volna. Jelenleg is foglalkoztatnak hasonló kérdések, de nagyon nehéz róluk írni, hisz' még magamnak is alig merem bevallani, s félek, hogy később megbánom, hogy gondolataimnak mások számára is érthető formát adtam. Úgyhogy nem tudom, mi lenne helyes. De mivel azért vettem elő e naplót, hogy írjak, emellett maradok, s majd jobban ügyelek, mint eddig, hogy soraim avatlan kezekbe ne kerüljenek. (Vajon akkor fair-e fél század előtti énemmel szemben ez a mostani "közzététel"?!)

Egy idő óta azt tapasztalom, hogy az emberek (különösen a "erősebb nem") másképp néznek rám, s én magam is megváltoztam. Az ok és az okozat egybeolvad itt. A velem egykorú fiúk nem érdekelnek, osztálytársaimat is eszerint kezelem (talán nem kellett volna!) , annak ellenére, hogy több alkalommal előfordul, hogy egy fiú, - s itt nem akarom azt a számomra egyáltalán nem szimpatikus , de elcsépelt kifejezést használni, hogy ............ de te így is megértesz. (fogalmam sincs, hogy az üresen hagyott helyre milyen akkoriban "elcsépelt kifejezést" NEM írtam le, de én - szemben Naplómnak feltételezettel, bizony nem teljesen értem már régi énemet!) Szóval barátságos vagyok hozzájuk, de nem több. (Ez azért némileg megnyugtat, mármint a "barátságos" szó) Tulajdonképpen nem is erről akarok írni:
Továbbiakban ceruzával folytatódik a bejegyzés. Olyan halvány ettől, hogy most lámpafénynél, és 3 és 1/2 dioptriás olvasó(író)szemüveggel nem tudom elolvasni azaz idemásolni se. ..... Nappal folytatom, de csak nagyon halványan, mintha ez is ceruza lenne, hogy alig lehessen elolvasni, mert ciki... még most is:
Hanem a következőkről: (az előrelátásom miatt folytatom ceruzával)
(f(micsoda előrelátás! de vajon láthattam-e előre ezt a számítógépes blogot, ahol a legvilágosabb szín is láthatóbb és maradandóbb, mit a ceruza , egyéb előreláthatatlanságról és kockázatról nem is beszélve)még ez is elég erős, fehérre kéne fehérrel?)
Tanít a gimnáziumban egy fiatal tanár. Sötét haja van, gyönyörű sötét szeme, amivel úgy tud nézni, hogy az ember majd' beleszédül, s beszél a szeme. Egy éve jött a gimn-ba, s akkor még nem tűnt fel nekem. Egy szavalóversenyre (megyei) 4-ed magammal ő készített elő, s jött át a szv. színhelyére Vásárhelyre. Ekkor ismertem meg kicsit közelebbről, és megállapítottam, hogy jó tanár, szimpatikus ember, de csak ennyit. S hogy történt , hogy nem , s mikor, hogyan, nem tudom, de eszményképemmé, ideálommá vált. (Ha jobban belegondolok, az legalább annyira érdekes, hogy vagy 20 év múlva az egyik "szavalótárs" lett a férjem, gyermekem apja - de őt még csak meg sem említem a naplómban. Nem is igen lett volna okom rá. (Ha csak nem az, hogy egyszer pl. -nagy megdöbbenésemre- szünteben a lépcsőfeljáróban rávert a fenekemre!)Amúgy is a naplóm egyre inkább az álmodozásaimról szólt... kissé el is különülve a valóságtól, de tudtam is én ezt... bár egy-egy tekintetbe sok mindent "beleláttam " , "belemagyaráztam" (?)... S látni láttam a veszélyét is, mert az érzés teljesen valóságos volt, lett:
(...) ...én nagyon félek, félek, hogy ez az érzés megmarad bennem, bármennyire is próbálom elfojtani azt. Mindenáron el akarom fojtani, mert ez így nem mehet tovább, mert helyes megoldás nincs, s kiút csakis ez, mert amit talán legelőször kellett volna megmondanom, most teszem meg, ez az, ami "állj"-t parancsol, ő nős ember, családapa..... S olyan furcsa ez a helyzet, s egy kicsit nevetséges is , vagy tán még inkább tragikus.... (...) Természetesen "fordulaton "FINE"-t értek (jaj, micsoda romantikus filmeket is láthattam én ekkoriban!) (...) de ennek érdekében semmi okosat nem tudok kitalálni. Mi lesz ebből!? Mit tegyek?
(Előrebocsátom, még lesz egy jópár "visszaeső" bejegyzésem e tárgykörben! és már nem is ceruzás...)
Nos: utánanéztem a korabeli noteszemben, hogy milyen filmeket is láttam ekkoriban: többek közt:
Szent Péter esernyője; Robin Hood; A mi kis családunk; Őfelsége kapitánya, Tájfun Nagasaki felett; A kapitány lánya; Szerelem csütörtök; A királyasszony lovagja; Nyomorultak, Pármai kolostor....
Ezek bizony nem nagyon segit(h)ettek érzelmeim "elfojtásában"

2008. május 29., csütörtök

téli szünet előtt

1958. december 20. szombat d. u. 4

Csakhogy már itt tartunk! 1958. XII. 20-át mutat a naptár. Ez a nap a téli szünet kezdetét jelenti. Sajnos csak 2 hetet kaptunk a gimnáziumban és a konzervatóriumban is. (Manapság és jó ideje ennyi szünet sincs!) Hogy a konziban 2 hét a szünet, az nem is olyan tragikus, sőt, még azt se bánnám, ha egyáltalán nem kaptunk volna ott szünetet. Valóságos élvezet lenne bemenni Szegedre úgy, hogy aznap, sem másnap nem kell itt Makón iskolába menni.

Történt, mióta nem írtam, nem is olyan kevés nevezetesebb dolog.

Először is: Ezeket a sorokat 1 foggal kevesebbel írom, mint a többieket. Elég nagy árat fizettem érte. 2 injekcióval húzta ki B. bácsi, s még így is borzalmasan fájt. (persze, hiszen már gyulladásban volt, ilyenkor nem hat az injekció!) 5 darabban jött ki. (azt hiszem, ennek a fognak is el lehetett csavarodva a gyökere, később el is szöktem injekcióadás után az SZTK-ból, további beavatkozás elől..., amikor kiderült ez a helyzet, később írt is a fogorvos anyámnak egy panaszkodó levelet, hogy "a kislány (sic!)nem voltam hajlandó... stb...)na ja, ilyen előzmények után!) Úgy ordítottam, mint egy sakál. (Nem kárpótolt az se, hogy B. bácsitól 2 puszit is kaptam, és hazafelé jövet Anyu azt mondta egy boltban, hogy azt vesz, amit akarok - nem akartam akkor én semmit, csak azt, hogy végre ne szenvedjek a fogam miatt.) (Emlékszem még rá, hogy amikor a velőtrázó bőgésem után kitámolyogtam a váróterembe, ott az egyik gimnáziumi tanár (később ő lett az érettségi elnökünk), azzal nyugtatgatott, hogy nem baj, hogy annyira bőgtem! Bántam is én..., érdekelt is!)
Szerdára feldagadt az arcom, és nagyon fájt. Nem is mentem iskolába. Csütörtökön igazgatói szünetet kaptunk. Bár még mindig fájt a fogam, délben anyuval anyuval beutaztunk Szegedre. Hegedű órán nem játszottam, csak felkaptam szünetre a leckét. Szolfézs óra nem is volt, viszont a zeneirodalom tanárral, dr N. I.-val beszéltem; lediktálta a vizsgaanyagot (u.i. az óráit nem tudom látogatni) Ismét láttam azt a konzervista fiút, akiről már írtam. Még mindig egy rejtély számomra. Pénteken is nagyon fájt a fogam.

Ma mentem föl először és utoljára (legalább is ebben az évben) Érdemes volt! Szereztem egy ötöst oroszból, szófelelettel. N. (testnevelőtanár, később s jelenleg is egyik osztálytársnőnk - mi több: barátnőm: A. - férje) feltűnően kedves volt. Ha eszembe jutnak a tavalyi órai!... Diadalüvöltéssel rohantunk ki a tornateremből, az utolsó óráról.

Vasárnap megyei szavalóversenyen vettem részt Hódmezővásárhelyen.

2008. május 22., csütörtök

A pályaválasztás problémája

1958. augusztus 5. Kedd d.u. 1 óra

Ma délután egy igen fontos, sőt talán a legfontosabb kérdés foglalkoztatott: a pályaválasztás. Nagy probléma. 4 pálya, ami szóba jöhet. Orvos, mérnök, jogász,tanár. Sorra veszem őket:

Orvos soha életemben nem akartam lenni. Nem tudom ezt a szép pályát élethivatásomnak elképzelni, mert nem bírom a betegséget, és nagyon rossz lehet állandóan szenvedő, beteg arcokat látni. Amikor iskolában oltanak, nem vagyok képes nézni az injekciós tűt, amint belemélyül a karba, akár az enyémbe, akár máséba. Hogy sokat keresnek az orvosok? Igen, ez egy kicsit csábít, de ez a tény messze áll ahhoz, hogy érv legyen, hogy ezért, és az én esetemben csak ezért legyek orvos. Szebben hangzik, és igazi érv az, hogy szép ez a hivatás, mert segít az embereken, (aki választja), meggyógyítja a betegeket. Nem valószínű az, hogy nem ennék jó orvos. Az is lehet, hogy sokat gyógyítanék meg. Egyelőre az orvosi pályát zárójelbe teszem, de csak ceruzával, ki tudja?

A következő: mérnök. Anyu ennek örülne a legjobban, s én is sokáig, ha kérdezték, mi akarok lenni, ezt mondtam. (Most azt mondom, még nem tudom, vagy azt: tanár vagy mérnök.) Ez a szó: mérnök, tág fogalom, mert van vegyész-, elektro-, kultúr-, hang-, textil-, és még sorolhatnám tovább. Az a hiba, hogy egyiket sem ismerem, sem a rokonságban, sem baráti körben, ismerőseim közt nincs mérnök, így nem tudhatom mi a vonzó és mi a taszító e pályákban. van ugyan egy ismerősöm (S. Kati), aki hídépítő mérnöknek készül, de tőle csak annyit tudok, hogy nagyon sok betűrajzot és általában rajzokat kell készíteniük. Igaz, nem is érdeklődtem tőle. Szerintem száraz pálya a mérnökség, és ez tart vissza. Talán a kultúrmérnökségben van egy kis hangulat, de nem tudom, csak a névből ítélve gondolom.
Tanár. D. tanárúr mindenáron azt akarja, hogy matematika-fizika szakos legyek. Igaz, hogy szeretem a matematikát (fizikát még nem tanultunk a gimnáziumban), de azért idegenkedek egy kicsit ettől a pályától is. Szép hivatás pedagógusnak lenni, az ismereteket tovább adni, tanítani a jövő emberét, esetleg már az embert (egyetemeken), de nem hálás dolog. A fizetés nagyon kevés, csak akkor megfelelő, ha a férjem orvos, esetleg jól kereső mérnök lesz. Nehéz jó tanárnak lenni. Ha szigorú, akkor nem szeretik, idegesítik a gyerekek. Ha enyhe, akkor nehezen, még inkább egyáltalán nem éri el célját: azt, hogy tudjon is az a gyerek. A szülők is csak ritkán értik meg, legalábbis a mostaniak. Sajnos úgy gondolkodnak, hogy a tanár hibás, a gyerek soha. Az a tény, hogy sok a szünet, a sok "rossz" mellett "nagyon jó".
Jogász. Annak ellenére, hogy édesapám is jogász volt, csak ma vetődött föl bennem, hogy ezt a pályát is választhatnám. A családban sok ügyvéd volt és van. Apukám, apai nagyapám, anyu testvérei: Gyuri Bácsi, Feri bácsi, Gyuri bácsi fia Tomi joghallgató volt, (később többek közt az is lett, Amerikában) és épp tegnap tudtam meg, hogy anyu nagymamájának testvére is. Szóval a rokonságban ez fordul elő legtöbbször, így nem is lenne érdekes, ha ezt a pályát választanám. Volna is kedvem hozzá, de egy kicsit furcsának tartom nőnek ezt a foglalkozást. (? mintha azt olvastam volna, hogy a bírói pálya is elnőiesedett!)
Tehát ez a jelenlegi helyzet a pályaválasztásommal. Mindenestre a hegedülésben ki akarom fejleszteni magam, mert bármi is legyek, a hegedűtudásom jó szolgálatot fog tenni élethivatásom mellett, de ha fölvesznek most ősszel a konzervatóriumba, az is lehet, hogy a "zenét" választom. Csak egy bökkenő van. Nem vagyok elég szorgalmas, nem lehetek "hegedűművésznő", pedig így kellett volna gondolkodnom: "szorgalmasnak kell lennem, hogy hegedűművésznő lehessek." De még nem vesztettem semmit. Most már egész tisztán látom, hogy a művészet ér a legtöbbet. Ezért van az, hogy bármelyik ágát (amelyet ismerek) szenvedéllyel űzöm. Így van, amikor hetekig rajzolási lázam van, kisebb koromban a balettal voltam így, vagy naponta órákat énekeltem, színházat játszottam, melynek egyetlen szereplője én voltam, most is nagyon szeretek szavalni, persze a hegedűgyakorlással is így vagyok: napokig 3 órák, aztán: semmi, volt úgy is tavaly nyáron, hogy egész nap a hegedűmmel foglalkoztam: komponáltam és gyakoroltam. Lehet, hogy elaprózom magam, de a felsorolt művészeti ágakat mind szeretem, és értek is hozzájuk. Jól rajzolok, több kiállításon részt vettek rajzaim, az egyik rajzoktatóm azt szeretné, ha rajztanár lennék. A rajzolási készséget örökölhettem. Anyu nagyon szépen rajzol, és apu, és nagymama is. A belettiskolában a legügyesebbek egyike voltam, IV-es koromban saját koreográfiájú táncot adtam elő. Itt is van mit örökölni: apukám öccse táncos, most a világot járja, és mindenütt nagy sikert arat.- A hangom is elég kellemes, (de kisebb koromban csengőbb volt), de azért erre is van bizonyíték: iskolai szerepléseken többször énekeltem szólót. Sokáig (drámai) színésznő akartam lenni, s talán nem is alaptalanul. Nagyon sok szavalóversenyen I díjat, és "az úttörő csapat legjobb szavalója" címet nyertem (még csak VII-os voltam, és VII-osok is versenyeztek. VII-ben a Szent István téri iskolai szavalóversenyen is első lettem. (ekkor volt az iskolaváltásom -hosszú történet!- a Szegedi utcaiból...) , és idén gimnáziumban is 2-szer lettem első, igaz, hogy csak elsősökkel versenyezhettem. Általános iskolában minden iskolai ünnepélyen, és minden olyan alkalomkor, amikor valahova (párt, MNDSZ,(Magyar Nők Demokratikus Szövetsége) divatbemutató) felkérték az iskolát szereplésre, engem küldtek szavalni.
Valahol olvastam, hogy a cél: minél többet adni az emberiségnek, a választott pálya keretein belül. Az a kérdés, hogy mint művész, én többet adnék-e. Mindenesetre eddig a művészi pályák iránt nagyobb vonzalmat érzek.

2008. május 14., szerda

nyaralási előkészületek

1958. június 30. Hétfő de. e. 1/2 11

Most egy kicsit ismét prózai leszek.
Nagyon várom már a nyaralást. 27-én, pénteken volt egy megbeszélés, amin sokmindent megtudtam a nyaralással kapcsolatban. Leírom, amiről szó volt, mert mind fontos, és a papír, amire ott jegyzeteltem, elveszhet.
Döme tanárúr azzal kezdte, hogy miket kell vennünk, okvetlen, persze többet is lehet. Tehát nagyon fontos:
2 db lepedő (?!)
1 utazó ruha
1 pulóver vagy melegítő
1 (szebb) ruha
1 váltás fehérnemű (csaaak?)
tű, cérna, gomb, biztosítótű
1/" kg cukor (de miért?)
1 füzet (naplónak)
1 fényképezőgép
A tényállás eddig az, hogy július 11-én, csütörtökön, indulunk, 6 óra 18 perckor, de lehet, hogy 10-én megyünk. Utóbbi esetben több időt töltenénk Budapesten.
Először Balatonboglárra megyünk, onnan Pécsre, és végül Baján keresztül jövünk haza. Mind a két helyen 6 napot töltünk. A program úgy lesz megcsinálva, hogy minden második nap valamilyen nevezetes helyre kirándulunk, amely tartózkodási helyünkhöz közel esik, a többi napokon Pécset ill. Balatonboglárt nézzük, fürdünk, egyszóval ezek a napok pihenők. Megnézzük Balatonfüredet, Badacsonyt, Keszthelyt, Pécsről pedig Szigetvárt, Siklóst, Harkányfürdőt.
Tanárok, akik velünk jönnek: Kné, K., Domokos G., Döme tanárúr. Én Domokos tanárúr (osztályfőnököm) csoportjában leszek.
100 Ft-ot kell befizetnem a 300 Ft-ból, s magammal kell vinni 100-150 Ft zsebpénzt.
-Részletesen leírok majd mindent abba a füzetbe, amit elviszek, fényképeket is készítek. Így gondoskodom arról, hogy nyomtalanul ne repüljön el ez a szépnek és élményekben gazdagnak ígérkező 2 hét.

2008. április 14., hétfő

vizsga/1.

1957. június 17. Hétfő 3/4 8

Ma már vizsgáztunk. Magyarból, számtanból, kémiából, egészségtanból volt összefoglalónk. Általánosságban jól sikerült. Azt hiszem, soha nem lesz ilyen vizsgám, amilyen a magyar volt. Egyáltalán nem uralkodott komoly hangulat, mivel Iván tanár úr volt az elnök. Balassi, Vörösmarty és Arany munkásságából kérdeztek bennünket. Mindig jelentkeztem, de csak ritkán feleltem. Aztán egyszerre csak arra lettem figyelmes, hogy Lenke néni azt kérdi Iván tanár úrtól: "Juli?" I. tanár úr bólintott. S már hallom is a nevemet hangosan. Nem mondom, meglepődtem, - mert nem álltam kétesre-, és gondoltam, hogy azért szólított fel, hogy feleltessen. Szerencsére I. tanár úr megszólalt, hogy arra kíváncsi, mit tud egy 5-ös. L. néni az egész anyagból össze-vissza kikérdezett. Végül azt mondta, még szavalni fogok utoljára, s I. tanár úr felé mondta: gyönyörűen szaval. De aztán csak elfelejtette. A többi vizsgán nem történt semmi különös. (mindent tudtam.)
Délben, mikor hazajöttem, egy hivatalból v. a Vöröskereszttől jött lapot pillantottam meg a virágállványon. Az volt benne, hogy holnap el kell menni 9-re a Tanácsra ajándékcsomagért. Azt mondta Anyu, hogy biztos azért kaptuk, mert hadisegélyezett. V. osztályút fogunk kapni. Kíváncsi vagyok, mi lesz benne.

D.u. Klárival napoztam az udvaron, és közben megvettem anyunak a születésnapjára (2o-ra) egy 17 forintos fényképtartót.
(ezt a fényképet belerakhattam, a szomszéd kislánnyal , Klárival vagyok rajta látható -az udvarunkon, az ő térfelükön - u.i. államosított családi házunk nagyobb részében ők, a kórházigazgató és családja, laktak) - a hátlapjára ezt írtam:
"Születésnapodra sok-sok szeretettel kislányod: Juli Makó, 1957. június 20.")

2008. április 13., vasárnap

a "holnap" azaz a ballagás

Makó, 1957. junius 15. Szombat 1/4 5

Megtörtént. S most látom, milyen kár volt izgulni miatta. Most leírom sorba az egészet:


Először nem tudtam, hogy a ballagó ruhát vagy hétköznapi ruhát vegyek-e fel. Nem lett volna ilyen problémám, ha a lányok tegnap nem mondták volna, hogy ők mindnyájan rendes ruhába jönnek, s majd csak a ballagás előtt öltöznek át. Nem sokáig töprenghettem, mert az idő sürgetett, s úgy döntöttem, hogy én is úgy megyek, mint a többi, nehogy azt mondják, hogy különc vagyok. (Hm! Hát így is mondták, persze... Később már nem is zavart... annyira, de csak soká tanultam meg igazán ezt a dantei idézetet, alkalmazni is: "Menj utadon, s ne bánd mit beszélnek" - volt egy szélsőségesen különc korszakom is talán, de aztán - remélem -lett egy némi aranyközéputam, remélem most is ott járok, de azért -szintén remélhetően- a józsefattilai "Az én vezérem bensőmből vezérel" mentén.) 3/4 8-ra értem az iskolához. Kint volt J., L. és M. ( borzasztó, hogy hármójuk közel már csak egy: J. van életben!), azt mondták, hogy már most haza kell menni átöltözni. Hazajöttem, s örültem, hogy a dolgok így alakultak. Még 8-ra vissza is értem. Már ekkor majdnem mindenki ott volt az iskola udvarán. Nem mehettünk fel az osztályba, mert ott készült a " meglepetés". Az ás lányok egyforma gallérú blúzban voltak. B-n (kisgyerekkori, szomszéd, régi játszópajtás) búzakék taftszoknya volt, ami szerintem nem volt való erre az alkalomra. Rajtam fehér ingblúz, sötétkék rakott szoknya (emlékszem, anyukám házilag festett be kékre egy külföldi csomagból kapott eredetileg frész színűt!), s az új drapp cipőm volt. (Ruháim, bizony, gyakran voltak használtan kapottak, külföldi rokonoktól - de a cipőm -érthető okokból -mindig új; azt hiszem következő évben is ez a "papucscipő"-nek nevezett, bár zárt, inkább kis ballettforma lábbeli volt rajtam a gimibálon, le is esett egyszer gyors tánc közben a lábamról, a kör közepébe - micsoda blamaként éltem át... milyen merevek is voltuk mi, a mostani általános lezserséghez képest!) Végre 1/2 9-kor felmehettünk. Mindnyájan a helyünkre mentünk, ahova már oda volt készítve az ajándék, ami egy hímzett tarisznyából, porcelán hamutárcából (csak nem akartak dohányzásra késztetni bennünket?!), kis nylon terítőből, az iskola fényképéből s egy kis cipóból állt. Az én helyemen találtam egy könyvet is, amit Nelli nénitől kaptam jutalmul, a "Fejtörő" megoldásokért. (matematikából, vagy kémiából? azt is ő tanította, a -szépen vezetett- kémia füzetem el is kérte, magának) 1/2 9 és 11 közt beszélgettünk, a fiúk tomboltak örömükben. M. néni összeállított bennünket, és próbáltuk a ballagást. Aztán Ica néni áthívott az ába,(ő az ának volt az osztályfőnöke, magyar tanára) hogy mondjam el a verset. (Ady: Üzenet egykori iskolámba... "Junius volt, s ujjongtunk, nincs tovább... most gyertek szabadmellű örömök, s pusztuljatok bilincses iskolák!" --- a fiú osztálytársaim ezt élhették át ?! Én egy életre az utolsó sorokat jegyeztem meg, s a legutóbbi gimi találkozón, ahol mint of. voltam jelen, véndiákjaim kórusban mondták velem: "Bár zord a harc, megéri a világ, ha az ember az marad, ami volt: nemes, küzdő, szabadlelkű diák.") Utána a 6.-ba mentünk, 14-en, s megmondta I. néni, hogy ki kinek adja át az ajándékot. Én rám Manyi néni (örökké mosolygó történelem tanárunk) jutott. 11-kor Iván tanárúr beszólt, hogy "most egy végnélküli 10 perc következik, mert a fényképészre várunk" De a "végnélküli" 10 perc egyszer csak letelt. Közben Anyu is megjött. B. I. (tanítónő) férje , a"fényképész" (egyébként agrármérnök) lefényképezett bennünket a tanárokkal, az udvaron.

Majd sorba álltunk és felmentünk az osztályba. S megkezdődött a ballagás. Közönség volt jócskán. Végigmentünk minden tantermen, helyiségen, udvaron, majd a kis hátsóudvaron megállapodtunk, s megkezdődött az ünnepély. T. ( hetedikes fiú) mondott üdvözlő beszédet, utána én szavaltam, majd K. beszélt (egy fiú az ából), s mi átadtuk a tanároknak az ajándékot. Nagynehezen megtaláltuk őket.(ezt itt most nem értem, akkor mit, kinek adtunk át korábban a 6.-ban?) Aztán igazgató bácsi beszélt. (A tavalyi nyolcadikosoknak szebb beszédet mondott) (azt hiszem saját fia is akkor ballagott, talán azért... hihettem így...?) Végül elénekeltük a Himnuszt, s ezzel be is fejeződött az ünnepély. Mi az udvaron maradtunk. Sárival (régi barátnőféle, osztálytárs, "eminens") elhatároztuk, hogy odamegyünk N. nénihez, megköszönni a könyvet. Csak az alkalmat vártuk már erre. Mikor egyedül volt, odamentünk, s először én, aztán S. köszönte meg . S. miután megköszönte, megpuszilta N. nénit. Én nem tudtam, hogy mit tegyek, (ó ez az örök félszegség, meg főleg tartózkodás érzelmek kimutatásától!), de N. néni felém hajolt, mielőtt azt mondta, hogy örül, hogy legalább mi dolgoztunk. (jól emlékszem ma is arra a kitörésére, amikor szokás szerint zaj volt az osztályban mikor belépett, s a naplót úgy csapta az ajtón belépve az előtte levő pad széléhez, hogy csak úgy csattant, - szét is esett - az osztályt jól leszóló kiabálásával együtt...) Utána felmentünk az osztályba, ahol terített asztal fogadott, szendvicset és málnaszörpöt kaptunk. - Ezek után búcsút intettem iskolámnak.


Nem lennék őszinte, ha azt írnám, hogy nem fáj az általános iskolától való válás, de az ellenkezőjét se írhatom. (csak két évig jártam ebbe az iskolába!) Ha van e kettő közt valami, akkor az, ami az én érzésemnek most megfelel. S meg is tudom magyarázni, miért van ez így. Nagyon szeretnék már gimnazista lenni, s mivel jövőre az leszek, folytatom tovább, amit itt elkezdtem, s csak az iskola, s az osztálytársak, ( azok is csak részben!) a tanárok lesznek mások. Igen, igen, de ez épp elég ahhoz, hogy a szívem összeszoruljon. Minden tanárt szívembe zártam, különösen Nelli nénit, Magda nénit, Manyi nénit . Szóval nehéz is a válás, nem is. Na de hát elég ebből a töprengésből. Még 8 órát úgyis együtt leszünk. Hétfőn, kedden, a vizsgán. (Mert hogy akkor még ilyen is volt, azt hiszem : afféle "összefoglaló" - )
Ez meg itt lányom hasonló ballagási csoportképe, az előtt az ált. iskola előtt, ahova én is jártam, 6 évig... (ő 8-ig, még a 7.-ben a 6 osztályos gimiből is visszajött ide (ahol akkor már én tanitottam) - s azóta is vissazkívánkozik ... )