Az "Ideál"

1960. október 2.

Osztályfőnökünk ismételt felszólításának, és a magam kiváncsiságának, érdeklődésének engedve elolvastam tegnap (hosszúnap volt, engesztelőnap -egész napos bőjt - valamivel agyon kellett csapni az időt) a "Lányok könyvét". Nem akarok kritikát mondani a könyv felett, anélkül is már épp elég unalmas e napló tartalma. Egyetlen rész ragadott meg leginkább, amelyet elég közvetlen kapcsolatba lehet hozni velem, az érzéseimmel. Ez a rész az "Ideál" alcímet viselte, s arról szól, hogy egy egész osztály rajong tanárjáért, s ez a rajongás közel áll a szerelemhez. A dologból majdnem baj lesz, de az írónő, s a szereplők közül az emberségesek - megértik a lányokat, s nem hogy elítélnék, értékelik rajongásukat. (csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy a Tanár úr 40 éves, nős ember, s jellemvonásai szinte azonosak - (nem Ővele) - T. tulajdonságaival - orosz tanár, férfias hang, zöldes-szürke "drágakő" szem, őszülő haj, gúnyos, flegmával írja be a jegyeket - olyan jót nevettünk ezen, amikor Irmával rájöttünk. Végeredményben egy kicsit tisztábban látom az én "kérdésemet", s mintegy bizonygatni akarom (a könyv hatására) magamnak, hogy az én "szerelmem" is "csak" rajongás volt, s Ő nem "szerelmem tárgya" volt, hanem csak "Ideál" . Nem is tudom, miért beszélek múlt időben, de talán így a helyesebb. - Nagyon ritkán látom, s olyankor olyan ösztönösen (de azért ésszerűen) viselkedem, hogy úgy figyelhetem meg magam, mint valami idegen személyt. Valamelyik nap 1 óra felé (magyar szakkör) előtt, a könyvtárba akartam felmenni, de a lépcső előtt meg kellett állnom, mert rengetegen jöttek le, és képtelenség lett volna velük ellentétes irányban közlekednem, illetve törtetnem. Hát egyszer csak Őt ismerem fel a diákseregben. (az igazgatóhelyettessel). Alighogy felismertem, "balra át, lépés indulj!" (Tereprajz a megértés érdekében)

(Itt a papírnaplóban következik egy ceruzás rajz, iránymegjelölésekkel)

Nagyon jelentéktelen, de rám jellemző ez a kis - epizódnak sem nevezhető - semmiség. - Úgy gondolom, az egész dolog csak idő kérdése, vagyis az fogja eldönteni helyzetemet, ha valaki az ő helyébe lép. De ki lesz az? (Tulajdonképpen, ha úgy vesszük állandóan szerelmes lelkiállapotban kellett lennem! ?)

szereplések

1960. május 8. Vasárnap d. e. 10 óra

Jelenleg valóban sok mondanivalóm van, de attól félek, hogy nem fogom a legmegfelelőbben kifejezésre juttatni azokat, mely valamennyi örömhír, s két újságcikkel kapcsolatos. Az első április 29-én jelent meg "Szerdán rendezte meg a makói gimnázium a hagyományos József Attila emlékünnepélyt", s rám vonatkozó része: "G.J. nagy átéléssel és kitűnő technikával szavalta el a költő "Hazám" című versét. Előadása azt bizonyította, hogy a makói szavalók fejlődése jó irányban halad és jó kezekben van." (mellesleg megjegyezve: azok a bizonyos "kezek" nem léteznek illetve az enyéim) s továbbá: "A zeneszámok közül S.I. és G. J. hegedűszáma aratott megérdemelt sikert.)

Ennyit mond az újságcikk, s most jövök én:

E nevezetes nap örökké emlékezetes marad, s ehhez hozzájárul túlzsúfoltsága is. Kellő aláfestésül előrebocsájtom, hogy e tanévben egyáltalán nem szerepeltetett az iskola (talán egy sajnálatos félreértés miatt) s ezek után lásd , mi történt: - Az ünnepélyre készülnöm kellett zenekari- szólószámokkal és a Hazám c. verssel. De úgy látszik ez korántsem volt elég. A nevezetes napon 12 órás szünetben hívat Margit néni (a szomszéd osztály magyar tanárnője, aki a műsorokat szokta szervezni) : Tudod-e a Fiatal életek indulóját? -Nem. - válaszolok. - "U.i. be kellene ugorni ezzel a verssel délutánra. mert a szavaló megbetegedett. Ha nem, találunk mást, akkor beküldöm Nelli nénivel a könyvet, s majd magyarórán megtanulod." Símán is ment volna minden, ha N. néni nem "akar segíteni" rajtam, s így odaadta P. Marinak a könyvet, s a mikor óra végén felolvastatta vele a verset, majd velem, hogy mutassak rá a hibákra, úgy döntött, hogy mégis csak nálam kell maradni. (De legalább órán nálam lett volna az a vers!) 1-2-ig zenekar. A versből még egy szót se tudok, s 3-kor már a szobornál kell állnom, a város főterén, (akkor még ott állt költőnk szobra, amit mostanában helyeztek a gimnázium elé, ahova megjósolta...) "a nagy nyilvánosság előtt", s szavalni a legnagyobb lelkinyugalommal. Mielőtt hazamentem, 5 percet igénybevéve "megtanultam" a verset. Ez mutatkozott a legnagyszerűbb megoldásnak, mert így ki tudtam használni "a verssel a fejemben" azt az időt, ami a hazamenésemmel eltelt. Otthon kis idegeskedés, kapkodás, enni nem akarás. (Ez nagyon éles emlékként megmaradt bennem, szegény anyu hozza a kezében a z aranylón sárga húslevest, metélttésztával, jön utánam, én menekülök, ő könyörög, hogy legalább egy falatot egyek belőle, de én hajthatatlan vagyok, -bánt is utólag -csak a verssel törődök, képtelen lennék amúgy is enni, össze van szorulva a gyomrom. _ Lányomnak most elmesélve ezt a történetet, egyből ezt a kérdést teszi fel, de miért nem olvastad fel azt a verset, miért kellett mindenáron megtanulni, ilyen körülmények közt. - Hát... ez akkoriban elképzelhetetlen lett volna! Ma általános. Látom, országos, nemzeti ünnepeken is.) De ami fő, délután minden nagyszerűen ment, (amint azt a cikk is bizonyítja, amire visszatérve még annyit szeretnék mondani, hogy (nem tulajdonítok én túlzott jelentőséget az újságcikkeknek - mondjuk akkoriban nem bulvárlap volt a megyei lap, - másrészt egy nyitott dobozba összegyűjtögetett cikkekre valahogy ráömlött a tinta - úgyhogy talmiságuk ílymódon szimbolikusan az idők folyamán megmutatkozott e múló dicsőséget eltakaró kék foltokkal) N. néni ült az előadáson az újságíró mellett, s tőle tudom, hogy az mennyire el volt ragadtatva a szavalásomtól, s tüzetesen érdeklődött irántam, úgy hogy N. n. véleménye szerint "biztosan fel fognak karolni" (jaj! kik, hova? mi ez már megint? - Amúgy az újságíróval még összehozott a sors, már fiatal tanárként, amikor bejött az egyik magyar órámra, írni róla és -az igazgatónak javasolt legjobb magyar irodalom taníványomról, aki a méltán ült az osztályban József Attila egykori padjában - s aki jóval később a felesége is lett az újságírónak, s maga is újságíró, jelenleg is - így lettem én akaratlanul is "házasságközvetítő" , de némileg pályán elindító is...(?) Sajnos az újságíró már nem él...)

A szavalással kapcsolatban: végre sokat szerepelek: (Ennek nem örülhetett mindenki! Anyu a József Attila ünnepségen meghallotta a háta mögött ülő egyik tanár foga közt elmorzsolt rosszalló, gunyoros megjegyzését, mikor a Hazám-mal a színpadra álltam: "Már megint a G. !!" - rosszul is eshetett neki - hiszen rámtukmálták, s emiatt nem is ettem meg az ebédjét... mint tudjuk... )

A József Attila ünnepség előtt a Hazafias Népfront gyűlésén. (azóta levélben köszönték meg közreműködésem.) (gondolom merő formalitásból, hivatalosan)

Szombaton a Tavaszi Hangversenyen szintén kivettem részem a szereplésből. Zenekarban játszottam, szólót, és szavaltam. S a sikerem nagy volt. B. G. tanárnő szerint aznap "az egész város rólam beszélt" (azt hiszem, B. G. tanárnő szeretett túlozni, de tény, hogy mindig mindenről (pletykáról is) ő volt legjobban informálódva a városban). Vasárnap, május 1-jén szintén szavaltam. S ma délután fél ötkor a városi Anyák napja ünnepségen szintén fogok.

S végre! 15-én (egy hét múlva) meg lesz tartva a megyei szavalóverseny Vásárhelyen. Csak sikerülne! Olyan hatalmas vágyat érzek arra, hogy feltűnjek. (jaj, de rossz ez a szóhasználat!)

Vágyom a sikerre, az érvényesülésre. Nem tudom eldobni azt a gondolatot hogy színésznő legyek. Nem és nem. Hiába próbálkozik ellenvetéssel a rokonság minden egyes tagja. (Egyébként Laci bácsitól a napokban kaptam egy gyönyörű, hosszú levelet, amire okvetlenül vissza fogok még térni)

A másik újságcikk arról tudósít, hogy a Felszabadulási Seregszemle irodalmi pályázatán 2. díjat nyertem. (s 200 Ft könyvutalványt - akkor ebből rengeteg könyvet lehetett vásárolni!)

Lehet, hogy a fenti sorok száraz felsorolásnak tűnnek, de nekem többet jelentenek: a felemelkedés, a siker útjának parányi állomásait.

(Azt hiszem mégis csak eltúloztam a jelentőségüket! Minden (külső) siker átmeneti és talmi! és csak részleges. Az élet, a lét értelme valahol egészen máshol van. Azt hiszem elég hamar rá is jöttem. És elég hamar le is mondtam a -külső- sikerekről, önként! Talán még jobban is , mint kellett volna(?) De találtam helyette mást...)

E héttől kezdve menzás vagyok. vagyis a kollégiumban ebédelek, s így minden nap látom Őt. Illetve láthatnám, ha valami bámulatos erő nem venné le tekintetem minduntalan róla. Szeretem, de egyre jobban kezdem azt hinni, hogy nem Őt, hanem ezt az érzést. Olyan jó volna tudni, hogy Ő vajon mit gondol felőlem? A J. A. ünnepélyen a színpadon szavalva észrevettem Őt. Úgy nézett rám, olyan gyönyörűen, s olyan csodálatosan szép volt, hogy erőt kellett venni magamon, hogy folytassam a szavalást, beeéléssel, s elfelejteni azt a káprázatos, mély, szívbehatoló tekintetet. (Szerencsére sikerült.) ... S ha elgondolkodom ezen a különös szerelmen nevetnem vagy talán még inkább sírnom kellene. Ó, de szerencsétlen is vagyok én! Hát ez már örökké így lesz, hát valóban igaz az a mondás, hogy

"Aki elérhetetlen, azt örökké szeretjük." (?)

"félig-meddig aludva"

1958. december 7. Vasárnap este 1/2 7

A tanulnivalóimmal már elkészültem. Anyu Chanuka ünnepélyen van (én nem érzem egész jól magam, azért maradtam itthon). A szavalóversenyre is már megtanultam 2 verset. Így egy néhány percig írok egy pár sort.

Visszatérve a legutóbbi témához: az este, félig-meddig aludva elhatároztam, hogy írok Moszkvába, Olegnek. (hm... ejha! ugyan minek?!) Hogy miért jutottam erre a gondolata? Az előadás után Sz. Sárival autogrammért mentünk. Sári címet kért Grijcuktól, így én is azt kértem, hisz' azon rajta van a név is, és így autogramm is. Megkérdeztük az énekestől, hogy ha írunk, fog-e válaszolni a levélre, ő pedig nagyon bíztatóan mondta, hogy igen, persze. Tudom Ivanov címét is: Moszkva Konzervatórium CCCP (No ez itt majdnem olyan naiv, mint Csehov Ványájának címzése "Nagyapó"nak "Moszkva"); miért ne írhatnék neki is? (de miért igen?) ő is komszomolista. (ez aztán az érv!) Nagyon örülnék, ha válaszolna a levelemre, aminek megírását előreláthatólag a kezdődő téli szünetre ütemeztem be. ) De azt hiszem sose írtam meg azt a levelet! Remélem is... Bár a rajongások kora csak ezután kezdődött el igazán!)

nyaralás itthon

1958. július 31. Csütörtök d.u. 1/2 4 óra

Újra itthon! Méghozzá egy hete érkeztem meg. A nyaralásomra részletesen nem térek ki, mivel útinaplót készítettem, és abban a történtek mind le vannak írva. (Csak hogy sajnos azt az útinaplót be kellett adni a szervező giminknek, s nyoma veszett... csak arra emlékszem, hogy gyönybetűimet egy barna borítású ugyanolyan spirál , csak kockás, füzetbe írtam, mint ezt a naplót.)És képek is voltak benne.... De majd ebben is lesz! Mihelyt működni fog a szkenner...Lehet, hogy már holnap?)

Ez az egy hét itthon úgy telt el, olyan remekül, hogy mondhatnám azt is róla: nyaralásom folytatása. teniszezés, strandolás. Főleg e két élvezet töltötte ki napjaimat. No meg az evés, aminek csodálatosképp én is meghódoltam. Amióta hazajöttem, olyan étvágyam van, hogy alig lehet kifejezni. Rengeteget eszem. A nyaralásban pár kilót leadtam, de most kétszer annyit híztam vissza. Persze azért még mindig nem vagyok "kövér"

A strand remek.(Ó, a Maros-parti strand! De sok "boldog órát" töltöttem a partján, kiskorom óta... Már óvodás koromban jól úsztam. Míg anyukámék felmentek nagyokat leúszni -ő ifi úszóbajnok is volt annak idején,

(anyukám a képen jobb szélen,sapka nélkül)

én a sekély vízben megtanítottam magam az úszásra, egyre több tempó ment, aztán hamarosan - anyu bosszankodására - át is úsztam a folyót többnyire)...Csak sajnos mára már a Maros "fürdésre nem alkalmas"...) Először szombaton voltam lent. (Anyuval) Örömömre lent volt () is, szinte egy lépésre a mi helyünktől. Még mindig tetszik, de talán nem annyira. Az idő műve? Mert ő nem változott. - Vasárnap nem mehettünk tise bov miatt, (zsidó gyászünnep, ilyenkor nem tanácsos folyóban fürödni - veszélyes is, de e tájt szoktak lenni a veszélyes áradások is, ami óvatosságra int - a Maros amúgyis sebes sodrású, örvényes folyó, minden évben szedett áldozatot. ) de hétfőn, kedden, szerdán egész nap lent voltam. "Ő" csak szerdán nem volt lent, de mindig már 2-kor elment. Mindig észrevettem, amikor (ebben az időben ) a lábát mosta, és észrevettem azt is (a napszemüvegem mögül ), hogy rám néz, kedden ilyenkor egyszer elmosolyintotta magát. Mit jelenthetett e mosoly? Kinevetett volna? Nem hinném. De nem is érdemes ezzel törődni, és szeretném, ha az egész üggyel nem foglalkoznék ennyit, de nem tudom megtenni olyan könnyen. (A szívnek parancsolni nem lehet.) Hajaj!... :) De van egy olyan érzésem is, hogy mintha e naplóírás is segített volna fenntartani, valahogy visszahatott rá... de már nem sokáig, jött helyette más..., de arra is ráerősithetett a rögzítése)

1958. március 10. Hétfő 3/4 5 majd 9

Ismét több, mint egy hónap telt el utolsó bejegyzésem óta, pedig azóta annyi minden történt, nem csak eseményekre gondolok, hanem... másra is.

Jegyzetnaptárom elővéve próbálom rendszerezni a történteket, a leglényegesebbeket közülük, egész röviden:

A február 5-i "Hírlap"-ban megjelent a nevem az alkotókörrel kapcsolatban.

E. és B. nagyon csúnyán viselkednek, össze is veszek velük, illetve: a nevezetes esemény óta nem szóltunk egymáshoz. Tanár úr kérésére a napokban kibékültünk. Jelenleg az osztálytársaim közül R. A.-al vagyok a legjobba.

Az irodalom munkafüzetemben házifeladatként (február 5-én, 9-én, 11-én) 3 lépcsőben az otthonunkat kellett bemutatni: (leírástól jellemzésig) Íme:

Az én otthonom (I)

Leírás

Szülővárosom Makó, egy kisalföldi város a Maros mentén. Nem nagy jelentőségű város, bár hagymája külföldön is elismert cikk, és sok híres költő, író megfordult itt. Viszont nekem nagyon szívemhez nőtt. Szép parkjai, épületei nem egyszer gyönyörűséget okoztak számomra. A város központja a tágas Lenin tér, ennek a térnek folytatása a Szegedi utca, melynek egyik szép, magas, 8 ablakos házában van az én otthonom.

A nagy ház mellett van egy kis épület. Annak egyik részében van a mi konyhánk, előszobánk, éléskamránk. Itt van a feljárat a lépcsőkön a felső épületbe, ahol 2 szoba és fürdőszoba van. Az egyik szoba utcára, a másik udvarra néz. Mindkettő tágas helyiség. Az utcaiban általában csak nyáron tartózkodunk. Itt vannak otthonunk féltve őrzött darabjai. A XV. Lajos korabeli szalongarnitúra (de csak másolat, XIX.sz. eleji stílbútor),

a vitrin, a nagy könyvszekrény, tele könyvekkel.

Udvarunk szintén tágas. Májusban a legszebb. Ilyenkor tele van az udvar az orgonabokrok illatával.(már nincs meg a kert - de valahányszor orgonaillatot érzek valahol, ott vagyok, megint, a régi otthoni kertben...) A diófa alatt egy pad áll magárahagyottan. (a diófa sincs, s a pad se... Csak én..., de annak az (öreg) én-nek sincs már túl sok -külső- köze ahhoz a kisnagylányhoz (itt még ált. iskolás) aki itt áll, a diófa és a pad előtt:

Ilyen az én otthonom.


Az én otthonom (II.)
(elbeszélés)

Otthon... Míly csodás zsongást hallok, ha kiejtem ezt a szót (minő giccses megfogalmazás!) , s nem csak szobákra és bútordarabokra gondolok ekkor, hanem egy oltalmat nyújtó menedékre, amely látja, ha vidám, ha bús vagyok, s melyben minden és mindenki szeretetet áraszt felém, s én is mindenkit és mindent szeretek. Ilyen hely ezen a hatalmas világon csak egy van, és az is csak egy kis pont. S ez a hely az én otthonom.

Tágabb értelemben véve Makó, ez a kis alföldi csendes város is otthonom. Szeretem parkjait, épületeit, utcáit. Egyszóval szeretem ezt a várost.

Útjain -különösen reggelenként - sietős embereket lehet látni, mint mindenütt. Én magam is sietve teszem meg otthonomtól a gimnáziumig terjedő utat. Onnan a tanulás végeztével osztálytársaimmal szoktam hazafelé jönni. Igy, beszélgetés közben nagyon hamar eltelik az idő, s jóformán észre sem veszem, hogy haza, vagyis egy sárga, magas, 8 ablakos ház elé érkeztem.

-No, szervusztok. Én már itthon vagyok. - búcsúzom barátnőimtől, és sietve lépek be a kapun. Pillanatok alatt az előszobában vagyok, onnan pedig 7-8 lépcsőfokot megtéve fő tartózkodási helyünkre, a tágas, világos udvari szobánkba érek.

Édesanyámnak köszönök, megcsókolom, lepakolok, s már megyek is a fürdőszobába kezet mosni. Mire visszajövök, már meg is van terítve a duruzsoló kályhához legközelebb eső asztalon. (mert az egész, nagy s főleg magas szobát képtelenség volt egyenletesen felfűteni) Leülök egy zöld fotelba, és boldogan veszem tudomásul, hogy édesanyám ismét finom ebédet főzött.

Bár tudom, hogy evés közben nem való beszélni, én mégis azt teszem, mert nem tudom magam visszatartani, hogy el ne mondjam, mi történt aznap az iskolában. Minden nap van témám, s édesanyám mindig nagy és változatlan érdeklődéssel hallgatja szavaim. Gondolom, az ő iskolaéveit juttatom ilyenkor eszébe.

Ha a falra tekintek, ahol édesapám arcképe függ, úgy érzem, mintha ő is velünk lenne, s mosolyogva hallgatna. Szörnyű, hogy ez a valóságban nem lehetséges.

Ebéd után nekilátok a tanulásnak. Nyugodtan tanulhatok a szép, tiszta szobában. Ha elvégzem a feladatokat, vagy valamilyen órára megyek, vagy pedig bemegyek az utcai szobába, s ott keresek valami szépirodalmi könyvet. ez a szobánk valamivel kisebb, de azért ez is nagy méretű, magas helyiség. Általában nyáron használjuk inkább. elfogultan szoktam ide belépni, főleg azért, mert itt vannak otthonunk féltve őrzött darabjai. A majdnem a mennyezetig érő tükör, a szalon garnitúra tartozéka,(a fotón, költözés közben 1999-ben, lányom áll a tükör előtt), a nagy könyvszekrény, sűrűn telerakva könyvekkel, festmények, vitrin.

Szoktam édesanyámnak segíteni is. Vízért csak az udvarra kell lemenni. (csak! ) Ott most minden kopár, rideg, de nyáron és tavasszal gyönyörű. Különösen májusban szép, amikor a már szinte fákká nőtt orgonabokrok illatával van tele a kert. Amikor közeledik az este, a kályha köré ülünk. Anyukám varr, stoppol, vagy olvas, én pedig gyakorolok. Ha a rádióban jó műsor van, azt hallgatjuk.

S ha beköszönt az este, azzal a jóleső érzéssel fekszem le, hogy milyen sokat nyújt nekem az én otthonom, s úgy érzem, hogy ez az otthon pótolhatatlan.

Az én otthonom (III.)

(jellemzéssel)

Minden otthon tükrözi a benne lakók egyéniségét. azért a leghűbb tükörképe jellemünknek a környezetünk, mert azt úgy alakítjuk, formáljuk, ahogy azt jellemünk megkívánja. A komoly könyveket szerető ember lakása az alaptermészetének megfelelően komoly, sötét bútordarabokkal van berendezve, és mindenütt könyv és könyv... S még sorolhatnám a hasonló példákat,de inkább saját otthonomat mutatom be, s ezen keresztül lakóit.

Aki belép hozzánk, rögtön szemébe tűnik, hogy a falakon igen sok festmény, rajz van. Ez nem csak azt bizonyítja, hogy szeretjük a képzőművészeti alkotásokat, hanem azt is, hogy anyukám nagyon szépen tud rajzolni és festeni, mert nem egy kép az ő ecsetje alól került ki.

A másik dolog bár nem olyan szembetűnő, de számban épp olyan gyakori, mint a képek, a tintafoltok, amelyek viszont tőlem származnak. Minden elképzelhető és elképzelhetetlen helyen meg lehet találni, szőnyegtől, terítőktől kezdve egészen az ágyneműkig.

Lakásunkban sok a könyv, különösen a szépirodalmi. Az udvari szobánkban két könyvespolc van, a másik szobánkban egy könyvszekrény, és még két helye van a könyveknek. Valóban, úgy anyukám, mint én, nagyon szeretünk olvasni.

Otthonunk mindig tiszta és rendes, mert édesanyám nagy gondot fordít arra, hogy tiszta, rendes lakásban éljünk. Itt be kell vallanom, hogy amikor tanulok, részben megváltoztatom e rendezettséget, ugyanis ilyenkor birtokba veszek egy területet (télen a kályha, nyáron az ablakok környékét), és ezt tanszereimmel teljesen átalakítom. de ez csak addig tart, míg tanulok. Utána ismét helyre áll a rend.

Szeretjük a virágokat. Különösen nyáron sok a virág otthonunkban.

-Nagyon szeretem az otthonomat.

Február 15-én kikaptuk az értesítőt. Kimondhatatlanul boldog voltam, és vagyok, hogy kitűnő lettem. Az osztályban csak én és Tamás vagyunk azok. (a tavalyi 15-ből)

A hangverseny elég jól sikerült. Purim ünnepély is akkor volt.

Hát kb. ennyi a történt események.

Gondolkozom, hogy írjak-e arról a "más"-ról is. Dehát a naplómhoz őszintének kell lennem, épp úgy, mint magamhoz. (Egy kicsit nehezemre esik mindezt papírra vetni, (de miért?))

Megmondom nyíltan: rögtön a közepébe csapva: tetszik nekem egy fiú, de nem jó, talán amit érzek iránta több, s másból is fakad, mint a tetszéséből. Vajon ez-e az annyit hangoztatott szerelem? De azt hiszem, ez nem az, illetve: vagy ehhez járul még más is, vagy az utóbbi csak. (Zavarosan írok, nagyon nehéz rendszerezni ezt a bonyolult dolgot, és nehéz rendszerbe szedve írni egy - eddig számomra még ismeretlen - érzésről.)

Nagyon hosszadalmas lenne leírni ennek a történetét, nincs is értelme, mert nincs még vége, még hátra van a "bonyodalom" nagyobbik része, és a "megoldás". A szereplők személyesen nem is ismerik egymást, de tekintetük gyakran találkozik, s ez van annyi majdnem , mint egy 5 perces beszélgetés pl.

március 2-án házifeladat :

Önéletrajz

Ez év január 11. napján töltöttem be 15. életévemet. Ebből is kitűnik, hogy életrajzom még nem kerek egész. De kezdem az elején.

1943. január 11., e nap születésem napja. Csongrád megye Maros menti kis városában, Makón láttam meg a napvilágot.

-Gyermekkorom első évei viharos idők voltak. A második világháború még javában dúlt. -

1943. március havában Vásárosnaményba kellett költöznünk, mert édesapám oda helyezték. Csak 2 hónapig laktunk ott, mert apukámat behívták munkaszolgálatra. Anyukám és én hazajöttünk Makóra. Ugyanez év júniusában egyszer hazaengedték édesapám, majd ismét behívták.

Makón másfél éves koromig laktunk. 1944-ben Németországba deportáltak bennünket. Természetesen nem emlékszem életemnek erre a szakaszára, azt mondják, csak örülhetek ennek.

Németországból 1945 júniusában érkeztünk Budapestre. Itt tuddtuk meg azt a nagyon szomorú hírt, hogy édesapám meghalt. Egy évig laktunk Budapesten Nagymamámnál.

Végre 1949 szeptember 1-jén eljött a várva várt esemény. Édesanyám elvitt az általános iskolába. Emlékszem, hogy örültem első bizonyítványomnak, s milyen örömmel mutattam anyukámnak: "Nézd, anyu, "kitűnő" vagyok!"

Még 7-szer vittem haza az ehhez hasonló bizonyítványokat, majd 1957. nyarán beiratkoztam a helybeli gimnáziumba.

Jelenleg a gimnázium I. b osztályának vagyok tanulója.

1957. december 25. Szerda 12 ó.

Ami a bálat illeti, elég jó volt, de azért jobb is lehetett volna. A tánciskolás fiúk közül egy-két kivétellel minddel táncoltam, de más fiúkkal egyáltalán nem, igaz, nem is nagyon voltak, s azok közül is csak Sz. Lacit ismerem személyesen. (IV.-es, a gimi zenekarban együtt hegedültünk. )

11-ig tartott, de mi már 1/2 10-kor elmentünk. Nagy-nehezen hazavánszorogtam, a cipőm borzalmasan nyomta a lábam.

A bál előtt volt a chanuka ünnepély, amelyen hegedültem. Az új, világoskék kardigánban voltam (emlékszem, 400 Ft-ért vette anyukám, ez akkor nagy pénznek számított, csak "ünnepi" alkalmakra ve(he)ttem fel ezt az igazán finom darabot), nomeg a fehér pulóverban és a sötétkék rakott szoknyámban. (Nem volt ott sem M.M., se L.P.) (A két -általam számontartott- zsidó gimnazista fiú.) Szép csomagot kaptunk. Aranka néni is ott volt Erzsi nénivel, u.i. aznap délelőtt megérkezett. (Aranka néni Szegeden élt, Erzsi néni testvére, anyai nagymamám testvérei, eredetileg mindannyian Szegeden laktak.)

Erzsi néni és Aranka néni közt az udvarunkba(a kép kissé régibb keletű, mint a bejegyzés)

Már 3 nap eltelt a szünetből, hozzáteszem elég hamar.Remélem ez a mai nap is letelik épp olyan hamar, mert már nagyon várom a holnapot, az utazást. Pontosan 24 óra múlva indul a vonatunk. Anyu is utazik holnap, de ő Vásárhely felé, Magdi néniékhez.

Tegnap írtam F. Zsuzsának. Elhatároztam, hogy a mai napot úgy töltöm el hogy nem csinálok semmi olyat , ami nem kedvemre való. Utóvégre egyszer egy évben meg lehet tenni ezt is, mikor hazajövök Pestről egy hétig szívósan kell tanulnom, mert a szünet többi, hátralevő részét Vásárhelyen fogom eltölteni, s ott igazán nem akarok tanulni. (Úgy látszik, már elegem volt belőle!) Borzalmasan kíváncsi vagyok Dóra kisfiára. (nagyon szerethettem a kisgyerekeket, rajongásig.-F. Zsuzsa is akinek a levelet írtam, egy olyan aranyos kisfiúnak volt az anyukája, akit nagyon sokat pesztráltam,

és nagyon nagy örömmel. Sokat volt a nagymamájánál, (F. néninél),aki abban a házan lakott - közel hozzánk - ahol Erzsi néni is (amit eredetileg szintén nagyapa építtetett). Itt, a képeken, nálunk van a kisfiú: Pistike, az udvarunkon, még 56 nyarán lehet, hiszen disszidáltak, s a levelet már Amerikába írtam neki(k). (ott már nem Pistikének, Steven-nek hivták)

Pistike Anyu ölibe'

"hegedülünk"

1957. november 30. Szombat 1/4 5

Ma volt talán az első hideg nap.

N. B. mellett ülök. Ennek igen hosszadalmas előzménye van. Nem fejtegetem. Csak annyit, hogy N.B. és R.E. sok "rosszat" csináltak ketten, s ők maguk kérték, hogy ültessék szét őket.

Tegnapelőtt feleltem földrajzból. Nagyon tudtam a leckét, mégis az lett a vége, hogy szinte önkívületben mentem helyre, és úgy bőgtem, mintha sírógörcsöt kaptam volna, egyfolytában az óra végéig, s még német órán is néha-néha feltört bennem. U.i. valami kis hibát ejtettem a feleletembe, s a táblánál rajzolásnál azt, amit még sem tanárúr, sem mi sohasem rajzoltunk. EZ szerintem még nem olyan nagy hiba. Jóindulattal 5-ös is lehet, de semmi esetre sem 3-as. (A teljes történethez hozzátartozik, hogy évekkel vagy inkább évtizedekkel később tudtam meg, hogy az a bizonyos rajz -a passzát szélrendszerről- rossz irányban volt a tankönyvben lerajzolva. Én rajzoltam jól a táblára valójában, a jól működő logikámmal! Hm... )

Tanár úr (D) (osztályfőnököm) az egyik szünetben félrehívott, és megkérdezte, hogy ugye nem örülök annak, hogy N. B. mellett ülök, mert hallotta a földrajz órai eseményt. U.i. mikor megtudtam az osztályzatot, nem bírtam visszafojtani, hogy én tudom az anyagot, csak megijedtem. Erre N. B. s még egy pár lány felmordultak, hogy ők is megijedtek stb., stb. Szóval elmondtam tanárúrnak mindent, úgy, ahogy történt. S ő azt mondta, hogy (...) ha valaki mindenből kiváló, akkor ő nem tudja elképzelni, hogy épp a földrajz ne menjen neki. Azt mondta, akárhányast ad a továbbiakban is, ne szóljak B. tanárúrnak semmit, de neki mindig mondjam el. - Nagyon jólesett, hogy tanárúr ezeket mondta, és meg is nyugtatott. (Később , mikor tanárként visszakerültem a gimnáziumba, B. tanár úr tanított az osztályomban is, akkoriban kötelező volt (Jóval (?) (vagy 9 évvel) osztályfőnökként hospitálni egyes órákon, különösen akkor illett, ha valami probléma volt adott tanár és az osztály közt, hát B. tanár úrral sajnos volt... de még tanárként is olyan félelmet váltott ki belőle, hogy a hátsó padban ülve mindig attól féltem, hogy kiszólít felelni. Végigremegtem, tanárként is az óráját. A gyerekek meg gyakran kérdezték tőlem, -szomorkás-hamiskás mosollyal - nem tudom-e mikor megy nyugdíjba B. tanár úr....)

Tagja vagyok a filharmonikus zenekarnak. Vasárnap szerepelni fogunk a József Attila ünnepélyen. A karmester Emese néni (általános iskolai énektanárnőm) férje, Bakos Zoltán.

Ma van a gimibál. Nem leszek ott. Nincs semmi kedvem hozzá. Előre tudom, azok a fiúk, akik ott lesznek, s akikkel táncolnék, nem érdekelnek. 2 fiú van mindössze, akikkel (úgy érzem) jól érezném magam. De az egyiket nem is ismerem személyesen, a másik pedig nem valószínű, hogy ott lesz a bálon. (Ott volt! - utólagos bejegyzés. 1958. I. 2.)

22-én lesz a vizsgabál. Azon ott kell lennem, mivel tánciskolás vagyok, de addigra lehet, hogy meg is fog változni a nézetem, s történik valami, ami meghozza a kedvem.

Azt hiszem, a Chanuka ünnepély is 22-én lesz, de délután. A Moajcurt fogom hegedülni, a többiek éneklik.