a "hétköznap" leírásának folytatása

1960. augusztus 19. Péntek d.e. 1/2 1

-A beszámolóm legutóbb abbamaradt, úgyhogy most pótolom, de természetesen most már nem lehet olyan részletes, mert azóta a nevezetes "szürke" nap óta eltelt egy kis idő, ami elég volt arra, hogy emlékezetemből kiessen egy-két amúgy is jelentéktelen mozzanat.

No akkor most valóban folytatom:

...Nem kell megijedni! Azért a beágyazás sem maradt el, csak egy kicsit eltolódott. Sőt, még le is törölgettem, amikor betoppant V.Erzsi, s megbeszéltük, hogy lemegyünk a strandra. Inkább nem mentünk volna, u.i. Fodor Karesz belefulladt a Marosba. (Még előtte beszéltünk vele, kérdezte, milyen a víz, mondtam, hideg.) Szörnyű tragédia. (Hányszor eszembe jutott, hogy talán jobban kellett volna mondanom, hogy mennyire hideg a víz, akkor talán elmegy a kedve tőle. De nem... azt mondják, játszottak, ő lebukott a víz alá, és többé nem jött föl... Borzasztó, rágondolni is... épp abban az évben érettségizett... nagyon kedves fiú volt, tenisztársunk is... bement a vízbe és... akár Kosztolányi Fürdés c. novellájában a kisfiú... csak a sima víztükör... mintha semmi sem történt volna... csak épp egy élet tűnt el benne)

Este szakkörön voltam (magyar (pontosabban: irodalom): - Hemingway), majd a kultúrházban próbán. Anyu feljött értem, illetve elibem, mert nem volt velem kardigán, s már későre járt az idő. (Jiddise máme! akár én... lányom már kiskorában -joggal- megvádolt azzal, hogy én akkor adok rá kabátot, amikor én fázom. ) Sétáltunk egyet. (minek alkalmával láttam Őt)

Hát nem így képzeltem el VIII. 17-e leírását akkor este, de nincs türelmem beleszőni (különösen 2 napos távlatból) a leírásba az eseményekkel kapcsolatos érzéseimet, pedig a jelölt nap érzelemdús volt.

egy hétköznap reggel

1960. augusztus 17. Szerda este 9 óra

Nagyon elszoktam a napló eseményleírásszerű formájától, de most e formai hiányosságokat pótolom; s leírom a mai napomat, azért is, hogy képet adja életem szürke hétköznapjairól.

9 óra körül arra ébredtem, hogy zörejt hallok az ablak felől. Oda nézek álmos szemeimmel,s látom, hogy Anyu áll az ablaknál, és a spalettát nyitja. Kicsit bosszankodom a szándékomon kívüli felébredés miatt, de az csak addig tart, míg kimegy szememből az álom. Anyu mindig korábban kel, mint én, de rendszerint nem sokkal előbb előz meg, mert a készülődésére felébredek, s azután általában együtt megyünk a piacra, bevásárolni, de ma ez nem így történt. Lustaságom tovább tartott, mint kellett volna, s mire feleszméltem, Anyu árkon-bokron - akarom mondani: ajtón-kapun túl volt, de még fülemben csengtek búcsúzó szavai: mire hazajövök, be legyen ágyazva. Gondolkodni kezdtem: ha be kell ágyaznom, akkor előbb fel kell kelnem az ágyból. Hát eddig el is jutottam, de a beágyazás elmaradt, helyette magyar érettségi tétel kidolgozásával foglalkoztam. (Ember tragédiája: eszkimójelenet, befejezés, Vörösmarty: Zalán futása)

"Szép álmokat!"

1959. október 20. Kedd d.u. 4 óra

A helyzet változatlan (pangás), de ez a helyzet már közel van ahhoz, hogy kibírhatatlan legyen. Viszont, s ez a legfurcsább, kibírhatatlansága mellett jó, mind a kettő egyszerre. - Várom a szüneteket, hogy láthassam, de csak pillanatokig tart ez is, mert úgy látom mindig, hogy ő is néz, ha meg nem, akkor attól félek, hogy esetleg más észreveszi, s ezt valóban nem bírnám ki.

Komolyan mondom, nem is értem magam, de nem tudok ez ellen tenni semmit. Olyan, mint egy filmszínész, de sajnos nem úgy tetszik, s nem csak azért, mert itt él köztünk (ugyanaz az iskola a munkahelye, ami nekem), ha ő engem egyáltalán nem venne észre, akkor tán ez sikerülne, hisz nekem semmi célom e tekintetben (s nem is lehetne jelen esetben). (...)

Az én esetemben ez bosszantóbb és tragikusabb is mint másnál, másnál ez esetleg egy fellobbanás, szalmaláng, ami legfeljebb pár hétig tart. Én, úgy látszik, más természetű vagyok. "Egyet, de azt igazán" és kitartóan. - Csak már történne valami, akárhogy, csak nyíljon már valami kivezető út.

Egyébként a naplóíráshoz azért jutottam hozzá hétköznap ellenére, mert holnapra nem kell tanulni, ugyanis kukoricát törni megyünk Maroslellére. Brrrr..., előre borsódik a hátam. Már voltunk (osztálykeretben) 1 alkalommal kukoricát törni, 2-szer hagymát szedni. Különösen a hagymaszedés nehéz és piszkos. Az egészbe ami jó, hogy együtt van az egész osztály, és jól eltelik az idő. (Holnap az egész iskola megy, de csak 4-4 osztály jön egy helyre), holnap lesz egy kis mellékes szórakozásunk is, ugyanis egyik osztálytársunk fülig szerelmes az egyik tanárba, aki szintén kint lesz. (Úgy látszik a mi osztályunk meg van átkozva. 3-an vagyunk , akik tanárért rajongunk, legalábbis én ennyiről tudok, az enyémről remélhetőleg senki sem tud.)

Mára talán elég is lesz. Már 8 óra van, a lefekvés ideje. Hogy el tudok-e aludni rögtön, nem tudom még. Általában a lefekvés és elalvás közt el szokott telni egy kis idő , ez az álmodozások ideje, nagyon szeretek álmodozni kitalálok egy kiindulópontot ami legtöbbször közel áll a valósághoz), s azután erre felépülve szabadon csapong képzeletem. Amikor pedig elnyom az alvás, az álmodozás a még képtelenebb álomban folytatódik. Nagyon érdekes mind a kettő (legalábbis számomra). Lehetséges, hogy egyszer majd le is írok egyet. - De most már végleg abba hagyom. Jó éjszakát! Szép álmokat!!!