bajok és öröm és ...

1961. augusztus 13. Vasárnap este

Nagyon rég írtam már neked egy kimerítő, részletes levelet k. Naplóm, s emiatt bizony volt is egy kis lelkiismeretfurdalásom. Most azután törhetem a fejem, hogy hogyan hozzam be a hátralékot, hisz' annyi minden írnivalóm van, hogy valósággal lehetetlenség rendszerezni azt. s ha teleírnám a füzetet még akkor se tudnék mindent belevenni, ami a szívemen, akarom mondani a tollamon van. De úgy kell nekem ! Miért is nem írtam hamarabb?!

Sok tehát az írnivalóm, nagy a hátralék. De én mégsem az elején, hanem a végén kezdem, azzal, hogy hogyan jutottam mégis az íráshoz. - Úgy látszik, borongós idő és borongós hangulat szükséges hozzá, ma u.i. mindkettőben fürdök. Az elborult ég megakadályozta a strandolást, s mivel ennek következtében itthon maradtam, létrejött objektív feltétele a naplóírásnak. A borongós hangulatom viszont szomorúbb dologból gyökerezik. anyu a mai napig szinte kifogástalan idegállapotban volt - (de nem huzamosabb ideig, kb. 1 hónapig, azelőtt nem volt jól hosszú hónapokon át, de a felvételi vizsgám sikere meggyógyította - sajnos, úgy látszik, nem olyan tartósan , mint esetleg a klinikai kezelés tette volna.) Rettenetesen érzem magam ma újra - egy kis fellélegzés után. Csak azon csodálkozok, hogy a sok sírás ellenére még mindig nem apadtak ki a könnyeim. - De reménykedek: hátha a mai nap csak egy hullámvölgy volt Anyu idegállapotának grafikonjában. Bízok, ... mint mindig. - Amikor egészséges Anyu, akkor ő a legjobb, legdrágább édesanya a világon., ilyenkor..., mintha nem is ő lenne, mintha egy másvalaki irányítaná. Nagyon-nagyon különös betegség ez, és rettenetes. Mivel "érdemeltük" ki a Sorstól, mit vétettünk ellen, hogy ránkzúdította a bajt?... Erzsi néni sincs jól, már 75 éves... Anyu visszaesését talán épp ez, s az ezzel kapcsolatos dolgok váltották ki.... Magdi néni betegsége még elkeserítőbb, nincs róla csak néha-néha hír. Leveleinkre nem válaszol... Feri bácsiéknál is baj lehet; több levelünkre, s egy csomagra, nem jött válasz. A kintiek úgy hiszem jól vannak, de ilyen nagy távolság fennállása mellett még ebben sem lehetünk biztosak. .. Szóval épp elég a baj, a gond; az egyedüli örömünk, hogy bejutottam az egyetemre, s valószínűleg a kollégiumba is. ( Makóról csak 20-at vettek fel továbbtanulásra 130-ból).

Node mit is panaszkodok állandóan, hiszen életemnek derűs napjai is vannak, bár hiányzik belőle egy létfontosságú tényező: a tényleges SZERELEM. Tudom jól, hogy tetszem, sőt nagyon tetszem a férfiaknak. Akárhol vagyok, mindig megbámulnak, sőt meg is kísérlik, hogy leszólítsanak, nemegyszer. Én persze rájuk se nézek, csak mosolygok magamban... (...) De mégsincs udvarlóm. A rejtély megfejtéséhez közeljárok. Egyik fiúosztálytársam édesanyja mondta Anyunak, hogy nagyon sok fiúnak tetszem az osztályban, de nem mernek közeledni, mert úgy érzik, hogy nem érnek föl az én "szellemi magasságomig", és én nem is lennék szívesen velük. Szóval, ha nem lennék "jótanuló", nem lennének sikereim a szellemi élet terén, volna udvarlóm, nem is egy(?!)... Ó, én szerencsétlen flótás!... Pedig úgy vágyom egy kis szórakozás, flört, de leginkább egy igazi, nagy szerelem után. - Ha már idáig jutottam, végre írok arról, ami miatt tulajdonképpen elővettelek, Naplócskám. Szóval a nagy újság: visszajött a katonaságból a kis fogorvos. Nem, igazán nem vagyok szerelmes bele. Csupán érdekel; s nem is a személye, inkább az, hogy vajon meg tudom-e hódítani. U.i. ezt célul tűztem ki önmagam elé. Úgyhogy jelen esetben szinte kedvező is, hogy a "nagy szerelem" egyelőre elmúlt (?) , hiszen így szabadabban tudok majd vele szemben viselkedni.

Kedd este láttam először eltávozása óta. A korzón, egymással szembe jöttünk. - Mint mindig, most is nagyon csinos voltam. - Egymásra néztünk... (...) Legközelebb a fogorvosi rendelőben találkoztunk. (Többek között az ő hibájából ki kellett húzatnom a jobb felső 4-es fogamat, s most pótoltatni fogom. nagyon haragszok rá. ) Úgy mosolygott, ahogy kissé cinkosan és kedvesen egy régi jó ismerősre mosolyognak., belesűrítve egy arckifejezésbe a közös, sép emlékeket. .. De a valóban bájos mosoly viszonzatlan maradt. Nem akartam "megalázkodni" még egy mosoly erejéig sem. (meg hát úgyebár, haragudtam a részben miatta is elvesztett fogam miatt!) Egyetlen dolog volt különös: az, hogy tudta, hogy magyar-orosz szakra megyek, és Szegedre. (u.i ezt kérdés formájában értésemre hozta.) - Már rég el kellett volna újra mennem, de sok dolog visszatart, nomeg állandóan strandon voltam az utóbbi napokban. (lásd előző bejegyzés fotója) Ő is ott található, hol délelőtt, hol délután, de mindennap, méghozzá B -ék társaságában. (!) De egyáltalán nem vagyok féltékeny rájuk, mert látom, hogy nem komolyan udvarol. (egyáltalán vajon tudna-e...?) , sőt úgy néz ki a dolog, hogy B-ék féltékenyek rám! Szóval, valami van, amiről nem tudok, de viselkedésükből sejtek sokmindent. Nem írom le, hogy mit, mert nem vagyok biztos benne. De tetszem Neki - ez tény. (S ezt már rég tudom.) ... (...)

...azért is el fogom hódítani. A módot ugyan még nem tudom. Ha nem lenne flegmatikus típus, akkor sokkal könnyebb dolgom lenne. De így? (...) Csak egy kicsit lenne mulyább! S ne olyan nagyképű... de hisz' lehetséges, hogy akkor nem is volna érdekes az egész... Mindenestre jóval kedvesebb leszek hozzá. mint eddig; ez nem is lesz nehéz, mert eddig kimondottan utálatos voltam vele szemben... (...)

U.i. X-ékat is látom a strandon gyakran. Már nem hasít szívemben semmi sem, ha látom, és nem remegek és nem sápadok el... de egy icipicit még mindig szeretem, mert érzem... (...)

Azért az igazi szerelemre úgy érzem, nem kell sokat várnom. Az új környezet előbb-utóbb (s inkább előbb!) elhozza azt is. (Pontosan így is lett, s"inkább előbb"!)

egy ritka alkalom naplóírásra

1961. március 14. Kedd

Egyre ritkábban jutok hozzá a naplóíráshoz. Igy a látszat azt mutatja, hogy minden percet a tanulásra használok fel, de ez sajnos közel sincs így. - Annyira túl vagyok terhelve (főleg a szó szerinti, mindennapos szereplésekkel), hogy szinte hihetetlen. Már odáig fajult a dolog, hogy bravúros beugrásokkal állok a közönség elé. (Az előadás kezdete előtt 1 perccel jelentik be, hogy szavaljak valamit, mert megbetegedett a kijelölt szavaló. Hozzáteszem, hogy ezt a napot megelőzően, és az azelőtti napon is szerepeltem más-más versekkel, s zenekarban. Ezeknek a gyakori és váratlan szerepléseknek egyedüli hasznuk, hogy kezdek "leszokni " a lámpalázról. De minek is örüljek ennek? Hisz' úgyis mindegy. S, ha nincs lámpaláz, elvész az indok (magam megnyugtatására) arra nézve, hogy nem jelentkeztem a színművészetire. Pedig most már a külsőm se lenne akadály, sőt. Furcsa , ha én írom azt, hogy csinos vagyok. Csak legalább az egyetemre sikerüljön bejutnom. Magyar-orosz szakra jelentkeztem, nagy kedvvel.

Sajnos anyu egészségi állapota roppant ingadozó, s ez rettenetesen nyugtalanít, néha pattanásig feszülnek az idegeim, - de úgy veszem észre (lekopogom gyorsan), hogy aránylag elég erős az idegrendszerem (persze, ez relatíve megállapítás.) - Végtelenül jólesik viszont rokonaim féltő gondoskodása, szeretete, amik elsősorban a levelek útján jutnak (csak) el hozzánk. (Bár Dóra a múltkor meglepetésszerűen itt töltött néhány órát.) - Erzsi néni elköltözik, mert felemelték a lakbérét 100 Ft-tal. (Szegény! A másik nagyapai házban lakott, amit szintén államosítottak később... Két szoba, konyhás lakásban. - Néha albérlőknek is kiadta régebben az egyik szobát, épp a Makó-i bíróságra helyezett amúgy budapesti apám is nála vett ki szobát, valójában ennek révén ismerkedtek meg anyuval. Erzsi néni mutatta be őket egymásnak... Az a 100 Ft nagy pénz volt. Nem sokkal később mi is nehéz helyzetbe kerültünk az államositott lakrészünkkel, vagy eladták volna a fejünk fölött, vagy meg kellett vásárolni. Anyu ezt választotta, s kis nyugdíjából havi 150 Ft-okat fizetgetett részletre, egy nagyobb összeg befizetése után. Borzasztó... Erzsi néni elköltözött egy egy szoba-konyhás udvari lakásba, szerényen összehúzóckodva, nem panaszkodott, pedig lett volna oka rá, legtöbbször olvasni láttam egy karosszékben, nyugodtan, de egyre gyakrabban fájt a gyomra... Már sejtem, mi ülte meg...)

kétségbeesve, egyedül

1960. július 1. Péntek 1 óra

Anyu betegsége egyre súlyosabb stádiumba fajul. Teljesen kétségbe vagyok esve. Nem akar feküdni sem, s orvosságot sem szed rendszeresen. S a legrettenetesebbek a hajnali és reggeli órák. Estére pedig általában kissé rendbe szokott jönni. Nagyon sajnálom anyut, de egy kicsit önző is vagyok, s őszintén bevallom, sokszor gondolok arra, hogy másnak mennyivel vidámabb a vakációja, s mennyivel szebbek voltak az enyémek is, (kivéve az idei téli szünetet és a tavalyi nyári szünet kezdetét is) s szomorúan kapkodok a szünet elmúló napjai után, de mindhiába. Szóval nem így képzeltem el ezt a nyarat sem. Azt hittem, sokat fogok strandolni (fiatalok közt lenni) olvasni, moziba járni, kirándulni, s minthogy tanáraink erőteljesen felszólítottak bennünket a tanulásra, az érettségire való felkészülésre, ezt is tettem volna. (V.E. máris egész nap tanul - ezt nem irigykedve, hanem furcsálva, csodálkozva konstatálom.) Most minden összedőlt. De mégis nem ez fáj a legjobban, hanem anyu egészségi állapotának szomorú ténye; a jelenlegi állapota is elkeserítő, de ha az egészet nézem, vagyis azt, hogy minduntalan visszaesik, még nagyobb fájdalmat érzek. Lehet, hogy valóban önző vagyok, de arra is kell gondolnom, hogy az én idegeim is nagyon sokat rongálódnak ilyen alkalmakkor. Jobban kimerülök, mintha egész nap készülnék az érettségire.- S az is súlyosbítja a helyzetemet, hogy szinte teljesen egyedül maradok ilyenkor. A rokonság persze a távolból "sajnál" - elégedjek meg ennyivel. E.néni is (mondja), ez ürügy a távolmaradására (persze hamis), de nem is hiányzik, mert anyura rendkívül rossz hatással van még akkor is, ha egészséges. M. néni is nagylelkűen megüzente, hogy egész nyáron szívesen lát. Persze úgy gondolta, hogy miután anyut beviszik a klinikára, én átmegyek hozzájuk. Tovább valószínűleg nem is gondolkodott, hisz' ha anyu egészségesen hazajön, nekem otthon a helyem. És különben is... (...) Miért nem jön át, s intézkedik ő? Tán el sem tudja képzelni, hogy milyen lelki vívódások játszódnak le bennem, s mennyi izgalom ér, s mégis utolsó percig reménykedek, hogy a klinikai kezelés nélkül is helyreáll anyu egészsége - míg megáll előttünk a mentő - s akkor a legnagyobb izgalom..., hisz anyu természetesen nem akar bemenni a klinikára..., s aztán már csak pár nap nyugtalanság, s végre a postás levelet hoz, amit már egy egész más anyu írt, majd egy-két látogatás, s 3-4 hét elteltével teljesen egészségesen, szinte újjáéledve jön haza az én drága anyukám. De sajnos, úgy látszik, sosem teljesen meggyógyulva, mert a fent leírtak , vagyis anyu betegségének lefolyása -az ésnszemszögemből nézve -, már sajnos elég gyakran megismétlődtek. - Lehet, hogy kicsit túl szigorú ítéletet mondtam M. néniről, s talán jogtalanul, hisz' végeredményben nagyon rendes nagynéni, törődik is velem, s én szeretem is, de most az érzelmek úgy fel vannak korbácsolva bennem, hogy a legsúlyosabb ítéletekre vagyok kész. Talán írnom kellene neki, megkérnem , hogy jöjjön, segítsen, - ezt meg is teszem ma, jó az ötlet. - Lehet, hogy jön, lehet hogy nem, én mindenestre megtettem akkor, amit tehettem e téren, ha írok. (De hát valóban "néma gyereknek anyja se, de nagynénje se... értheti a szavát! valóban. Én itt panaszkodok, csak a még némább naplómnak...)

Nem tudom, mikor jelentkezik ismét a régi, az álmodozó, kissé csapongó J. itt e Naplóban. Szeretném, ha mielőbb.

amiről legszívesebben nem írnék

1960. június 28. Kedd, késő délután

Az elmúlt napokról legszívesebben egy sort sem írnék, sőt azt szeretném legjobban, ha meg lehetne semmisíteni azokat, és minden úgy volna, mint mikor anyu még egészséges volt. Nem akarok panaszkodni, de kicsit túl sok volt a vállamon; a háztartás teljes mértékben és anyu ápolása. Most már jobban van, sokkal, mint kezdetben, de még mindig nem teljesen egészséges. S az ő "betegsége" sokkal kimerítőbb, mint bármely testi betegség, bár lehetséges, hogy ez még mindig jobb, mert nem veszi annyira igénybe a szervezetet, viszont ápolása kétségtelenül nehezebb. De nem is szeretek erről írni, mert nagyon izgat még az emlékezés is. Úgy sajnálom szegény anyut és nem tudom mit kéne tenni, hogy ne essen mindig vissza ebbe a betegségbe, illetve ne merüljön ki idegileg; nem tudom, hogy kéne megakadályozni. Jelenleg az bántotta, hogy a család ill. a rokonság szét van szórva, és hogy mennyire hiányoznak neki stb., stb., és talán hozzájárult a "kirobbanáshoz" június 20., amikor egybeesik anyu születésnapja és az évzáró

(Tavaly is ekkor lett beteg). Talán nem is lehet sokat tennem, de azt mindenesetre megígérem és meg is teszem, hogy soha többé nem fogom felizgatni semmivel (mert bizony eddig előfordult néha), nehéz lesz, lehetséges, mert könnyen felidegesíti olyan dolog is, amire egy erősebb idegzet nem is reagál, másrészt én is elég "ideges" vagyok, vagyis türelmetlen és nyugtalan. De nagyon fogok vigyázni ezentúl, (csak egészséges legyen anyukám).

-Ha anyu teljesen rendbejön (kb. 1 hét) , hozzáfogok a "vakációzás"hoz végre. Magdi néni egész nyárra meghívott, de természetesen e "bőkezű" meghívást nem veszem teljes mértékben igénybe, csak 2 hétig szeretnék ott lenni, hiszen anyut nem akarom itt hagyni "egyedül", mert általában búsul utánam, ha távol vagyok. (De sajnos még egyelőre ez csak álom.)

szereplések

1960. május 8. Vasárnap d. e. 10 óra

Jelenleg valóban sok mondanivalóm van, de attól félek, hogy nem fogom a legmegfelelőbben kifejezésre juttatni azokat, mely valamennyi örömhír, s két újságcikkel kapcsolatos. Az első április 29-én jelent meg "Szerdán rendezte meg a makói gimnázium a hagyományos József Attila emlékünnepélyt", s rám vonatkozó része: "G.J. nagy átéléssel és kitűnő technikával szavalta el a költő "Hazám" című versét. Előadása azt bizonyította, hogy a makói szavalók fejlődése jó irányban halad és jó kezekben van." (mellesleg megjegyezve: azok a bizonyos "kezek" nem léteznek illetve az enyéim) s továbbá: "A zeneszámok közül S.I. és G. J. hegedűszáma aratott megérdemelt sikert.)

Ennyit mond az újságcikk, s most jövök én:

E nevezetes nap örökké emlékezetes marad, s ehhez hozzájárul túlzsúfoltsága is. Kellő aláfestésül előrebocsájtom, hogy e tanévben egyáltalán nem szerepeltetett az iskola (talán egy sajnálatos félreértés miatt) s ezek után lásd , mi történt: - Az ünnepélyre készülnöm kellett zenekari- szólószámokkal és a Hazám c. verssel. De úgy látszik ez korántsem volt elég. A nevezetes napon 12 órás szünetben hívat Margit néni (a szomszéd osztály magyar tanárnője, aki a műsorokat szokta szervezni) : Tudod-e a Fiatal életek indulóját? -Nem. - válaszolok. - "U.i. be kellene ugorni ezzel a verssel délutánra. mert a szavaló megbetegedett. Ha nem, találunk mást, akkor beküldöm Nelli nénivel a könyvet, s majd magyarórán megtanulod." Símán is ment volna minden, ha N. néni nem "akar segíteni" rajtam, s így odaadta P. Marinak a könyvet, s a mikor óra végén felolvastatta vele a verset, majd velem, hogy mutassak rá a hibákra, úgy döntött, hogy mégis csak nálam kell maradni. (De legalább órán nálam lett volna az a vers!) 1-2-ig zenekar. A versből még egy szót se tudok, s 3-kor már a szobornál kell állnom, a város főterén, (akkor még ott állt költőnk szobra, amit mostanában helyeztek a gimnázium elé, ahova megjósolta...) "a nagy nyilvánosság előtt", s szavalni a legnagyobb lelkinyugalommal. Mielőtt hazamentem, 5 percet igénybevéve "megtanultam" a verset. Ez mutatkozott a legnagyszerűbb megoldásnak, mert így ki tudtam használni "a verssel a fejemben" azt az időt, ami a hazamenésemmel eltelt. Otthon kis idegeskedés, kapkodás, enni nem akarás. (Ez nagyon éles emlékként megmaradt bennem, szegény anyu hozza a kezében a z aranylón sárga húslevest, metélttésztával, jön utánam, én menekülök, ő könyörög, hogy legalább egy falatot egyek belőle, de én hajthatatlan vagyok, -bánt is utólag -csak a verssel törődök, képtelen lennék amúgy is enni, össze van szorulva a gyomrom. _ Lányomnak most elmesélve ezt a történetet, egyből ezt a kérdést teszi fel, de miért nem olvastad fel azt a verset, miért kellett mindenáron megtanulni, ilyen körülmények közt. - Hát... ez akkoriban elképzelhetetlen lett volna! Ma általános. Látom, országos, nemzeti ünnepeken is.) De ami fő, délután minden nagyszerűen ment, (amint azt a cikk is bizonyítja, amire visszatérve még annyit szeretnék mondani, hogy (nem tulajdonítok én túlzott jelentőséget az újságcikkeknek - mondjuk akkoriban nem bulvárlap volt a megyei lap, - másrészt egy nyitott dobozba összegyűjtögetett cikkekre valahogy ráömlött a tinta - úgyhogy talmiságuk ílymódon szimbolikusan az idők folyamán megmutatkozott e múló dicsőséget eltakaró kék foltokkal) N. néni ült az előadáson az újságíró mellett, s tőle tudom, hogy az mennyire el volt ragadtatva a szavalásomtól, s tüzetesen érdeklődött irántam, úgy hogy N. n. véleménye szerint "biztosan fel fognak karolni" (jaj! kik, hova? mi ez már megint? - Amúgy az újságíróval még összehozott a sors, már fiatal tanárként, amikor bejött az egyik magyar órámra, írni róla és -az igazgatónak javasolt legjobb magyar irodalom taníványomról, aki a méltán ült az osztályban József Attila egykori padjában - s aki jóval később a felesége is lett az újságírónak, s maga is újságíró, jelenleg is - így lettem én akaratlanul is "házasságközvetítő" , de némileg pályán elindító is...(?) Sajnos az újságíró már nem él...)

A szavalással kapcsolatban: végre sokat szerepelek: (Ennek nem örülhetett mindenki! Anyu a József Attila ünnepségen meghallotta a háta mögött ülő egyik tanár foga közt elmorzsolt rosszalló, gunyoros megjegyzését, mikor a Hazám-mal a színpadra álltam: "Már megint a G. !!" - rosszul is eshetett neki - hiszen rámtukmálták, s emiatt nem is ettem meg az ebédjét... mint tudjuk... )

A József Attila ünnepség előtt a Hazafias Népfront gyűlésén. (azóta levélben köszönték meg közreműködésem.) (gondolom merő formalitásból, hivatalosan)

Szombaton a Tavaszi Hangversenyen szintén kivettem részem a szereplésből. Zenekarban játszottam, szólót, és szavaltam. S a sikerem nagy volt. B. G. tanárnő szerint aznap "az egész város rólam beszélt" (azt hiszem, B. G. tanárnő szeretett túlozni, de tény, hogy mindig mindenről (pletykáról is) ő volt legjobban informálódva a városban). Vasárnap, május 1-jén szintén szavaltam. S ma délután fél ötkor a városi Anyák napja ünnepségen szintén fogok.

S végre! 15-én (egy hét múlva) meg lesz tartva a megyei szavalóverseny Vásárhelyen. Csak sikerülne! Olyan hatalmas vágyat érzek arra, hogy feltűnjek. (jaj, de rossz ez a szóhasználat!)

Vágyom a sikerre, az érvényesülésre. Nem tudom eldobni azt a gondolatot hogy színésznő legyek. Nem és nem. Hiába próbálkozik ellenvetéssel a rokonság minden egyes tagja. (Egyébként Laci bácsitól a napokban kaptam egy gyönyörű, hosszú levelet, amire okvetlenül vissza fogok még térni)

A másik újságcikk arról tudósít, hogy a Felszabadulási Seregszemle irodalmi pályázatán 2. díjat nyertem. (s 200 Ft könyvutalványt - akkor ebből rengeteg könyvet lehetett vásárolni!)

Lehet, hogy a fenti sorok száraz felsorolásnak tűnnek, de nekem többet jelentenek: a felemelkedés, a siker útjának parányi állomásait.

(Azt hiszem mégis csak eltúloztam a jelentőségüket! Minden (külső) siker átmeneti és talmi! és csak részleges. Az élet, a lét értelme valahol egészen máshol van. Azt hiszem elég hamar rá is jöttem. És elég hamar le is mondtam a -külső- sikerekről, önként! Talán még jobban is , mint kellett volna(?) De találtam helyette mást...)

E héttől kezdve menzás vagyok. vagyis a kollégiumban ebédelek, s így minden nap látom Őt. Illetve láthatnám, ha valami bámulatos erő nem venné le tekintetem minduntalan róla. Szeretem, de egyre jobban kezdem azt hinni, hogy nem Őt, hanem ezt az érzést. Olyan jó volna tudni, hogy Ő vajon mit gondol felőlem? A J. A. ünnepélyen a színpadon szavalva észrevettem Őt. Úgy nézett rám, olyan gyönyörűen, s olyan csodálatosan szép volt, hogy erőt kellett venni magamon, hogy folytassam a szavalást, beeéléssel, s elfelejteni azt a káprázatos, mély, szívbehatoló tekintetet. (Szerencsére sikerült.) ... S ha elgondolkodom ezen a különös szerelmen nevetnem vagy talán még inkább sírnom kellene. Ó, de szerencsétlen is vagyok én! Hát ez már örökké így lesz, hát valóban igaz az a mondás, hogy

"Aki elérhetetlen, azt örökké szeretjük." (?)

életem leírása (folyt.)

1959. március 30. Hétfő d. e. 9

Miután származásomról, rokonságomról beszámoltam, folytatom életem leírását onnan kezdve, hogy megszülettem.

Emlékezetemben nem élnek életem első évei, s mivel elég szomorú volt, jobb is így. Hamarosan aput munkaszolgálatba hívták, minket pedig

deportáltak Német országba (rosszul írtam: Strasshoffba (Ausztria), Zlabingsba, Theresienstadtba), azért, mert zsidóknak születtünk. (az indoklás, már megfelelt a valóságnak: ez épp elég "ok" volt... hm...

Mi visszatértünk, de édesapám (Borban) meghalt. (ez az adat sem elég pontos a helyet illetően, bár valóban Borban volt munkaszolgálatos apám, de már az "erőltetett menet"ben, amikor hajtották őket Németország felé, a felszabadító csapatok előtt, a tábor felszámolása után, útközben - valószínű Cservenkánál - ölték meg egy tömegkivégzés alkalmából. Csak úgy.)
(Egyébként tavaly mégis csak megírtam első éveim -deportálásom- történetét, különböző inspirációkra: lásd http://esztertaska.blogter.hu/?post_id=115788
majd megjelent a Sós kávé c. antológiában - Novella kiadó, 2007.)
Készül a folytatás is: "deportálásaIm története"... mert hogy

-metaforikusan legalábbis - nincs vége!) -Rövid ideig Pesten laktunk. Itt Makón óvodába jártam. 4-5 éves koromban. (Már Pesten is! El is vesztem... De meglettem!) Anyu hosszabb ideig betegsége miatt Pesten, klinikán tartózkodott. Én addig Erzsi néninél laktam, s napközibe a "mizrachiba" (zsidó szervezet) jártam. (és befonták a hajam:

Az udvarunkban , 5 és fél évesen,azért fordulok félre, mert szemembe sütne a Nap, és Ottó , unokabátyám, a kép készítője mondta, tegyek így - mögöttem balról: Erzsi néni, Ottó szülei: Lili néni, Sándor bácsi és Anyu . (újra itthon!)

(itt már jobbak a Nap-viszonyok)



ez műtermi kép (6 évesen kb)

Aztán jöttek az iskolás évek, a tanulás , nyári vakációk.

elsős osztálykép
1951. június 21. vakáció előtt, 8 és fél évesen

harmadikos osztálykép

Anyuval

vállallati karácsonyi azaz "télapó" ünnepségen (Anyu munkahelyén, ahol adminisztrátorként dolgozott) ugyanaz az alkalom pár évvel később:

Mindig "kitűnő" tanuló voltam. (Egy kivétellel: hatodikban rajzból négyest kaptam, de ennek külön -szomorú- története van!) Nyáron általában strandoltam, rokonoknál vagy a Balatonnál nyaraltam.

Strandon, (Maros part) Erzsi nénivel

Tomiéknál , vasárnapi ebéd után, az udvarukban: Erzsi néni, Anyu, én, Aranka néni, Rózsi néni (Tomi anyukája), Aranka néni - elől kisPéter: Tomi unokatestvérem unokatestvére

a főtér szőkőkútjánál matrózruhában

népitáncos ruhában, iskolai szereplésen


a "tömegben" Csipkerózsikáék királyi udvarában)

"az úttörő jól tanul" illetve olvas -kertben, kiscicával

szemközti szomszédlány kapujában (ő már gimnazista, nem-úttörő)

Sz. Sári barátnőmmel-osztálytárssal, már nem úttörőruhában - ereszünk alatt

még mindig általános iskolásan , az udvarunk végében, késő délután csak itt süt a Nap

S ezzel eljutottam a mához. (már én is gimnazista vagyok, másodikos ) Most itt ülök az ablak elé tolt asztalnál, s írok miközben várom a húsvéti locsolkodókat (u. i. húsvéthétfő van). (kevés a z időszerű gimista képem, itt, egy évvel késöbb, de megint húsvét hétfőn, a padláslétrán a locsolkodók elől épp vidáman menekülve:

a legelejéről

1959. március 29. vasárnap d. e. 11 óra

Most egy kis összegezést szeretnék csinálni. Szívesebben folytatnám a tegnapi témát, de nincs semmi értelme, csak felizgatnám magam, s biztosan te is unnád.

Tulajdonképpen te k. Naplóm, aki a legbizalmasabb barátom vagy, jóformán semmit nem tudsz az életemről, csak azt amit ide bejegyeztem, vagyis amit 1957. június 14. óta érdemesnek találtam bejegyzésre, de ezek nem derítenek fényt az 1957. június 14. előtti eseményekre. Most igyekszem pótolni a hiányosságot

A legelején kezdem.

1943. január 11-én, Makón láttam meg a napvilágot. Nem a legjobb időben, különösen nekünk, zsidóknak volt ez válságos idő. Édesapám

(Gonda Károly), Budapesten született, ott is élte le élete nagyobb részét. Édesapja (Dr Gonda Jenő) ügyvéd volt, ki jóval születésem előtt tragikus körülmények közt halt meg. Nagymamám, (aki jelenleg Hollandiában él, s rendszeresen levelezünk egymással), Berlinben végzett Zeneakadémiát. László, édespám öccse (akiről már írtam), annak idején szökött otthonról színésznek. Táncművész és rendező, s a háború után a Royal színház igazgatója volt Budapesten. 1947 körül (vissza)ment Hollandiába, s mint holland állampolgár turnézik a leggyönyörűbb helyeken feleségével, s táncművészetével óriási sikereket arat. - Apukám jogot végzett. -

Édesanyám miután elvégezte az érettségit, tovább szeretett volna tanulni, de a "numerus clausus" miatt nem tehette. (Szakmát tanult: fehérnemű- és fűzőkészítést.)

(Anyu (Lőwinger majd Ladányi Ida) még lánykorában, két unokatestvéremmmel: Verával és Ottóval)

ezt a képet utólag kapta vissza a barátnőjétől, a háború után, a dátum rajta: 1941. III. 3. (következő évben ment feleségül apukámhoz , s a rákövetkező évben (9 hónapra) születtem.

Az ő édesapja fakereskedő volt. Nagymamám szegedi lány volt. (Nagyapámék úgyszintén...)

Nagyszüleim (Bárány Mária és Lőwinger Miksa)

Öt gyerekük van, őrájuk is büszke vagyok, csak felnézhetek rájuk. A legidősebb Lili, Ladányi Sándorné, 2 gyereke van, akik már nem is gyerekek. Canadában élnek. Lánya: Vera 2 fiú édesanyja, Ottónak pedig ebben az évben június 7-én lesz az esküvője Hollandiában, melyre Lili néniék is át fognak jönni Európába, és így lehetséges, hogy találkozni fogunk. - Korban Lili néni után következik Gyuri bácsi. Ő 1957 májusáig Makó legjobb ügyvéde volt, addig amíg nem ment el Rómába, fiacskája, Tomi után, aki itt joghallgató volt.(Szegeden) 56. novemberében Montreálba ment. - Magdi néni anyunál 2 évvel fiatalabb, de ő már nagymama. 2 gyerek édesanyja, első férje meghalt, (aki Lili néni férjének a testvére volt.) Fia: Péter Szegeden volt orvostanhallgató. Jelenleg Canadában orvos. Lánya: Dóra Debrecenben él, testnevelő tanár egy gimnáziumban, férje: Vámos István, van egy nagyon aranyos, okos kisfiuk: Andriska. - A legfiatalabb Lőwinger azaz (magyarosítva) Ladányi csemete Feri bácsi. Budapesten jogtanácsos, nős persze (felesége Szigetvári Aranka), gyerekük Ági, nagyon szép, okos kislány, jövőre kerül iskolába.

A rokonsághoz tartozik még 2 nagynéni és 1 nagybácsi (anyai nagymamám testvérei) Erzsi néni (Makó), Aranka néni (Szeged), Pista bácsi (Budapest) Anyu unokatestvére: Dr Bagyóné, aki hegedűművésznő, tanít is, és az Operaház zenekarában prím hegedűs, Rózsadombon lakik egy gyönyörű villában. Éva néni is anyu unokatestvére. 3 gyerekük van (csak a legkisebbet ismerem).

utolsó napja az 58-as évnek

1958. december 31. Szerda ebéd után

Utolsó napja az 1958-as évnek a mai. Este rádióhallgatással és nagyobb méretű ünnepi vacsorával búcsúztatjuk el az óévet, (Erzsi néni is velünk fog szilveszterezni), s ha majd eljön a 12 óra, a nagy forduló, új, nagy reményekkel nézünk az új év elé, ami még nem tudjuk, mit tartogat számunkra, de ilyenkor csak "jó"-ra szabad gondolni, sőt a legjobbakra.

Hogy én mit várok az új évtől?

"Kitűnő " bizonyítványokat mind a gimiben, mind a konziban. (Nomeg a félévi értesítőkbe is természetesen "kitűnő"t.)
Egy jó barátot (miután a barátnőkben csalódtam.)
Találkozhassam végre Hollandiában élő rokonaimmal: nagymamával és Laci bácsival (ő apukám testvére):
Ez a kívánságom már nem lebeg annyira messze, mint régebben, azaz egy újságcikk megjelenése előtt.
A "Magyar Nemzet" karácsonyi számában olvastuk többek közt a "Karácsonyi revű" cím alatt:
(Idézek:)

"Öles plakátok hirdették Bécs utcáin az egyik varieté műsorának attrakcióját: CLARISSE AND LESLIE GONDA (holland). Húsz perces számuk van, a klasszikus tánctól az akrobatikáig. Műsoruk végén kigúnyolják az amerikai rock and rollt. Kik ezek a kedélyes hollandus művészek? Clarisse: Szamosi Klára és Leslie Gonda: Gonda LÁszló. Tizenöt év óta járják a világot. Minden vágyuk, hogy jövő évben Budapesten is szerepelhessenek. Gonda, az egykori népszerű budapesti táncművész és rendező nyolcvanöt éves édesanyjával látogatott el Bécsbe. A vígkedélyű matróna egyik este a mellettünk lévő asztalnál vacsorázott. Ez volt a menűje: töltött paprika, káposztáskocka külön borssal, három deci badacsonyi Kéknyelű. S mikor mindezt elfogyasztotta, magához hívta a bécsi cigány- prímást, és magyar nótákat énekelt."

( Sajnos mégsem találkoztam az új évben (sem) velük, csak majd '64-ben, én mentem ki hozzájuk egy nyárra - de akkor már nagymama nem élt... )

1957. december 25. Szerda 12 ó.

Ami a bálat illeti, elég jó volt, de azért jobb is lehetett volna. A tánciskolás fiúk közül egy-két kivétellel minddel táncoltam, de más fiúkkal egyáltalán nem, igaz, nem is nagyon voltak, s azok közül is csak Sz. Lacit ismerem személyesen. (IV.-es, a gimi zenekarban együtt hegedültünk. )

11-ig tartott, de mi már 1/2 10-kor elmentünk. Nagy-nehezen hazavánszorogtam, a cipőm borzalmasan nyomta a lábam.

A bál előtt volt a chanuka ünnepély, amelyen hegedültem. Az új, világoskék kardigánban voltam (emlékszem, 400 Ft-ért vette anyukám, ez akkor nagy pénznek számított, csak "ünnepi" alkalmakra ve(he)ttem fel ezt az igazán finom darabot), nomeg a fehér pulóverban és a sötétkék rakott szoknyámban. (Nem volt ott sem M.M., se L.P.) (A két -általam számontartott- zsidó gimnazista fiú.) Szép csomagot kaptunk. Aranka néni is ott volt Erzsi nénivel, u.i. aznap délelőtt megérkezett. (Aranka néni Szegeden élt, Erzsi néni testvére, anyai nagymamám testvérei, eredetileg mindannyian Szegeden laktak.)

Erzsi néni és Aranka néni közt az udvarunkba(a kép kissé régibb keletű, mint a bejegyzés)

Már 3 nap eltelt a szünetből, hozzáteszem elég hamar.Remélem ez a mai nap is letelik épp olyan hamar, mert már nagyon várom a holnapot, az utazást. Pontosan 24 óra múlva indul a vonatunk. Anyu is utazik holnap, de ő Vásárhely felé, Magdi néniékhez.

Tegnap írtam F. Zsuzsának. Elhatároztam, hogy a mai napot úgy töltöm el hogy nem csinálok semmi olyat , ami nem kedvemre való. Utóvégre egyszer egy évben meg lehet tenni ezt is, mikor hazajövök Pestről egy hétig szívósan kell tanulnom, mert a szünet többi, hátralevő részét Vásárhelyen fogom eltölteni, s ott igazán nem akarok tanulni. (Úgy látszik, már elegem volt belőle!) Borzalmasan kíváncsi vagyok Dóra kisfiára. (nagyon szerethettem a kisgyerekeket, rajongásig.-F. Zsuzsa is akinek a levelet írtam, egy olyan aranyos kisfiúnak volt az anyukája, akit nagyon sokat pesztráltam,

és nagyon nagy örömmel. Sokat volt a nagymamájánál, (F. néninél),aki abban a házan lakott - közel hozzánk - ahol Erzsi néni is (amit eredetileg szintén nagyapa építtetett). Itt, a képeken, nálunk van a kisfiú: Pistike, az udvarunkon, még 56 nyarán lehet, hiszen disszidáltak, s a levelet már Amerikába írtam neki(k). (ott már nem Pistikének, Steven-nek hivták)

Pistike Anyu ölibe'

"hegedülünk"

1957. november 23. Szombat du. 4

Onnantól kezdve folytatom, ahol a múltkor abbahagytam. Tánciskola előtt szerepeltünk. Nagyon tetszett mindenkinek a játékunk. Magnetofonra is felvették. Tánciskola után nem mentünk vissza... Most vettem észre, hogy ezt a napot már megírtam.

Vasárnapi szereplésünkkor tudtam meg, hogy december 15-én Szegedre megyünk, 27-től 30-ig pedig Pesten fogunk szerepelni. Már előre nagyon örülök mind a két útnak, de különösen a pestinek. A vasárnapi műsor nagyon szép volt. Budapestről lent volt az adventi kórus. Egy nő hegedült, de gyönyörűen. S direkt figyeltem magam, hogy minél tovább hallgattam a játékát, annál inkább eltörpült a tudása mellett az, hogy arca nem volt szép. Egy férfi szavalt. Olyan művészi átéléssel,hogy joggal mondhatom, sok, nagyon sok színész van, akinek dícséretére válna, ha úgy tudna előadni.- Mivel továbbra is fogunk szerepelni, a vasárnapi próbák maradnak.

A tegnapelőtti este olyan élményt tartogatott számomra, amilyenben még nem volt részem. Ez az élmény egy színházi közvetítés volt. Címe: Anna Frank naplója. Főhőse egy 13 éves zsidó kislány, a darab tulajdonképpen az ő megtalált naplójának az átdolgozása. Tehát megtörtént esemény volt. Két család 2 évig egy amsterdami raktárban él. Odamenekültek, hogy megmentsék életüket. De sajnos hiába. Nagyon magával ragadott a darab. Összeborzadtam, amikor arra gondoltam, hogy hány és hány zsidó családnak lett ugyanolyan szomorú vége, de nem is kell olyan messze mennem, hisz apukám is élhetne most is, és még meddig, ha nem lett volna háború, zsidóüldözés. Jaj, borzalmas ez. Nem is jó erre gondolni, úgy összeszorul a szívem.

(A napokban épp Anne Frankról írtam, a jelenlegi napiblogomba , s hasonlóképp....)---

Anyu ma jött meg Vásárhelyről. 3 napig ott volt, mert Magdi néni beteg lett. Hozott Gyuri bácsiéktól levelet. Bizony elég szomorú hangú a levél.

Délelőtt Arany János ünnepély volt az iskolában. A Szózatot és a Bánk bán egyveleget játszottuk el.

1957. november 12. Kedd e 1/2 6

Anyu moziban van, a "Nagy kísértés"-t nézi, amit én 3 éve Pesten láttam. Jó film. Nem azért vettem elő a naplóm, mintha nem lenne más dolgom, mert még ma nem tanultam, s R. Marinak is kéne írni, nem is beszélek arról, hogy hegedülhetnék is, de hát mindezt csinálhatom, ha Anyu hazajön.

Délután a sorozáson szerepelt a zenekar. Tegnap is az egész délután hegedüléssel ment el, de ez sem az én egyéni gyakorlásom volt, hanem Kovács-nál (épp aktuális hegedűtanárom, aki egy kis zenekart is szervezett tanítványaiból) volt próba 3-6-ig (beleszámítva az utat is.) Bementem Erzsi nénihez, de hamarosan hazajöttem a könyveimért, aztán tovább itthon maradtam, megcsináltam az írásbeli mértant és kémiát, és csak ezután mentem vissza. Ott megtanultam az oroszt és földrajzt, közben a rádiót is hallgattam. Anyu csak 1/2 10 körül jött meg a "Szülők Akadémiájá"-ról. Mesélte, hogy S-né mellett ült, és hogy az ő fia, a Csaba engem otthon mennyire dicsért, helyesebben nem engem, hanem a tudásomat. Én komolyan ezen a téren egyik meglepetést a másik után kapom. Itt van egy másik eset is. Vasárnap megkezdődött a tánciskola. Szünetben odamentem Anyuhoz. Ott ült nem messze tőle M. Márta anyukája, s odaszólt hozzám: "Gyere már közelebb Julikám, hadd nézzelek meg, mint az osztály lángeszét!" (Brrrr) Ha már itt tartok a tánciskolánál, írok róla egy keveset. Ha jól számoltam össze: 32 lány és 18 fiú jár, de azért úgy lett megcsinálva, hogy minden lány 5 páros tánc alkalmával csak egyszer táncolt lánnyal. Már az első órán 2 táncot megtanultunk: a csárdást és a foxtrottot. (...)

Tegnap latinból, matematikából dolit írtunk. Mind a kettőbe becsúszott egy kis hiba, de azért remélem még 5-ös lesz.

Gyuri bácsiéktól már rég jött levél (Rómából), kezdünk izgulni. Magdi néninek is már át kellett volna jönnie Makóra. Feri bácsi se írt. igaz, hogy nekünk kéne már válaszolni nekik, de Erzsi néninek se írtak. (ő közös nagynéni). Lehet, hogy csak a véletlen műve ez, s nincs semmi baj sehol, de az is lehet, hogy összefüggés van köztük. (Azt hiszem nem volt semmi különös, csak mindig aggodalmaskodhattunk... )

Az írógépet elhoztuk az irodából (Gyuri bácsi irodájából , az Ügyvédi Munkaközösségből, aminek a vezetője volt, mielőtt elutaztak, azaz kivándoroltak)

1957. október 18. folyt.

A szünidő hátralevő pár napját teniszezéssel, hegedüléssel, "fogfájással" töltöttem el. Persze mást is csináltam. Így írtam 4 zenedarabot, amelyek -nem csak az én megítélésem szerint - elég jók. Jártam fürdőbe is. Talán összesen 5-ször voltam. Az utolsó 3 napon (zenekari) próbát tartottunk az évnyitóra. Türelmetlenül vártam ezt a napot. Szerencsére mégis (Anyu közbenjárására) a"b"-be, tehát D. tanár úr osztályába kerültem. (Lehet, hogy mégse kellett volna "beavatkozni" a sorsba? Mindig utólag látjuk... D. tanárúr nagyszerű pedagógus volt! És nagyszerű ember. Nagyszerű matematika tanár! Aki egy ilyen száraz tárgy szépségére is képes volt rávezetni bennünket! Csakhogy én magyar szakos lettem - az "á"-ban pedig egy ugyancsak nagyon jó magyar tanár volt az osztályfőnök, akinek magyar szakkörére jártam ugyan... Viszont igaz, ami igaz még a gimi zenekart is a mi osztályfőnökünk (az én - anyám által- nekem is kiharcolt osztályfőnököm vezette - mivel hogy Békéstarhoson járt középiskolába , ami egy zenei Mekka volt akkoriban. Én a zenekarába már általános iskolás koromban is jártam - mint a naplószövegből is kitűnik. Természetes, hogy én (is, főleg) szerettem volna hozzá kerülni. Végül is nem bántam meg. De mai fejemmel nem avatkoznék be... A sors jobban tudja...(?) Bár ez is lehet veszélyes felfogás, veszélyes helyzetekben egyáltalán nem szabad(na) megadni magunkat a "sorsnak", pláne, ha emberek vannak a hátterében... De ez a gondolat itt most messzire vezetne.

A lényeg: anyám mindig mindent elintézett, amit jobbnak vélt/ünk. És ő nem is adta meg magát (magunkat) a "sorsnak". Még a koncentrációs táborban sem. És még nagyon sokáig....)

(Azóta) már 16 db 5-ösöm van, s más jegyem nincs is, csak 5-ös. Az osztályban én vagyok az egyedüli ilyen. Csak végig megtartsam, mert muszály (sic! és hullámos vonallal aláhúzva), minden szempontból muszály (megint!) kitűnőnek lennem végig. De remélem, hogy sikerülni is fog.( Valóban "sikerült" is. De vajon miért volt ez ennyire fontos?!? mi lehetett az a "minden szempont"? bejutás az egyetemre... megfelelés (?)... ma már ezt is másképp gondolom..., de nem biztos, hogy most van igazam, és nem is lehet mai fejjel az akkori időkben gondolkodni igazán...)

Belekapcsolódtam a Országos Matematikai Feladat megoldó versenybe. (Ez biztos osztályfőnököm erős behatására is történhetett, bár amúgy is szerettem a matematikát - is. Már általánosban is csináltam pluszfeladatokat..., mint irtam is.) Szeretnék itt is szép eredményt elérni. Az eddigi gyakorlatokat még mind megoldottam. A versenyzők neveit meg lehet találni a minden hónapban megjelenő "Matematikai Lapokban", s nevük mellett pontjaik számát. A mi iskolánkból - a többihez viszonyítva - igen sok tanuló versenyzik. Azt hiszem, hogy ez Domokos tanár úrnak is köszönhető) (Hát persze...) Külön versenyeznek az elsősök, másodikosok, harmadikosok, negyedikesek, de a példás I.-II.-nek és III. IV.-nek egyformák. Az iskolából IV.-ből Pásztor Erzsi,

Medgyesi Laci, Leipnikker Peti (aláhúzva) és Tóth Zsuzsa, III.-ból S. Nagy Erzsi, II.-ból Müller Miksa (aláhúzva ő is), I-ből B. Tamás és én, s lehet, hogy még Somlai és Rácz Edit is. Ez a Müller Miksa zsidó fiú (egyébként L. Peti is). Vásárhelyről költöztek ide az idén. Csak látásból ismerem, a templomban és az iskolában szoktam néha látni...

Eszembe jutott, megnézem itt a google-ba, mi történhetett vele, gimi óta, mert azóta se tudok róla semmit... Egy 1958-as "tablón" találtam meg a fényképét! Elég nehezen jöttem rá, hogy a KÖMAL vagyis hogy épp a középiskolai matematikai lapok egykori legjobb megoldóinak a tablóján látom viszont, mint gimnazistát. (Semmi mást nem találtam róla.... De azért ennek is örülök, ez így korabeli illusztráció mai módon, íme a múlt transzponálása a jelenbe : (mint a blogom)

Egy hete Szegedre mentünk át tanulmányi kirándulásra. Remek volt. Színházban is voltunk. Szinte meglepődtem attól, hogy milyen szép a színház. Bár láttam egy pár éve, de akkor nem tűnt fel annyira a szépsége.

Egy hét múlva megkezdődik az iskolában a tánctanfolyam, melyre én is jelentkeztem (pár napos tépelődés után). Majd szombaton 5-től 7-ig, és vasárnap 3-tól 5-ig lesznek a táncórák tartva 6 héten át. Kb. a szünet kezdete előtt pár nappal fog befejeződni.

Magdi néni és Laci bácsi kb. 2 hete itt voltak nálunk, s akkor Magdi néni Anyut és engem meghívott hozzájuk addig amíg a téli szünet tart. Dóra, az ura, és a kis Andris is ott lesznek. nagyon kíváncsi vagyok már a legifjabb unokaöcsémre. (hm... jelenleg Afrikában diplomata, de már nem is ő a legifjabb unokaöcséim közül)

az első napló se első?

Na végre a sok papírdoboz közül az egyik legalján megtaláltam az elsőnek hitt naplóm. Nagyméretű, zöld spirálfüzet, eredetileg unokabátyámé volt, ott van a vignettán az ő neve is, alatta az évszám: 1956. Ez alatt az én nevem, s alatta: 1957-1961. Ez alatt az idő alatt írtam ebbe -másodéves jogász unokabátyám disszidálása után - a naplóm, 13-18 éves koromig, az általános iskola utolsó napjaitól az egyetem első napjaiig.(a gólyabálig)

Unokabátyám kb. így nézett ki , mielőtt elhagyta az országot:

Ezt a képet nem sokkal távozása előtt csinálta az udvarukból; rólam és a szomszéd kislányról- ő a kisebb, s azóta szintén messzire, Miamiba került - orvos-pszichiáter ):

Egyébként unokabátyám épp a napokban telefonált Montreálból, egész röviden, majd ha jobban lesz újra hív, de épp most jött ki a kórházból, s még megy is vissza vizsgálatra, mert "agyvérzése" volt - mint mondta; de remélem, csak az angol nyelvű diagnózis nem pontos fordítása miatt használta ezt a tényleg riasztó szót... legközelebb rá is kérdezek. Az örökölt füzetet még ő számozta végig 1-157. oldalig, de egy szót se írt bele, gyorsan kellett utaznia... Valószínűleg ő nem naplót írt volna bele, hanem irodalmi alkotásokat, mint ahogy maradtak itt legépelt versei is (amik egy részét meg is zenésítettem), meg azóta, kintről is kerültek vissza régi s újabb művei: versek, ("Vándorlásaim") tanulmányok. De kiszakadva az anyanyelvi közegből, nehéz dolog ez... Kiszakadva a helyről, ahova születtünk, is nehéz... lehet. Bár ... ott azaz itt! maradni, itt élni is az... Csak, talán, mégis csak egyszerűbb és természetesebb... (?) Még akkor is, ha mindig vannak, most is, akik ezt kétségbevonják. De a haza, akkor is a haza... S ez az érzés bennünk van. Mi határozzuk meg, nem más! "Mi újság Makón?" - mindig ezzel a kérdéssel veszi fel unokabátyám is a telefonkagylót... és általában évente el is jön Makóra (mint pl. tavaly is:)

De nyissuk csak ki ezt a füzetet! Keressük fel "ifjúságom"... Nézzük meg mi újság volt, Makón, :

1957. junius 14-én, péntek 6 órakor, amikor is:

"Ismét elhatároztam, hogy naplót vezetek. (ezek szerint nem először! bár úgy emlékeztem, hogy ez az első naplóm, de a korábbinak nyoma veszhetett, bár a bejegyzést tovább olvasva nem lehet nagy kár érte:) Most már biztos nem olyan unalmas dolgok kerülnek bele, mint ha a tanévben vezettem volna. Holnap lesz az utolsó tanítási nap, s utána jön a várva várt szünidő, ami -most legalábbis úgy néz ki - kellemesen fog eltelni. A Balatonra megyünk (Gyuri bácsi jóvoltából. (ő említett unokabátyám apukája, anyukám bátyja, ki feleségével együtt röviddel fiúk disszidálása után utánamentek - elutazások előtt -ajándékba- befizettek nekünk egy IBUSZ nyaralást), visszafelé pedig 1 hétig Pesten leszünk. (másik nagybátyáméknál, anyukám öccsénél )

Holnap ballagunk. De semmit nem tudunk. Magda néni (osztályfőnökünk s egyben tornatanárunk) "jóvoltából". Délelőtt csináltuk az emléklapokat, és készültünk a torna vizsgára. 12-től 1-ig lett volna tornaóránk, 1-2-ig osztályfőnöki, de M. néni csak 1/4 2-kor jött fel az osztályba. Mi persze zajongtunk, s ő erre hazaküldött bennünket, anélkül, hogy valamit is mondott volna a holnapi nappal kapcsolatban. De majd csak lesz valahogy.

D.u. 3-ra a Szegedi utcai iskolába kellett mennem rajzverseny díjkiosztásra. O. Zsuzsa lett az első. Én csak dicséretben részesülök, az oklevelet meg évzárón kapom meg.

7-kor volt megtartva a hegedű órám. B. N-nével próbáltuk a hangversenydarabokat zongorával. Először bizony nem nagyon ment együtt.

Izgatott vagyok. Hogy s mint lesz holnap...