egy ritka alkalom naplóírásra

1961. március 14. Kedd

Egyre ritkábban jutok hozzá a naplóíráshoz. Igy a látszat azt mutatja, hogy minden percet a tanulásra használok fel, de ez sajnos közel sincs így. - Annyira túl vagyok terhelve (főleg a szó szerinti, mindennapos szereplésekkel), hogy szinte hihetetlen. Már odáig fajult a dolog, hogy bravúros beugrásokkal állok a közönség elé. (Az előadás kezdete előtt 1 perccel jelentik be, hogy szavaljak valamit, mert megbetegedett a kijelölt szavaló. Hozzáteszem, hogy ezt a napot megelőzően, és az azelőtti napon is szerepeltem más-más versekkel, s zenekarban. Ezeknek a gyakori és váratlan szerepléseknek egyedüli hasznuk, hogy kezdek "leszokni " a lámpalázról. De minek is örüljek ennek? Hisz' úgyis mindegy. S, ha nincs lámpaláz, elvész az indok (magam megnyugtatására) arra nézve, hogy nem jelentkeztem a színművészetire. Pedig most már a külsőm se lenne akadály, sőt. Furcsa , ha én írom azt, hogy csinos vagyok. Csak legalább az egyetemre sikerüljön bejutnom. Magyar-orosz szakra jelentkeztem, nagy kedvvel.

Sajnos anyu egészségi állapota roppant ingadozó, s ez rettenetesen nyugtalanít, néha pattanásig feszülnek az idegeim, - de úgy veszem észre (lekopogom gyorsan), hogy aránylag elég erős az idegrendszerem (persze, ez relatíve megállapítás.) - Végtelenül jólesik viszont rokonaim féltő gondoskodása, szeretete, amik elsősorban a levelek útján jutnak (csak) el hozzánk. (Bár Dóra a múltkor meglepetésszerűen itt töltött néhány órát.) - Erzsi néni elköltözik, mert felemelték a lakbérét 100 Ft-tal. (Szegény! A másik nagyapai házban lakott, amit szintén államosítottak később... Két szoba, konyhás lakásban. - Néha albérlőknek is kiadta régebben az egyik szobát, épp a Makó-i bíróságra helyezett amúgy budapesti apám is nála vett ki szobát, valójában ennek révén ismerkedtek meg anyuval. Erzsi néni mutatta be őket egymásnak... Az a 100 Ft nagy pénz volt. Nem sokkal később mi is nehéz helyzetbe kerültünk az államositott lakrészünkkel, vagy eladták volna a fejünk fölött, vagy meg kellett vásárolni. Anyu ezt választotta, s kis nyugdíjából havi 150 Ft-okat fizetgetett részletre, egy nagyobb összeg befizetése után. Borzasztó... Erzsi néni elköltözött egy egy szoba-konyhás udvari lakásba, szerényen összehúzóckodva, nem panaszkodott, pedig lett volna oka rá, legtöbbször olvasni láttam egy karosszékben, nyugodtan, de egyre gyakrabban fájt a gyomra... Már sejtem, mi ülte meg...)

utóhatások

1960. november 28. d.u. 14 óra Hétfő

(Vasárnap) Hétfőn volt megtartva e havi irodalmi estünk, melyről csak egy idézetet írok ide a tegnapi (Csongrád megyei) hírlapból:

"Különösen kitűnt Gonda Júlia a "Levél a hitveshez" című Radnóti-vers tolmácsolásával." (Tehát én voltam a legjobb az újságíró- (V. Ákos) szerint (de akikkel beszéltem, s akik véleményét ismerem, mindenki ezen a véleményen volt. )

"Márton Józsefné Liszt "Szerelmi álmok" c. művének előadásával, illetve Gonda Júlia és Siket István hegedűszólóival lényegesen emelkedett a műsor színvonala."

(Jaj, de nem kellett volna eltúlozni ezeknek az u.n. "sikereknek" a jelentőségét!)

- Különös tüneteket tapasztalok magamon: nem tudok figyelni, összpontosítani - a bál óta. (Kínszenvedéssel készültem fel mára , s iskolában is, órákon állandóan elkalandoztak gondolataim - (azt ugye nem nehéz kitalálni, hogy milyen irányban? ) Egyébként biológiából 5-ösre feleltem, s még azt is hozzátette Eta néni, hogy szép volt. (Úgy látszik, nem is érdemes rendesen, szorgalmasan tanulni - annélkül is lehet jól felelni. )

Iskolában természetesen nagyon oda voltak a lányok, amiért táncoltam a doktorkával (szóval sejtésem nem tévedett). Különösen azok érdeklődtek, akiket már szintén kezelt. - S el is kezdték azt a bizonyos "húzást" vele, de egyáltalán nem bánom, hisz' eddig fantáziájuk hozzáadásával olyan személyek iránt érzett érzelmi szálakkal gyanúsítottak meg, akiket enyhén szólva utálok (legfeljebb én tetszem nekik, de nem fordítva. (pl...) Sajnos csak szombaton (legfeljebb csütörtökön láthatom ismét, mert néhány napos munkára megyünk a cukorrépa földekre. S ezzel el is ment a kedvem a további írástól..., abba is hagyom.

elfoglaltságok

1960. október 23. Vasárnap

Befejeztük a termelési gyakorlatot, bekoronázva egy teljes elázással (amely egy kis megfázást vont maga után). Már tegnap is tanítás volt - s szinte élveztem a nehéz fizikai munka után. No meg elég sikeres nap volt: dupla torna órát izzadtunk végig, csoportvezető voltam, és olyan jól mentek a gyakorlatok! Igaz, hogy a szer- és talajtornát mindig nagyon szerettem, s tehetségem is van hozzá (különösen a hajlékonyság terén). (Hajaj - darázsderék! - hol van az már! - kézállásból híd, felállás, cigánykerék, spárga stb. meg se kottyant!) Matematika órán röpdolit írtunk (2 nehéz példa, s csak a jól sikerült d-t veszi figyelembe t. úr a kukorica földön, - jó munkánk fejében - adott engedmény értelmében). -

(Osztályfőnökünk egyben matermatika tanárunk - mindig értett az ilyen nevelési fogásokhoz, átcsoportosításokhoz.) Meglepő nyugodtsággal és alapossággal dolgoztam - aminek meg is lett az eredménye. Én lettem kész leghamarabb - s kaptam egy nagy 5-öst, ami pont a 20. ebben a tanévben. És ami a legnagyobb szó, még nincs más jegyem, csaj 5-ös. Jaj! Csak nehogy elkiabáljam! - legalább 1/4 évig szeretném ezt az állapotot fenntartani. Holnap nehéz napunk lesz - s még egy szót se tanultam. Hogy mit csináltam? Kidolgoztam egy magyar irodalom tételt. (Vajdát) (Hát mi ez -is-, ha nem tanulás?!) Piskolthyéknál voltunk, próbálni a készülő matrózblúzt.

(Ez lett a gimiben az ünneplő ruhánk, ebbe jártunk minden iskolai ünnepélyre, ebben ballagtunk, sőt még a gimibálban is ezt volt kötelező viselni. P-né volt a városban a legjobb varrónő, vele csináltattunk néha ruhát - bár általában anyu varrt meg mindent - jól lehet szakmája szerint "csak" fehérnemű- és füzőkészítő mester volt... de mindenhez értett, talán csak az önbizalma meg a Singer varrógépe állapota nem volt mindig mindenre alkalmas. -- Jóval később - vagy 20 év múlva - az esküvői ruhámat is - egy kétrészes fehér kosztüm - nála csináltattam, de úgy, hogy nem is árultam el, mire csinálja - fura módon, az én angolos kosztüm-mintám ellenére mégiscsak nagyon franciás és menyasszonyos lett a ruha... még vagy 20 évvel később meg lányom ballagási (egyen)kosztümét a lányával-tanítványával csináltattuk...)

Este a Rózsák az államügyésznek c. filmet néztük meg. Ez történt tegnap. Ma? Piacon voltam, Erzsónál, ott újságot olvastam. (Erzsi néniről mostanában kevesebbet írtam, szemben a korábbi, pár év előtti bejegyzésekkel, úgy látszik - sajnos - tényleg elhanyagoltam kicsit. Emlékszem is, hogy egyszer szemrehányást is tett, hogy csak beszaladok hozzá, s már rohanok is tovább - ezt azért mindig megtettem - útbaesett! -, mintha csak azt nézném meg, él-e meg. Ez nagyon bántott. Most is bánt... Hiszen pár év múlva tényleg - már nem élt szegény...) S állandóan ettem, közben pedig bömbölt a rádió természetesen.

Annak ellenére, hogy az idén nem járok be Szegedre, elég elfoglalt vagyok. Activ KISz tag (na, azért nem olyan nagyon..., amúgy mindenki az volt - s semmi külön megbízatásom nem volt, soha), magyar-, orosz szakkörös, a zenekar elsőhegedűse, szavalóköri tag. Iskolán kívül pedig a Kísérleti (irodalmi) Színpad tagja. Ez mind-mind én vagyok - egyszemélyben + a nem állandó elfoglaltságok, melyek tovább szélesítik egyéniségem. (Huh - nem voltam kicsit nagyképű? Vagy nem inkább "személyiséget" illett volna írnom inkább - bár szó, ami szó, következő évben az mondta valaki, már az egyetemen, hogy az egyetlen egyéniség én vagyok ott - milyenek lehettek - szerinte - a többiek akkor?) Talán legtöbb időt a kultúrházi szereplésekkel kapcsolatos próbák rabolnak el. Minden hónap 2. hétfőjén lépünk fel egy-egy irodalmi műsorral. Az e havi időpont az őszi munkák miatt egy kicsit eltolódott, épp holnap kerül rá sor. Címe: "Vidám magyar klasszikusok", én Tompa: Három a darú c. költeményét fogom elmondani (a gyönyörű, új ruhámban - fekete kiskosztüm - ezt anyu csinálta!)Ime, a kiskosztűmben, a képet - a hátlap irása szerint Erzsi néninek dedikáltam; "Erzsi néninek sok szeretettel: Juli -1960. X.) tőle került vissza hozzánk):

pályaválasztás, hajh!

1960. szeptember 24. Szombat 5 óra

Izgat ez a pályaválasztás, illetve az azzal kapcsolatos dolgok.(Jelenleg ez talán azért jutott eszembe, mert épp ma délután beszélgettem M. E.-vel, ki elsőéves a bölcsészkaron).- Valószínű (90%) magyar-orosz szakra fogok jelentkezni. De olyan nagy vágyat érzek még mindig a színészet iránt! Viszont két dolog visszatart: az esetleges nemérvényesülés eshetősége és a lámpalázam. (bár ez utóbbi közelse olyan nagyon veszélyes) Havonként szerepelek, mint a Kísérleti Színpad tagja - egy-egy irodalmi szavaló-esten. Legutóbbi előadásunk címe: "Szeptemberi emlék" (Az iskola az irodalom tükrében). Most pedig egy vidám estet tartunk. (Versem: Tompa: Három a darú, a múltkor előadáson pedig Radnóti: Ismétlő vers, és Ady: Vén diák üdvözlete) Akár én szerepelek, akár nézem a szereplőket, vagyis akár a színpadon, akár a nézőtéren, nem mindennapi élményeket élek át. Imádom a mozit, színházat, rádiót! (nem, a tévét, határozottan, nem!) (Korai jó ízlésre vall! és jószimatra, mert akkoriban még "művészibb" volt a tévé is.)

operában - megfázva

1960. szeptember 16. Péntek d.e. 1/2 9

Fantasztikus, hogy mennyire meg vagyok fázva. Már második napja vagyok benne ebben az átkozott influenzában (amely osztályunkban járványszerűen jelentkezett). De azért betegségem ellenére is elmentem tegnap a Kultúrházba megnézni és meghallgatni (a szegedi művészek eladásában) Rossini: A sevillai borbély című vígoperáját. Most azután nyomhatom az ágyat!

De mégis megérte (és különben is, valószínűleg, ha nem megyek el az előadásra, akkor is itthon kell maradnom). Nekem olyan nagy élményt jelent egy-egy ilyen este! Nem tudom, hogy más hogy van ezzel, de én még így, megfázósan, köhögési rohamokat, tüsszentést, orrfúvást visszafojtva is, minden kis apró mozzanatot a legmesszebbmenőkig élveztem. - Arival voltam, a 2. 3. felvonást a 3. sorban néztük végig (az 1-ről elkéstünk.) u.i. nekem "jutalmul" a hétfői szereplésért (Kísérleti Színpad: Szeptemberi emlék) tiszteletjegyet kaptam, a többi szereplővel együtt. (Egyébként ezekről a szereplésekről majd bővebben is fogok írni.) Tehát nagyon közel voltunk a színpadhoz (zenekarhoz), és így a kontaktus közvetlenebb volt számunkra - a színészek felé - és ez sokkal növelte a színpad varázsát. A grófot Szabó Miklós alakította, kinek hangját egyenesen imádom,de ebben a szerepben nem tudott eléggé kidomborodni az a csodálatos, lenyűgöző hang. (Egyetlen magánáriája sem volt.) S a színpadi játéka, illetve viselkedése nem nyerte el a tetszésemet. Olyan furcsa volt, hogy állandóan a nézőtérre pislogott, pedig az ő művészetének igazán nincs szüksége hatásvadászatra. - Figarot alakító Sebestyén(?) kitűnő volt. Kedves, bájos, huncut, fürge, "jópofa" - egyszóval "remek" volt. Nagyon helyes volt színpadon, nem tudom, vajon civilben is olyan-e. Rozina alakítója Horváth Anna volt. AZ ő játéka is tetszett. No és Don Basilio?! Nevetnem kell, ha rá gondolok. Nagyszerű volt ő is. A "Rágalom áriát" kifogástalanul énekelte el, és játékával jól alátámasztotta. (A hangját, a mozdulatait egyaránt szabadra engedte..) A doktor is remek volt. Remek? Az nem is kifejezés! Csakhogy már teljesen kifogytam a dicsérő jelzőkből. A zenekar viszont szerintem nem remekelt.

Ezt a nagy operarajongást! De igaz, ami igaz... máig tart. Egyáltalán a zene - állandó örömforrás!

szereplések

1960. május 8. Vasárnap d. e. 10 óra

Jelenleg valóban sok mondanivalóm van, de attól félek, hogy nem fogom a legmegfelelőbben kifejezésre juttatni azokat, mely valamennyi örömhír, s két újságcikkel kapcsolatos. Az első április 29-én jelent meg "Szerdán rendezte meg a makói gimnázium a hagyományos József Attila emlékünnepélyt", s rám vonatkozó része: "G.J. nagy átéléssel és kitűnő technikával szavalta el a költő "Hazám" című versét. Előadása azt bizonyította, hogy a makói szavalók fejlődése jó irányban halad és jó kezekben van." (mellesleg megjegyezve: azok a bizonyos "kezek" nem léteznek illetve az enyéim) s továbbá: "A zeneszámok közül S.I. és G. J. hegedűszáma aratott megérdemelt sikert.)

Ennyit mond az újságcikk, s most jövök én:

E nevezetes nap örökké emlékezetes marad, s ehhez hozzájárul túlzsúfoltsága is. Kellő aláfestésül előrebocsájtom, hogy e tanévben egyáltalán nem szerepeltetett az iskola (talán egy sajnálatos félreértés miatt) s ezek után lásd , mi történt: - Az ünnepélyre készülnöm kellett zenekari- szólószámokkal és a Hazám c. verssel. De úgy látszik ez korántsem volt elég. A nevezetes napon 12 órás szünetben hívat Margit néni (a szomszéd osztály magyar tanárnője, aki a műsorokat szokta szervezni) : Tudod-e a Fiatal életek indulóját? -Nem. - válaszolok. - "U.i. be kellene ugorni ezzel a verssel délutánra. mert a szavaló megbetegedett. Ha nem, találunk mást, akkor beküldöm Nelli nénivel a könyvet, s majd magyarórán megtanulod." Símán is ment volna minden, ha N. néni nem "akar segíteni" rajtam, s így odaadta P. Marinak a könyvet, s a mikor óra végén felolvastatta vele a verset, majd velem, hogy mutassak rá a hibákra, úgy döntött, hogy mégis csak nálam kell maradni. (De legalább órán nálam lett volna az a vers!) 1-2-ig zenekar. A versből még egy szót se tudok, s 3-kor már a szobornál kell állnom, a város főterén, (akkor még ott állt költőnk szobra, amit mostanában helyeztek a gimnázium elé, ahova megjósolta...) "a nagy nyilvánosság előtt", s szavalni a legnagyobb lelkinyugalommal. Mielőtt hazamentem, 5 percet igénybevéve "megtanultam" a verset. Ez mutatkozott a legnagyszerűbb megoldásnak, mert így ki tudtam használni "a verssel a fejemben" azt az időt, ami a hazamenésemmel eltelt. Otthon kis idegeskedés, kapkodás, enni nem akarás. (Ez nagyon éles emlékként megmaradt bennem, szegény anyu hozza a kezében a z aranylón sárga húslevest, metélttésztával, jön utánam, én menekülök, ő könyörög, hogy legalább egy falatot egyek belőle, de én hajthatatlan vagyok, -bánt is utólag -csak a verssel törődök, képtelen lennék amúgy is enni, össze van szorulva a gyomrom. _ Lányomnak most elmesélve ezt a történetet, egyből ezt a kérdést teszi fel, de miért nem olvastad fel azt a verset, miért kellett mindenáron megtanulni, ilyen körülmények közt. - Hát... ez akkoriban elképzelhetetlen lett volna! Ma általános. Látom, országos, nemzeti ünnepeken is.) De ami fő, délután minden nagyszerűen ment, (amint azt a cikk is bizonyítja, amire visszatérve még annyit szeretnék mondani, hogy (nem tulajdonítok én túlzott jelentőséget az újságcikkeknek - mondjuk akkoriban nem bulvárlap volt a megyei lap, - másrészt egy nyitott dobozba összegyűjtögetett cikkekre valahogy ráömlött a tinta - úgyhogy talmiságuk ílymódon szimbolikusan az idők folyamán megmutatkozott e múló dicsőséget eltakaró kék foltokkal) N. néni ült az előadáson az újságíró mellett, s tőle tudom, hogy az mennyire el volt ragadtatva a szavalásomtól, s tüzetesen érdeklődött irántam, úgy hogy N. n. véleménye szerint "biztosan fel fognak karolni" (jaj! kik, hova? mi ez már megint? - Amúgy az újságíróval még összehozott a sors, már fiatal tanárként, amikor bejött az egyik magyar órámra, írni róla és -az igazgatónak javasolt legjobb magyar irodalom taníványomról, aki a méltán ült az osztályban József Attila egykori padjában - s aki jóval később a felesége is lett az újságírónak, s maga is újságíró, jelenleg is - így lettem én akaratlanul is "házasságközvetítő" , de némileg pályán elindító is...(?) Sajnos az újságíró már nem él...)

A szavalással kapcsolatban: végre sokat szerepelek: (Ennek nem örülhetett mindenki! Anyu a József Attila ünnepségen meghallotta a háta mögött ülő egyik tanár foga közt elmorzsolt rosszalló, gunyoros megjegyzését, mikor a Hazám-mal a színpadra álltam: "Már megint a G. !!" - rosszul is eshetett neki - hiszen rámtukmálták, s emiatt nem is ettem meg az ebédjét... mint tudjuk... )

A József Attila ünnepség előtt a Hazafias Népfront gyűlésén. (azóta levélben köszönték meg közreműködésem.) (gondolom merő formalitásból, hivatalosan)

Szombaton a Tavaszi Hangversenyen szintén kivettem részem a szereplésből. Zenekarban játszottam, szólót, és szavaltam. S a sikerem nagy volt. B. G. tanárnő szerint aznap "az egész város rólam beszélt" (azt hiszem, B. G. tanárnő szeretett túlozni, de tény, hogy mindig mindenről (pletykáról is) ő volt legjobban informálódva a városban). Vasárnap, május 1-jén szintén szavaltam. S ma délután fél ötkor a városi Anyák napja ünnepségen szintén fogok.

S végre! 15-én (egy hét múlva) meg lesz tartva a megyei szavalóverseny Vásárhelyen. Csak sikerülne! Olyan hatalmas vágyat érzek arra, hogy feltűnjek. (jaj, de rossz ez a szóhasználat!)

Vágyom a sikerre, az érvényesülésre. Nem tudom eldobni azt a gondolatot hogy színésznő legyek. Nem és nem. Hiába próbálkozik ellenvetéssel a rokonság minden egyes tagja. (Egyébként Laci bácsitól a napokban kaptam egy gyönyörű, hosszú levelet, amire okvetlenül vissza fogok még térni)

A másik újságcikk arról tudósít, hogy a Felszabadulási Seregszemle irodalmi pályázatán 2. díjat nyertem. (s 200 Ft könyvutalványt - akkor ebből rengeteg könyvet lehetett vásárolni!)

Lehet, hogy a fenti sorok száraz felsorolásnak tűnnek, de nekem többet jelentenek: a felemelkedés, a siker útjának parányi állomásait.

(Azt hiszem mégis csak eltúloztam a jelentőségüket! Minden (külső) siker átmeneti és talmi! és csak részleges. Az élet, a lét értelme valahol egészen máshol van. Azt hiszem elég hamar rá is jöttem. És elég hamar le is mondtam a -külső- sikerekről, önként! Talán még jobban is , mint kellett volna(?) De találtam helyette mást...)

E héttől kezdve menzás vagyok. vagyis a kollégiumban ebédelek, s így minden nap látom Őt. Illetve láthatnám, ha valami bámulatos erő nem venné le tekintetem minduntalan róla. Szeretem, de egyre jobban kezdem azt hinni, hogy nem Őt, hanem ezt az érzést. Olyan jó volna tudni, hogy Ő vajon mit gondol felőlem? A J. A. ünnepélyen a színpadon szavalva észrevettem Őt. Úgy nézett rám, olyan gyönyörűen, s olyan csodálatosan szép volt, hogy erőt kellett venni magamon, hogy folytassam a szavalást, beeéléssel, s elfelejteni azt a káprázatos, mély, szívbehatoló tekintetet. (Szerencsére sikerült.) ... S ha elgondolkodom ezen a különös szerelmen nevetnem vagy talán még inkább sírnom kellene. Ó, de szerencsétlen is vagyok én! Hát ez már örökké így lesz, hát valóban igaz az a mondás, hogy

"Aki elérhetetlen, azt örökké szeretjük." (?)

1960. április 4. Hétfő 1 óra

( szünet volt, az április 4-i ünnepséget -szokás szerint- előbb, még április 2-án, szombaton tartottuk meg az iskolában , 40 perces, rövidített órák után)

-Hát a szavalóverseny sajnos még nem volt megtartva, s az a baljóslatú érzésem, hogy el fog maradni. Kár, igazán kár! Rég vártam úgy valamit, mint ezt. S az is elkeserít, egy kicsit, hogy helytelen szervezés miatt lemaradtam egy szereplésről.

-Annyi mindenről tudnék írni. Vagy mindet leírom, vagy semmit, mert csak úgy van értelme, ha belemélyülök.

(Ezek szerint maradt a "semmi"......)

Viszont van megint aktuális fényképem: (hátlapon 1960. április) . Az udvarunkon vagyok, szürke ballonkabátban, szigorúan kötelezően hordott, naponta szigorúan ellenőrzött diáksapkámban, (brrr, de nem szerettem) - amin már 3 db. aranyszínű csík kellett, hogy legyen, csak itt, a hajamtól nem látszik.

A szürke ballonkabát sálgallérja alól kikandikál a szintén kötelező sötétkék köpenyem fehér gallérja.

És mindebből "kandikálok ki" én magam... a III.-os gimnazista...

Az összehasonlítás kedvéért: lányom ugyancsak III.-os gimnazistaként, nem diáksapkában sem köpenyben, nem az udvarunkban, (mert az már ekkor nincs, hanem) városunk főterén, 2002. áprilisában:

háttérben a 2oo2-es választási plakátok-

(és még egy kép - egy másfajta összehasonlitásul ugyancsak: itt megint én (melyik "én"?!); lányom anyja, ugyanekkor, vagyis 2002 áprilisában, azaz 42 évvel később az a (fekete-fehér, diáksapkás,ballonkabátos ) lány!

megfázva

1959. december 4. Péntek 12 óra-

Vannak pillanatok, amikor tele van a szívem érzésekkel, vagy a fejem gondolatokkal, s ilyenkor muszáj kiönteni, és ezért veszem elő a naplóm. Viszont van, amikor előzetes meggondolás és cél nélkül írok, s később magam is megbánom, illetve súlytalan, unalmas dolgokról számolok be. Jelenleg is az utóbbi a helyzet: beteg vagyok (nagyon megfáztam), tanulni nincs kedvem (mikor van?!) már agyonolvastam magam (tegnapelőtt este, tegnap és ma délelőtt kiolvastam a Különös házasság két kötetét) mindjárt kész az ebéd), mit is csinálhatnék? Hát itt van az én kedves Naplóm, beszélgetek vele egy kicsit.

Kezd kétségbeejteni a szívem túltelítettsége, már arra gondolok, hogy ez betegség. De nem tudok ellene tenni semmit, mikor úgy néznek rám, hogy az emberben akaratán kívül megmozdul valami. Szóval nem én vagyok a hibás, legalább is részben. Nem tudom, a többi lány hogy van ezzel, de úgy érzem, s félig-meddig tapasztalom, hogy más a felfogásuk, nem veszik annyira komolyan a dolgokat. (Egy alkalommal meghökkentett, amit egy osztálytársam mondott. Fiúkról, szórakozásról beszéltünk. - Te, Juli, én nem tudom elképzelni, hogy neked tetszett vagy tetszik egy fiú! - mondja. Miért? - kérdem csodálkozva, s kicsit érző emberi (sőt akkor szerelmes) mivoltomban megalázva. - "Mert mindent olyan komolyan veszel." (Egy pillanatra arra gondoltam, hogy ha nincs is igaza, mondott egy csöpp igazat, u.i. nem "fiú" tetszett akkor, hanem egy meglett férfi!) Valóban lehet, hogy komolyan veszem a dolgokat, de ebben bennevan a szerelem is, s itt volt Mari nagy tévedése. S bár ő ott van minden össztáncon, és bálon, merem állítani, hogy mélyebben érzek, mint ő.) S hogy a fiúk általában tetszenek-e? Elgondolkoztató. Általában igen is , nem is, de még olyan kiforratlan legtöbb! Lehet, hogy az a kerista fiú is csak addig tetszik, míg nem ismerem, így ismeretlenül sokkal tökéletesebb, s biztos valójában rengeteg hibája van, hisz' ember nincs hiba nélkül.

- Mégis csak volt egy kis alapja annak, amit mondott M.

- Mi lehet azzal az ebéddel? Leszólok már Anyunak a konyhába. -

-Már este felé jár az idő. Erzsi meglátogatott, megmutatta a leckéket. Mondta, hogy rosszul nézek ki, ne menjek még holnap iskolába. Anyu sem akar engedni, de valószínű megyek, mert utálok hiányozni, a pótlás miatt, s délután zenekar lesz, amin okvetlen jelen kell lennem, u.i. hétfőn szerepelünk, s még egy próba sem volt, még a kottáját sem láttam annak, amit játszunk. (Részlet Beethoven IX. szimfóniájából) - D. tanár úr is beteg szegény, nem tanít.

visszatérve a hangversenyre...(és a másik nemre)

1959. november 29.

Visszatérve a hangversenyre.
Az élmény felejthetetlen marad. (Ez az elmaradhatatlan, obligát felejthetetlen jelző elfelejtett emlékeim előtt... felettébb elgondolkodtat..., mint ahogy az is, hogy igazán felejthetetlen élményeimnek nyoma sincs a naplómban! Hogy van ez?)

Csupa gyönyörű szám, kiváló művész. Leoncavallo (Kacagj Bajazzok), Puccini (Kabátária), Donizetti, Verdi (Bordal- Traviata), Mascagni - Szabó Miklós, Berdál Valéria, Sinkó György,
Turján Vilma operaénekesek és Szalatsy István fiatal karmester, s természetesen a zenekar ( Bartók Béla Szimf. zk) remekelt.)

Tapsoltunk is úgy, (a III.b persze), hogy órákig égett a tenyerem utána. De ez volt a legkevesebb, amit adhattunk, s ez semmi ahhoz képest, amit kaptunk.

Sok, számomra kedves arcot láttam, (pedig Ő nem is volt ott, ugye javulok? sőt, már azt hiszem, lassanként más veszi át a nagy ő szerepét ), s szemükben tükröződött valami.

-Le kell írnom valamit, ami nem valami jelentős eseménynek, de mégis fontos, s nagyon örülök neki, u.i ezáltal halványodik az X iránti érzésem. Szóval tetszik egy kerista fiú, s úgy látom, én is tetszem neki (Keri a város másik középiskolája becézve - Kereskedelmi Szakközépiskola - bár akkoriban úgy rémlik, technikumnak hívták , sekkor még nem is tudtam, hogy nagyapám volt egyik alapítója annak idején, bár akkor is más volt a neve) Először 1-2 hete láttam az Ifjúsági Akadémián a kultúrházban, előttem levő padban ült, bal felé. Már akkor is megtetszett, de nem különösképpen, pedig elég gyakran hátrafordult, azért se néztem oda. Másodszor tegnapelőtt láttam. A Tanácsházán egy kultúrműsoron, melyen én mint zenekaros szerepeltem, ő mint táncos. Csak tánc közben láttam, s mégis tekintetünk elég gyakran találkozott (amennyire ez a körülményekhez képest lehetséges volt). A legügyesebben ő táncolt, szerintem, s olyan nyílt a mosolya, nagyon helyes fiú. Nem vagyok szerelmes bele, hisz' nem is lehetek egy olyan valakibe, akit még nem is ismerek. Még? Igen, remélem, hogy minél előbb megismerem.

A konziban egy fiú nagyon teszi a szépet. Ehhez mit szólsz? De nekem nem tetszik. Miért nincs olyan szerencsém, hogy tetszene nekem is? Pedig jóképű, rendes. Úgy látszik, én csak azt a szerelmet szeretem, ami álmodozás és egyoldalú. Várok türelmesen. Majd csak eljön egyszer az a mesebeli herceg, aki minden szempontból megfelel nekem, és én is neki.

Írhatnék még valami ehhez hasonlót, de félek, hogy később megbánom. - (?) - N. újabban nagyon különös irányomban, s ez a különös viselkedése azt hiteti el velem, hogy tetszem neki. (Hosszan néz rám... (...) Nézésből sokat meg lehet állapítani, de nem mindent. Viszont van még egy valami, ami bizonyítéka feltevésemnek, s ez tény. (Egy hasonlósággal kapcsolatos dolog.)

1958. (január) február 2. Vasárnap e. 7

Hű! de rég -épp egy hónapja - írtam utoljára. Hiába, nem értem rá.

Vásárhelyen jól éreztem magam. Igaz, Dóra egy párszor kiprovokálta belőlem a sírást, de hát én is hibás voltam abban, hogy mindent komolyan vettem. (Ez a szituáció egy párszor még előfordult, évekkel, évtizedekkel később is...így van ez, ha az ember nem tanul... )

Legifjabb unokaöcsém, András, nagyon aranyos volt, különösen akkor, amikor azt mondta huncutul mosolyogva (napjában tán 100-szor is): te, te, te, vagy a "de" szóval variálta, így: de, te, de, te. Állandóan mosolygott, most is csak úgy tudom elképzelni.

Amikor hazajöttünk Vásárhelyről, nagy lendülettel fogtam hozzá a tanuláshoz. 1 hét alatt kellett elvégeznem, amit 1 hónapra kaptam fel. (Aha! Szóval egyáltalán nem csak az én ÖNszorgalmamról volt itt szó! Sőt! Micsoda dolog szünetre leckét feladni!!!??) De meg is lett a tanulásnak az eredménye. Minden tantárgyból felkészültem

2 hete járunk iskolába. Naponta 3, 4, 5 5-össel jövök haza. 2 alkalommal írtunk földrajzból dolit, és 5 lett mind a kettő, pedig nehéz volt, s általában rosszul sikerültek. Én vagyok az egyedüli , akinek mind a kettő 5 lett. Természetesen ennek nagyon örülök. (különösképp az előzmények, a szerencsétlen 3-as antré, ismeretében , lásd korábbi bejegyzés) Az ("elő")konferencia holnap lesz.

Ma délután voltam az idén először korcsolyázni. Már egész jól megy a korcsolyázás. Nagyon élveztem, különösen, amikor gyorsan száguldottam.

Majdnem megfeledkeztem a tegnapi önképzőköri estről, amelyen szerepeltem a szerzeményeimmel. Kicsit izgultam, de azért jól ment minden. Domokos tanár úr (osztályfőnök ÉS zenekarvezető) gratulált, és azt mondta, hogy el kell kezdenem a zongorázást is. Azt hiszem ebből még az idén lesz valami. (Nem lett... sőt, később a konzervatóriumot is épp akkor hagytam abba, az érettségi miatt, mikor ott kötelező lett volna felvenni a zongorát.- bár kaptam röpke külön-órákat összhangzattanból a zeneszerzéstanártól (Szatmári tanár úrtól.)- Amúgy meg tulajdonképpen azért nem zongorázni tanultam eleve - hiába is volt az apai (pesti, majd amsterdami) nagyanyám zongoraművész!

- a háborúban a mi (anyai) Bösendorferünket eltulajdonították - újat venni persze, hogy nem tudtunk... sőt jóval később, mikor a lányom zenetanulása került napirendre, ő viszont ragaszkodott zeneovi után, ahol magasan a legkiemelkedőbb volt máris, a zongorához - mert, mint mondta, "abban minden hangszer benne van"

... elég viszontagságos körülmények közt találtunk gyakorlásra alkalmas zongorás termeket hol az ő iskolájában, hol az enyémben - ahol tanítottam, mignem egy tévészereplése alkalmával, miután eljátszotta saját szerzeményét (meg elmondta saját, már könyvben megjelent, verseit...) országos hírveréssel kapott ajándékba egy digitálisat... de ez már egy másik történet... másik kor másik története.)

A korcsolyázásból Arival jöttem haza, és egy darabig Nagyékkal és S. Pistával. Utóbbi azt mondta, hogy nagyon tetszett a hegedülésem neki tegnap. (Tőlük vettük az első hegedűmet, egy feleset. Ő nem akart tovább hegedülni... Talán megbánta már? Meglehetett már akkor benne a művészi hajlam, csak gyakorolni nem kellemes időtöltés... A szülei is orvosok voltak, ő is orvos lett, de ugyanakkor fest is, remek, különleges témáju és korolitú képeket- a lánya pedig hivatásos festőművész, ugyancsak rendkívül finom, régies, ódon hangulatú, nagyon nőies táblaképei vannak.)

Szeretnék holnap is kimenni korcsolyázni, de ez csak úgy lehetséges, ha még ma és holnap zenekar után megtanulom a leckém, s így a holnapi délutánom szabad lesz. (Jaj, szegény gyerek! ez az állandó elfoglaltság!)

1957. november 30. Szombat 1/4 5

Ma volt talán az első hideg nap.

N. B. mellett ülök. Ennek igen hosszadalmas előzménye van. Nem fejtegetem. Csak annyit, hogy N.B. és R.E. sok "rosszat" csináltak ketten, s ők maguk kérték, hogy ültessék szét őket.

Tegnapelőtt feleltem földrajzból. Nagyon tudtam a leckét, mégis az lett a vége, hogy szinte önkívületben mentem helyre, és úgy bőgtem, mintha sírógörcsöt kaptam volna, egyfolytában az óra végéig, s még német órán is néha-néha feltört bennem. U.i. valami kis hibát ejtettem a feleletembe, s a táblánál rajzolásnál azt, amit még sem tanárúr, sem mi sohasem rajzoltunk. EZ szerintem még nem olyan nagy hiba. Jóindulattal 5-ös is lehet, de semmi esetre sem 3-as. (A teljes történethez hozzátartozik, hogy évekkel vagy inkább évtizedekkel később tudtam meg, hogy az a bizonyos rajz -a passzát szélrendszerről- rossz irányban volt a tankönyvben lerajzolva. Én rajzoltam jól a táblára valójában, a jól működő logikámmal! Hm... )

Tanár úr (D) (osztályfőnököm) az egyik szünetben félrehívott, és megkérdezte, hogy ugye nem örülök annak, hogy N. B. mellett ülök, mert hallotta a földrajz órai eseményt. U.i. mikor megtudtam az osztályzatot, nem bírtam visszafojtani, hogy én tudom az anyagot, csak megijedtem. Erre N. B. s még egy pár lány felmordultak, hogy ők is megijedtek stb., stb. Szóval elmondtam tanárúrnak mindent, úgy, ahogy történt. S ő azt mondta, hogy (...) ha valaki mindenből kiváló, akkor ő nem tudja elképzelni, hogy épp a földrajz ne menjen neki. Azt mondta, akárhányast ad a továbbiakban is, ne szóljak B. tanárúrnak semmit, de neki mindig mondjam el. - Nagyon jólesett, hogy tanárúr ezeket mondta, és meg is nyugtatott. (Később , mikor tanárként visszakerültem a gimnáziumba, B. tanár úr tanított az osztályomban is, akkoriban kötelező volt (Jóval (?) (vagy 9 évvel) osztályfőnökként hospitálni egyes órákon, különösen akkor illett, ha valami probléma volt adott tanár és az osztály közt, hát B. tanár úrral sajnos volt... de még tanárként is olyan félelmet váltott ki belőle, hogy a hátsó padban ülve mindig attól féltem, hogy kiszólít felelni. Végigremegtem, tanárként is az óráját. A gyerekek meg gyakran kérdezték tőlem, -szomorkás-hamiskás mosollyal - nem tudom-e mikor megy nyugdíjba B. tanár úr....)

Tagja vagyok a filharmonikus zenekarnak. Vasárnap szerepelni fogunk a József Attila ünnepélyen. A karmester Emese néni (általános iskolai énektanárnőm) férje, Bakos Zoltán.

Ma van a gimibál. Nem leszek ott. Nincs semmi kedvem hozzá. Előre tudom, azok a fiúk, akik ott lesznek, s akikkel táncolnék, nem érdekelnek. 2 fiú van mindössze, akikkel (úgy érzem) jól érezném magam. De az egyiket nem is ismerem személyesen, a másik pedig nem valószínű, hogy ott lesz a bálon. (Ott volt! - utólagos bejegyzés. 1958. I. 2.)

22-én lesz a vizsgabál. Azon ott kell lennem, mivel tánciskolás vagyok, de addigra lehet, hogy meg is fog változni a nézetem, s történik valami, ami meghozza a kedvem.

Azt hiszem, a Chanuka ünnepély is 22-én lesz, de délután. A Moajcurt fogom hegedülni, a többiek éneklik.

1957. november 7. Csütörtök 2 óra

Ma nem mentünk suliba november 7 tiszteletére. De nem nyertem ezzel a szabad nappal valami sokat, mert a d.e. nagyon hamar eltelt, s éppúgy kell most d. u. is tanulni, mintha nem lenne szünet, mert tegnap az egész d.u.-om eltelt. Hogy is volt?

D.e rövidített órák voltak. Fehér pullóverben, sötétkék szoknyában voltam, mert a 12-kor megtartott ünnepélyen a zenekar is szerepelt. Bizony nem sikerült valami jól a fellépésünk. Különösen az nem, amiben az énekkar is benne volt. 2 órára értem haza. 3-kor már mentem át Bucihoz a hegedűvel, s abban a ruhában, amiben este fogok szerepelni. Buci éppen a naplóját írta vagy olvasta. Gyorsan felöltözött, és már mentünk is iskolába, önképzőkörre. Vetítettek a reneszánsz korról. L. P. ült előttem. S újra tapasztaltam, hogy mennyire nyugtalan, izgága természetű, pedig nagyon értékes fiú meglátásom szerint, de másnak is ez a véleménye. (Híres, agykutató orvosprofesszor Londonban ma.) 1/2 6-tól zenekari próba, majd 7-től az énekkarral együtt próbáltunk. Most sokkal jobban is ment, mint az iskolai ünnepélyen délelőtt. 8-kor csoportosan átmentünk a kultúrházba, s míg ránk került a sor, egy klub-teremben letelepedtünk. Én többnyire D. Katinkával voltam. Igazán nagy sikert arattunk (nem úgy, mint délelőtt), meg is újráztak bennünket. 1/2 11-re értünk haza. Anyu is ott volt. Azt elfelejtettem megírni, hogy délelőtt 2 pályázatot hirdettek ki. Majd ha a pályázati feltételeket elolvasom, többet írok róla. Persze szeretnék részt venni, a jutalmak értékesek (2 hét üdülés a Szovjetúnióban, itthon, fényképezőgép, könyvek, érem)

Na most már abba kell hagynom az írást, mert 3-ra a hegedűtanárhoz kell mennem zenekari próbára, s pár perc múlva 1/2 3.

Még csak annyit, megkaptam az ázsiait. 27-től 1-ig voltam benne.

Balatonboglár

1957. július 19. Péntek d. e.10 ó.

E sorokat már Balatonbogláron írom.

Most össze próbálom foglalni az eddig történteket.

1-én megvolt a hangverseny. A végén csak d.u. játszottam mindkét darabot, V. Juci néni kiharcolta, hogy ne legyek utolsó. Az első darab után is tapsoltak, s ha nem kezdem el a másikat, még tovább csinálják. Mikor azt is befejeztem, olyan hosszan tapsoltak, hogy az öltözőben is még hallottam. Ennyit arról, ami Makón történt.

2-án este 1/2 8-kor érkeztünk meg Budapest Nyugati P. U.-ra. Feri bácsi és Angyika (nagybátyám, felesége) várt bennünket. Már Ágikára (kislányuk) nagyon kíváncsi voltam. Végre megérkeztünk hozzájuk. Ági és Rózsikanéni (Angyika nevelőanyja, Ágikára ő vigyázott) nyitottak ajtót. Nem is gondolta Anyu, hogy Ágika ilyen szép.

Később meggyőződtünk arról, hogy nem csak szép, hanem feltűnően okos is. 4 és 1/2 éves, és elszámol 100-ig, s 10-ig kivon, összead, nem az ujján, hanem fejben. Olyan édes, amikor gondolkozik, s hirtelen kivágja a számot, természetesen a megfelelőt. Rózsika néni is nagyon aranyos volt, nagyon finomakat főzött- (Vissza is sírtam Anyuval itt, Bogláron a főztjeit.) Pesti ottartózkodásunkkor voltunk többfelé. Kétszer a Margitszigeten, amikor Anyu Angyikával elment szinházba, akkor én Feri bácsival elmentem a Városligetbe. Voltam vele moziban, cukrászdában. Voltunk a Rózsadombon is, Bagyóéknál, anyu unokatetvérénél. Hegedültem neki (Bagyó Lili néni az Operaház első hegedűse volt!), meg volt elégedve a játékommal.

(Ez a kép Lili néninél készült a Rózsadombon, a két kisgyerek kezét fogva - a kisfiú "Janó" anyu unokatestvérének fia, az apukájával volt ott épp, azóta se láttam és nem is tudok róla, - mióta ez a kép elkészült... s amit most találtam meg! Fe kéne kutatni (biztos már nagyapa), de még a vezetéknevét se tudom. (anyai ágon rokon)

Kabátot is vettünk, Angyika segítségével. 480 Ft-ba került. (Hűha!) Kedden már 5-kor felkeltünk, mert 7-kor indult a vonat. Feri bácsi jött ki velünk.

1/2 12-kor már Balatonbogláron voltunk, ez az út sokkal kényelmesebb volt, mint a Makó-Pesti.

Eddig sajnos inkább rossz időnk volt mint jó. Csak 2 napja van kimondottan meleg.

Évzáró

1957. junius 23. Vasárnap

Reggel nem mentem be a gimnáziumba a szereplésre,mert este hajat mostunk, és nem száradt meg a hajam reggelre. (Sűrű haj! vastag, magasfalú, hűvös lakás!) Őszintén szólva nem is bántam, hogy nem mehetek , mert így tovább aludhattam. (ó, azok a maratoni, hétvégi alvások, ezt lányom tőlem örökölhette!)

D.u. 6-kor volt az évzáró. A rózsaszínű ruhát vettem fel. (Hogy-hogy nem egyent?! Ja, elballagtunk...) Anyu is eljött. Nem izgultam a bizonyítvány miatt, esetleg csak a vers miatt. - Ma utoljára gyűlt össze az osztály. - Igazgató bácsi a beszéde után okleveleket osztott ki a VIII. a és b kitűnő tanulóinak. Az á-ból Buci, Bene Laci, Kószó, a mi osztályunkból én, Sára és Tamás kaptunk. Aztán a jutalomkönyveket osztotta ki a diri, én Fekete Sándor Kele c. könyvét kaptam. (Elég hülye könyv. Bocsánat a kifejezésért.) Sári a János Vitézt. (Ugyanazt amit én tavaly karácsonykor.) Ahogy a diri kiosztotta a könyveket, rögtön elkezdett esni az eső, s ez megakadályozta szavalásomat. Fönt, az osztályban kaptuk meg a bizit. Csak S. M. bukott el. (számtanból.) (Jellemző rá, hogy hamarabb elkéreckedett, nem tudom, milyen ürüggyel, mert M. azt mondta, moziba megy. Nadehát ezzel egyáltalán nem érdemes foglalkozni.(Egyébként, jut eszembe: nagy mozibarát lehetett, tényleg, emlékszem engem a Holnap már késő c. akkoriban bemutatott olasz film hősnőjéhez: Mirellához hasonlított mindig. )

Szóval ismét "kitűnő" vagyok, s 2 jutalomkönyvvel, s 1+1 oklevéllel gazdagabb. (Juj)

1957. junius 22. Szombat e. 3/4 10

Sajnos reggel már 1/2 8 kor fel kellett kelnem, mert 9-re hegedűórám volt, kedden lesz a vizsga, s ezért vasárnap és hétfőn is lesz óra. Bizony már a nyakamon van a vizsga, és élek azzal a jelszóval, hogy "jobb későn, mint soha". (Vagyis, ha eddig nem is gyakoroltam, most fogok.)

4-re V. Juci nénivel voltam próbálni. 5-kor meg (szintén a hegedűvel) a gimibe mentem zenekari próbára. A lépcső előtti ajtó be volt zárva, s nem láttam a láthatáron senkit, ezért haza felé indultam. A Páva utcánál voltam már, amikor megláttam P. J. Ildit, befelé ment, s azt mondta, hogy a próbára. Mit tehettem egyebet, visszafordultam, s mentem vele. Később utolért bennünket Nóra (a nővére, csellistánk) Nagyon kevesen voltunk, (csak 7-en), ezért nem próbáltunk, hanem holnap fogunk, az évzáró előtt, 3/4 8-tól.

Még mindig nagy rumliba' vagyunk, s épp ma jött Emese néni (énektanárnőm). Azért jött, mert holnap is el kell szavalnom azt a verset, amit a ballagáskor és a találkozón.

Teljesen nem tudták befejezni a falazást ill. a malterozást, mert nem gondoskodtak mészről. Amennyit malteroztak, még azt is azzal a mésszel csináltak, amit Anyu szerzett (jellemző! megáll az eszem...)

Este Á. elhozta a fényképet, nem lett valami jó. (már nem tudom pontosan melyik képről van szó, de mindig jót csinált... majd szkennelem...)

A rádiót sajnos nem tudtuk hallgatni, - pedig kabaré volt -. Többször el is aludt a villany, s a zivatar hamarosan meg is jött.

1957.junius 16. Vasárnap e. 1/2 9

"Reggel Anyu a piacra ment, s mire én felkeltem, már haza is jött. Meggyet, püszkét, karalábét, karfiolt és virágot vett. Nagyon meleg volt, ezért kint voltam az udvaron egész délelőtt. Az ebédet két részben ettem meg. Először a zsírbasült krumplit és borjúhúst, aztán borsófőzeléket és túróspalacsintát ettem.

Ebéd után Kláriékhoz mentem át. A "Füles" több számát böngészgettem ott, mikor Anyu 1/2 4 felé átszólt, hogy nézzem meg, ki zörget. Buci volt, és azt mondta, hogy az iskolába menjek vele együtt, mert mindjárt megkezdődött a találkozó, ahol szavalok. Mondtam neki, hogy nekem nem szóltak, s én azt hittem, hogy a tornavizsga után lesz. Ica néni nem volt nagyon mérges, de azt mondta, hogy ő az osztályban kijelentette, hogy 3-kor lesz.

K. beszélt, utána én szavaltam. Ica néni azt mondta, hogy nagyon szépen szavaltam, és megsimogatott. Siettem nagyon haza, hogy még 1/2 5-re visszaérjek. A tornanadrágot utolsó percben találtam meg, pedig a fürdőszobában volt. De azért odaértem 1/2 5-re az iskolába. A tornavizsga elég jól sikerült."