Vége...

1959. május 22. Péntek d. e.

Vége mindennek! A tegnapi nap végleg összerombolta fellegváramat. De tán jobb is így, hiszen a valóságban kell élni, nem álmokban. Az élet nem álom, hanem a nagyon szürke, s gyakran csúnya valóság.

Nem ért váratlanul a dolog, s nem is fáj különösképpen. Ha magamnak nem is vallottam be, már rég rájöttem arra, hogy nincs értelme az egésznek, de nagyon sokáig elvakított az az érzés, amit eddig szerelemnek neveztem. Most már semmit sem érzek iránta, még rokonszenvet sem.

Nem is kívánkozom többet vele foglalkozni, - azt is eléggé sajnálom, hogy eddig sok időm vette el -. ezt a pár sort is csupán azért írtam, hogy befejezett ügy legyen itt a naplómban is amiről annyit, s oly szerelmesen írtam.
Tehát a regény befejeződött. Olvasunk más regényt, s emennek főszereplője elmerülhet a feledés homályába.

(Oly annyira odamerült, hogy még csak arra sem emlékszem, mi válthatta ki ezt a fordulatot, s ezt a bejegyzést...)

életem leírása (folyt.)

1959. március 30. Hétfő d. e. 9

Miután származásomról, rokonságomról beszámoltam, folytatom életem leírását onnan kezdve, hogy megszülettem.

Emlékezetemben nem élnek életem első évei, s mivel elég szomorú volt, jobb is így. Hamarosan aput munkaszolgálatba hívták, minket pedig

deportáltak Német országba (rosszul írtam: Strasshoffba (Ausztria), Zlabingsba, Theresienstadtba), azért, mert zsidóknak születtünk. (az indoklás, már megfelelt a valóságnak: ez épp elég "ok" volt... hm...

Mi visszatértünk, de édesapám (Borban) meghalt. (ez az adat sem elég pontos a helyet illetően, bár valóban Borban volt munkaszolgálatos apám, de már az "erőltetett menet"ben, amikor hajtották őket Németország felé, a felszabadító csapatok előtt, a tábor felszámolása után, útközben - valószínű Cservenkánál - ölték meg egy tömegkivégzés alkalmából. Csak úgy.)
(Egyébként tavaly mégis csak megírtam első éveim -deportálásom- történetét, különböző inspirációkra: lásd http://esztertaska.blogter.hu/?post_id=115788
majd megjelent a Sós kávé c. antológiában - Novella kiadó, 2007.)
Készül a folytatás is: "deportálásaIm története"... mert hogy

-metaforikusan legalábbis - nincs vége!) -Rövid ideig Pesten laktunk. Itt Makón óvodába jártam. 4-5 éves koromban. (Már Pesten is! El is vesztem... De meglettem!) Anyu hosszabb ideig betegsége miatt Pesten, klinikán tartózkodott. Én addig Erzsi néninél laktam, s napközibe a "mizrachiba" (zsidó szervezet) jártam. (és befonták a hajam:

Az udvarunkban , 5 és fél évesen,azért fordulok félre, mert szemembe sütne a Nap, és Ottó , unokabátyám, a kép készítője mondta, tegyek így - mögöttem balról: Erzsi néni, Ottó szülei: Lili néni, Sándor bácsi és Anyu . (újra itthon!)

(itt már jobbak a Nap-viszonyok)



ez műtermi kép (6 évesen kb)

Aztán jöttek az iskolás évek, a tanulás , nyári vakációk.

elsős osztálykép
1951. június 21. vakáció előtt, 8 és fél évesen

harmadikos osztálykép

Anyuval

vállallati karácsonyi azaz "télapó" ünnepségen (Anyu munkahelyén, ahol adminisztrátorként dolgozott) ugyanaz az alkalom pár évvel később:

Mindig "kitűnő" tanuló voltam. (Egy kivétellel: hatodikban rajzból négyest kaptam, de ennek külön -szomorú- története van!) Nyáron általában strandoltam, rokonoknál vagy a Balatonnál nyaraltam.

Strandon, (Maros part) Erzsi nénivel

Tomiéknál , vasárnapi ebéd után, az udvarukban: Erzsi néni, Anyu, én, Aranka néni, Rózsi néni (Tomi anyukája), Aranka néni - elől kisPéter: Tomi unokatestvérem unokatestvére

a főtér szőkőkútjánál matrózruhában

népitáncos ruhában, iskolai szereplésen


a "tömegben" Csipkerózsikáék királyi udvarában)

"az úttörő jól tanul" illetve olvas -kertben, kiscicával

szemközti szomszédlány kapujában (ő már gimnazista, nem-úttörő)

Sz. Sári barátnőmmel-osztálytárssal, már nem úttörőruhában - ereszünk alatt

még mindig általános iskolásan , az udvarunk végében, késő délután csak itt süt a Nap

S ezzel eljutottam a mához. (már én is gimnazista vagyok, másodikos ) Most itt ülök az ablak elé tolt asztalnál, s írok miközben várom a húsvéti locsolkodókat (u. i. húsvéthétfő van). (kevés a z időszerű gimista képem, itt, egy évvel késöbb, de megint húsvét hétfőn, a padláslétrán a locsolkodók elől épp vidáman menekülve:

a legelejéről

1959. március 29. vasárnap d. e. 11 óra

Most egy kis összegezést szeretnék csinálni. Szívesebben folytatnám a tegnapi témát, de nincs semmi értelme, csak felizgatnám magam, s biztosan te is unnád.

Tulajdonképpen te k. Naplóm, aki a legbizalmasabb barátom vagy, jóformán semmit nem tudsz az életemről, csak azt amit ide bejegyeztem, vagyis amit 1957. június 14. óta érdemesnek találtam bejegyzésre, de ezek nem derítenek fényt az 1957. június 14. előtti eseményekre. Most igyekszem pótolni a hiányosságot

A legelején kezdem.

1943. január 11-én, Makón láttam meg a napvilágot. Nem a legjobb időben, különösen nekünk, zsidóknak volt ez válságos idő. Édesapám

(Gonda Károly), Budapesten született, ott is élte le élete nagyobb részét. Édesapja (Dr Gonda Jenő) ügyvéd volt, ki jóval születésem előtt tragikus körülmények közt halt meg. Nagymamám, (aki jelenleg Hollandiában él, s rendszeresen levelezünk egymással), Berlinben végzett Zeneakadémiát. László, édespám öccse (akiről már írtam), annak idején szökött otthonról színésznek. Táncművész és rendező, s a háború után a Royal színház igazgatója volt Budapesten. 1947 körül (vissza)ment Hollandiába, s mint holland állampolgár turnézik a leggyönyörűbb helyeken feleségével, s táncművészetével óriási sikereket arat. - Apukám jogot végzett. -

Édesanyám miután elvégezte az érettségit, tovább szeretett volna tanulni, de a "numerus clausus" miatt nem tehette. (Szakmát tanult: fehérnemű- és fűzőkészítést.)

(Anyu (Lőwinger majd Ladányi Ida) még lánykorában, két unokatestvéremmmel: Verával és Ottóval)

ezt a képet utólag kapta vissza a barátnőjétől, a háború után, a dátum rajta: 1941. III. 3. (következő évben ment feleségül apukámhoz , s a rákövetkező évben (9 hónapra) születtem.

Az ő édesapja fakereskedő volt. Nagymamám szegedi lány volt. (Nagyapámék úgyszintén...)

Nagyszüleim (Bárány Mária és Lőwinger Miksa)

Öt gyerekük van, őrájuk is büszke vagyok, csak felnézhetek rájuk. A legidősebb Lili, Ladányi Sándorné, 2 gyereke van, akik már nem is gyerekek. Canadában élnek. Lánya: Vera 2 fiú édesanyja, Ottónak pedig ebben az évben június 7-én lesz az esküvője Hollandiában, melyre Lili néniék is át fognak jönni Európába, és így lehetséges, hogy találkozni fogunk. - Korban Lili néni után következik Gyuri bácsi. Ő 1957 májusáig Makó legjobb ügyvéde volt, addig amíg nem ment el Rómába, fiacskája, Tomi után, aki itt joghallgató volt.(Szegeden) 56. novemberében Montreálba ment. - Magdi néni anyunál 2 évvel fiatalabb, de ő már nagymama. 2 gyerek édesanyja, első férje meghalt, (aki Lili néni férjének a testvére volt.) Fia: Péter Szegeden volt orvostanhallgató. Jelenleg Canadában orvos. Lánya: Dóra Debrecenben él, testnevelő tanár egy gimnáziumban, férje: Vámos István, van egy nagyon aranyos, okos kisfiuk: Andriska. - A legfiatalabb Lőwinger azaz (magyarosítva) Ladányi csemete Feri bácsi. Budapesten jogtanácsos, nős persze (felesége Szigetvári Aranka), gyerekük Ági, nagyon szép, okos kislány, jövőre kerül iskolába.

A rokonsághoz tartozik még 2 nagynéni és 1 nagybácsi (anyai nagymamám testvérei) Erzsi néni (Makó), Aranka néni (Szeged), Pista bácsi (Budapest) Anyu unokatestvére: Dr Bagyóné, aki hegedűművésznő, tanít is, és az Operaház zenekarában prím hegedűs, Rózsadombon lakik egy gyönyörű villában. Éva néni is anyu unokatestvére. 3 gyerekük van (csak a legkisebbet ismerem).

vágyakozás

1959. március 28. szombat 16 óra

Ha író lennék, talán még akkor sem tudnám leírni, amit szeretnék. De azért megpróbálom.

Néha, s mostanában egyre gyakrabban olyan érzés fog el, olyan vágyakozás, hogy kénytelen vagyok elszállni (gondolatban), képzeletvilágomba, ahol valóra válnak álmaim, vágyaim, melynek középpontja "Ő", az én ismeretlen ismerőseim, aki - legalábbis idáig úgy látszik - kiismerhetetlen. Nagyon szép fiú, nekem az. Nem is a szépsége (ami vitatható) imponál, hanem egészében jó megjelenése, hogy mindig rendes, ápolt,; ruhája, cipője kifogástalansága, nyílt tekintete, mosolya, modernsége. Az imént, mikor azt írtam, hogy nem szépsége, ami imponál, nem voltam szabatos, sőt nem is azt írtam, amire gondoltam, hisz' nekem olyan szép "Ő", hogy érzéseimben főleg ez határoz. Tudom, most szentimentális vagyok, de nem tudok más lenni. Talán, majd, ha vágyam valóra válik (ó, de jó is volna), megváltozom e tekintetben, mert "Ő" nagyon reális. - Ha tudná, hogy én mennyit firkálok róla, mennyit foglalkozom vele! Talán még azt se tudja, hogy tetszik nekem, gyáva vagyok kimutatni. De ez a kétség nagyon rossz. Miért néz úgy rám, hogy újra és újra föllángolnak érzéseim? Miért?! Vagy ha ő is hasonló érzésekkel van irántam, miért nem ad erre biztosabb bizonyítékot, miért nem keres módot megismerkedésünkre?! S ha nem érdeklem (remélem, ez nem áll fent), akkor miért teszi ezt velem?! (...) Csütörtökön végre feleletet akarok kapni az én nagy kérdésemre (persze nem a szó szoros értelmében), csak még a módját nem tudom. Olyan kár, hogy ilyesmiről nem lehet, legalábbis én nem tudok) senkivel se beszélni (csupán Neked árulom el titkaimat kedves Naplóm) senkitől tanácsot kérni. Azt se tudom, hogy helyes-e kimutatnom azt, amit érzek, egy fiúnak, ha nem is teljes mértékben, csak egy ici-picit. Én ezt nem tartom illetlenségnek. Vagy a lány talán nem választhat, ő csak választható, s köteles annak udvarlását fogadni, aki őt kiválasztja, ha neki nem is tetszik?! Ugye, hogy nem (te is igazat adsz nekem) (Micsoda öntudatlan feminizmus is lappangott bennem! harc - de legalábbis berzenkedés - a női egyenjogúságért, szentimentalizmussal, fanatizmussal, naivitással ötvözve) Olyan rövid ez az emberi élet, s lassanként belátom, hogy: az élet célja a boldogság elérése. Én boldog akarok lenni. Ha ő visszautasít , ha nem szeret, még 100-szor is lehetek boldog(abb) talán, mert jelenleg nem ismerek olyan fiút, akivel boldogabb lehetnék, mint Vele. (Azok a fiúk, akiknek én tetszem, nekem nem tetszenek.) "Ő", ahogy mondani szokták. az "Igazi", az én várva várt mesebeli hercegem. (...) Hm... hm...

itt a tavasz

1959. március 24. Kedd de. e. 9 óra

Nem tévedtem, délelőtt 9 óra van és hétköznap, u.i. igazgatói szünetet kaptunk mára. Ebben az évben nagyon sok ilyen szünetünk volt, csak tartsák is meg ezt a jó szokásukat, amit sajnos 9 év óta először gyakorolnak. Pedig olyan jól jön egy-egy váratlanul jövő szünnap, mert sok a tanulnivaló, nagyon sok. S különösen most, hogy beköszöntött a tavasz, s gyönyörű idő van kint, nem egyszer nyűg a tanulás. Igen, itt a tavasz. Egyik napról a másikra, s kivételesen pontosan : március 21-én köszöntött be.

(e megjegyzés szerint akkoriban sem lehetett olyan szabályos általában az időjárás, az évszakok váltakozása?! ha egy kivétel ennyire feltűnt...(?)

1959...

1959. február 14. Szombat este

Igen, már 59-et írunk, s februárt. Az idő szárnyakon repül. ( "Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül, /S minden míve tűnő szárnya körül lebeg! / Minden csak jelenés; minden az ég alatt, / Mint a kis nefelejcs, enyész" -vajon tanultam már Berzsenyit ekkor?) Már javában járunk iskolába, sőt olyan rég, hogy el is felejtettük, hogy szünet is volt. "kitűnő" lett most is a bizonyítványom, természetesen nagyon örültem neki, nem kis dolog volt az odáig vezető út. A konziban is beírták a félévi jegyeket az indexbe. Azok már nem voltak ilyen egyformák. Hegedűből 4-est, szolfézsből 5-öst, zeneirodalomból 4-est kaptam (u. i. az órákra nem tudtam járni, s az akkor lepörgetett műveket nem hallhattam, egyébként sikerült a vizsgám.) Ez az eredmény is jó. Elég nagyok ott is a követelmények, fizikailag lehetetlenség volna mind a 2 helyen a legkiválóbb eredményt elérni. (Csakhogy rájöttem!)

Sok mondanivalóm van érzelmi téren is. Tele van a szívem, ki kell önteni. Nagyon szerelmes vagyok. Én is elénekelhetném azt a slágert, ami így kezdődik: "Sajnos szeretem, nincs is egyebem, mint ez a keserű, mégis oly gyönyörű félig szerelem" ( Pontosabban, innen az internetről, most: (Sárosi Katalin száma volt, G. Dénes György (Zsüti) szövege (akárcsak az emlékezetes: "Nekünk találkozni kellett."..): Sajnos, szeretem./Sajnos, követem./Bár idegen,/Mégis oly' ismerős énnékem/Itt a szívemen./Hogyha látom én, /Felcsillan a remény,/S csak álmodom, álmodom, álmodom azt,/Hogy már az enyém./De csak a levegőt ölelem./Sajnos, szeretem,/Nincs is egyebem,/Mint ez a keserű, /Mégis oly' gyönyörű félig szerelem./De fel kell, hogy olvadjon a jég,/Ahhoz, hogy igaz legyen./De így is szeretem,/Úgy is szeretem,/Sajnos, szeretem.) Még mindig ugyanaz a fiú ( az a konzervista fiú, aki a bálban ott volt) Még mindig nem ismerem, s talán már rég nem is foglalkoznék vele így ismeretlenül, gondolataimban, álmaimban, ha nem volnának azok a hétfői és csütörtöki, azok a gyönyörű, érzéseimet továbbtápláló napok. Tulajdonképpen bosszankodnom ellene, hogy még nem ismerem, de én nem vagyok szomorú, kapok mást tőle, igen tőle. Azt hiszem, nem tévedek, ha Ő azt mutatja, amit érez, akkor feltétlenül tetszem én is neki. Viszont, akkor miért nem kereste meg még megismerkedésünk módját? - merül fel bennem az ellentmondás. De jó volna belelátni a lelkébe, vajon kinek a neve van ott? (én nem láttam Szegeden még egy lánynak se udvarolni, beszél velük, de nem "úgy". Itt a gimibálon sem igen táncolt, csupán eggyel láttam, egy harmadikos lánnyal: D. M.-val. Nem vagyok rá féltékeny, de ha látom az iskolában valahol, soha sem mulasztom el, hogy meg ne nézzem (talán egy csöppet irigy is vagyok rá), már csak azért is, hogy milyen az, aki több mint valószínűleg tetszik neki. Hát mi is történik (azaz, pontosabban: NEM történik) hétfőn és csütörtökön? Hétfőn nincs órája bent, de újabban akkor is a konziban van (újabban). Ülök a folyosón, (közben szolfézs füzet a kezemben, s Aranka néni ül mellettem, oda se figyelek, mit mond, untat, idegesít, már nagyon unom az örökös hétfői, csütörtöki "látogatásai"t - hát ez bizony nagyon nem szép dolog! nehezemre is esett lemásolni, lelkiismeretfurdalás nélkül..., de talán az enyhítő körülmény, hogy A. néni a volt tanítónő, folyton rendreutasított, nevelt engem, s figyelmeztetett a rossz tulajdonságaimra, szokásaimra, talán ekkoriban már nem is, de kis koromban biztos; hogy - klausztrofóbiám ellenére - ne üljek a moziban a sor szélére, mert az a jobb hely , s azt át kellene adnom anyukámnak, vagy más felnőttnek, hogy öreges ruhákban járok, hogy miért van a fülemben fülbevaló, a fülkifúrás egy barbár szokás, semmivel se enyhébb, mit ha az orrunkba raknánk karikát,... stb - persze azért jobban kellett volna figyelni rá - a konziban is, - már szánom-bánom, csak azt remélem, nem vette észre.., bár lehet, hogy az természetes is , hogy egy fiú ("Ő") jobban érdekelt, mint öreg nagynéném csacsogása...(?) s hirtelen előbukkan Ő; a kanyarban , s jön az előtérbe. Aranka néni miatt csak futó pillantást vetek rá, de ez is elég ahhoz, hogy szívem erősebben verjen, s hogy észrevegyem azt, hogy rámtekint. (Ah! Nem is egyszerűen "néz", hanem "tekint"!!!) Ilyenkor aztán végleg nem tudok odafigyelni Aranka néni csacsogására, rabja vagyok, érzem a pillantását, amit rám vet, s alig várom, hogy A. n. elmenjen (jaj, de mindjárt itt a magyarázat:) (ilyen önző vagyok, nem tehetek róla, (!) , a szerelem tett ilyenné, persze nem mutatok semmit abból, hogy jobb szeretném, ha nem volna ott (ez némileg megnyugtató!), úgyis általában elmegy 1/4-1/2 órán belül. ) A múlt hétfő nagyon szép volt. (Képzelem!) Különösen a 4 és 5 óra közötti idő. Egy lánnyal ültem a padon. Ő nem messze tőlem állt, felém fordulva. Elég sokáig volt a folyosón, és azután bement valamely terembe. Nem sokkal utána újra kijött. Ekkor már többen voltak kint. Egyik fiúval beszélgettem épp, amikor kijött. Ugyanott állt meg, s rágyújtott. Akárhányszor ránéztem, mindig rajtam volt a tekintete. Szinte bolondító volt a nézése. (hm...) Ugyanígy nézett rám egy csütörtöki nap, kissé érdekes környezetben. A konzi aulájában, ahol lépcsős feljárat van az emeletre, a lépcsőtől balra állt, néhány szolfézs-társával, én a lépcső jobb oldalán, az 1-es terem előtt vártam t. úrt (N. I.-t) , én nem is tudtam, hogy ő ott áll a "rácson" túl ("Ott túl a rácson"? Gábor diák - Zenthe Ferenc, vajon lát(hat)tam már a filmet?) kellemes meglepetés volt, amikor észrevettem, s láttam, hogy az ő szeme is rajtam van. A bálban tapasztalt észrevételeim is kedvezőek. Viszont ez a tény nem kedvező (mégse, csakhogy rájöttem!), mert nem kért fel. Igaz, hogy főleg éjfél után látott, s dobogtatta meg a szívem, s akkor már nem illett volna. (Ó, azok a merev, viktoriánus illemszabályok... felkérés, bemutatkozás, csak a fiú közeledhet stb...)

Szóval, így áll a dolog (sehogy!) Érvek és ellentmondások viaskodnak. (?)

(...)

némi ellentételezésként, lelkiismeretnyugtató figyelempótlásként felteszek (szegedi) képet Aranka néniről, (a bejegyzés főtárgyáról úgysincs, csak a fejemben) én készítettem, a Móra múzeum előtti parkban - anyu is a képen:

sőt, ez meg itt olajfestmény Aranka néniről, fiatal korából - hozzánk került a kép - a régi házban , s lányom utólag vallotta be, hogy "félt tőle"... különös (bár én is voltam hasonlóképp Magdi néniéknél -amúgy nagyon jóhangulatú nyaralásaim alkalmából- egy könyvespolcon álló szoborral És én is csak később mertem beszélni róla.) A hatalmas festmény egyébként most is itt van velünk, a panel lakásban, csak nincs helye a falon, mert ott már nincs szabad terület, főleg könyvek borítják be) , az előszoba (illetve) szűk folyosó falának támasztva áll szegény jelenleg, nomeg most itt: (a képeknek is van sorsuk?)

...és gyakran belebotlok...

utolsó napja az 58-as évnek

1958. december 31. Szerda ebéd után

Utolsó napja az 1958-as évnek a mai. Este rádióhallgatással és nagyobb méretű ünnepi vacsorával búcsúztatjuk el az óévet, (Erzsi néni is velünk fog szilveszterezni), s ha majd eljön a 12 óra, a nagy forduló, új, nagy reményekkel nézünk az új év elé, ami még nem tudjuk, mit tartogat számunkra, de ilyenkor csak "jó"-ra szabad gondolni, sőt a legjobbakra.

Hogy én mit várok az új évtől?

"Kitűnő " bizonyítványokat mind a gimiben, mind a konziban. (Nomeg a félévi értesítőkbe is természetesen "kitűnő"t.)
Egy jó barátot (miután a barátnőkben csalódtam.)
Találkozhassam végre Hollandiában élő rokonaimmal: nagymamával és Laci bácsival (ő apukám testvére):
Ez a kívánságom már nem lebeg annyira messze, mint régebben, azaz egy újságcikk megjelenése előtt.
A "Magyar Nemzet" karácsonyi számában olvastuk többek közt a "Karácsonyi revű" cím alatt:
(Idézek:)

"Öles plakátok hirdették Bécs utcáin az egyik varieté műsorának attrakcióját: CLARISSE AND LESLIE GONDA (holland). Húsz perces számuk van, a klasszikus tánctól az akrobatikáig. Műsoruk végén kigúnyolják az amerikai rock and rollt. Kik ezek a kedélyes hollandus művészek? Clarisse: Szamosi Klára és Leslie Gonda: Gonda LÁszló. Tizenöt év óta járják a világot. Minden vágyuk, hogy jövő évben Budapesten is szerepelhessenek. Gonda, az egykori népszerű budapesti táncművész és rendező nyolcvanöt éves édesanyjával látogatott el Bécsbe. A vígkedélyű matróna egyik este a mellettünk lévő asztalnál vacsorázott. Ez volt a menűje: töltött paprika, káposztáskocka külön borssal, három deci badacsonyi Kéknyelű. S mikor mindezt elfogyasztotta, magához hívta a bécsi cigány- prímást, és magyar nótákat énekelt."

( Sajnos mégsem találkoztam az új évben (sem) velük, csak majd '64-ben, én mentem ki hozzájuk egy nyárra - de akkor már nagymama nem élt... )