"korunk csodája" és egy megbotránkozás

1960. április 23. Péntek 11 óra

Tegnap délután V. Erzsinél voltam, s ott gyönyörködhettem - életemben először - "korunk csodájában" a televízióban. El vagyok ragadtatva tőle. Úgy érzem, ha volna egy nálunk, itthon is, akkor állandóan azt nézném,vagyis nem olyan nagy baj, hogy nincs, hiszen hátráltatna a munkámban (s én főleg este szoktam tanulni - adás pedig, akkoriban, még csak akkor volt!) Ennek ellenére, azt hiszem, mihelyt végzek, és berendezkedek "új életemre", megkezdem a gyűjtést rá. De ez még messze van, s egyelőre még azt sem tudom, hogy milyen lesz az az új élet. Talán nem is én nézem a T.V.-t, hanem engem néznek?... ("cselekvő" - "szenvedő") ez ismét a nevezetes "ábránd" szava volt. Felejtsd el gyorsan, mert most még nagyon hiú ábrándnak tűnik.

("bennelenni a tévében" hm,... már semmiféle ambició nem célozná ezt meg, a nézését se nagyon... de azért voltak (lettek) "szép tévés estéink" , akkor még színvonalas műsorokkal, tévéjátékokkal) ahogy anyukám még utolsó napjai egyikén is felidézte... )

Tegnap történt még valami, ami ha nem is olyan maradandó, mint a T.V.-vel való megismerkedésem élménye, de nagy hatással volt rám, mégpedig rossz, nyomasztó, megbotránkoztató hatással. Beszélgettünk Erzsivel egy osztálytársunkról, akiről mindig tudtam, hogy fiús, (fiúzós), sőt kacér, de amit hallottam róla, mégis megdöbbentett, s kiábrándított nem is (ill. nem csak) önmagából, hanem általában az emberekből, mert "az éremnek van egy másik oldala is", s a másik személy felől nézve a dolgot, talán még kiábrándítóbb. (...) Ezentúl nem tudok olyan szemmel nézni rájuk, mint eddig...

(Nem akarom leírni az esetet, egyrészt személyes jellege miatt, másrészt... ugye sejted miért nem írnám le szívesen?)

önkritikusan

1960. (március) április 22. Csütörtök 1/2 3

Hát most mondd: nem egy rettenetes alak vagyok? Még a dátumot sem tudom normálisan. Újabban rengeteg baj van velem. Elhagyom a holmijaimat vagy tönkreteszem, órákon "rendszeresen fecseg"ek . Kezdek teljesen kiábrándulni magamból. Természetesen ezen az állapoton változtatni kell, tudom jól: csakhogy nehéz,nagyon nehéz, bármennyire is egyszerűnek látszik. A Naplómban tett ígéretem többnyire nem váltom be (sajnos), ezért egy kis babonaságból is, de azért , hogy minden oldalról alátámasztott és biztos legyen a siker, most kivételesen nem ígérek meg semmit. A felsorolt rossz tulajdonságokon kívül: kényelmes és lusta is vagyok, bizonyos tennivalókat illetően. - S egy kétségbeejtő tény: egyes tantárgyak vagy leckék abszolút nem érdekelnek, s csak azért tanulom meg, hogy "kitűnő" maradjak. (de az utóbbi már jó tulajdonság? NEM! Vagy mégis? ) Ügyetlen is és nem gyakorlatias is vagyok.

Most már k. Naplóm ismersz, ugye, legalábbis a "rossz" oldalamról, a "jó"ról nem nyilatkozom, mert akkor még egy tétellel gazdagítanám rossz tulajdonságaim listáját (a szerénytelenséggel)

Átolvastam e naplót már többször is, s meg kell mondanom, nem vagyok megelégedve vele semmilyen tekintetben sem, vagyis egyaránt értéktelennek tartom tartalmi és formai vonatkozásait, ("eszmei mondanivaló" nincs is, így eszmei síkról nem is beszélhetek). Pedig a napló - írója gondolat- és érzésvilágának tükrözője, de az én esetemben ez csak részben valósult meg, mert nem mélyültem eléggé bele mondanivalóimba, s ha az alkotott kép nem is teljes mértékben torz, ill. irreális, mégsem hű tükre életemnek, ill. annak mozzanatainak, s az élettel kapcsolatos gondolataimnak. Stílusa sem megfelelő. S ez főleg azért bánt, mert igen jó stílusról tanúskodnak - tanáraim véleménye szerint - magyar irodalmi dolgozataim.

Az a pillanatnyi felfogásom e hiányosságok okait illetően, hogy nem vettem eléggé "komoly" foglalatosságnak a naplóírást. De hiba ez?

Talán, hiszen én mikor előveszem e füzetet, felüdülni akarok, s nem sötét problémákat fejtegetni, avagy stílusgyakorlatot folytatni. Másrészt a napló igen fontos helyet tölthetne be egy ember, így az én életemben is - hiszen olyan lehetőségei vannak, amelyek szinte kiaknázhatatlanok, s míly nagy jelentősége lehet is egy értékes naplónak emberformálásban, útmutatásban. - Az én naplóm bizony egy kicsit korcs. Helytelen az arány is a bennefoglalt témaköröket illetően. Sokkal többet foglalkozik a szerelemmel, ill. ábrándozással, mint amennyit ez valójában foglalkoztat a mindennapi életben. De ez is talán nem olyan nagy hiba. Viszont ennek előrebocsátásával rögtön más színben mutatkozik meg e sorok írója.

S ha már ennél az érdekes, ábrándozással foglalkozó naplótémánál tartok, elárulom azt is, hogy - mint ahogy már fent is írtam -, nem helytelenítem túlzott mértékben, viszont - talán sohasem fogom magamnak megbocsátani, hogy X-szel kapcsolatban el kezdtem írni, s aztán oly gyakran írtam. Úgy érzem, azok a sorok vittek oda, ahol most vagyok. (ill. ahova kerültem), mert tulajdonképpen akkor kezdtem el jobban foglalkozni vele kapcsolatos gondolatokkal, miután leírtam az első sort róla. Csodálom e merészségemet. Hisz' az volt. (Azért is írtam legelőször ceruzával róla.) Talán minden úgy volna, mint 2 éve (mikor még azt se tudtam, hogy létezik), ha nem foglalkoztam volna vele írásaimban. Mert legtöbbször mikor meglátom, e "papírszerelem" jut eszembe akaratlanul is, szinte alig érezhetően, s észlelhetően.

fiatalnak és "szép"nek lenni

1960. április 16. Szombat 19 óra

- Annyi mindent tudnék írni, csak nagyon nehéz a rendszerezés. Néha megmagyarázhatatlanul jó- s néha épp úgy megmagyarázhatatlanul rossz kedvem van. Mi lehet ennek az oka? Jelenleg félig-meddig "józan" perceim vannak, de ítéld meg temagad ezt, miután leírom a most következő sorokat: (...)

Ma egy kissé megnövekedett az önbizalmam. (ráfért!) - Ketten is kimondták határozottan, hogy "szép" vagyok. (Igaz, hogy nem fiúk voltak, de hát nem mindegy? - sőt: azt mondják, az azonos nembeli elismerés többet is számít) Ennek azért is örülök különösen, mert láttam, hogy őszinte véleményük ez, s mert eddig problémám volt: szép vagy csúnya vagyok. (mintha nem lenne egyéb alternatíva, ill. annyiféle árnyalat, fokozat... s mintha ez olyan lényeges kérdés lenne - s az állítólagos szépség is annyira nemmúló kategória-e , mint minden a nap alatt... nomeg szubjektív is) Persze, éreztem én, hogy az előbbi igaz, s látnom is kellett a rámszegeződött és szinte "faló" tekinteteket (ezek persze férfiak felől érkeztek, feltűnően észrevehető módon egy ideje) - de azért nem voltam benne biztos, - hisz' -amint már írtam is - a táncos összejöveteleken nem mulatok valami fényesen, és nincs udvarlóm.; s legtöbb esetben ez a fokmérője a "szépségnek". ("mulatni" - "udvarolni" - ezek az elavult igék, akkor teljesen standardak és gyakori használatúak - s egy fiatal lány számára szinte létkérdések voltak; az viszont nem olyan biztos, hogy a "legszebbek" mulattak a legjobban, s az se, hogy nekik volt a legtöbb udvarlójuk) Az az egyéni véleményem e kérdést illetően, hogy a közelmúltban "szépültem " meg. (Kicsinek gyönyörű voltam, kamasznak csúnya, s most -úgy látszik - ismét szép - s ez így is szokott lenni - ugye? Sőt: "tovább is van... mondjam még?..." Persze a szépség múlandósága akkoriban nem nagyon érdekelhetett még... Amúgy is, az igazi szépség mégse múló, csak az egész másfajta, mint a virágzó fiatalság átmeneti önszépsége - amit ugyancsak nem nagyon értettem, mikor hallottam, öregebbekről -anyukámtól is főeg-: "a fiatalság önmagában szép"... Jóval később kezdtem észrevenni , hogy vannak, akik öreg korukra szépülnek meg (vagy nem) - de mindenképp felelősek vagyunk az arcunkért -egy idő - Goethe szerint, 40 év - után), s vannak akik éppenhogy szebbek lesznek öregkorukra, mert mintegy megalkotják magukat, kifaragják, mint egy szobrot - de ez persze csakis a belső, szellemi tartalmukkal van összefüggésbe, az formálja a külsőt - vagy így vagy úgy. Harmóniába,( vagy rossz esetben diszharmóniába - romhalmazzá)

(... itt jelenetszerűen leírtam a "bókok" elhangzásának eseteit)

Csak fiatal maradnék örökre s szép! (Na tessék, az előbb lebecsültem magam! Nagyon is tudtam, hogy múló kategóriáról lehet szó azaz vágyként épp az ellenkezőjét fogalmaztam meg! )

Ez az állítólagos szépség (az "állítólagos" jelző is nagy realitásérzékre vall) - nemcsak a puszta tény s önbizalomteremtés miatt jelentős, hanem azért is örülök neki különösképp, mert -amint már korábban is írtam - színésznő szeretnék lenni - ez az én "keblemen melengetett álmom", s eddig a "külsőm" kérdése problémát jelentett, mert akárhogy is nézzük a dolgot, e pályán döntő fontosságú a megjelenés a tehetség mellett. Mind a kettő kell ahhoz, hogy híres, elismert, nagy színművész váljon valakiből. (Feltéve, ha nem komika, én viszont drámai szeretnék lenni) (Hűha! Talán az, hogy szépnek tudni lenni is egyfjta "tehetség" - meg hogy a "szépség"egyéni megítélés ill. elhitetés kérdése is lehet, és hogy a "drámai" erő több is és fontosabb is , mint a puszta "szépség"... fel se merült bennem?)

Szerdán József Attila emlékünnepély lesz az iskolánkban, melyen szólót (is) hegedülök. Nagyon szeretnék szépen játszani, remélem, hogy nem fogok izgulni. (valójában - nagyrészt emiatt - az egyre leküzdhetetlenebb és túltudatosított lámpaláz miatt hagytam abba később a "hivatásszerű" hegedülést...) (pedig már a makói, s szigorú hegedűtanárom is azt mondta egyszer, s méghozzá elérzékenyülve, anyunak, hogy " valami megmagyarázhatatlan előadói készségem van" - persze a lámpaláz is később jöhetett elő, emlékszem, legintenzívebben a konzi hangversenítermének színpadán, a rideg hangulatú vizsgák közepette: kézizzadás majd remegés brrr, vibrátóba rejteni, és megbírkózni a lenti tanáritészek, s igazgatónő kimért, s vezényszavakat osztó szigorúságával...)

Szombaton kerül sor a sokak által annyira óhajtott tavaszi gimibál megrendezésére. Úgy szeretnék én is ott lenni! De csak akkor, ha jól érzem magam. Ezt viszont előre nem lehet tudni, s az a sejtésem, hogy nem szórakoznék túlságosan jól. Bár mit lehet tudni? Azért nincs bátorságom a megkísérlésére. (Jaj, de hibásan gondolkodtam! Később is, az egyetemen egy tanárom szava cseng a fülemben még mindig: "Mélyen gondolkodik, de hibásan - mint a 20 évesek."- Itt meg még csak 17 voltam. És úgy látszik, hiába volt az "önbizalomerősítés" is.. csak nem hittem magamban, s másoknak se valójában... De azért ami késett, nem múlt!... )

(Húsvéthétfő, április 18. ..11 locsolóm volt)

Lányom , 2002-ben, 17 évesen, saját kiállításán:

tavasz

1960. április 12. kedd, d.u. 1/2 5

Legutóbb csak nem írtam többet, pedig akkor még ráértem. De most?! Hjaj! jobb erről nem is beszélni. "Tanulni, tanulni, tanulni" - ezt kell tennem még több mint 2 hónapig. Most nehezebb a kötelesség teljesítése tavasz lévén; jó az idő, süt a nap, ragyog az ég, a levegőben rezeg valami csodálatos dolog,... s a szívem is egy kicsit rendetlenkedik. Hogy kiért? Konkrét tényt nem tudok mondani, de érdekes dolgokról adhatnék számot, ha volna időm, illetve nem sajnálnám azt, vagy ha (most) még mindig nem vigyáznék a tollamra, hogy ne írjon le olyan mondatokat, melyeket bár csak magamnak szánok, de esetleg eljuthatnak más kezébe, ill. fülébe is. Bizony, többnyire megbántam, amit X-szel kapcsolatban írtam, s nem csak amit írtam, hanem az egész dolgot, vagyis hogy belemélyedtem ebbe az érzésbe, s még mindig tehetetlen vagyok, csak a elhatározásom van meg, de a megvalósítás nehéz. Azt hiszem, ez igazi, de eszményi szerelem volt, s azért tartott ilyen soká. Már nem tart, de csak akkor szűnhetne meg végképp, ha nem látnám hónapokig. Sokszor egyes mozzanatok arra engednek következtetni, hogy semmi érzelmi szál, vagy rokonszenv nem fűzi hozzám (...), viszont néha meg teljesen biztos vagyok korábbi feltevésemben (...) - Csak attól félek, hogy ő sejti -bármennyire is vigyázok - , hogy tetszik nekem, viszont arra nem gondolhat semmiképpen, hogy ennyire. Azzal vigasztalódom, hogy előfordult ilyesmi, nem is olyan ritkán, a világtörténelemben - egy diáklány szerelmes lett egy tanárba, vagy talán csak férfiideált, eszményképét találta meg benne. - Mert ez történt, semmi-semmi más. (Nincs hozzáfűzni valóm. Ennél okosabb összegzést most se tudnék írni.)

1960. április 4. Hétfő 1 óra

( szünet volt, az április 4-i ünnepséget -szokás szerint- előbb, még április 2-án, szombaton tartottuk meg az iskolában , 40 perces, rövidített órák után)

-Hát a szavalóverseny sajnos még nem volt megtartva, s az a baljóslatú érzésem, hogy el fog maradni. Kár, igazán kár! Rég vártam úgy valamit, mint ezt. S az is elkeserít, egy kicsit, hogy helytelen szervezés miatt lemaradtam egy szereplésről.

-Annyi mindenről tudnék írni. Vagy mindet leírom, vagy semmit, mert csak úgy van értelme, ha belemélyülök.

(Ezek szerint maradt a "semmi"......)

Viszont van megint aktuális fényképem: (hátlapon 1960. április) . Az udvarunkon vagyok, szürke ballonkabátban, szigorúan kötelezően hordott, naponta szigorúan ellenőrzött diáksapkámban, (brrr, de nem szerettem) - amin már 3 db. aranyszínű csík kellett, hogy legyen, csak itt, a hajamtól nem látszik.

A szürke ballonkabát sálgallérja alól kikandikál a szintén kötelező sötétkék köpenyem fehér gallérja.

És mindebből "kandikálok ki" én magam... a III.-os gimnazista...

Az összehasonlítás kedvéért: lányom ugyancsak III.-os gimnazistaként, nem diáksapkában sem köpenyben, nem az udvarunkban, (mert az már ekkor nincs, hanem) városunk főterén, 2002. áprilisában:

háttérben a 2oo2-es választási plakátok-

(és még egy kép - egy másfajta összehasonlitásul ugyancsak: itt megint én (melyik "én"?!); lányom anyja, ugyanekkor, vagyis 2002 áprilisában, azaz 42 évvel később az a (fekete-fehér, diáksapkás,ballonkabátos ) lány!

pályaválasztás előtt

1960. március 14. Hétfő d.u. 5 óra

Rengeteg dolgom van, s mégis elővettelek k. Naplóm, mert érzem, hogy hűtlen lettem hozzád, hűtlen, s talán épp akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád.

Egy hónap alatt sok minden történt, főleg felfogásomban, úgy is mondhatnám "idősebb lettem". Anyuval sokáig beszéltünk egy este életem legfontosabb kérdéseiről, s ez hozzásegített ahhoz, hogy tisztábban lássak problémáimban (pályaválasztás, szerelem)

Jelenleg hangulatomban kettősség húzódik meg.

Az egyik vonás a türelmetlen elégedetlenség hátralévő kötelességeimmel szemben (irodalmi pályázat, megyei szavalóverseny, hangverseny)

A másik jóleső elégedettség: első lettem a gimnáziumi és járási (középiskolai) szavalóversenyen, s beadtam egy szerintem jólsikerült ir-i pályázatot. (... háború és béke, egyéni érzések, életrajz - riportnak minősítették , a megyei pályázaton, 2. lettem)

Nagyon örülök a szavalóversenyen elért sikereimnek, kicsit becsvággyal nézek a megyei forduló elé. Szeretném megállni ott is a helyem, de nem vagyok biztos benne, hogy sikerülni fog. Ne vedd szerénytelenségnek, a tehetségemben bízok, csak az idegállapotomban nem. Szeretnék nyerni, vagyis nem közömbösen - mint tavaly - állok ki a színpadra, s ezért valószínűleg egy kis lámpaláz fel fog lépni. Viszont nagyobb az önbizalmam , mint valaha (most se nagy azért), s ez lehet, hogy leküzdi az izgulást. Nagyon szeretnék bejutni az országos versenyre. (Az első helyezett felvételi nélkül bekerül a Színművészeti Főiskolába!) - Egyébként újabban többen ajánlják a színészi pályát számomra, s ezért , mikor kérdezik, hogy mi leszek, gondolkodás nélkül rávágom: tanárnő, nehogy "gyanú"ba kerüljek.(ugyan miért lett volna az baj?) S ezzel nem is hazudok, hisz' sokkal ideálisabb a pedagógusi pálya. (Már egyik se az!) Viszont az is igaz, hogy a színészet halhatatlanságot (?!) biztosít, de csak annak, aki igazán nagy, s aki nem az, elrontotta az életét, pláne akkor, ha más, "komolyabb" pályán esetleg jobban érvényesülhetne. Véleményem: inkább legyen valaki egy szimpla tanárnő, mint egy szimpla színésznő. - De tárgytalan is erről írni, a szavalóverseny el fog dönteni mindent. Tehát: "Szerencse fel!"

(Nem voltam én egy kicsit "karrierista"?! a naívságommal együtt persze...)

"Őrület határán..." (?)

1960.február 19. Péntek 4 óra

"Este van, a csillagok a világmindenség követeiként hozzák szobámba a végtelenség, az örökkévalóság gondolatait, s ugyanakkor borzalmas érzés, a megsemmisülés rettenetessége lesz úrrá rajtam. Szédülök. Margarita Aliger, ill. Zója szavai jutnak eszembe: "Mi ez? Ma élek, s holnap nem leszek? " Igaz, hogy ez a "holnap" számomra később fog eljönni, de eljön egyszer. Nem lenni, nem élni soha. Borzasztó gondolat. A legborzasztóbb benne a "soha". Sohatöbbé. Meghal az ember, és utána nem lesz. Ha belemélyülök ebbe, úgy érzem, beleőrülök. Nem vigasztal semmi. És életem apróbb kellemetlenségei, csapásai kicsinnyé, ponttá törpülnek. Semmiségnek tűnik minden. Hisz' úgyis mindegy. Minden mindegy. --- Míg e sorokat írtam, nem mélyültem eléggé bele a gondolatba, ha azt tenném, képtelen lennék írni.

- S hogy mindezt miért írtam le, annak is oka van."

E sorokat írtam egy helyettesítési órán, melyen ő volt bent.

(mindenesetre érdekes adalék, hogy épp akkor... s az írásban mégis, persze, "este van"... először 10 év körüli koromban fészkelődtek belém ehhez hasonló gondolatok, egy villámlós-mennydörgős vihar után, ami nagynénémmel a Maros parti strandról hazajövet ért el bennünket, erdőben, töltésen, - igazi halálfélelmet kiváltva. De nem is a haláltól félte, hanem ami utána van. Hosszas vívódás után kérdeztem meg otthon, már a paplan alól, anyukámtól:"mi lesz velünk, ha meghalunk?"döbbent csönd volt a válasz a szoba másik végéből, majd csak annyit mondott anyu, hogy "az ami mindenkivel"...

Dehát ez nem oldotta meg a problémámat.

Végül is , mégis anyu adott választ! De már a halála után. (30 év múlva) S épp azt, hogy igazából nincs is halál... Semmiképp se úgy, ahogy én, a materialista tanításokból kikövetkeztetve is, a teljes megsemmisülés réméről gondolhattam.

S épp most akadt a kezembe egy ma megjelenő könyv szinopszisa: A Beszélgetések Istennel sorozat utolsónak szánt darabjáról, -ból egy írás, mi szerint: "Ne gyászolj, amikor valaki meghal, és a saját halálodra se szomorúsággal és balsejtelemmel tekints! Úgy üdvözöld a halált, ahogyan az életet üdvözölted, hiszen a halál nem más, mint az élet egy másik formája."