1960. május 28. este 1/4 8

Már csak az órákat kell számolnom az indulásig.

A kirándulás 29-től június 4-ig tartott. (Akkor jöttünk haza. De semmi bejegyzés nincs a naplómban róla. (a következő bejegyzés junius 16-i)

Viszont van róla kép:

Szilvásváradról, ill, az egri strandról (és rólam)

a mondat késleltetett kifejtése...

1960. május 26. Csütörtök d.e. 11óra

Hát akkor , ha ígéretemhez hű akarok lenni, akkor a 21-i előrejegyzést a szentimentális-ságra vonatkozóan most alakítom valósággá. (Tegnap erős fejfájásom volt egész nap, úgyhogy ma itthon maradtam, ágyban vagyok. )

Szegedi kirándulásunk elég jól sikerült, minek alkalmával I-tól X-szel kapcsolatban megtudtam valamit, ami jellemét erősen csorbítja, s kiábrándítja azt, aki szereti (tisztelettel), de nem azt, teszi azzal, aki másképp teszi (szerelemmel). Ugye kíváncsi vagy kis Naplóm, mit is hallottam Őróla, de most az egyszer nem esik meg szívem rajtad.) Így is, (enélkül is ) már túlságosan szókimondó vagyok. (Nem tudom már, mit hallhattam, de nem nagyon értem ezt a szétválasztást , tisztelet-szerelem, ill. ha valami jellemcsorbító, hogy nem érintheti meg ez negatívan a szerelmi érzést is...(?) - Szinte minden nap látom őt, de tekintetünk csak néha-néha találkozik, ilyenkor is csak pillanatokig, hisz' énrám az ő tekintete áramütésszerűen hat, ami viszont tudvalevőleg fájdalmas (sőt halálos) (!) Jelenleg már nem is vagyok annyira biztos abban, hogy tetszem neki én is - mint e különös szerelem kezdetén - , de mégsem tudom abbahagyni, nem találok senkit rajta kívül, aki álmodozásaim középpontja , szerelmem tárgya, "bálványom" lehet. (Micsoda szinonímák! mégha idézőjelesen is...) Néhányszor azt hiszem, hogy hol ez, hol az pótolhatja Őt, de minduntalan visszatérek hozzá. - Bár rengeteget szoktam írni róla (itt!), semmit se lehet észrevenni rajtam, ha látom Őt (külsőleg), ami bensőmben játszódik le, annak csak én vagyok a tanúja. Az rettenetes volna, ha valaki is sejtené. Mostanában még szebb. mint volt. S amikor I-val Szegeden zsánereinkről beszéltünk, én az ő alakját festettem le: fekete haj; tüzes, fekete szempár; egyenes orr, vékony, egyenes, férfiasan összezárt ajkak; ragyogó, fehér, szabályos fogsor; kreol bőr; férfias, erőteljes termet. Hát igen, ilyen ő. (Még szerencse, hogy I. nem jött rá, hogy ki személyesíti meg e nemes (kül)tulajdonságokat. Igaz, hogy én azt mondtam neki, hogy sajnos még nem találtam rá arra, aki e vonásokat, mind, magán viseli.) (...)

Sokszor arra gondolok, hogy csak jönne már valaki más (de mindenkiben Őt keresem, s Ő csak egy van, s az az egy nagyon messze áll tőlem, bár útjaink -térbeli értelemben - szinte ugyanazok, és sokszor egy lépés választ el bennünket egymástól. ) Talán a kirándulás hoz Valakit, bár nem valószínű, még az sem, hogy táncolni fogunk, legfeljebb házi-murin becses és tiszteletreméltó, de "kisfiú" osztálytársainkkal. De akárhogy is alakul ,a kirándulásnak mindenképp kimondhatatlanul örülök, és sok szép élményt várok tőle. Talán nem hiúsítja meg elképzeléseimet. Már alig várom azt a nevezetes napot (május 29. vasárnap), amikor útrakelünk autóbuszunkkal. Úgy számolom, mint a kicsik az addig levő napokat - szóval még hármat alszok, s akkor hajnalban: indulás!

egy mondat

1960. május 21. Szombat délután

Most újra szentimentális leszek.

(Nem tudom, hogy valaminek -adott esetben a "szentimentalizmus"-nak tudása enyhítő vagy súlyosbító körülmény-e annak eltökélt és rendületlen gyakorlásában... (?)

(tervezett) kirándulások

1960. május 18. este 9 óra Szerda

Szegedről most nem rég jöttem meg - (órám volt bent) és képzeld, holnap is ott leszek, u.i. az énekkar és zenekar tagjai kirándulást tesznek, s hova is mehetnének máshova, mint Szegedre, hisz' nem akarják szétrombolni az "évtizedes" hagyományokat. 9,10-sel fogunk menni (persze vonatot tessék érteni, a rendszeres buszjáratok , amik fél óránként indulnak, sokszor egy gyorsított változattal is - ami egyenesen Szegedre megy, s nem is áll meg csak ott - később lettek elindítva) s csupán az esti programot tudom, amely színházlátogatás: a "Gül babá"-t nézzük meg. Én nagyon várom e kiruccanást, mint mindig, s ha már a kirándulásnál tartunk, megírom azt is, hogy a május 29. -i dátum várva várt nap a magam és osztálytársaim számára, u.i. ekkor kezdődik közös "nyaralásunk", mely egy hétig fog tartani (Síkfőpuszta - Budapest ) De erről talán helyesebb lesz majd utólag írni, hisz' akkor már többet tudok, s a biztosat.

elszomorító dolgok

1960. május 16. Hétfő d.u. 1/2 8

Most sajnos csak keserű fájdalmat okozó tényeket írhatok. Tegnap volt a megyei szavalóverseny Vásárhelyen, s az eredmény : 0. *, (vagyis 4. hely) pedig nem volt erős mezőny , s az első K. Laci, vagyis akit a gimnáziumi és járási szavalóversenyen is magasan megelőztem., és akinél köztudomásúlag is jobban tudok szavalni. Kimondhatatlanul bosszant e kudarc, és elkeserít. Délután lementem Magdi néniékhez (ki délelőtt ott volt a kultúrházban, meg is hallgatott, s az eredménytelenség ellenére is azt mondta, hogy a tehetségemtől egész nyugodtan mehetnék a színművészetire). Ott egy nagyon jelentős 2 órahosszat töltöttem el, igen fontos 2 témakör forgott szájon, ami szintén fájdalmas, elszomorító kicsengésű.

1. Nagymama nyárra tervezett látogatása - amit okvetlen el kell vetni Anyu egészségi állapota miatt

2. Pályaválasztásom

amit internacionális irányba kell terelni (mérnök, orvos, - és semmi szín alatt sem tanár...)

(Mégis az lettem...)

szereplések

1960. május 8. Vasárnap d. e. 10 óra

Jelenleg valóban sok mondanivalóm van, de attól félek, hogy nem fogom a legmegfelelőbben kifejezésre juttatni azokat, mely valamennyi örömhír, s két újságcikkel kapcsolatos. Az első április 29-én jelent meg "Szerdán rendezte meg a makói gimnázium a hagyományos József Attila emlékünnepélyt", s rám vonatkozó része: "G.J. nagy átéléssel és kitűnő technikával szavalta el a költő "Hazám" című versét. Előadása azt bizonyította, hogy a makói szavalók fejlődése jó irányban halad és jó kezekben van." (mellesleg megjegyezve: azok a bizonyos "kezek" nem léteznek illetve az enyéim) s továbbá: "A zeneszámok közül S.I. és G. J. hegedűszáma aratott megérdemelt sikert.)

Ennyit mond az újságcikk, s most jövök én:

E nevezetes nap örökké emlékezetes marad, s ehhez hozzájárul túlzsúfoltsága is. Kellő aláfestésül előrebocsájtom, hogy e tanévben egyáltalán nem szerepeltetett az iskola (talán egy sajnálatos félreértés miatt) s ezek után lásd , mi történt: - Az ünnepélyre készülnöm kellett zenekari- szólószámokkal és a Hazám c. verssel. De úgy látszik ez korántsem volt elég. A nevezetes napon 12 órás szünetben hívat Margit néni (a szomszéd osztály magyar tanárnője, aki a műsorokat szokta szervezni) : Tudod-e a Fiatal életek indulóját? -Nem. - válaszolok. - "U.i. be kellene ugorni ezzel a verssel délutánra. mert a szavaló megbetegedett. Ha nem, találunk mást, akkor beküldöm Nelli nénivel a könyvet, s majd magyarórán megtanulod." Símán is ment volna minden, ha N. néni nem "akar segíteni" rajtam, s így odaadta P. Marinak a könyvet, s a mikor óra végén felolvastatta vele a verset, majd velem, hogy mutassak rá a hibákra, úgy döntött, hogy mégis csak nálam kell maradni. (De legalább órán nálam lett volna az a vers!) 1-2-ig zenekar. A versből még egy szót se tudok, s 3-kor már a szobornál kell állnom, a város főterén, (akkor még ott állt költőnk szobra, amit mostanában helyeztek a gimnázium elé, ahova megjósolta...) "a nagy nyilvánosság előtt", s szavalni a legnagyobb lelkinyugalommal. Mielőtt hazamentem, 5 percet igénybevéve "megtanultam" a verset. Ez mutatkozott a legnagyszerűbb megoldásnak, mert így ki tudtam használni "a verssel a fejemben" azt az időt, ami a hazamenésemmel eltelt. Otthon kis idegeskedés, kapkodás, enni nem akarás. (Ez nagyon éles emlékként megmaradt bennem, szegény anyu hozza a kezében a z aranylón sárga húslevest, metélttésztával, jön utánam, én menekülök, ő könyörög, hogy legalább egy falatot egyek belőle, de én hajthatatlan vagyok, -bánt is utólag -csak a verssel törődök, képtelen lennék amúgy is enni, össze van szorulva a gyomrom. _ Lányomnak most elmesélve ezt a történetet, egyből ezt a kérdést teszi fel, de miért nem olvastad fel azt a verset, miért kellett mindenáron megtanulni, ilyen körülmények közt. - Hát... ez akkoriban elképzelhetetlen lett volna! Ma általános. Látom, országos, nemzeti ünnepeken is.) De ami fő, délután minden nagyszerűen ment, (amint azt a cikk is bizonyítja, amire visszatérve még annyit szeretnék mondani, hogy (nem tulajdonítok én túlzott jelentőséget az újságcikkeknek - mondjuk akkoriban nem bulvárlap volt a megyei lap, - másrészt egy nyitott dobozba összegyűjtögetett cikkekre valahogy ráömlött a tinta - úgyhogy talmiságuk ílymódon szimbolikusan az idők folyamán megmutatkozott e múló dicsőséget eltakaró kék foltokkal) N. néni ült az előadáson az újságíró mellett, s tőle tudom, hogy az mennyire el volt ragadtatva a szavalásomtól, s tüzetesen érdeklődött irántam, úgy hogy N. n. véleménye szerint "biztosan fel fognak karolni" (jaj! kik, hova? mi ez már megint? - Amúgy az újságíróval még összehozott a sors, már fiatal tanárként, amikor bejött az egyik magyar órámra, írni róla és -az igazgatónak javasolt legjobb magyar irodalom taníványomról, aki a méltán ült az osztályban József Attila egykori padjában - s aki jóval később a felesége is lett az újságírónak, s maga is újságíró, jelenleg is - így lettem én akaratlanul is "házasságközvetítő" , de némileg pályán elindító is...(?) Sajnos az újságíró már nem él...)

A szavalással kapcsolatban: végre sokat szerepelek: (Ennek nem örülhetett mindenki! Anyu a József Attila ünnepségen meghallotta a háta mögött ülő egyik tanár foga közt elmorzsolt rosszalló, gunyoros megjegyzését, mikor a Hazám-mal a színpadra álltam: "Már megint a G. !!" - rosszul is eshetett neki - hiszen rámtukmálták, s emiatt nem is ettem meg az ebédjét... mint tudjuk... )

A József Attila ünnepség előtt a Hazafias Népfront gyűlésén. (azóta levélben köszönték meg közreműködésem.) (gondolom merő formalitásból, hivatalosan)

Szombaton a Tavaszi Hangversenyen szintén kivettem részem a szereplésből. Zenekarban játszottam, szólót, és szavaltam. S a sikerem nagy volt. B. G. tanárnő szerint aznap "az egész város rólam beszélt" (azt hiszem, B. G. tanárnő szeretett túlozni, de tény, hogy mindig mindenről (pletykáról is) ő volt legjobban informálódva a városban). Vasárnap, május 1-jén szintén szavaltam. S ma délután fél ötkor a városi Anyák napja ünnepségen szintén fogok.

S végre! 15-én (egy hét múlva) meg lesz tartva a megyei szavalóverseny Vásárhelyen. Csak sikerülne! Olyan hatalmas vágyat érzek arra, hogy feltűnjek. (jaj, de rossz ez a szóhasználat!)

Vágyom a sikerre, az érvényesülésre. Nem tudom eldobni azt a gondolatot hogy színésznő legyek. Nem és nem. Hiába próbálkozik ellenvetéssel a rokonság minden egyes tagja. (Egyébként Laci bácsitól a napokban kaptam egy gyönyörű, hosszú levelet, amire okvetlenül vissza fogok még térni)

A másik újságcikk arról tudósít, hogy a Felszabadulási Seregszemle irodalmi pályázatán 2. díjat nyertem. (s 200 Ft könyvutalványt - akkor ebből rengeteg könyvet lehetett vásárolni!)

Lehet, hogy a fenti sorok száraz felsorolásnak tűnnek, de nekem többet jelentenek: a felemelkedés, a siker útjának parányi állomásait.

(Azt hiszem mégis csak eltúloztam a jelentőségüket! Minden (külső) siker átmeneti és talmi! és csak részleges. Az élet, a lét értelme valahol egészen máshol van. Azt hiszem elég hamar rá is jöttem. És elég hamar le is mondtam a -külső- sikerekről, önként! Talán még jobban is , mint kellett volna(?) De találtam helyette mást...)

E héttől kezdve menzás vagyok. vagyis a kollégiumban ebédelek, s így minden nap látom Őt. Illetve láthatnám, ha valami bámulatos erő nem venné le tekintetem minduntalan róla. Szeretem, de egyre jobban kezdem azt hinni, hogy nem Őt, hanem ezt az érzést. Olyan jó volna tudni, hogy Ő vajon mit gondol felőlem? A J. A. ünnepélyen a színpadon szavalva észrevettem Őt. Úgy nézett rám, olyan gyönyörűen, s olyan csodálatosan szép volt, hogy erőt kellett venni magamon, hogy folytassam a szavalást, beeéléssel, s elfelejteni azt a káprázatos, mély, szívbehatoló tekintetet. (Szerencsére sikerült.) ... S ha elgondolkodom ezen a különös szerelmen nevetnem vagy talán még inkább sírnom kellene. Ó, de szerencsétlen is vagyok én! Hát ez már örökké így lesz, hát valóban igaz az a mondás, hogy

"Aki elérhetetlen, azt örökké szeretjük." (?)

bál helyett...

1960. április 25. Vasárnap 3/4 11

Tegnap volt a "nagy tavaszi" gimibál. Erre sem mentem el. Sok mindent tudnék felhozni ennek alátámasztásául s megokolásául. De talán elsősorban azért döntöttem így, mert féltem, hogy nem mulatok elég jól. (akkor viszont, ilyen negatív előprogramozással, biztos így is történt volna!) Ha a tavalyi bálat veszem mérvadónak, akkor azt mondhatom, hogy olyan "közepesen" mulattam. Mindig táncoltam, s aránylag rövid ideig eggyel. Ezt viszont semmi kedvem sem volna megismételni, és főleg azért, mert azok a fiúk egyáltalán nem érdekelnek. (de sajnos így vagyok a legtöbbel, hogy addig tetszik, míg nem ismerem, aztán legyintek egyet, és azt mondom "áh, ez is épp olyan, mint a többi.") S épp azért állok már-már azon a fokon, hogy a felnőttek közt keresek ideált, ami igen sajnálatos tényként jelentkezik az én életemben. - Lehet, hogy ezen a bálon más lett volna a helyzet, mint gondoltam, de jobb ez a "lehet", mint az esetleges "nem". (Ebben ma már egyáltalán nem vagyok biztos! ) Úgy érzem, hogy tavaly, s főleg tavaly előtt még nagyon "kislány" voltam, épp naplóolvasás közben jöttem rá erre. Most viszont már egész más vagyok. (?!!) Talán.(így már más!) S a fiúk is mások irányomban. (Húsvétkor 11-en voltak locsolkodni. Olyan helyes volt mind!) De nem vagyok megelégedett. Vágyom arra a csodálatos, meseszép dologra, amit "igazi szerelem"nek neveznek. Tegnap is V. E.-nél voltam (talán ilyen "naplós" témák megvitatását illetően ő a legjobb barátnőm), ő sem ment el a bálba. De én nem bírtam elfojtani azt a vágyam előtte (se - mint ahogy magam előtt se!), hogy "jó volna a bálban lenni, s jól szórakozni!" , ő valószínűleg nem őszintén nyilatkozott, mert nem tudom elképzelni, hogy egy 16 éves lány ne kívánjon táncolni, szórakozni. Hát igen, hiányzik egy fontos szál az életemből, de már megtaláltam, (elvileg) s talán nem is olyan sokat kell várni, hogy találkozzon egy "másnak" a szálával, s nem válik el attól nagyon sokáig! Szeretném, ha volna egy olyan fiú, aki szeretne, s én is szeretném, de ha elképzelem magam előtt azt a valakit, akkor az illető inkább férfi, mint fiú vagy szegény Gerard Philippe-re vagy Jean Marais-ra hasonlít, kik a filmvilágból vett (ellentétes pólusokon álló) eszményképeim. G. P.-t különösen nagyon szeretem, s kimondhatatlanul fájt halála; a napokban kezembe került egy "Film Szinház Muzsika", mely egy képriportot tartalmazott utolsó filmjéről, s ahogy néztem a szomorkás, sovány de gyönyörű arcot, amely már nincs többé, éreztem, hogy könnyel telik meg szemem, és szívembe szorongás költözött. Nem voltam szerelmes bele (s nem is tudom megérteni azokat a lányokat, akik ilyen elérhetetlen álmokat kergetnek), de nagyon közel állt hozzám, viszont ebben nem kis része volt egyedülálló művészetének. - Most vettem észre, hogy még nem is írtam soha arról, hogy rajongok a filmszínészekért. De hát ez nem is olyan lényeges dolog, ugye? Nehogy azt hidd, hogy elsősorban külsőjüket nézem, művészetük dönti el, hogy a mérleg merre libben. (Azért a szépség is számít, hiszen a kettő elválaszthatatlan náluk.)